Image
Category
Naplók az első világháború idejéből
Valamennyi napló most először jelenik meg nyomtatásban. (Bp. PIM 2015.)
A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt: „Fölsírt bennem a vágy a toll után. Írnék, de mit? Előveszem e naplót. Beszélgessünk.” – írja Laczkó Géza (1884–1953) gimnáziumi tanár és író, a kötet címadója. Dánielné Lengyel Laura (1874–1954) írónőt, színikritikust is a kényszerű hallgatás motiválta a naplóírásra, de az ő célja nem csupán az írásban való feloldódás, hanem az igazság szolgálata volt: „Én azt hiszem, nagyon sok ember vezet most naplót. Nagyon sokan kívánják, hogy biztos dokumentuma legyen annak, hogy nem mindenkinek lelke volt mámoros a vértől.”
De nemcsak az írók számára hozott enyhülést a naplóírás bensőséges magánya. Ugyancsak a tanúságtétel vágya hívta életre Lénárd Sándor édesanyja, Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona (1888–1938) naplóját is, melynek fókuszában a család áll: „…én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték…”
Az írás a belső világba való visszahúzódás, elrejtőzés eszköze a másképpen el nem viselhető valóság elől – különösen igaz ez a háború időszakára. Kaffka Margit férje, Bauer Ervin (1890–1938), a katonaorvosként szolgáló elméleti biológus terápiaszerű naplóírása olykor szinte az őrületig fokozódik: „…amikor a gránátok előli biztonság kedvéért kiszaladtam a falu végére, akkor írni akartam és kezdtem neked, de reszketett a kezem, és amikor másnap óvatosságból odakinn voltam a szabadban, akkor is elkezdtem írni, de megfagyott a tollban a tinta – és istenem, mikor nem írok? amikor fáradt vagyok és veled pihenek, amikor izgatott félelemben vagyok és szívem szíveden remeg, amikor hivatalból kell valamit tennem és a terád való gondolás nehezíti.” Arról, hogy egy egyszerű füzet mennyire képes felértékelődni, s valóságos társsá válni a frontélet viszonyai közt, a háborúban költővé érett Erdélyi József (1896–1978) beszél: „Futás közben megtapogattam a zsebemet, megvan-e még a noteszem. Nem volt biz’ abban egyéb tölténynél meg tölténynél, amiből csak a két köpenyzsebemben 160 darab volt. Mi lesz velem, ha elveszett?! Vissza!… Kerestük vagy öt percig, fütyülő golyók között, s Isten csudája: egy honvéd megtalálta. Majd’ összecsókoltam érte.”