Laudes
Mesélnék neked, de olyan üres lett
reggelre a szoba, hogy a terpesztő
csendben hiába szellőztettem éjjel,
egy hang sem jön be az ablakon.
Az ajtó is felköhögte a zárból azt
a kulcscsomót, amit már régen kerestem.
Sétálni indultam: mikor megláttak,
gyanakodva néztek össze a fák:
mennyi ráncot növesztettem a talpam alá,
a gyökerek közé. Összegyűrt ez a kemény,
körkörös út, és a szerteágazva növő
szoros, fakó hajszálösvények.
Ami bennem lassan mozdul,
nem fér ki a számon, körmeim alá
rejtve hordom ki az erdőbe,
dugdosom kaparva és suttogva
a kéreg alá, hogy a nedvességgel
a rostokban szálljon a fény felé.
A sebesség csíkozza a tájat,
és piramissá tesz minden utcát,
teret, síkot. Bármerre is indulsz,
út csak a csúcs felé vezet,
belátás pedig csak a háromszög
súlypontjából nyílik akárhová.
Úgy futok, mint egy dagadó ér,
mégsem érhetek oda, ahová egy futó.
Mesélnék neked, de ebben
a nap, hold, csillagok nélküli fényben
nincsenek árnyékok. Kontrasztok nélkül
beszélni pedig- tudjuk - képtelenség.
Zarándok éneke
Mint akit csak eddig hozott a lába,
és végkimerülten épp a sínekre dőlt
olyan néma és sötét most az éj.
Mintha már bánnád, még mielőtt
bármit is szólnál – úgy visznek
a kattogó órák a kerekded hallgatás felé.
Hova járatnád magad ilyenkor, ha
a végállomáson sem enyhül majd a kín,
működhet-e a szemafor,
vagy csak mint metafora,
váltogatja színét színültig,
meddig hajt egy szerelvényt a sín,
és rosszfelé megy-e, ha széttart alattad?
Karcos üvegen alig látsz le
az oldalt kérődző szürke betonvályatok felé,
de így is látod, ahogy vigyázzban,
hanyatt elheverve emésztik el
a táj szépségét és illatait, mindent,
ami a vidékből fogyasztható volt:
az ország teljes tartalékát eleganciából,
és a hazánkban fellelhető összes tiszta,
ropogósan fehér férfiinget. Pedig az lett
volna a lényeg, hogy a frissen borotvált,
szappanszagú férfiak elvitorlázzanak végre
a csalfán mosolygó lányok szája széléről
a nyílt tekintetű, tág pupillájú kék tavak földje felé.
De mostmár mindegy, mert minden fehér
kétoldalt folyik széjjel és már szürkének
is csak a kegyelet mondja, és azt se hallja
már senki ebben a süketelő zajban.
Neked már csak a csizmásan
csattogó kerekek maradtak,
amiből a gőz is messze szállt,
mert napjaink szerelvényét
villamos drótokon rángatják,
a jegykezelés golyóstollal történik,
de ki mondja meg, hová tették
azt a rengeteg lyukasztót,
és hová lesz a határ, amikor keresztezed,
mivel tudnád mindig egy kicsit tovább
feszegetni, vagy lyukasztani egyet rajta,
mert ha át akarsz jutni a pirkadat horizontján,
előbb a sötétben, zárt szemmel, vakon kell,
hogy megírd az útlevél utolsó szavait.
Mint akit csak eddig hozott a lába,
és végkimerülten épp a sínekre dőlt
olyan néma és fakó most a reggel.
Mintha már bánnád, még mielőtt
bármit is szólnál – együtt kúsznak
a lassuló órák a kerekded csenddel.
Vízkereszt
Érzékeny lettél a fényre,
nagyítóval égeted magad,
mégis egyre kisebb maradsz.
Csipkésre szárad a bőröd, lassan porladsz,
de soha nem kapsz lángra, hiába dobálták
rád a sok drága, vízjeles papírlapot.
Fölötted nagy levegőt vesz az ég,
duzzadt a hasa, özönvízzel viselős,
és várja, hogy lesz-e, aki alááll.
A buszmegállóban elégni tilos.
Engeded, hogy amit belőled az izzás meghagyott,
lomhán hordja szét a város maradéka.
Az üres utcán kirobbani készülő tűzcsapok,
bőrödön világító vízjel. Ne légy naiv:
errefelé sohasem lesz igazán sötét,
de mielőtt az első csepp útnak indul,
egy gyors mozdulattal az Úr megsimítja
a rég beállt szélcsend hidegben didergő bőrét.
Woyzeck
Mikor egy koszos, elhasznált éjjel
Woyzeck már órák óta járkált unalmában,
közelebbről unalma kis- és nagymutatóinak
szűk, erzsébetvárosi utcáin, a Hold
nagy robajjal egy útszéli tócsába zuhant.
Nem csoda, már napok óta senki sem
nézett az égre. A férfiak túl elfoglaltak
az érintőképernyőikkel, a nők pedig
túl régóta tudják, hogy ha elég hosszan
és megfelelő távolságból nézik,
a nagy, fakó arcú égitest helyén
csak egy lepattogott zománcú
sárga fazekat találnak.
A tócsába esett fakó, kráter szaggatta
felszínre nézve nem tudta elfojtani:
a lávaként hömpölygő pocsolyában
úszik ennek a betegsárga éjnek minden
reménye. A Síp és a Dob utca sarkán
haladt át, és sehol egy nádihegedű.
Egy körkörös városban csak görbe utak vannak.
Valaki rágyújt egy emeleti erkélyen, a parázs
ívébe hívogató mozdulatot lát bele. A kis- és
nagymutató összeért, az éjjel sikátorrá szűkült.
Unalmából ekkor ért át Melankóliába.
Barcarolle
Szemcsés, sikamlós utcákat járok,
a fülemben szemerkélő szimfonikusok.
Az utca héja felreped és kelések fakadnak
a homlokzat fintorba ránduló kőarcain.
Az erkélyen most is áll valaki, jele
már a kiscsoport óta szünetjel.
Családneve cezúra, a keresztnevét
közönyt tettetve felveszem és hordom.
Forró aszfalt basszusa szaggat a házak alatt,
mozgásba lendül a kerület rétegzett személyisége.
A zenekari árokban milliók húzzák a tust,
és a város csipkézett éle belelóg a gótikus éjbe.
Divertimento
Két sorház közt lélegzetvételnyi utca,
a lassú bomlás, a külszíni fejtés túlereje
nyomja el az építkezés zaját. Unalmában
a megsárgult hazaút mindig valami mást
dúdol, mindig ugyanúgy. Itt nincsenek fák,
nincsenek kérgek, amik az évekre nőnek,
nincs hámgyűrű a bűntudatra, hiába a
nátronlúgos igyekezet, ilyen az indulatos,
keményradír utáni folt: kitörölhetetlen.
Egyetlen hang van, és azt hiába zárnád
egy Kazinczy utcai pincébe, mélyebbre megy.
Robog az utolsó sor végére, mint herpesz előtti
égés, parázzsal marja a pontot, még a hajnal
előtt. Tudja, hogy minden sötét foltban van
valami ismerős, és minden világos vakít, fél
szemre legalábbis. A végére siet, mielőtt
szembejönne egy idegen, léptei megnyugtató
zajára lelassulna a háborgó aszfalt, és lassú,
néma kristályhártya nőne minden metróalagútra.
Bagatell
Az egyforma betonlapok közönnyel viselik
a kívülről befelé történő ismételt sétát,
repedései közül átszüremlik a titkos Róma,
a csendes Jeruzsálem. Suttog a nyelvük.
Nézd, piroslik az út a láz higanyától,
barázdáikban áldás és átok serceg a léptek alatt.
Megannyi üres utcába zsúfolva
megannyi megszorult gondolat.
Tudtad előre: idővel elunom a regresszív séták
íratlan szabályát és egyszercsak rálépek
az egyik csíkra két járdalap között.
Erre majd felszisszensz, pedig a szemeid
most is az égre fordítod inkább.
Mert az mindig leköt, ahogy a délutáni kékje
az ütemet tartva, kimérten forogva
omlik a nappali hold lefolyójába.
Bolond Istók levele Kőlánya tündérhez
Emléked teszi szűkké ezt a várost,
olyan kevés fér el benne gyönyörből,
süket, szoros bölcső az utca hajnal előtt.
Utazni, mintha csontvelőben, szoros,
sajgó fekély a reggel bádog üzemzaja.
Rád gondolok, mikor indul a műszak,
és mikor új számjegyek vonásait jelzi
ez a nagy fali kvarcóra a hivatalban,
új irodák folyosóira nyílnak az őrző
felettesek webkamerái, az értekezlet-
idősáv végire érve, ha elmegy az e-mail,
emlékeim közt pakolászva mikor
tétlen szél kerekét űzöm az egek
folyosói között, Te jutsz eszembe,
nyakam kábultan hogy ölelted a
hegycsúcs csipkés kőpárnáira dőlve,
egy könnyű, odaadó kis felhő indiszkrét,
magára mit sem adó alkalmi rejtekében.
És mire egy tisztességes, nosztalgia-
sóhaj kifakadna belőlem, most mondd
meg, már megint ez a hülye főnök,
meg az Outlook, mindig lefagy,
idefagyok vele én is, ebből ma estére
túlóra lesz, ez még így nem lenne baj,
de innen, ahol az ablakok csak további
ablakokra nyílnak, nem látni semmit,
semmit az égből, ez betegít meg irántad.
A múltkor is - meséltem? - mi lett belőle,
mikor ebédidőben fürkészőn a tetőre
szöktem, mondván, majd egy-két felhőt,
kis zivatart arrébb tologatva, s szólva
egynéhány baráti szót a szellőknek,
viharoknak, tán majd egy időre
megpillanthatom az alsóbb egek
közül kilátszó arcod villanó vonásait.
Persze, hogy nem lett ebből se semmi,
csak hogy a gondnok jelent meg és
gondosan idézte az előírások vonatkozó
paragrafusát. Ennyi. Most mennem kell
vissza, de írjál, tudom, hogy nem nagyon
nézed az e-mailt. Jó lenne beszélni, csak
mindig mikorra kiérek végre a cég kapuján,
az ég már rég beborult, és itt, a lámpák
fényénél már homályba vész az arcom talán.
Nem csoda, estére annyi saját sötétet
hordunk ki innen, hogy nem látszunk
tőle és nem látunk téged, kit Urunk szavára
megmozdult hegyeknek szerelme szült.
Vesperás korai sötétben
I.
Maroknyi meggörbült szeget
zsebre dugott kezek kalapálnak.
Az égig, vagy a csőtörésig
kell, hogy elérjen a hegyük.
Falra akasztasz egy tükröt,
megreped benne az arcod.
Két agyféltekéd közé
beszüremlik a vakság,
Hasonlít rád, mint a
szemeid elé tartott
üres papírlap: az olvasó-
lámpa órák alatt áthevítette,
most puhán felveszi alakod,
akár a mennyezet az időjárásét.
II.
A tekintetből még a piros
tart legtovább. A mozgásból
a lassulás, hangból az elcsuklás
előtti. A nap szárnyai az enyész-
pontba szorultak,szétcsapkodják
az esti akvarellszíneket. Az idő tart,
ki tudja meddig tart, csak
elhasználódtak már mind a díszletek.
III.
Nehéz bennem a hangod,
nem tudok kibújni alóla.
Tudod a nevem, de hallgatsz,
tudom a neved, viselős
vagyok vele, és mint az éj
megfáradt ágyrugója,
minden mozdulatra
megpendül bennem.
Orromra ütött az óra,
öreg csend bugyog belőle.
Hűlt helyed hajnalban
a torkomat kaparja.
Alakod dermedve száradt
rá az üres gyapjútakaróra.
IV.
A tejes, kávés fekete-fehérben,
hátat fordít a közönyös este,
megfakult, szakadt szélű a világ,
az álom hernyótalpa is messze.
Tudat és álom épp olyan
ritmusban kergeti egymást,
mint zsibbadó végtagok
a nyilalló derékfájást,
mint meredő szemek keresik
a plafon mögött az irgalmas
tekintetet, és kiszáradt szájjal
hívom segítségül az összes neved.
Te hallgatsz. Meghallgatsz,
tág körömágyú sárga ujjbegy,
nyúlsz át a függönyök felett,
néma éj vagy homlokom
lázpiros lebenyén. Üzenetet
hagyok, itt jártam, sötét volt
bennem. Hiába. Kerestelek.
Nem tudom, még mit mutathat
az ablak így átlátszóra festve.
Töprengve markolom a sarat,
hó hull lehunyt szememre.
Monokórus
Nekem jössz, nem férsz belém.
A szádban ott lapul az anyanyelvem,
de ettől még nincs köztünk semmi
ödipális. Nekem jössz, nem férsz
a fejembe, és arról beszélsz,
mennyivel jövök én neked, azok után.
Szemeid közel ülnek,
a torkomat szorítják,
ha nem ismernélek ilyen jól,
az apám lehetnél.
A székletünkbe vered az orrom,
mintha bármi közöm lenne hozzá,
mintha jogodban állna,
hogy szobatisztává nevelj.
És persze van hozzá közöm,
mert egy kéjessé srófolt pillanatban
én kértem, hogy idomíts.
Mindketten tudunk ennél jobbat,
első körben fújjuk ki magunkat,
mert ez így merő szánalom,
és adtunk már egymásnak
épp elég fröccsöntött gúnykacajt.
Én egyszer az életben szeretnék
valamit komolyan venni,
de ezt mégsem kezdhetem azzal,
hogy hozzád beszélek,
mert neked több és nagyobb
mondanivalód van, és kettőnk közül
te vagy a hangosabb.
Így akkor lehet,
nem is szülőm vagy,
hanem nagymamám.
Innen indulunk, ennyit tudok,
pajzs helyett négyzetre emellek,
hazám, hazám.
Hűtő
A tej a hűtőben egy szőranya
leve. A vágy a tej után egészségtelen.
Tisztítótej, egy marhanagy
hűtőmágnesnél is nagyobb vonzerővel.
A hűtő felzabálja a napi betevő
történeteket. Hogyan vágták le
aki végül felvágott, hogyan sajtolták
agyon a parenyicát, míg mimóza
csigaházzá csavarodott.
Kapkodva, gázzal, útközben érlelték
így a déligyümölcs lesz távoli rokonom,
laposan botorkálunk át a zeniten.
Nem bírom zsinórral,
sokáig nem húzhatom ki:
Lehel, és hűtőházzá lesz a szobám,
megdermed bennem minden,
amin valaha átfutottam.
Reggeli
Reggeli sebekre ébredsz,
belegörbülsz a kérdésbe,
hogy belülről fakadsz föl,
vagy valaki éles nyelvvel
látogat, beoson a résnyire
szűkült világon, de mire
észbekapsz, már csak
a hasadt kárpit marad a
homlokodon, és a szem-
gödrödön lefolyó lelkiismeret.
Gáz
A falból jönnek ki a gázcsövek, látod, ott
végig, ott jobbra, aztán jobbára mindkettő
radiátorrá lesz, megmelenget, ölelget,
hideget-meleget kapsz tőle, és
elszedi a pénzed, eltűnik a falban,
csupa dinamizmus, pedig látod:
meg se mozdul az egész, csak belül
mocorog benne valami, de az gáz.
A kudarc oltárán
(Kálnoky László versére és Kertész Imre prózájára)
Hová lettek a családi ereklyék,
a szürkülő állományok emlékező-
fehérjéinek meglékelt jégmezőin
egymásbacsúszó létezők. Homogén
hamuvá porlanak az egymáson heverő
törött kromoszómák, a be nem fizetett
számlák, a szemrehányó megjegyzések,
pont olyan vagy, mint apád.
Legalább a kudarcra törekedni kell,
ezt annyiszor próbáltuk megértetni,
jobb híján magunkkal, balszerencsénkre.
Hogy ha az életbe viszünk egy kis
ritmusérzéket, teszemazt 00:30-kor
befut a vonatunk Félegyházára, az
legalább szövegszinten jól mutat, és
első az olvasó, inkluzíve aki két sör
áráért vág be minket az antikváriumba,
megérdemeljük, kell nekünk királyi
többesben írni. Meg családi ereklyékről.
Ahelyett, hogy hálát adnánk az
antikváriusnak a két sörért.
A felböffentett újabb kötetért.
Egymásra írott szavakért,
amik a megfelelő távolságból
nézve, enyhén bandzsítva háromdés
képeket adnak ki, a lényegesebb
aranyköpések élethű viaszmásolatait.
Legalább a kudarcra törekedni
kell, a szöveget két végén égetni,
leolvasztani a halotti maszkot,
megkockáztatni, van-e a helyén bőr,
a költészethez az kell. Pofa bőrkötésben,
keményfedél, ha megnyílik, roppan a gerince,
patakokban folyik belőle a tinta. Nyelvünkkel
tele a szánk, milyen vastagon áll rajta a közöny,
mégsincs hozzá semmi közönség,
milyen vastag rajta a lepedék,
mégsincs benne semmi meglepő.
Tengelyes tükrözés
Mintha el se indultál volna,
tátogod magadban csengő
és csukódó buszajtók közepette.
Minden sarkon kirakatüvegek vagy más
reflektáló felületek adódnak, külön féligazságok,
oda kell figyelnem, hogy ne nézzek folyton oda.
Tengelyeket fúrok magam alá, hogy felosszam
valamiképpen a teret, de senki sem vesz észre,
mintha elő sem bújtam volna, még bennem
a pokróc szúrós utóérzete, és az eljövendő,
ráncos, összeakadt tekintetek a tarkómon.
Csak szeleteket látok mindenből. Ami fehér
és puha, ódzkodva kerüli az éles és fényes
körvonalazódást. Ezek rossz beidegződések
- vágom oda reflektálatlanul két szem közé.
Woyzeck a földalattin
Éjjelenként régi
metrószerelvény vagy,
ablakod torinói üveg,
valaki minden sarkába
rövid történeteket karcolt
egy csavarkulcs kettős
hegyével, kígyózó folyóírással.
Egy-egy állomás neonfényénél
még így is, mintha az arcod
látnád tükröződni. Az üveglapnak
mindegy, hogy kívülről
vagy belülről nézed és
neked is, ha magad látod
benne. Valahonnan tudod,
hogy az üveg nagysűrűségű
folyadék, az ablakok alja
idővel vastagszik,
teteje vékonyodik.
Így lesz végül minden ablak
egy tó tükre. És nem törheted
össze, csak egy másik tükörrel,
ami egyben tó is, valaki más tava,
mert nincs saját tükröd.
Ha erre gondolsz, legszívesebben
magad elé vetnéd magad.
Tudod, hogy a Wekerlén
a macskák ilyenkor
a magasabb háztetőkről
könnyedén átugrálnak
a Holdra, de te nem tarthatsz velük,
mert sosem jutsz át a Határ út
lépcsőin. Csak onnan tudod,
hogy már reggel van, hogy újra
megnyílnak az elhasznált
pincefolyosók, ahol a falak
körbeforognak, és eltévedni
legalább olyan fáradságos,
mint keresgélni a kijáratot.
Már nem hiszel az óramutatók
csalóka rendjében, most, hogy
az emlékeidből egy kisebb öröklét
is kijön. A falak eresztékeibe előbb
csak penész, majd moha,
később fűcsomók vertek tanyát,
majd itt-ott némi aljnövényzet
is felütötte a fejét. Csapágyak és
sarokpántok nyikorgó, felemás
szimmetriája igazít útba.
Éles hangok hegyezik
a füled, de tekinteted már
rég elfordítottad a falakról.
Már régóta sejted, hogy
többségük csak festett, hazug
gipszkarton. De ha fejjel
nekiveselkednél, tömör
fává szívná magát -
így van ez kitalálva.
Megszokjuk, mint a gyógyszereket,
a végén meg se tudunk majd
halni, annyira jól, annyira rutinból
megy minden. Itt-ott galambok
gyűlnek össze és bizakodva
méregetnek. Ők az új keselyűk.
Hatékonyabbak, és panelban is
jól elvannak. Olykor összebeszélnek,
nekibátorodnak,és kihegyezett
szárnytollakkal kezdenek dobálni.
Ne zavartasd magad: tudod,
hogy ha földbe gyökerezik a lábad,
az egyik hajszálér előbb-utóbb
egy ponton majd áttöri a beton-
lapokat, és mire arcod megkérgesedik,
fejedre lombkoronát szór a zápor és a nap.
Csak idő kérdése, és kinövöd ezt az egészet.
Utóhang
Ha megszakadsz sem tudsz
annyira messzire kerülni,
hogy ne érezzem
suttogásod szelét a bőrömön.
Ha megszakadok sem olvasok ki
többet szavaidból,
mint azok mélyülő hangját,
a süvítő zuhanás sárgásbarna súlyát,
Ha megszakad a papír,
akkor sem hordhat el
kevesebbet, mint ami
a nyomdafesték alá
befér. Az alkotó forog,
a mű pihenne már,
de a sötétben
suttogó gépek
altatódalába
mi mást lehet,
mint megszakadni.