Bajtai András

Rengeteg
 
Álmomban történt:
sarkig kitárultak a fenség kapui,
és megláttam mögötte a rengeteget,
mélyén a felbosszantott fákkal
és a rohangáló tábortüzekkel.
 
Láttam a pajtát is,
a falak mellett vérző lovak álltak,
iszapos hátukon trón.
 
Két hold sütött.
 
Felnéztem,
és hallottam, hogy odakint
üvölteni kezdenek az évezredes
némaságunkkal elandalított vadállatok.
 
Álmomban történt:
behívtak egy misére,
ahol a bennszülött kéz magasba emelte
a kócsagarcú gyermeket.
 
Kik tébláboltak akkor fent az égbolton,
ki szabadította rá a varjakat
a márvány kukoricaföldekre?
 
Három hold sütött.
 
A felbosszantott fák járkáltak,
és rohangáltak a tábortüzek.
Nekivetkőztek a nőkhöz hasonlatosak,
hogy megkorbácsolják az égtájak
gyulladt derekát,
száját.
 
Ott voltál te is, Uram.
 
Álmomban történt:
a légszomj lombkoronájából
kirepültek a madarak,
két hőségpalota között
az összeégett folyosóban.
Szemükben összeverődtek a mágnesek.
 
Egyetlen hold sütött.
 
Ragyogott a rengeteg.
Vártam, hogy egy elhallgatott érzés
semmitmondó fényekkel foglalja vissza

cserbenhagyott testünket.
 
És kinyújtóztam az égi forradásban.
 
 
A húsevő felemelkedése
 
A szerelem állatai megnémultak.
Csak a kútba hullott kövek sírnak még,
és vergődnek a kilincsek az égben.
 
Az irigység felravatalozta kitépett nyelvű
üvegkatonáit a kék hordóban,
és mi átsétáltunk az óriási tányéron.
 
A nyitva hagyott ajtók mögött legelőkre látni,
nyáj sehol, de az elkóborolt pásztorok
tekintete felhasítja a táj összeszűkült gyomrát.
 
Levetkőztél. Tested fénylett a hidegben,
akár egy felesleges ostrom,
és a parton a leomlott palota énekelt.
 
A tó vizéből ezüst oszlopok emelkedtek ki,
megrettent ragadozók tébláboltak rajtuk,
én pedig belenéztem szemük kéményeibe.
 
Átöleltem az erdőt, nyakadat szorítottam,
a háztetők alatt országutak kanyarogtak,
és táncoltak a dzsungelek a kandallókban.
 
A homokórában megjelent az eltűnt kéz.
Bőrruhájára tüskés páncél nőtt,
lángra lobbant, és alányúlt álmainknak.
 
A gyökértelen fa kérgéből kibuggyant a tej,

majd a fémtojás szétrepedt héjai közül
felemelkedett a virágnyelvű húsevő.
 
Szabadok voltunk és szomjasak,
de a hitetlenség koronája ott táncolt közöttünk,
lassú ringatózásába mindhárman belefulladtunk.
 
Mert a gyönyör és az őrület kútja
ugyanazt a vizet hajtja fel,
kell, hogy szeressem, kell, hogy szeresselek.
 
 
Fém
 
Megfeledkeztünk
az apró kezekről a sötétben,
amik most egymásnak adogatják
a szenvedély hideg kulcsát,
pedig mi érdemeltük ki először,

mert aláztól verejtékezőkilinccsel
ütöttük szíven az éjszakát.
 
A szerelem metaforája fém,
a fém nem fél a tűztől,
de a tűz félti a szerelmet.
 
Fém,
nem tudlak elengedni,
hol a kezem,
csak egy elveszett, forró kilincs
tör-zúz a fejemben.
 
Utaztunk.
Indulásunk előtt
egy állat jelent meg
ringatózva az ajtóban,
riadalmat keltve
a közös álomban,
amely kezdettől fogva
kék volt és múlt idő
a fém fényes ketrecébe zárva.
 
Az éjszaka nálad jártam,
fém,
hidegen, távolodóban.
 
Hosszan gyalogoltunk,
mire megérkeztünk a hídhoz,
aztán este lett,
fénylő erdők
rohantak át a sötét alagúton,
és egy pillanatra megint
minden a régi volt.
 
Történetünk utolsó,
kék fejezetében
megszólaltak a füst harangjai,
mert kigyulladt az emlékezet,
és tűz pusztított
felkarolt-délután-tájain.
 
A toronyszobában
valaki
ébredés után
elhajított egy sötét kockát.
 
A falak készen álltak
meghallgatni az egyetlen ígéretet,
ami a fém megtartó erejét hirdette volna,
de képzeletünk máglyáján
akkor már ott lobogott minden,
ami valaha kék volt,
és közös.
 
A fák elengedték kezünket,
és talán bent égtünk mi is,
a kocka pedig azóta ott gurul
a kék szőnyegen,
de már nem félünk a sötéttől,

mert egy vérből valók
vagyunk az éjszakával.
 
 
Huzat
 
A romlás, ezt most már biztosan tudom,
levegő képében jött el hozzánk. Hívatlan
vendég toporgott a borostás függönyök mögött,
akit kezdettől fogva helyetted öleltem magamhoz.
Pedig egy cirkuszi szélhámos volt csak,
alattomos szellő, lassú távolodás, akiről
mindketten tudtuk, hogy eljön, mégis érkezése
lett a vesztünk. Kivárt, felkavart, félrevezetett,
aztán előlépett, és táncolni kezdett, tekintetével
magával rántva minket a parketta fényes
csúszdáin. Fojtogató dögszag támadt a nyomában,
ütközéseinktől felgyűrődött a padló,
megmozdultak a szekrények, elnyelték ruháidat,
és én már hiába próbáltam tenyeremmel
összetartani a rám szakadó plafont.
A pusztulás esendő fuvallat képében érkezett.
A szemünk láttára alakult át, irtózat lett,
baljós széllökés, és mert annyit bántottalak,

végül utat tört magának a falak résein át.
Aznap este csapta be a huzat ablakunkat,
és nem volt véletlen, hogy annyira megijedtél,
mert te már tudtad, nemcsak az üveg tört össze,
hanem vele dőltek az ingatag oszlopok is,
egymásnak tett ígéreteink. Aztán már
hiába kerestelek. Szobánk elsüllyedt,
és a becsapott égbolt alatt távozásunk után
megremegtek a kiterített szőnyegek.
 
 
Zsoltár
 
Esni fog majd, zuhognak szemedből a fény fullánkjai,
és én akkor visszatalálok hozzád.
 
Szétnyitod tenyeredet, kihullanak belőle a hegyek,
ujjaid kígyó-folyók, körbefonod velük testem ólait.
 
Hangod barlangjából előbújik a szenvedély köve,
az éjszaka állkapcsa nem ejt sebet függönyeinken.
 
Mellkasodon elsüllyednek a dombok,
és megindulnak felém szádból az erdők, amikben elvesztem.
 
Nem fojtogatsz, és én sem fojtogatlak,
mert nem vendég leszel már, de nem is emberarcú kísértet.
 
Ketten leszünk, két égbolt között egyetlen bolygó,
és én végre nem a kerítések mögül nézlek majd.
 
A hit csengettyűjét nyújtod felém,
én pedig, akár a hüllők, levedlem a hús ruháját.
 
Közelséged lángra lobbantja a szív tavait,
és nem lesz többé félelmes a szerelem tárnamélye.
 
Áhítatos béke lesz majd, nem vártalak hiába,
amikor visszatalálok hozzád a kristály-zuhogásban.
 
 
Madártánc
 
A vihar előtt látható madártáncban először
a kémények, a háztetők és a legmagasabb
fák körvonalai halványulnak el, hogy aztán
nem sokkal később az egyetlen testként mozgó,
de alakját folyamatosan változtató raj végleg
eltörölje a föld színéről a várost, melynek
lakói most még nem is sejtik, hogy végzetük
közeledik a madarak ártatlannak hitt ostromában.
A madártánc anatómiája és hierarchiája, akár
a melankólia vagy az emlékezet, tele van
hegekkel, dombokkal és vadászlesekkel.
A madarak nem tudják, miféle omló, hulló
és folytonosan alakuló folyamat eltökélt hírnökei
és akaratlan részesei, fogalmuk sincsen,
miként rajzolják újra hegyes szárnyaikkal
és apró csőreikkel elhasznált térképekeinket.
Folyókat tépnek ki, erdőket tarolnak le, mire
elérnek városunkhoz, ahol azért húztuk meg
magunkat, hogy az elázott takarók alatt
az évezredes folyómederben vészeljük át
ezt a telet, melynek alakja pontosan olyan,
mint egy magára hagyott kéz a kalitkában.
A madarak eljöveteléről nem szólnak az öreg
krónikák összeégett lapjai, amiket a forró
a bányákban őriznek a madártánc titkos tanai.
Hiába reméltük, hogy eltévednek, a madarak
így is-úgy is eljönnek. Táncuk ókori öröm,
jéghideg zajlás, fény a kőbe zárt pálmák
levelén. Egy öregember kirablása, egy ezüst
vágóhíd remegése, buja növényzet a kampókon.
Fussunk el, mondják a vesztőhely állatai,
szemükben egy másik élet odaadása csillog.
Szaladjatok, kiabálják az égbolt göcsörtös,
fából faragott oszlopai, siklanak a csónakok
az éji gleccser tiltakozó haván. Mi pedig csak
üldögélünk, az asztalon kupáink tele hóval,
és remegünk, mert tudjuk, hogy eljött az óra.
Körülöttünk, mint elektromos vihar, telítődik
a madarak felbőszült zsákja, és úgy dülöngélünk
ebben a sóvárgó madártáncban, akár a földbe
szúrt létrák kitartó, öntudatos meghajlása.
 
 
Elfelejteni az asszonyt
 
Lett volna kit elfelejteni. Szabadulásunkkor eleredt
a szobrok orra vére, és a csontba vésett vadállat
újra portyázni indult a nem is olyan távoli északi féltekén.
 
Milyen mélységesen megindító volt újra asztalhoz ülni,
nem szólni, csak meghallgatni az elveszettnek hitt
történeket özönvízről, elsivatagosodásról, ejtőernyőzésről.
 
Egy utazás, ami elfeledtethette volna velünk őt, akinek
tenyerében kikristályosodott a sóbányák ragyogó mértana,
és a bárkák hasukat felfelé fordítva sodródtak rajta.
 
Az asszony lépett be akkor közénk, hogy combjával
elhallgattassa az ösztönök korallzátonyát, ami feltolult
torkunkban. De nem volt, aki vizet adjon nekünk.
 
Erről az asszonyról sokat meséltek már nekünk. Volt, aki
azt mondta, hogy ölében elolvadnak a tüskés kémények,
míg mások szerint szája akvárium, húsevő halakkal teli.
 
Egy biztos: lett volna kit elfelejteni. Mégis milyen ismerős
és egyszerre idegen érzés volt újra az asztalánál ülni,
csukott szemmel forgolódni az asszony ölében és szájában.
 
Hiába utaztunk, nem sikerült elfelednünk ezt a hőt, ezt
az elhagyott fogadót, és ezt a mindenféle sebre jó tapaszt.
Az angyalok velünk voltak. De nem szólaltunk meg,
 
 
Sziámi
 
Van ez a testem, ami cipel egy másikat. Mint egy
gonosz sziámi-testvér, akivel születésemtől fogva
össze vagyok nőve. Lóg rajtam, szuvas fogaival
kapaszkodik belém, nyúzza, kaparja a bőröm
hegyes kampó-ujjaival. Hozzám hasonult élősködő.
Árnyék a fényben és második testem a sötétben.
Alagút-fivér, alvadtvér-nővér. Egy abortált kistestvér,
aki most velem együtt jött újra a világra. Miénk
ez a pokoli kirakodóvásár és benne az alvadt délután.
Előbb járni, számolni és várni, aztán kérni, simogatni
és végül megbocsátani is megtanulunk. Könyörtelen
anatómia. Nem véletlenül nem akartam soha testvért.
Most itt állunk egymással szemben, és úgy teszünk,
mintha sose láttuk volna még egymást. Kietlen látomás:
szájak a villamossíneken, fogak a kihűlt betonon.
Tél, könyörülj rajtunk. Nyár, vezess minket vissza
a rejtjeles fészekbe, ahonnan szétszóratott körmünk
alól a sivatagok homokja, és kitépetett szemünk
elszáradt könnycsatornája, hogy most forró gyógyvizével
árassza el az elapadt és egykor szerves szén-alagutat.  
Testvéremmel így megyünk világgá, így nyílik fel
szemünk újra a világra, kicsi sziámi, ügyetlen testvérem.
 
 
A hideg lakás
 
A hideg lakás, amiben élek, örökös rianás,
lelketlen darázsgyár, félrevert vasszög.
A ruhásszekrényben bozóttűz, függönyök
mögötti akasztás, a szőnyegen emléktelen
éjszakák tetemei kiterítve és eltaposva.
 
A hideg lakás, amiben hagytál, hónapokat
fojtott meg és évszakokat támasztott fel,
hogy ne felejtsek, de emlékezni se tudjak.
Rád, aki elhitette a falakkal, hogy fehérségük
nem hiábavaló, és betömködted a kulcslyukakat
 
A hideg lakás, ahová hazatérek, fogva tart
téged, mint egy vadállatot, de hiába gyötör,
te ellenállsz, nem hagyod, hogy kampóit
édes húsodba szúrja, nem tűröd, hogy orv
hálóival betakarja hűlő, féltékeny tested.
 
A hideg lakás, ahonnan azóta menekülök,
nem fordul, nem felel és nem felesel, csak
rám telepszik sebhelyes közönyével és elvakart
érzéseivel, észrevétlen így tüntet és temet el,
hogy mindez közben természetesnek tűnik.
 
A hideg lakás megfélemlít, előbb be, aztán
kitakar, ott hagy a padlón fekve, amikor
hajnalban járni tanulnak a poros muskátlik,
piros padok. A hideg lakás örökdémon,
elforgás, fény-lakat és lázas szájzár.
 
 
Rítusok

 
Az ünnepi vizek szónokai kitárt karral a vérző korong  
felé fordulnak, miközben a tűz pálmafái homlokukat  
a magukra hagyott gyerekek mellkasához szorítják,  
akik a leszakított tenyérrel játszanak.

 
A ráhangolódás vörös percei ezek, amikor a keringés  
városaiban kialszanak a fények, és a szeretkező párok  
elcserélik hideg ékszereiket a sötétben.

 
Így osztoznak a magukhoz ölelt lélegzet közös gyászában,  
mielőtt ruhátlanul a függönyök elé vonulnának,  
hogy ott az eltakart kutak végre leleplezzék a fogantatás
iránti szüntelen sóvárgásukat.
 
A távolodók ők, akik az éjszaka fekete tejétől megbokrosodott  
lovak hátán érkeztek erre a feltépett földre,  
hogy megtalálják a bestiát, ami meggyalázta a bőség pogány  
templomait, és felnyitotta elménkben a kétely alagútját,  
majd kiűzött bennünket a fény iszamós lepedőire.

 
Most mintha nem is emlékeznének minderre.  
Pedig ott voltak ők is a temetésen, érezték arcukon,  
hogy a megrepedt urnából süvít a szél, és hallották,  
ahogy egyszerre sírtak fel alattunk a holtak,  
amikor a ledöntött szobrok torkában kigyulladt a márvány,  
és a magasba emelt korongon megalvadt a vér.



 
A távolodók

 
Azok, akik az ő köszöntésére indultak,
látták a hegyről lefelé szaladni a megcsonkított vadállatokat.
Szúrt sebeik szivárgó, apró tartályai
és felforgatott testnyílásaik ördögi terítékei
hozták hírül az ő eljövetelét, a barlangban születettét,
aki elszakítva láncait és letépve szájkosarát
kilépett a kőből, és most kiegyenesedve, két lábon járva
közeledik egy mezítlen kisfiú elárvult képében.

 
Az erdő állatai hiába menekültek előle.
Összedöfködött testükkel még eljutottak a faluba,
ahol pofájuk megtört geometriája láttán
rögtön botokkal és késekkel rontottak rájuk,
majd miután megnyúzták őket,
véráztatta bundájukkal betakaróztak.

 
Azok, akik az ő köszöntésére indultak,
nem önszántukból cselekedtek így.
Apák voltak, vakmerő rokonok és kósza öregasszonyok,
akik fegyvertelenül vágtak neki,
hogy dühét csillapítsák és megbékítsék
ennek a világnak a szomorú, kitervelt tereivel.

 
De egyikük sem tért vissza. Voltak, akik tudni vélték,
hogy nem szabadott volna benézniük a barlangba,
amiben nincsen semmiféle emléke a fénynek,
míg mások szerint utazásuk végén
bebocsátást nyertek a csontból épült piramisba,
ahol a tűz utolsó földi napjáig kell kóborolniuk.

 
Azokból, akik az ő köszöntésére indultak,
így lettek távolodók. Visszatértüket hiába várják,
távolban maradók azóta is.
 
 
Fekete nyár
 
Hiába vagdostam le a fekete sarlóval
körömleszakadt ujjait, tovább sírt.
Hiába téptem ki a fehér harapófogóval
fejletlen karjait, suttogott tovább.
Torzójából összegubancolódott kanócok
lógtak, hiába kötöztem az emléktelen
kikötőkben rekedt hajók gyúlékony
árbocaihoz, egyre csak közeledett.
Végül hiába vetettem oda a sikátorok
és a piacok lábatlan csecsemő-hordájának,
ami ezek után még megmaradt belőle,
visszatért ma is. Ugyanúgy jött, mint
tegnap este, és ahogyan rám ront majd
holnap is, megállíthatatlanul, veszedelmes
ékszer, megátalkodottan lépkedve
a hőség dühöngő légkalapácsai között,
izzadtsággal teli hordókat gurítva maga
előtt. Így menetel most is felém, a halva
született idő ragacsos burkába mártogatja
sziklás öklét, úgy tekergődznek szájában
a föld mélyéből kiszaggatott, szikrázó
vezetékek, akár a lefejezett mérges kígyók.
Semmi sem állhatja megrögzött útját,
óriási talpával összeroppantja a forróságtól
lüktető tektonikus lemezeket a város alatt,
ami egyszer a miénk volt, miközben odafent
a megismételhetetlen vágy utórengései
zúzzák össze az akaratuktól megfosztott
falakat, bennük a kirabolt fákkal, tetszhalott
ablakokkal és kitartó kirakatokkal, melyekről
szeretném azt hinni, hogy őrzik még
szétdobált emlékeinket. Visszajáró kísértet,
megbolondult délibáb, az aluljárókban
elhajigált esernyők meghasonlott bajnoka,
aki azért látogat meg azóta is minden nap,
hogy rólad meséljen, rád emlékeztessen,
amikor már éppen elfelejtenélek, hogy mint
egy romlott ajándékot, hasítsa fel bennem
a kérődző nyugalom álságos békéjét, és
szórja szét hiányod belsőségeit az aszfalton.
Nem ismer könyörületet, mert amikor végre
eleredne, megrántja az esőt, majd a szeméből
kirajzó elfajzott éjjeli lepkékkel és más kárhozott
rovarokkal morzsolja szét a megkeményedett
viharfelhőket. Aztán addig nézi a bolttalan eget,
amíg már nem önmaga, csak egy összeégett,
elszenesedett test a gyújtótávolságon belül,
elsorvadt végtagok buja csomója a bozótban,
teleszurkálva tűkkel, antennákkal és napernyőkkel,
elföldeletlen, sötét emlékmű, felszínre vetett,
örökké fekete, mint ez a nyár, először-nélküled.
 
 
 
 
Kavics
 
 
Tegnap éjszaka, miután hazaküldtél,

volt időm átgondolni, hogy mennyire
szeretlek. Nem tudtam elaludni,
a lelkiismeret kutyáinak ugatásától
sokáig forgolódtam tehetetlenül,
akár a kövek Sziszüphosz álmában,
aki nem ismerte a boldogságot,
és elhitte büntetését. A kezemben
egy kavicsot szorongattam, mert

a kő túlzás. A bánat is túlzás, lombtalan
ágai mégis az ablakot verdesték,
amikor megrohantak az emlékek,
olyan könyörtelenül, ahogyan
a kétségbeesés toló hullámai taszítottak
el mellőled néhány órával korábban.

Rád gondoltam. Eszembe jutott,
amikor először sétáltunk hazafelé,
és fülbevalód beleakadt a sötétbe,

ahogyan utoljára mosolyogtál rám
a takaró alatt összebújva a galérián,
aztán pedig, hogy mint egy kavics,

végül olyan esőszürke volt a szemed
a szomorúságtól. Csak annyit kértem,
legyen időm megtanulni a boldogságot,
mert túlzás a kő és túlzás az ég is,
alatta a bánat sokasodó bokraival.

Halkan vettem a levegőt, ahogyan
a szarvasok vonulnak a ködben,
és azt kívántam, bárcsak itt feküdnél
mellettem, mikor hiányod úgy járta

át a lakást, hogy beleborzongtam.
Mennyire szerettem volna akkor

a kavicsot szuszogásodban megforgatni,
majd minél messzebbre elhajítani.
 
 
Bál

 
- ballada -

 
Delet ütött az óra,
és a lány behordta a tányérokat.
Beleszáradt pörkölt és rohadó köretek
megfeketedett partvidékén lépkedett,
feje körül májak és vesék
felfuvalkodott zacskói repdestek,
és mint cibetmacska-szemek,
világítottak öntudatlanul
az ebédlőben hagyott
szalontüdő hőlégballon-csomói -

 
így gázolt át a lány
a vacsora elsüllyedt romjain,
romló maradványain és emlékművein,
rezzenéstelen arccal taposott
az evőeszközök tüskés alakzatán,
miközben tenyerét a szétszórt
szalvéták papírkötege fojtogatta,
a szódásszifon ütötte lyukakból a falon
pedig süvített a szél,
és a tejfoltok megkeményedtek az abroszon,
delet ütött az óra,
és egy sötét alak jött látogatóba.

 
Dél volt,
amikor a lány elkezdte behordani
az összetört tányérokat,
ő pedig csak állt ott az ajtóban,
nézett, és nem szólt,
csak lógott üresen, mint egy elgörbített vállfa,
és a tenyere, akár egy üszkös porcelánszilánk,
egy leszorított ökölcsonk,
úgy szúrt és lüktetett tompán a zsebében,
az arca pedig csupa ritmus volt,
féltékeny rángás és tűzhely-izzás,
mégsem mozdult,
csak figyelte, ahogyan a lakás
lassan életlenedik a déli verőfényben,
és eltűnik a mosogatólébe szórt
kések és villák habos akváriuma,
az ezüst és alumínium harcok
bomló emléke,
a maradék,
a moslék -
delet ütött az óra,
ő pedig némán figyelte, ahogyan a lány
- talán mindkettejük én voltam -
cipeli-taszigálja a megnagyobbodott,
és otthagyott roncsokat,
a lecsupálódott vázakat,
a megtagadottakat,
dél volt, és az ablakon besütött a nap,
és úgy állt ott az ajtóban,
mint aki tudja jól, hogy itt bál volt,
celofános ponyva-lakodalom,
és a lány szemében,
mint egy hűtőszekrény a hóesésben,
ott ragyogott a könyörület,
és az ítélet,
hogy elkésett.
Elkésett.
 
 
Autó sötét alagútban

 
Előbb-utóbb eljön az a nap, amikor a tükörből
az a férfi néz vissza rád, akiről sosem gondoltad volna,
hogy egyszer te leszel az. A volánnál két szülő,
fogják egymás kezét, mégis tudod róluk,
hogy már évek óta nem szóltak egymáshoz.
A hátsó ülésen két kisgyerek, kettő leendő félházaspár,
fejük körül abroncs-glória. Nem veszik észre,
de a visszapillantóból már régóta figyeli őket,
akinek létezéséről sosem szabadna tudomást szerezniük.
A fiú évekkel később együtt alszik majd a lánnyal,
kéz a kézben hajolnak ki a párnák ablakain,
nem törődve azzal, hogy takarójuk egyre nehezebb
az évek összenőtt gerendáitól, amiket az évszakok
hordtak oda. Emlékszel, így aludtunk el mi is utoljára,
valami súlyosabbról és sötétebbről álmodva,
miközben a lepedők sorompói lezárultak közöttünk,
és a villogó fényszóró előtt sovány állatok osontak el
remegő lábaikon, azt remélve, hogy mire megvirrad,
visszatalálnak szeretteikhez, akiket magukra hagytak
a sötét alagútban, amiben most ez az autó is suhan
velünk. Szerettem volna én is apa lenni, mint egykor
az a férfi a kormánynál, együtt sétálni valakivel,
amíg felnő, és figyelni, hogyan emelkedik és süllyed
mellkasod a sötétség közös piramisában fekve, miközben
kérlelhetetlenül közeledünk és távolodunk egymástól,
oda-vissza ebben a rettentő körforgásban. Oda és vissza.
 
 
Felcserélt csendélet

 
Mintha sosem lett volna otthonuk. Férfiak,
akik egy napon meglátták a falakra festett bestiát,
felálltak asztalaiktól és sose jöttek vissza.

 
Egész életükben hajóztak és örökké bánták,
hogy magukra hagyták családjaikat az ablakok kezdődő
és az ajtók múló szomorúságával.

 
Férfiak, akiket valaha megérintettek,
akiket egy régvolt szerelem emléke kényszerített hallgatásra.
A haldokló állatok zihálása és a szél karcsú tánca ilyen.

 
Tagolt rémálmok és felsöpört napfény
a szűk vitorla-éjben, amikor a vágyakozás cseppkövei
lecsapódnak a sosem-száraz, reszketeg deszkákon.

 
Amikor a távolba révedve maguktól emlékezni kezdenek,
ezek a kövek azok, amik felsértik arcukat,
hogy vérük vörösre fesse a színevesztett fedélzetet.

 
A tenger volt szeretőjük, de nem voltak hűségesek hozzá.
Érkezésük mégis ünnep a felcserélt csendéletben,
ahol egy öreg kéz mindent kifordított önmagából.
 
 
A hang

 
Ez ugyanaz a hang. Egy abroncs belsejében
megbúvó patkány fejének nekiverődő harang,
egy barokk körmondat kitekert nyakának roppanása,
a csigolyák fülsiketítő, meszes tánca, az őrület boglyája,
egy lángoló népmese közepe, gyilkos folklór.

 
Ezt a hangot már hallottad. Amikor szobrokat dobáltál
egy kiszáradt kútba és fuldokoltál a gigászi tehenészet
fejőcsarnokában vagy amikor váratlanul
ízeltlábúak és rágcsálók özönlötték el lámpaoltás után
a kirakatok mögötti tiltott tájvédelmi körzetet.

 
Vének nélküli vidékek ezek, ahol ha az anyatejjel táplált
gyermekek véletlenül elengedik anyjuk kezét,
rögtön a víz alá szorított palackok fogságába kerülnek,
ahonnan még a tépéscsináló asszonyok kétségbeesett
jajveszékelése sem szabadíthatja ki őket.

 
Ez a hang maga a város, egy autóbaleset villanófényei,
a kivágott erdő az összetört visszapillantótükör szilánkjaiban,
és a kielégüléstél mindössze egyetlen pillanatra
felhorgadó testek ismétlődő és monoton kényszeressége,
ami utánoz, megaláz, félrevezet és megkurtít.