Nyúzás
Álmomban megnyúztunk egy ragadozó madarat,
mint egy emlőst. A tollait egyben fosztottuk le róla,
bőrként vagy bőrrel együtt, nem tudom pontosan,
csak azt, hogy biztos kézzel tettük, s a belsejében
egy pontosan ugyanolyan állat teteme várt ránk.
Kíváncsiságunk gondosan másolja a halált.
Ott, ahol nem
Ott voltam, mielőtt megszülettél,
akkor fogtam fel, az otthon mit jelent,
ültem negyven kilométerre a kórteremtől,
ahol édesanyád hívogató nyögéseit
énekké komponálta meg a fehér falak
és bőrök akusztikája, s épp elkezdtem érteni,
mit ad majd a visszaszerzett biztonság –
az a fajta pótlólagos elégedettség,
amit a család nyújt az elkülönülés után,
engesztelésül a gyermekeknek.
Ott álltam lemondva a csendről,
s megválva a kifogástalan egységtől,
amiről már nemhogy fogalmam,
de sejtésem se lehetett hat év után.
Félelem nélkül elfogadtam a hallgatást is,
az úgynevezett otthon veszélybe kerülését,
pedig éreztem a levegőben, mint kiskutyám,
a kis korcs, aki még időben ráeszmélt,
hogy visszafordíthatatlan lesz, ami közelít,
és inkább megszökött a búcsúzás előtt –
mert a házban a rák ismeretlen erő volt,
de édesapám üregeiben kitartóan dolgozott,
átrágta belülről, ahogy kutyánk, a csontokat,
és mire te kimondtad az első szavakat,
apa szabadon engedte az utolsó lélegzetet.
De egy évvel előbb még ott voltam,
otthon, és vártam a nappali foteljában,
hogy megszüless. Mindenféle tudás nélkül
vártam, mert ha most itt vagy velem,
várnom kellett, hogy elgyere, hogy elteljen
ez a tizennyolc év. Számítottam rád,
mint anyai ölelésre, mint arra a lehetetlenre,
hogy egyszer, mire hazaérek, édesapám
minden fájdalma elmúlik majd, de nem gondoltam,
hogy így, ahogy – mert még nem ismertem
a tantermek gyomorgörcsét, a könyvekbe öltött
kötelező érvényt, de már nem tudtam
felidézni azt sem, mit jelent az ártatlanság,
ami igazából csak addig a miénk,
míg nincs rá rendes, emberi szavunk.
Ott voltam. Egészen máshol, mint te.
De mikor édesanyád végső szorításával
megindultál felém, az első távoli hangokkal
lebénítottad lábaim és összecsuklottam,
ahogy kihúzva, felsírva, fénytől elvakítva,
lemosva és édesanyád arcához simulva
megtetted az első lépéseket – végül is felém.
Mert nem tudtam feldolgozni ezt az erőt,
izgatottan adtam át magam a gyengeségnek,
de most, hogy itt vagy, s már egyikünk sem
emlékszik rá, mi volt az ártatlanság, találjuk fel
megint, legyen saját lépcsőnk, közös szobánk,
legyünk magunk, mert már otthon elfelejtettem
hogy az otthon mit jelenthetett, de te le- és el-
származásunkban tán ezt is megtaníthatod.
Egy szál
A keresztgerendákról kiszögezett
esernyők lógnak alá, teltházas légyfogók,
lengő magnószalagok és kiürített mákgubók –
leáldozóban lévő gyönyörkert, tetszhalott
társaság, levegőbe beszélő mikrofonnál állók.
A szétázott arcok és lassan mozgó állkapcsok
sajátos félelemmel tárják fel mélységeiket,
és ereszkednek hallgatásba üres mondatok
után – szürkés sóhajokból nyugalomba
térnek a majdnem gondolatok.
Unalmadban mozgó térdemre rakod kezed,
erőtlenül elmosolyodsz, kihűlt kávéba öntöd
a maradék sört, sörös dobozba ejted a cigarettát,
kimosott hamutartónk szemed elé rakod,
s percekig csak azon nézel át.
Agyagfigurák
Horizontot rövidítő magaslattá rendeződnek össze
kavargó emlékbuckák és ismerős illatú porhüvelyek.
Homokszemeik összeégnek, árnyképeket sodorva
felismerhetővé tesznek korábban nem látott tájakat,
majd arcot adnak a többi gondolkodónak körülötted:
ezeknek a képzelgőknek. Unalommal eltelve nézed őket,
múltad nyirkos nedveivel, örökölt hitetlenséged szárazával
keveredve agyagfigurákká lényegülnek át. Hiányosak,
gazdátlanok, füleik térképén törik a hang, kirajzik össze-
érő szájszéleiken az élet. Egymásra nyíló feketelyukak.
A mozdulatok hidege
Láttam arcokra mély ráncokat kúszni,
láttam nyitott szájakat megfeszülve köpni,
láttam a vörös kezek ökölbeszorulását
és szemekben megszűnni a szeretet pulzusát,
mikor a vér a kitágult pupilla köré tolult,
mikor levegőért kapkodva a beszéd elszorult,
mikor a gyors szívverésben a béke megrepedt,
mert hiú izzás kezdődött a szájpadlás felett.
Mi nem a megcsalástól, a félelemtől félünk,
hogy kimerült szemekben csata után mit érzünk.
Falba tört kezek, arcba tört szavak, de miért?
S ha nem is történt semmi, az egész mit ért?
Megbocsájt a kéz, a szem s a száj egymásnak,
pedig tudod, a vitában együtt mutattak másnak,
s remegsz, mintha félni kéne, nyugtodban mi lesz –
ha magára marad a féltékenység, majd mit érez.
Mert külön életet élnek az indulatok köztünk,
fáradtan megpihennek arcokon, míg veszekszünk,
aztán fémesen nyugodt, dermesztő eszközt hagynak
két egymást boncoló jövőbeli mozdulatnak.
Húzódások
A redőny repedésein beszüremlő fény
pontokban szakítja át a fotel támlájára
feszülő durva rókabőrök nyugalmát.
Az ablak előtti fáradt levegővel
vitorlavirágok és fikuszok küzdenek,
idegen asztalon szűrt víz pihen, az ok:
épp nincs aki mozdítsa az üveget,
barokk keretes gobelin a fejem felett.
Már ébredés előtt kifáradok egy heves
cigányasszony darabos tekintetétől:
sárga szálakból szőtt, hasított szemei
ébresztenek, már virrad, s ébresztem őt.
A zongora csendje a hátam mögött,
de mindennek az ellentéte ismétlődik
bennem. Kitömött párnahuzat leszek,
amit átlyukaszt egy kép tekintete, s végül,
ha már érzem, hogy nincs, ami visszatérjen,
magához húz és újracsomagol a páni félelem.
Már élve felejthető vagyok
Mamád befőttet hoz és meggyes pitét, rögtön enni kezdek.
Meggylé cseppen tányér és kés közé – mint borsószemnyi vér,
ami megpecsételi: ha elhagysz, olyan leszek, akár egy évszak,
minden évben visszatérek, eltüntetni a másnak főzött ebédet.
Ritka találkozás lesz, gyorsan múló, csak én tudok majd róla.
Most viszont mennünk kell, mert várnak a szüleid, ám mama
metszeni kezdi a kertet, kéri, hogy menjünk ki a temetőbe,
és közben elmerül egy mozdulat ismételgetésében –
addig vágja a szálakat, míg egyszer aztán rá nem szólsz,
hogy jól van, ennyi elég lesz mama, már hívtak otthonról,
mert kész a vacsora. De még egy percig küzd, a késsel
nyak után nyakra markol, mintha valami leszámolás volna,
aztán ideadja a kupacot, és beugrunk gyorsan a kocsiba.
Amíg vezetsz, a csokrot én szorítom mellkasomra –
visszahajolnak közénk a szélvédőbe tört szálak.
Most már megállíthatatlanul közeledünk papád sírjához,
engedelmeskedve egy váratlan akaratnak. Az egyetlen
kérdésed, hogy minek kapcsoltam be a biztonsági övet,
és három percbe sem telt, már ott is vagyunk, tényleg –
az elzárt emberi meg még ki tudja milyen csontok felett,
melyek koponyától lábfejig túl vannak a szabadságon.
Szorítás a köldökömnél – éhség vagy elfojtott izgalom,
tekinteted mellkasba vág, fellélegzel, lassan fellélegezek,
csak a föld alatt marad minden ugyanolyan nyugalmas.
Nem üdvözöl minket senki – talán nem is üdvözültek.
Felismerhetetlenségig beteljesültek e széthordott testek,
és a legfrissebb koporsóban végtére is épp elkezd újra
burjánzani az élet, hiszen a csontokat körbekúszva
lakomáját bontja szét egy csapatnyi fehér féreg –
áttörnek a hetek óta gombatelepek otthonává lett
kék bőrszöveteken, a baktériumok szigeteivé alakult
szervek foszladékai felé. Aki még ilyenkor is jelen van,
megfigyelheti, hogy a köröm és a haj nem is nő tovább
a halálban – igazából csak a bőr húzódik vissza ijedten,
ha az izmok szikkadni kezdenek. A gerinc kockái közti
tartóerők kibillennek, kopog a szűnő súly, kisebb rész
egy nagyobba esik az elhalt szövetek között, baktériumra
szabott hangok, nincs fül, mi hallja őket – idegen szimfóniák.
Közben az új lakók élete mesterséges kipárolgássá áll össze –
egy forrás, s mi mit sem érzünk belőle, pedig különleges,
egyedi élmény lehet, mint az ezeréves fagyasztott hús
a forró olajban, többé elraktározhatatlan, s már készül
bennem a mondat: végtére is ezért hordjuk hordószám
ide a virágokat, de hirtelen kiveszed a kezemből a csokrot –
kérsz, hogy inkább várjalak meg itt, úgyis gyors leszel.
Mint a penge, amivel nagymamád a kertben dolgozott.
Bólintásnyi időt sem hagysz megint, s már slattyogsz
a sírkövek között narancssárga strandpapucsban,
majd lassan eltűnsz e kőerdő egyik szegletén.
Úristen, mennyi halál fér el egy ilyen apró faluban –
önismétlő az egész, felejtésre méltó hát minden élet.
Már nem látlak, hűvös nyál törli át a száj mozaikjait,
a telefonom képernyőjét bámulom, dermedt, fekete
víztükör – egy még vésetlen sírkő. Szétcsúsztatom,
s érzelgős hangulatban kezdek jegyzetelni, pötyögöm
az emlékeztetőbe a tetemem fölé szánt sírfeliratokat –
az egyikben azt kívánom, hogy te lökd koporsómra
az első maroknyi földet. Ha egyszer arra kerül a sor
és ott leszel, nem szeretném, ha sírnál a síromnál,
főleg, ha csak a temetést követő napokban érkezel –
mert miután így vagy úgy, de végleg elhagytalak,
te mégis miért kezdenél tisztelni egy kődarabot,
amit azelőtt még csak meg sem érinthettem.
Kevés leszek
Szemedbe néznék, de talán kevés leszek,
ezerféle zaj bömböl, furakszik közénk,
és nem csak a zene, a pupillád is hideg,
szégyenöröm, hogy egésznap veled.
Szégyenöröm, hogy egésznap veled
lennék, mint lenni csak egyedül lehet,
és hallgatnám melleiden át a szíved,
a visító zuhanyrózsát végigszántva.
A visító zuhanyrózsát végigszántva
a pórusokon, félelmet súrolnék le rólad,
vágyat ölelésben dörzsölnék bőröd alá,
zuhanyzó üvegén törném a számat.
Zuhanyzó üvegén törném a számat,
ahogy hozzád dőlök, átkarolom lábad,
de csak a levegő fogy, ahogy tisztulsz,
és köréd szilárdul velem az emlékezet.
Köréd szilárdul velem az emlékezet,
minden kedves és fáradt mozdulattól.
Felejtésre ajánlott, kipróbált gyógymódok,
ezektől nyílnak még kitölthető terek.
Ezektől nyílnak még kitölthető terek
a nőben, ha a szeretet belül talált helyet.
Bevált terápiák, félrevezető leírással,
hisz átoperálhatatlan, ami benned sikerül.
Átoperálhatatlan, ami benned sikerül
belőlem, mint ébredő állatban az első álom,
szunnyadó emberben az élet. Átmenetileg
minden hordozó egy elhordható benyomás.
Minden hordozó egy elhordható benyomás
a létben, mennyi kedves szó esett félre mellettünk
így, észrevétlenül. Közben a legapróbb félelmek is
bevésődtek. Saját erdőnk ráncos oszlopai.
Bevésődtek saját erdőnk ráncos oszlopai
a bőr alá, az arc elé, a hang mögé és a szembe.
Vajon kibírják ezek a nézések az öregedésem?
Felolvasol, és szemüveged kedvesen billen.
Felolvasol, és szemüveged kedvesen billen félre,
mikor öledbe hajtott fejemen az első szürke hajszálat
észreveszed, hiszen őszülni már nem lehet akárkivel,
most végre szemedbe néznék, de talán kevés leszek.
Kiszámíthatatlan veszteség
A szerelem pengeéles kés,
mindent megad és elvisel,
de ha egyszer megfeszítve
túlszalad, a bőrünk alá vés.
Visszavonulás
Vonatablakból nézem a tájat, téged:
tőlem szinte egyformán különültök el,
bizonytalan, hol kezdődik a természet,
s hajadat igazító kezed hol ér véget.
Ahogy a puha szájszéleket rúzsozod,
mozdulataid a teret feketére színezik,
de ha a távolság egybe is fésül helyeket,
tömegeket és üres vágányokat, végül
úgyis elválik mind, ami elválasztható,
mi pedig hozzászokunk egy távolsághoz.
Ablak és kerítés mögött tisztul a táj:
paneltömberdőbe torlódik a horizont,
honnan gyárkémények ontják a lelkeket,
megindulnak feléd egy szemétdomb
kiürült szatyrai, fennakadnak félúton,
keresztbetört gerendák fémhuzalain –
zászlók, amíg ütemesen intenek feléd,
mintha lehetne bármiféle üzenetük.
Remegésükben morzekód a múlt,
nem te, a múltad emlékezik.
A vonatról leszállva látnod kell:
egy út végén várossá rendeződnek
össze benyomásaid. Abba az irányba
indulsz el sajnálkozás és örömködés
betonlapjain, majd beléd hasít a várakozás
félelme, mert lassan elkerülhetetlen lesz
a kirakatokba rendeződő feltárulkozás.
Gondjaid egybefésülik a képeket fejedben,
végül pedig megérted: kiszámíthatatlan
sokaság vagy önmagadban is.
A süllyedő szó
A „volna” mindig kevés:
egy feltételes lehetetlen,
a vágyotthoz induló akarat,
amely úgysem érkezik el.
Szorongásaink
Nem az van, amit vársz, az van, amit teszel.
Együttlétünk hasadék, remélem, jelen leszel.
És sosem akarom megtudni, mi volna különben,
nem érdekel kikkel és hogyan élnél, ha nélkülem,
mit és miért tennél meg velük, miből mivé lennél,
ha más férfiak küzdenének folyton a jelenlétedért,
nem akarom tudni, nőket miért csókolnál másképp,
s nem vonz a többi elkerülni akart lehetőségkép,
de téged izgat a gondolat, mivé válhatnék nélküled,
azt akarod, mondjam el, kit választanék, ha nem veled,
mit és miért tennék máshogy, mással mivé lennék,
ha többé nem kellene könyörögnöm az együttlétekért,
tudni szeretnéd, szabadabbnak érezném-e a csókokat
más ajkakon, s ugyanígy várnám-e a találkozásokat.
Bennem a nyugtalan várakozás túlcsordulni kész,
de a benned támadt repedéseken átfolyik az egész.
Mintha egyedül
A felelősség, amit vársz, mit jelent? – Kérded.
Bár volna a zsebemben egy megbonthatatlan képlet...
csakhogy ez nálunk másképp, a szádnál kezdődött el,
mikor kimondtad, hogy jól van, most már csak velem,
de úgy, ahogy nem lehetne többé mással vagy nélkülem,
hisz pokolian éget a távolság, mikor utunk kétfelé ível.
Nem tudod letagadni többé, hogy volt hozzám közöd,
mert közeidet betöltötték kezeim és közeimet betöltöd
lábaiddal. Összeadjuk az ölelésben mindazt, amink van,
aztán az illatfelhő fejünknél oldalra dőlt cseppformát ölt,
benne a biztató jellel, mint képregény végi figurák fölött –
és innentől már csak egymást éljük és féljük a szóban.
Ahogy simogatsz és idomítasz, fékezel és bátorítasz,
nincs több felesleges perc, míg a karom fejednek támasz,
nincs kétely, és nem veszhet kárba hajszál a vállamon,
mert nyugodt űrállomás rajzát formálják meg a szőke ívek –
képzelt űrruhák, kopogástalan talpak, egymásba nyíló éjjelek,
majd érzelmekkel túlzsúfolt hajnalok. De el kell mondanom...
Nem tudom, hol van, ha van ilyen nyugalom egyáltalán,
valahol túl a hiányodon, ahol e játék főellenségének hamván
megpihenhetek veled. Csakhogy még igazi szörnyünk sincs,
akire bűnbakként mutogathatnánk egymást elkerülős napokon.
Küzdeni a távolsággal kell, s a mellőzésből fakadó mélázáson
nem lendít túl a nyitogatás, mert homályhoz vezet a kilincs...
Vagy létezne, hogy az emberek mind ugyanúgy fontosak?
Fuldoklok s ugrik a pulzusom, mikor újra és újra hallgatlak:
hogy neked a családod és én, mint két lágy tojás egy néninek...
Egyformán elszámoltatunk, az igaz. Erősek, akik várni tudnak,
de érts meg: a magánnyal való kalandjaim nem pótolhatnak,
és most még nem az a kérdés, hol élsz, hanem hogy kinek.
Távol maradsz, amíg ritka ittlétedkor is fájlalod a távolságokat,
míg terveinkből más akarata metsz vissza terebélyes szálakat,
és felforr fejem a hangoktól, amikor a gyerekszoba biztonsága
beszél belőled. Most még léphetnél felém, de könnyen meglehet,
későn érik be a mozdulat, s mikor végre valamiképp megteszed,
jön helyemre másik változat... arcomat elmossa a vágy holdudvara.
Nincs jogom hozzád
Változhatatlan vagy, elhiszed,
ismételt tévedéseid igazolnak,
és talán te még büszke is leszel,
ha megmaradsz végül magadnak.
A bordakosár háziállata
Kétségtelen, hogy a kételkedés nélküli
együttléteket követő, hátulról támadó csendnek
köszönhetem mélybúvár életem legkínzóbb,
legdermesztőbb kétségbeeséseit.
És háromszáz méter mélyen mérgezni
kezd a palackozott levegő, narkózist hoz
az utolsó percek nitrogénje, örökké tartó
feledése jön el a létnek, s kialszik a tüdő.
Otthonról el
Sajnálkozásod lassan átfordul nevetésbe,
szemeid közé nézek, és szóródni kezdenek
az emlékek törmelékei ránk. A plafon mégis
örökre a fejem felett marad, csak neked
sikerül elhagyni a szobánk.
Néhány napja még zokogó hangon kérted,
hogy figyeljem a legfinomabb rángásokat is,
amíg lapockádon tartom kezem. A szív igaza
morzézva hagy nyomot, de visszavonul,
amint felnyílik a szem.
Most régi mozgásokból bábuvá érzéktelenedsz.
Hagyom, hisz ez is egy döntés, a felejtés eljövetele.
Lassan távolodik tőlem a szád. Kezembe adtad
a kulcsot, szélesre tárom az ajtót, mégis csak
az egyikünk szíve fér át.
Ha meguntál
Teremts meg inkább alumíniumból –
az szépen formázható és szinte súlytalan.
Ötvözéssel könnyen egyesíthetsz idegen
szerkezetekkel és kisebb részeim új egésszé
lényegülnek át, összeégve a hegesztésben.
Gravírozz rám, úgy senki nem felejthet el,
hacsak meg nem kopik a vésetek értelme,
fémbe temetve neveid, melyekhez kötődtem.
Aztán a szintetikus felületkezelés fárasztó,
körkörös monotóniája világlón teljesíti be
tágra nyílt szemedben a remélt fénytörést.
Érzékeny fém, azzá lesz, amit teszel vele –
ha végleg meguntál, újraolvaszthatod megint.
Ékszernek nem való. A bőr ledobja magáról.
Nem viseli egymást két ilyen gyengeség.
Lepattanó pixelek
Olyan vagyok, mint akit megvertek,
írni nem tudok, már szólni sem merek,
összenőtt pattanásaimba gyűlt a méreg,
s borostám ellepték a kapart sebhelyek,
nem bírtam elviselni emléked a bőrön,
magamra szabadítva vésett a körmöm,
vér indult meg, folyt, elfeketült a szőrön,
itt van néhány pont, csak neked küldöm...
Sírbolt a kar
Minden szerelmet hosszú gyászév követ,
külön siratjuk el a közösen elvétett alkalmat,
majd örökbe fogadunk, ám várhatóan most
sem örökre, egy mástól ránk maradt halottat.
Amikor hallgatsz
Mikor hazaérve hátranéztél,
és ott teremtem a bérház előtt, akár egy szatír,
toporogni kezdtem az ajtóüvegnél,
de első látásodra éreztem, hogy beengedsz majd,
mintha régi ismerőst. És te tényleg
visszafordultál felém, kinyitottad az ajtót,
félénken fejet hajtottam, és még kalapot is emeltem,
mint a jámborságtól megdicsőülők,
aztán sarkad és vállad felváltva figyelve
követni kezdtelek a lépcsőn felfelé –
keserű illatcsíkot húztál magad után,
és ruhád fehér volt, mint a kórházban haldoklóké.
Csak a lakásod előtt szólaltam meg újra,
amíg a zárral babráltál, de ekkor már
mintha rég tudtad volna... Szó nélkül beengedtél,
arcodon meglepetésnek nyoma sem volt –
mosolyod, mint a vér, szétáradt és égni kezdett
árnyas idegpályáimon, amint a küszöbön átléptünk,
s te rögtön a lényegre térve vetkőztetni kezdtél.
Lakásod lassan elárasztották küzdelmünk
bizalmas zajai, ahogy láthatatlan sötétség tölti meg
a bőr alatti részeket. Nem kapcsoltunk villanyt,
mert mintha mi magunk világlottunk volna,
csak fosztottuk le a fölöslegessé vált rétegeket.
Felkészültem, hogy e rám váró ismeretlen olyan lesz majd,
mint a... mint a... mint a befejezés. Valami vége,
a beteljesülés vége, mármint ezé az önző igazságé...
Csak ismétlődő hasonlatokkal tudnám leírni
az ezután történteket, vagyis dehogy tudhatnám,
csak próbálnám, de a próbálkozók halogató vesztesek,
és én ki nem állhatom a „mint”-ek efféle élősködő
viszonyrendszerét. Egyébként meg, ha megkísérlem
összefoglalni szótlan odaadásunk igazságát,
ha örömömben mégis áradni kezd belőlem ez,
te a csenddel csalsz meg büntetésül –
elszántan, néma hatalommal munkához látsz,
hiszen tudom, hogy úgyis újra és újra megteszed,
azokkal a szokatlan, végzetesen lezárt mozdulatokkal –
valaki mással odakint a nyári villámlásban,
megakadt liftben, cipők közt az előszobaszőnyegen,
a konyhacsempére ömlött tej fehérjébe hemperegve,
egy bárpulton vagy fürdőszobád egyik szegletén,
majd tükörnek dőlve a fésülködőasztalon,
végül pedig ott ahol a legtöbben teszik a legtöbbekkel –
közben pedig rettegésem lassan feltör a párnákból,
a tükörből, amibe beégett a tekintetem, a kádból,
amiben a bőröm elkopott, a pulton heverő rongyból,
a tej csattogásából, a szőnyegre esett hajszálakból,
a lift nyomaiból és a kert fáinak haldokló törzséből...
De te még élvezed is e félelmemből fakadó vacogást,
ami lehűti a levegőt körülötted – fellélegzel,
majd egyszerre gondolsz kilencvenhat férfira,
ám megint nem szólsz majd senkihez.
Mégsem ugyanaz
Bodoni Zsolt In bloom című képéhez
Ez is egyfajta játék: körbeülni a rétet,
egymásnak háttal, feszes karokkal, csendben
figyelni, ahogy a környezet lassan elhalványodik,
miközben lovakat védő karámmá érnek össze
széttárt karjaitok a nővéreiddel. Fehér atléta,
fekete alsó minden éneden, s a hamvas bőrön
visszaderül a salak, az áfonyavörös égbolt.
A fülek mögül hajatok kétfelé fonva lóg
egy-egy törékeny kulcscsontra, s továbbfutva
a melleknél alig észrevehetően megemelkedik,
ahogy az a ballon, amiről a rítust figyelik.
Talán azért, hogy a szabályt mind betartjátok-e,
a törvényt, amiről felénk még csak nem is
lehetett hallani. Nem férek hozzá a figyelőhöz.
Miközben a megvakult ló előlem végleg eltakar,
elé szabad utat nyit döntő feltárulkozásod:
te, mindenkori magaddal. Lényegében
olyan lehetsz, mint akiket régről ismerek,
de abban mégis különbözöl a többiektől,
hogy soha nem idézhetem fel az arcod.
Az önfelszámolás szabadsága
Bodoni Zsolt Educatio című képéhez
Az ember kiváltságos állat.
Abban tűnik ki a földiek közül,
hogy a megértés reményében képes
visszatérni elfelejtett üzenetekhez,
a tökéletes félreértés után pedig
a világ bármely pontjáról bele-
vetheti magát a nemlétezésbe,
miközben indoklásképp felidézi
a legfájdalmasabb mondatot.
Az alvó kert
Minden omlás a vakító fényt idézi,
ami kiszakadt a tekintetekből és megtört ezerszer
a víz felszínén. Sziklákat morzsol a mélybe
az ég hallgatása – évmilliónyi pillanattal repedeztek szét,
majd roskadtak az elszáradt szirtek az óceánba,
mint emberi üvöltések nyílttengeri hónapok után,
a vízözönt követve. A tajtékból tetemek tűnnek fel,
puffadt állatok és emberek képeznek mintázatot a kék alapon,
a hullámok morajlása elsüllyedt történeteket mesél –
törött végtagok és hajótestek furfangos betűivel.
De a szilánkok fölött, az első földközeli köd párájában,
hosszú sodródás után nyugalmat talál egy zsáknyi érzelem –
egy sebzett arcú lány, aki néhány nap múlva
fényjelekkel lépre csalja erős csónakod.
Kikötsz és máris éhezi az érintésed. Hamar elfogadod,
hogy ti vagytok az egyetlenek, mellkasodhoz feszül,
te hagyod, s ő magába enged. A hajlatok felfedezése
után pedig zsákod magvai szétperegnek az alvó kertben,
betöltik a földeket, és már forrong feletted az égbolt.
Izzadt végtagjaidon még tisztábban ragyog a Nap,
majd hirtelen eltűnik. Az első vihar felsokszorozza
forró földetekben a még felfedezetlen vágyakat,
melyek majd lassan életet építenek maguk köré.
Ettől fogva a megszületők a fény irányába törekszenek,
közös emlékeket feledve taposnak porzó testeken.
Most már más irányba görbülnek az emberi hátak –
mint zsákok egy eltévedt csónak két végében.
Ez hát a kezdete és a vége minden dolognak.
A Semmi nem késik című dráma nyitómonológja
Levente: Drága amnéziás ősatyáim és ősanyáim!
Isteneim és istennőim!Kísérteteim és technológiai
szingularitás utáni mesterséges intelligenciáim!
Minden létező kikényszerít magának egy helyet.
Kiterjedéssel elfoglalod a levegővel kibélelt közeget,
amely megfoszt a test előtti súlytalanságtól,
idepottyansz, többet vagy kevesebbet kapálózol,
(indulatosan) aztán mehetsz vissza a feltételes semmihez!
(Elindul kifele, de hirtelen visszafordul vihorászva.)
Jut eszembe, hoztam egy üzenetet neked: vár haza édesapád,
a nemlétezés. Addig pedig takarítsd el szépen magad után
a megszületni vágyás szemetét, te kis különállás szabadságharcos! (szünet)
Szóval miattad vagyunk itt, ha egyáltalán vagyunk.
(ujjával mutogat) Miattad törik a csont és aszalódik a hús
járművek ütközésekor egymásba érő fémeken,
miattad hagy nyomot a rándulás akasztott emberi térdeken,
s miattad várjuk egész álló nap, hogy a bőrünk végre
más bőrén pihenjen, amíg el nem halványul az utolsó hűléssel.
Mert olyankor mintha nem fájna úgy a létezés,
mármint amikor együtt vagyunk a szerelemben, tudod.
De azért csak óvatosan, mert joggal csomagolnak össze
zaklatott barátok, ha a csajukban találod meg a boldogságot,
és nekik nem kifogás, hogy összerezgett az aurátok.
(Aisa, Édua, Tabilla, Telena, Torda és Zsombor Levente háta mögé sétál, formációba rendeződnek.)
Ha visszaemlékezem, mindig csak szánakozom,
rajtad, rajtuk (háta mögé mutat), de leginkább magamon.
Tér a térben, test a testen, húr a húrokon,
megszülettem, hogy megosszam az önsajnálatom.
Mert taposnak itt jobbra-balra hit- és elvváltó szerzetek,
még utoljára lepihenek köztük, mielőtt elmegyek,
(leül) de ti inkább álljatok fel himihumi emberek,
mert ha ezt a történetet végigülitek, megfájdul a seggetek.
Hiszen úgy húzódik utánam a vérfolt, ez a pestis,
ahogy nyugdíjas magyar asszonynál az éj holt, és az est is:
a gyönyör mozgásgyakorlatainak helyét meg átveszi az ima,
vagy manapság már inkább a pilátesz és a könnyített jóga.
Egykor ágyban hangoskodó, megkopott állkapcsoknak
meg sikítás helyett marad a protézis és a mantra.
(begyorsul) Nem matatnak már a kezek, szárazon maradnak
asztalra kipakolt műfogsorok és ágyon felejtett lélegzetek.
Nyugdíjkorhatár elérhető áron. Karbantartás kérdése az egész.
(Meditációs ülésbe helyezkedik, a háta mögött állók követik mozdulatait.)
Kezdjük is a gyakorlatot. Két kar lendít magunk elé,
mutató- és hüvelykujj összeér, köré sugárban áramlik
szét a tenyér – ez a kozmikus jóga alap kéztartása,
a mutatóujj emberi mivoltának hiper-szuper energikus
visszatalálása a hüvelykujj isteni attribútumába. (szünet)
Persze csak a nők értik ezt a nyelvet, elhagyott
és aztán nagyon magukra talált nők, akiket még életükben
magukhoz engedtek ilyen-olyan angyali létezők –
elvesztett családtagok és elfelejtett mindhalálig ígéretek után.
Ég felé fordítják arcukat az igazság keresői, s néznek bután.
De most persze nem csak róluk lesz szó,
hanem az anyaföld felfakadt bőrén bukdácsolókról,
a fertőző levegőről, a hitről és a csókról.