Kántor Péter: Biography
Kántor Péter (Budapest, 1949. november 5. – Budapest, 2021. július 21.)
Magyarország Babérkoszorúja- és József Attila-díjas költő, műfordító. 2015-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
*
1949. november 5-én született Budapesten. A Radnóti Miklós gyakorló gimnáziumban érettségizett 1968-ban, az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát angol–orosz szakon, később magyar nyelv és irodalomból. Különböző gimnáziumokban tanított kisegítő tanárként, külső lektorálásokat végzett az Európa Könyvkiadó számára. A 80-as években irodalmi szerkesztőként dolgozott a Kortárs folyóiratnál, a 90-es években (2000-ig) az Élet és Irodalom versrovatát gondozta, ezt követően szabadfoglalkozású. Az 1970-es évek óta publikált verseket. Angolból és oroszból fordított verset és prózát. 1990-91-ben Fulbright ösztöndíjas volt New Yorkban. Részt vett több nagy nemzetközi költészeti fesztiválon, versei több nyelven megjelentek különböző folyóiratokban, antológiákban, 2010-ben önálló verseskötete jelent meg New Yorkban Michael Blumenthal költő fordításában. Tagja volt a Szépírók Társaságának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.
Kántor Péter összetéveszthetetlen költői világa, mint a legtöbb jelentős költő esetében, nem a tárggyal vagy a formával függ össze (Kántor költészete mindkét tekintetben nagyon változatos) – sokkal inkább a hangnemmel és a szemlélettel. Ez a költészet a megszólalást tekintve hangsúlyozottan köznapi, és a megszólítást, az olvasó bevonását vagy a közös töprengést állítja a középpontba: nem a beszélő én magánbeszéde (amely elszigetelt, befelé forduló, nehezen megközelíthető volna), hanem éppen a kérdésekkel (és válaszokkal) operáló, megvitató jellegű, a kérdéseket hangos gondolkodással körbejáró líra ez. Kántor költészete „beszélgetős líra” (Darvasi László), olyan dialogikus beszéd az alapja, ahol „a kérdés szervezőerő”. A megszólaló önmagát is, olvasóját is minduntalan váratlan felvetésekkel szembesíti – olykor látszólag kézenfekvő, máskor nagyon is bonyolult, megint máskor megoldhatatlannak tetsző dilemmákkal, problémákkal, bonyodalmakkal. Egyszerre van jelen benne „a gyermeki csodálkozás és a rezignált ámulat” (Radnóti Sándor a Mentafűről, 1994), meg a komorság, a veszteség és elmúlás tudata, a tragikum.
Kántor líraszemléletének egyik összetevője a „nagy” és az „apró” viszonylagosságának állandó tudata, s az ebből fakadó humor. Ahogyan az élet legkomolyabb kérdéseire egyszerűen és mindennapi módon kérdez rá, úgy a legkisebb, leghétköznapibb eseményekben, tényekben, kapcsolatokban és emlékekben is meg tudja mutatni a súlyos, egzisztenciális érdekű, filozofikus mélységű összefüggéseket. Bármi lényegtelennek tetsző semmiség váratlanul jelentőségteljessé válhat ebben a költészetben – és a legkomolyabb gondok, aggodalmak, érzelmek egy-egy látszólagos semmiségben mutatkoznak meg. Mindvégig egyszerre van jelen Kántornál a naivság látszata és az odaérthető, a hétköznapin túlmutató, rendkívül rétegzett jelentéstöbblet (s e kettő együttállásából: az irónia). Egyszerre groteszk és tragikus, vegyül benne a kisszerű, mulatságos és a nagyszabású, súlyos; a játék és a halálosan komoly döntések világa. Ezt a sajátos villózást több értelmezője Szép Ernő lírájához vezeti vissza – a rokonság nem annyira poétikai, mint inkább a magatartás, a világlátás, a megszólalásmód rokonsága. Joggal gondolhat az olvasó Kosztolányi játékosságára és közvetlenségére is – amibe a súlyos, olykor halálos tárgy öltözik. Nem kibújik vagy előkerül a banálisból és magánérdekűből a komoly (olykor: komor) közlendő, hanem együtt van e kettő. Az ironikus, kételkedő rákérdezés a dolgok értelmére, jelentőségére, a kicsinységek felemelése és a nagyszabású dolgok aprósággá formálása egyben olyan bensőséges megfogalmazással párosul, amely bevonja az olvasót ebbe a világba; ahol a halál (s ezzel együtt, emellett: az élet, hogy hogyan kell – kéne, lehetne – élni) alapvető és kétségbevonhatatlan erejű kérdések maradnak.
Ennek a szemléletnek a része a múlthoz – a nagybetűs történelemhez, vagy a családi és magántörténelemhez, de akár a hétköznapok közelebbi és távoli múltjához – fűződő viszony: ez a múlt Kántor verseiben soha nem lezárt, befejezett idő, amelyen túl lehet lenni, el lehet könyvelni egyszer s mindenkorra: megmarad elevennek, fájdalmaival és szépségével együtt. Kántor nemcsak az apró élettényekkel, a groteszk iránti vonzódásával, a kérdező jelleggel vagy a játékos világlátással provokálja az értelmezést, hanem magához az irodalomhoz, a művészethez fűződő viszonyával is – mintha kerülné a csiszolt, lekerekített, túlságosan is befejezett és egységes költemény régebbi eszményét, valami fanyar, ironikus vagy a hangulatot megtörő elemmel igyekszik kizökkenteni olvasóját. Bár olykor megidézi a költői hagyományt, legtöbbször szeretetteljes iróniával, játékossággal – ahogyan a költészet tradicionális toposzait (a hitet, a halált, a szerelmet is) ekként közelíti meg. Bámulattal és elismeréssel fogadja a nagy költészetet, de – talán éppen ezért – sok-sok kérdést is szegez neki. Izgatja a megszokások mibenléte, a közvetlen szólás lehetősége és lehetetlensége, az, hogy mi „megy át” a szövegben megképződött szerzőtől a mindig ismeretlen és nehezen kiszámítható (megbízhatatlan, értetlen, okoskodó) olvasóig – és hogy vajon hogyan kerülhet minél közelebb (vagy minél távolabb?) az, aki valóságosan megszólal, ahhoz, aki a versből hallatszik. És nemcsak maga az irodalom, hanem a festészet is gyakori tárgya ennek a lírának – Kántor festmény-leírásai (-megidézései, reflexiói) egészen különösek: soha nem csupán a felület, a puszta látvány maga érdekli, legtöbbször nem is az adott képet magyarázza, bár ilyen is előfordul, hanem sokkal inkább a képek által a saját világába vezet be, vagyis a saját világképének megfogalmazásához talál bennük tükröt.
Kántor Péter igazi elismertségét a rendszerváltás utáni időszak hozta meg (a Fönt lomb, lent avar c. kötete után); s haláláig tartott legjelentősebb pályaszakasza, amely (számos nagy presztízsű díjon kívül) a versolvasók körében is komoly figyelmet váltott ki. Kántor Péter költészetének három emblematikus darabja a három „Megtanulni élni” című vers: az első 1990-ben íródott, közvetlenül a rendszerváltás után, tíz évvel később, 2000-ben a második, és újabb tíz év elteltével, 2010-ben a harmadik. Ugyanezzel a címmel jelent meg 2009-ben gyűjteményes kötete.
2012-ben jelent meg eddig legnagyobb visszhangot kiváltott verseskötete „Köztünk maradjon” címmel. 2016-ban látott napvilágot prózai kötete „Egy kötéltáncos feljegyzéseiből” címmel. Az Élet és Irodalomban közölt tárcákon alapuló kötet a költészet és az elbeszélő próza közös metszetét tárja föl, élvezetes és izgalmas történetírói hangon.
Hosszú betegség után hunyt el 2021. július 21-én. Hamvait (végakaratának megfelelően) a Dunába szórták.
Fontosabb díjak, elismerések
1980 – Móricz Zsigmond-ösztöndíj
1980, 1985 – az Európa Könyvkiadó nívódíja
1990 – Wessely László-díj
1991 – Fulbright-ösztöndíj
1991 – Déry Tibor-díj
1992 – Füst Milán-díj
1994 – Soros-ösztöndíj
1994 – József Attila-díj
1999/2000 – Soros alkotói ösztöndíj
2004 – Vas István-díj
2004 – Az Év Gyerekvers-könyve díj (a Kétszáz lépcső fel és le c. kötetért, Móra)
2007 – Magyarország Babérkoszorúja díj
2009 – Palládium-díj
2012 – Radnóti-díj
2013 – Artisjus Irodalmi Nagydíj
Az életrajzot Kálmán C. György írta.