Bartók Imre

 

(Részlet)

 

2.

 

– De jó!

A bozontos figura szája mosolyra húzódott, amikor feltárulkozott előtte a raktár ajtaja. Nemcsak a babkonzervek és szénsavmentes ásványvízzel teli palackok, a hordozható rádiók és a szárazelemek, különféle kekszek, ezernyi formájú gumicukor és egyéb nyalánkságok hívták fel magukra figyelmét. A szintetikus szemét kozmogóniai méreteket öltő kloákája nyílt meg előtte, ahogy végigtekintett ezen a varázslatos árkádon, amely fölé az üvegcsillárok meleg takarója helyett pókhálókból szőtt fátyol borult.

– Már ideje volt. Rettentően kajás vagyok.

A készleteket már őelőttük alaposan letarolták. Csak néhány helyen lehetett látni egy-egy felborított termékrakást. Az egészségügyi sor jobbára érintetlen volt, de valaki onnan is kiszaggatott pár csomag pelenkát. Szétcincált vattacsomók borították a földet, amelyekből helyenként rozsdamarta borotvapengék álltak ki.

Egyszer csak megpillantotta, amit keresett. A vattacsomóktól nem messze, egy kétszer két méteres, összedeszkázott raklapon, megannyi papírtányéron ott várt rá a dobozos kóla.

A szakállas alak előreszökkent, nem törődve a fájdalommal, amelyet az egyik ideggócához dörzsölődő porckorong váltott ki a dereka hátsó felében. Hiába, öregember nem gyorsvonat, noha testének elkerülhetetlen eróziójához képest még így is egészen jó állapotban volt. Rövid- és hosszútávú teljesítőképessége egyenletes ütemben romlott ugyan, de így sem lehetett oka panaszra. Megnyújtotta lépteit, majd vadul rávetette magát a halomra. Hosszú és kissé meggörbült, sárgás körmével felhasította a plasztikborítást, előráncigált egy dobozt, és felbontotta. „Srccc…” – mennyei muzsika, amelyet a fenséges illat és a levegőbe spriccelő lé vidám kondenzcsíkja kísért.

Az öröm másodpercei közt volt egy vékony szakadás, egy rövidebb, alig mérhető idő, amelyben a csalódás is helyet kapott. Egy illékony, távoli kép, amelyben magát látta, ahogy ugyanezt a kólásdobozt nem itt bontja ki, ebben a kietlen teremben, hanem Florida partjainál, egy virágmintás napernyő alatt, miközben a másik kezével egy tizenhét éves, lenszőke egyke hátát keni be napolajjal, és elégedetten nyugtázza, amikor a lány felé fordítja szeplőktől burjánzó, mosolygós arcát.

Sebaj. Azért megitta az üdítőt, ami a körülményektől függetlenül így is jól esett.

– Karlnak jó napja van – szólalt meg valaki mögötte.

– Hihetetlen, hogy egyeseknek ennyi elegendő a boldogsághoz – jegyezte meg egy másik.

Ludwig és Martin csak mostanra értek oda mellé. Ők hosszabban elidőztek a szupermarket előterében, hogy a leszakadt födémek és többségében teljesen lecsupaszított pultok között rátaláljanak egy véletlenül ott maradt csokira, Kleenexre, ceruzára, papírra, és, bár ez szinte reménytelennek tűnt: alkoholra. Ludwig az utóbbi időben rászokott arra, hogy miután a többiek nyugovóra tértek, elpoharazgasson magában. Ilyenkor gyakran folytatott magával párbeszédet. Martin egyszer a következőre riadt fel: „Te, Lud!”, „Igen, Wig?”, „Hányan vagyunk a tükörképeinkkel együtt?”, „Hű, öregem, egyszerűen nem merem megszámolni”.

Karl már a második kóláját szürcsölte. A barnásan csobogó szénsavas üdítőital végigfolyt a szakállán, és a cukor csimbókokká tapasztotta össze egyébként sem túlápolt szőrzetét.

– Ez igen – mondta, majd elégedetten böffentett, és felbontott egy újabb dobozzal. – Olyan jó, hogy van még állandóság ezen a világon…

– Karl, hallottál róla, hogy a legújabb kutatások szerint a kóla egészségtelen? – kérdezte Ludwig.

A másik nem válaszolt, míg ki nem szürcsölte az újabb doboz tartalmát is.

– Legújabb kutatások, Lud? Úgy érted a WHO lemenekült valahol a Góbi-sivatagban egy titkos atombunkerbe, hogy zavartalanul folytathassák a higiéniai paranoia szertartásait?

Ludwig vállat vont.

– Én szóltam. De ne lepődj meg, ha egyik reggel arra ébredsz, hogy a veséd egyszerűen elpárolgott.

– Ígérem, nem fogok meglepődni.

Martin közben kibontott egy kekszes zacskót, és majszolni kezdett egy meghatározhatatlan formájú darabkát.

– Kértek? Kissé ízetlen, de legalább nem avas.

– Csokis? – kérdezte Karl.

– Nem, fahéjas.

– Köszi, nem vagyok éhes – mondta Ludwig. – Mostanában nincs étvágyam.

– Lud, enned kell. Nézz magadra, lötyögnek rajtad a ruháid. Csont és bőr vagy.

– Inkább csont és gondolat.

Karl felsóhajtott.

– Nézzük meg, mit tudunk magunkkal vinni.

Martin a biztonság kedvéért elővette a G36-os középhatótávú fegyverét. A többit, vagyis a Remington puskát, a két M416-ost, a fél tucat pisztolyt, továbbá a késeket, néhány repeszgránátot, és egy-két speciális, távkioldóval kezelhető szerkezetet, amelyekből gombnyomásra különféle neuroinvazív kemikáliák szabadulnak fel, egyelőre a táskában hagyták. Most remélhetőleg, csak a két nagy műanyag zacskóra lesz szükségük, amelyeket telepakolhatnak konzervvel, mikróban melegíthető szendvicsekkel és vitamintablettákkal. Karl minden alkalommal megpróbálta meggyőzni a többieket, hogy lehetőleg szárított fűszernövényeket is vegyenek magukhoz, abban a reményben, hogy egy szép napon majd igazi vacsorát főz mindannyiuknak, Martin és Ludwig azonban lebeszélték erről, arra hivatkozva, hogy takarékoskodniuk kell a tárhellyel. „Egy csomag bazsalikomon semmi sem múlik!” – mondta, mire a többiek felsóhajtottak, mintha egy gyengeelméjűvel beszélnének. „De igen, Karl, nagyon issok múlik rajta.”

Elindultak a sorok között, és a használható élelmiszereket behajigálták a szatyrokba. Martin lazán az oldala mellett tartotta a fegyverét, de fél füllel hallgatózott, hátha megneszel valamit a közelben. Jobb az elővigyázatosság. Virgonc ellenségeik bármikor felbukkanhattak, noha nappal ritkán lehetett bárkit is látni közülük, és akik olykor-olykor eléjük kerültek, azok sem tűntek túlságosan veszélyesnek. Nem, a veszélyesebb teremtmények többnyire éjjel ólálkodtak a sikátorokban, sőt olykor, ha a fellegek eltakarták a holdat, kimerészkedtek a sugárutakra is, hogy csúszva-mászva, esetleg hatalmas, lyukacsos szárnyaikkal verdesve portyázni induljanak, vagy esetleg a városon kívül elterülő, ismeretlen céljaik felé vegyék az irányt.

A gondolkodók hamar megtanulták, hogyan kell rejtőzködni, és hogy a kamuflázs nem absztrakció többé, nem a szerzőséggel való játék, nem a váteszek kiváltsága, hanem olyasmi, amire nekik maguknak, mint túlélni vágyó, egyszerű embereknek is szükségük van. Persze a színlelés és álcázás praktikái korántsem voltak ismeretlenek előttük.

Ahogy befordultak az egyik kanyarban, remélve, hogy a húspult feltehetően betört üvegei mögött esetleg mégis némi őzaprólékra, füstölt szeletekre vagy baconszalonnára bukkanhatnak, váratlanul egy fagylaltos kocsiba ütköztek. A hátuljában lévő fémtárolók üresek voltak, és az oldalukra ragadt tejszínes ragacson megcsillant a fejük fölött imbolygó neonfény. Mintha nem olyan régen valaki még igazi fagylaltot kavargatott volna a rekeszekben.

– Hogy kerül ez ide? – mondta Martin, és veszélyt szimatolva máris a vállához emelte a fegyverét. Szerette, ahogy a G36-os tusa megtámaszkodik a vállgödrében, és elégedettséggel töltötte el az érzés, amikor a mozdulattól megfeszült a tricepsze. Arra gondolt, ha még képes örülni efféle apróságoknak, sosem öregedhet meg igazán.

– Nem kell betojni. Nincs itt senki – felelte Ludwig.

A kocsi ebben a pillanatban megszólalt. Az ismerős dallam csendült fel, az ismerős hangszín, szinte már érezték a nyelvük hegyén a gyümölcsös-habos sundae ízét, a rácsöpögtetett karamellt és mellette a friss mandulát. Mintha már orrjárataikban terjengett volna a menta illata, miközben a kis dal csak hömpölygött, ahogy mozdulatlanul álltak, elfeledkezve az alig néhány méterre lévő húspultról, amely még valóban tartogatott számukra néhány vákuumcsomagolt állati szövetet. De ahogy bódultan hallgatták a dallamot, eltelve az egykori nyarak fényével, a frissen vágott fű szagával, ahogy elképzelték a locsolócsövek hűvös érintését, az egykori játékokat, edzéseket, a közös tévézéseket otthonuk nappalijában, és régi, kimondhatatlan életük egy hosszú, spirálalakú pillanatig megelevenedett előttük, egyikük sem vette észre, hogy egy kéz, valaminek a keze egy gyors és néma mozdulattal odakap a húsokhoz, és elragadja az utolsó három csomag zsír- és nitrátdús Oscar Mayer szalonnát.

Aztán a dal egyszer csak véget ért, és vele a káprázat is szertefoszlott.

Martin leengedte a fegyvert, amely most ismét az oldalán csüngött. Karl összeráncolta a homlokát.

– Azt hiszem, ezúttal nincs szerencsénk – mondta, és az üres húspult felé mutatott. Éhségre ítélt szellemekké lettek, gondolták, egy olyan világba kényszerülve, ahol egyre ritkábban találni olyan szerves eredetű élelmet, melybe még nem fészkelték be magukat a valószerűtlenül patogén elemek és a ki tudja micsodán felhizlalt pincebogarak.

Néhány perccel később már összepakoltak annyi élelmet, amennyit még kényelmesen elbírtak – Karl és Ludwig két nagy hátitáskában, továbbá egy-egy szatyorban hordozta az ennivalót, míg Martin ragaszkodott hozzá, hogy az összes fegyver nála legyen. A további napi programjuk szerint egy bevásárlóközpontot fognak felkeresni, és a ruhaosztályon megmosakodnak és átöltöznek. Mivel logisztikailag nem volt megoldható, hogy saját ruhatárat is folyamatosan maguknál tartsanak, ezért az ezzel kapcsolatos ügyeket hetenként, a biztonsági protokoll ezzel kapcsolatos maximáit követve, más és más férfidivat-áruházakban intézték el.

Már a kijáratban álltak, amikor ismét felcsendült a fagylaltos kocsi zenéje. Ugyanaz a dallam, ugyanannak a régi, vágott fűnek az illata. Ezúttal azonban nem fogott rajtuk a varázs. Nem éreztek semmit. Nem sejlett föl előttük az ártatlanság távoli délelőttje. Az egyetlen, amit maguk előtt láttak, egy üresen álló gyereksíléc-doboz volt.

– Srácok, valami nem stimmel – mondta Ludwig. – Ez nem tündérkert, ez csapda!

– Próbáljunk megnyugodni. Ha van itt még valaki rajtunk kívül, keressük meg, és beszélgessünk vele – mondta Karl.

– Helyes – tette hozzá Martin, és elővette a Remingtont. Szerette a G36-osat is a teleszkópjáért, egyszer egy sivatagi rókát is lekapott vele százhúsz méterről – fene se tudja, honnan került a városba a kis bundás –, amit aztán együtt sütöttek meg, de az igazi kedvence a Remington volt. A lövések nyomán felszálló, enyhén kormos illat a régi fekete-erdei vadászszezonokra emlékeztette. Egyszer Jodl és Keitel is odatévedtek véletlenül, célozni nem tudtak, de eszméletlen vicceket meséltek a környék szűzlányairól.

Ezúttal nem volt idő tréfákra. Fontos, hogy mindannyian eszüknél maradjanak. Visszasomfordáltak a fagylaltos kocsihoz, de az már nem volt a korábbi helyén. Mivel azonban a kis melódia még nem ért véget, a dallamot követve három polcsorral odébb hamar rátaláltak.

– Valakinek távirányítója van hozzá – jegyezte meg Karl.

Nem hallottak mozgást. Martin a társaira pillantott, majd a biztonsági bejárat felé biccentett.

– Arrafelé. Ha van itt valaki, biztosan a kamerák közé vackolta el magát.

Elértek a széles fémajtóig. Baljós horpadás látszott rajta, a mellette húzódó falakat égésnyomok tarkították. Valaki a következőt festette az egyik fehéren megmaradt területre:

 

 

Karl megborzongott. Vajon ki lehetett az a szegény pária, aki talán életereje utolsó szikrájának fényénél mázolta ezt a szöveget a szupermarket falára? Miféle intés ez a még megmaradtak számára?

– Ezt ismerem – mondta Ludwig.

– Tényleg? – Martin felköhögött. Nehéz helyzet: a másik vagy igazat mond, és akkor ő a tudatlan, vagy blöfföl, és akkor, ha Martin azt állítaná, hogy természetesen ő is ismeri, csak hülyét csinálna magából.

– Aha.

– Én nem ismerem – mondta Karl. „Megmentőm!” – gondolta Martin.

– Milyen tirpák vagy Carlito! Mindig csak a Durkheim meg a Bourdieu, mi?

– A micsoda? – kérdezte Karl.

– Elég ebből! – szólt közbe Martin. – Még mindig nem tudjuk, mi rejtőzik az ajtó mögött.

Kik figyelnek a benyílók túloldalán? Miféle teremtmények járják imbolygó táncukat az ég gyilokjáróiban? Ki hagy üzeneteket a városban? Hiszen nem ez volt az első efféle firkálmány, amit olyan helyre festettek föl, ami alapján nyilvánvaló volt, hogy a graffiti készítője már a kataklizma után látott munkához. Talán többen vannak? Néhány százan, ezren? Maroknyian csupán? Avagy tízezrek dideregnek a betontömbök alatt, várva, hogy valaki majd kiszabadítja őket rettegésük börtönéből?

– Baudelaire – mondta Ludwig, majd vállat vont, és kinyitotta az ajtót.

A fagylaltos kocsi zenéje abbamaradt, ahogy a bőrfotelben ülő öregember kezéből kihullt a távirányító. A sötét helyiségben csak egyetlen lámpa égett, amelynek gyér fénye hullasápadt, sárgás izzást kölcsönzött a szoba lakójának. Az alak legalább százharminc évesnek tűnt, és láthatóan heveny neuraszténiás tünetekkel bajlódott. Karl azon tűnődött, hogy kivesz a szatyorból egy kólát, és odaadja neki, de aztán végül a többiek miatt elvetette az ötletet.

Martin továbbra sem engedte le a fegyverét. Sosem lehetett tudni.

A rongyokba bugyolált csontkollekció ekkor mocorogni kezdett. – Jól van, jól van, ne lőjön! Ne ijesszék meg Plútót, kérem!

Ebben a pillanatban valami előszökkent a homályból, és rámászott Ludwigra. Martin odafordult, és már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor Karl felkiáltott.

– Martin, ez csak egy kutya!

Ludwig, aki időközben megtántorodott, és ügyetlen puffanással a földre esett, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a négylábú nem akar kárt tenni benne. Érdes-nyálkás nyelvével olyan hevesen nyalogatta az arcát, hogy nyomban eltüntette onnan a nagy izgalomban kiütköző verejtékcseppeket.

– Nagyon aranyos! – mondta Ludwig, miközben nevetve igyekezett talpra kászálódni. – Hopp, hopp! Adj egy pacsit! – A kis bundás, noha nem örvendett kifogástalan egészségi állapotnak, hiszen egyik hátsó lábát húzta maga után, és a jobb oldalán is foltokban kiégett a szőr, boldog játszadozásba bonyolódott a gondolkodóval. Karl és Martin meglepetten figyelték a fejleményeket, és már el is feledkeztek volna arról, hogy rajtuk kívül még valaki tartózkodik a helyiségben, ha a fotelben ülő öregember egyszer csak ki nem biztosította volna a keze ügyében tartott, szintúgy rongyokba göngyölt hatlövetűt.

Mindenki mozdulatlanná dermedt, még a kutya is. A fegyver csöve egyenesen Ludwigra szegeződött.

Martin halálos lassúsággal igyekezett úgy helyezkedni, hogy ha szükség van rá, ő tüzelhessen először. Az öreg reflexei feltehetően már távolról sem tökéletesek, de azért jobb az óvatosság. Ha elsül az a mordály, a szórás kiszámíthatatlan ballisztikájának köszönhetően mindannyiukat megpiszkálhatják azok a komisz kis sörétek.

– Mit képzelnek maguk? Mégis mit képzelnek? – kiáltott fel az öreg.

– Nem akartunk zavarni. Eressze le a fegyverét, kérem. – Karl remélte, hogy a szavai kellő melegséget árasztanak. Próbálta búgatni a hangját, megtalálni a legnyugodtabb frekvenciát. Bízott Martinban, és tudta, hogy bármikor lepuffanthatja a fickót. Hiszen voltak már ilyen helyzetben: egyszer egy elmutálódott család majdnem elbánt velük, miközben ők ketten szunyókáltak, de szerencsére az őrszemnek beállított Ludwig akkor is résen volt, és időben riadót fújt.

Nem volt örömteli látvány, ahogy ez a feltehetően holdkóros aggastyán rászegezi a fegyver csövét, éppen most, hogy Ludwig oly hosszú idő után újra összebarátkozott valamivel, ami az evolúciós ranglétrán elérte a melegvérűek szintjét: ezzel a beteges kis border collie-val, aki még mindig farkát csóválva várta, hogy mi fog történni.

Karl nem magukért aggódott, hanem az öregért. Volt benne valami megindító. A nyomor és a bánat oszlásnak indult szervei szinte átsejlettek az elvékonyodott bőrön keresztül. A kétségbeeséstől kitágult pupilla, zajos rémálmok emlékétől remegő írisz. Vajon mióta rejtőzik ebben a fülkében? Lehetséges, hogy hosszú idő óta ki sem lépett az utcára, hogy nem is látott napfényt. Nem egy ilyen figurával találkoztak, és sajnos nagyon jól tudta, hogy a már egyébként is elgyötört lelkekre milyen hatással lehet a kabinláz.

Bizony előfordul, hogy ezek az elgyötört lelkek megtébolyodnak. A szellem megkezdi szabadesését a sötétség kútjaiba, és zuhanásának egyedül a biológiai exodus vet véget. És Karl ekkor megérezte, hogy Martin ugyanerre gondol, és hogy pillanatokon belül meg fogja húzni a ravaszt.

De még mielőtt megtette volna, a halálsápadt ember leengedte a fegyverét, és megszólalt.

– Azt tanultam, semmilyen sír nem tarthatja fogva a testem. Azt tanultam, a lélek sudárvitorlája örökké leng.

A kutya abbahagyta a farkcsóválást, és éjfekete szemmel figyelte a gazdáját.

– De igazuk volt? – folytatta. – Mondjátok meg, igazuk volt?

A gyér fényben csak ekkor vették észre, hogy a férfi jobb karja a könyöknél véget ér. Csúnyán pirosló, gömbölyded formában végződött, amelyen váltakozó intenzitással csillant meg a neon. Talán apró férgek lakmároznak a húsából? Miféle rothadás emészti ezt az alig használható testet?

Épen maradt kezével az ádámcsutkájához irányította a fegyvert.

– Ne! – kiáltott Karl.

– Muszáj… A veszettek…

Eldördült a lövés.

A puska a földre esett, és a férfi keze hátravágódott a lökés erejétől. A kutya csaholt, nyüszített és fel-alá rohangált, mint egy megvadult porszívó, nyalta-szívta magába a fémreszeléket mindenhonnan. Nem gondolták volna korábban, hogy egy border collie is képes idegösszeomlás kapni, de Plútón most úgy látszott, hogy nagyon közel került hozzá.

Aztán az öreg kissé előrehajolt, kinyitotta a szemét, és értetlenül pislogott. – Mi történt?

Martin lassan leeresztette a fegyverét. Az öreg puskája a helyiség másik végében landolt. – Csak annyi történt apafej, hogy jobban célzom nálad. Miért akartad kinyiffantani magad?

Ekkor a szerencsétlen elsírta magát.

– Jaj, mit tettél! Legalább Plútót vigyétek innen, vigyázzatok rá…

A kutya, mintha nem csak a nevét, de az elhangzott mondat teljes értelmét is felfogta volna, valamelyest megnyugodott, és visszament Ludwighoz. Bánattól fátyolos szemmel ránézett, és azt kérdezte: „Leszel az új gazdám?”

– Mi a baj? – kérdezte ismét Karl. – Hogy hívnak?

– Montgomerynek hívnak. – Nyöszörögve megpróbálta kihúzni magát a fotelben. – Itt dolgoztam a közértben, amíg… Nem akarok erre gondolni! Elragadták Bolond Jackie-t! A Hájast széttépték, és szabályosan felnyalták a padlóról…

Vaksi szeme vérben forgott, ahogy felidézte a történteket.

– Kicsodák? Kik tették ezt?

– Már túl késő. Barikádokat emeltem, kiképeztem Plútót, hogy ugassa meg őket. Csápjaik vannak. Hat hete nem mertem innen öt percnél hosszabb időre kimozdulni. És éjjelente odagyűlnek az ajtó elé, és zümmögve, valami rettenetes déli tájszólással arról beszélnek, hogy mit fognak tenni velem… A barikád eddig megvédett.

– Mi elég könnyen bejutottunk – jegyezte meg Ludwig.

– Elhúztam a reteszeket, amikor megláttalak benneteket a biztonsági kamerán. Láttam, hogy ennek a díszhuszárnak fegyvere van – Martin felé biccentett, aki nem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy a másik hálátlannak mutatkozik, amiért megakadályozta az öngyilkosságban. – Azt akartam, hogy vége legyen.

Vizenyős, nyirkos csend borult föléjük. A szívük mélyén mindannyian megértették Montgomeryt. Sőt nemcsak megértették, de legszívesebben csatlakoztak volna hozzá. Felhagytak volna az alkalmazott robotikával, a rendszerépítéssel, az ítélőerővel és a társiassággal kapcsolatos töprengésekkel, hogy alámerüljenek egy örökké nyitott, örökké zöldellő sírba.

Odakint ismét felcsendült a fagylaltos kocsi együgyű dallama. És akkor Montgomery azt mondta, hogy Martinnal akar beszélni. Azt mondta, azzal akar beszélni, aki tévedésből megmenteni vélte az életét, de aki ezzel talán örök kárhozatra ítélte. Martin eltöprengett, és bólintott. Ludwig és Karl, nyomukban az engedelmes Plútóval, elhagyták a szobát.

És Montgomery elmesélte Martinnak, milyenek voltak azok a vég nélküli nappalok és éjszakák, milyen az a tagolatlan idő, amelybe nem hull fény és nem hull sötét, ahol csak a ritkán megremegő sziluettek jelzik az idő múlását, hogy van még mozgás, van még valami odakint, amit egy diegetikus biofiziológiai meghatározás nyomán életnek lehet nevezni. Elmondta, milyenek voltak az álmatlan éjszakák, amikor azok a valamik a falon túl a duruzsolásukkal gyötörték, és csábították, hogy csatlakozzon hozzájuk. Hiába szorította megcsonkolt kezét a fülére, a hang ott volt a fejében, szólította, becézte, csitítgatta. „Oly vidékeket mutatunk neked, ahol boldogok lehettek Plútóval. Ahol nincs gravitáció, csak könnyű illatok, rozmaringgal teli mezők, pihenés.”

Rázta a fejét, tépte a tagjait, épen maradt kezének ujjait újra és újra az üszkösödő csonk sebébe döfte, hogy a fájdalommal tartsa magát ébren, hogy a fájdalom révén emlékeztesse magát arra, kicsoda is valójában. Mert kicsoda volt valójában? Zach Montgomery, született 1946-ban, húsvét előtt néhány nappal, anyja lágy öléből bújt elő, mint bárki más. Hűvös falak között töltött gyerekkor, zárkózottság, a kedély gyakori ingadozása jellemezte.

A város pusztulása utáni időszaknak majdnem az egészét a szupermarket területén töltötte. A kutya két hónapja szegődött hozzá, maga sem értette, miért, de hamar odaszokott. Jól megvoltak kettesben, és úgy érezte, a körülményekhez képest pompás haldoklás áll előtte – egészen addig, amíg el nem kezdődtek a suttogások. A duruzsolás, a zümmögés, az észvesztő zörejek. Izmai egyenletes ütemben gyengültek, a csonk penetráns szaga napról-napra elviselhetetlenebbé vált. Füldugó, Rivotril és Prozac sehol. Tévé, magazinok, Hanoi-tornyok sehol. A gyógyulás álom volt, a lámpák jeges fénnyel tűző csillagok.

– Életnek azt nevezzük, ami képes árnyakat vetni – mondta Montgomery, miközben nem vette le a tekintetét Martinról.

Elbeszélte neki az elmúlt hónapokat, a rettegés bőkezűen szórt adományait. Elmondta, hogyan lopakodott ki a hajnali órákban a bolt polcai közé, hogy ezt-azt magához vegyen – a falra függesztett ormótlan digitális óra még működött, más viszonyítási pontja nem volt. Nem volt étvágya, az első napok kínzó kiszáradása után egyszer csak a szomjúsága is alábbhagyott. A lélek hidrofóbiája elhatalmasodott rajta, végül teljesen megszűntek a testi igényei, és pusztán akaraterejének köszönhette, hogy ezt-azt még képes volt elcsócsálni. Undorodva, öklendezve, de nyelt, kekszet, papírt, üvegdarabokat, mikor mit talált. Az ürítkezést félálomban végezte a szoba sarkában, újságpapírok között, majd a szemetet a boltban tett portyái során elhajította az egyik távoli sarokba.

Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a bejárat felé, hogy ne akarja tudni, mi minden tűnik fel az utcán. A puskája mindig ott volt a keze ügyében, de tisztában volt vele, hogy nem venné sok hasznát.

Nem volt semmije a kutyáján kívül, csak ideje volt, miközben nem tudta többé, hogy micsoda az idő, hiszen nem volt többé mire várni. Csak a duruzsolás maradt, az éjjelente felhangzó zümmögés az ajtaja előtt. A hangok. Valami, ami a sötétség leple alatt szintén fosztogatni járt a boltba, megállt a bejárata előtt, és alig néhány méterre tőle diabolikus szerenádot tartott neki. Egy másik világról beszélt, egy lehetőségről, azt mondta, „Montgomery, még mindent újrakezdhetsz!” De tudta, ha igaz is, amit hall, ha valóban újra is kezdhetné, többé már nem volna önmaga. És bármilyen kevés, néhány atomot számláló morzsalék is volt ez az önmaga, ragaszkodott hozzá.

A zümmögés kezdetleges szintaxisa is félreérthetetlenné tette, hogy az üzenet a vérére vonatkozik.

Százhetvenhárom nap, mondta Montgomery, és elővett egy könyvet, a hátlapján rovátkákkal. Százhetvenhárom napja lakom ebben a fülkében, ahol egykor egy elkényelmesedett, hájas biztonsági őr üldögélt. Tudom, mert régen magam is itt dolgoztam, a már kipakolt árut rendezgettem. Munka nyugdíjasoknak. Martin nem felelt, csak nézte a véreres szemét, a sápadt arcát, az árkokat a koponyájára feszülő bőrredőben. Tehát itt dolgoztam, folytatta Montgomery.

Martin a másik vállára tette a kezét. Mintha egy kóccal kitömött zoknihoz ért volna, olyan volt az a váll. Aztán észbe kapott, hogy ez az a karja, amit könyök alatt amputáltak. Biztosan nem megfelelő a vérellátása, azért ilyen petyhüdt.

Dehogy amputálták, Martin, hisz látod a harapások nyomait, látod, hogy lerágták azt a kart.

– Hamar beláttam, hogy be kell zárkóznom – folytatta Montgomery. – Eltakartam a szemem, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy megkíméljem az elmém attól a látványtól, ami akkor fogadott.

– Harminc évet öregedtem harminc hét alatt, és bölcsebb lettem tőle? Egy cseppet sem, egyáltalán nem. Álmodok, és tudja mit, maga gazember? Erotikus álmaim vannak. Kamaszkorom óta nem emlékszem ilyesmire, de most erotikus álmaim vannak. Itt rejtőzködöm a kutyámmal ebben a pöcegödörben, rettegve, a mordályomat markolászva, a barikáddal bütykölve, kalapáló szívvel osonok ki mindennap, hogy élelmet vegyek magamhoz, aztán visszajövök, és nézem a kamerákon keresztül, hogy feltűnik olykor egy-egy túlélő, szintén élelmet keresve, és azon töprengek, hogy itt az alkalom, hogy beszélnem kéne valakivel, és most kilépek az ajtón, odamegyek hozzá, a hátam mögé dugom a fegyvert, hogy ne ijedjen meg, és megkérdezem tőle, hogy hívják.

– De aztán nem teszek semmit. Csak nézem az élőhalottakat, ahogy végigmennek a polcok között, majd sietve távoznak. Mint a gyerekek, akik attól tartanak, hogy rajtakaphatják őket valamin.

– Fél éve nem hallottam emberi szót. Igen, fél éve, mert nehezemre esik emberi szónak nevezni azt a zümmögést, noha megértettem a jelentését. Mert igenis jelentése van annak a dongásnak, ami az otthonom előtt hangzik fel éjjelente. Plútó is érzi. Kushad és figyel. Látom rajta, hogy fél. Máskor olyan nyugodt, de ilyenkor nem. Csak kushad.

Martin a másik szemébe nézett. Bármi is történt vele, bármivel is folytatott kis híján halálos kimenetelű harcot – elég volt iszonytató, gennyedző dudorban végződő jobb kezére pillantani –, az elméje nem állta ki a túlélés próbáját.

– Meg kell ölnie! – hörögte Montgomery, és másik kezével megragadta Martin bütykeit. – Végezzen velem, mielőtt a betegség megtalálja az utat a bensőmbe. Kérem!

Martin hipnotizálva figyelte a másik csonkban végződő karján mozgó galandféregporontyokat. Új család volt növekvőben, amelyek a gazdatestben még fellelhető csontvelő mellett a kifejlett és elhalt példányok húsából is mohón táplálkoztak.

Mintha egy kislyukú szita lett volna ez az ember, amiben fennakadnak a fájdalomrögök. Irdatlan folyókon emelt gátszerkezet, amely évtizedeken keresztül csak gyűjti magában a víztömeget, hogy aztán alatta beroskadva egyszer csak szabad utat engedjen neki.

Ekkor Montgomerynek eszébe jutott Pötyi.

– Képzelje el, hogy az egész Central Park mocsaras tenyészetté változik. Arról a vidékről beszélek, ahova levittem néha Pötyit. Ő volt a kanárim. Kedves kis jószág volt, burukkolt, izgett-mozgott a legváratlanabb órákban, együtt élt a várossal. Ő volt Pötyi. Ciripelt és kerepelt. Aztán a park, egyik napról a másikra, fenyegető lápvidékké torzult. Elvesztette az eredeti arculatát, és egy förmedvény indult növekedésnek a helyén. Biztos vagyok benne, hogy Plútó sem bírt volna a közelébe menni, Pötyiről nem is beszélve, de nekem szükségem volt erre a sétára, a tüdőm igényelte a friss ózont.

Martin kezdte megérteni, mi történt. Nem rég Montgomery, engedve az őrületnek, vagy annak, amit ő „a falon túlról érkező suttogásnak” nevezett, még egyszer kimerészkedett biztonságot nyújtó kis kapszulájából. Valami történt vele a Parkban. Hiszen a gennyedző sebe nem lehet még régi. Biztosan ott veszítette el a karját.

Martinban formálódott a döntés, bár még mindig tele volt kétségekkel. Töprengett és mérlegelt. Szenvedett a felelősségtől, szerette volna áthárítani, de nem volt kire. Végül felemelte a fegyverét, és…

Odakint a barátai megálltak egy pillanatra – Ludwig a neszesszerek között kutakodott, Karl pedig éppen egy újabb üdítőt nyitott ki –, mintha csak megérezték volna, hogy mi történik a fülkében. Így tett a kutya is, aki behúzódott az egyik pénztárgép alá, és mozdulatlanná dermedve figyelt. Egy hosszú perc végén, amelynek során Nepál kősivatagai fölé lilás fellegek gyűltek, egy szélfuvallat homokot kapott fel a Szahara dűnéiről, és egy maréknyi kristályos, szikrázó szemcsét egészen Teneriféig sodort, egy iszonyatos erejű bukóhullám kitört a polárkoordinátái közül, hogy aztán darabokra törjön a Brooklyn-híd déli tartópillérén, és egy nem is olyan távoli épület mélyén tízezernyi rovarszempár hexagonális szemelvényében villant meg valami homályos, az értelemnél tompább és mégis ragyogóbb sejtés, ezután a hosszú perc után, mialatt Plútó egyetlen szőrszála sem rezdült, végül eldördült a lövés.