ÍRÁS - JEL

A szobrász kísérletező kedve az anyagválasztás sokféleségében azonnal felismerhető. Egyéni hangvétele szabálytalan formákban, váratlan kompozíciókban jelentkezik, stílusa nem enged műfaji megkötéseket.

A kiállítás megtekinthető: 2014. május 28-tól

Jelen tárlathoz a művész irodalmi vonatkozású alkotásaiból válogattunk.

 

Ifj. Szlávics László szobrászművész

(Budapest, 1959)

 

Mesterének Makrisz Agamemnont és természetesen édesapját tekinti. Az 1970-es évektől készít öntött reliefeket, születnek bronz körplasztikái, foglalkozik lemezdomborítással, állít elő kézi veréssel rusztikus szélű érmeket, önt hagyományos technikával kissé amorf alakzatokat, kipróbálja a fába vert sajtolás eljárását, de sosem fetisizálja az anyagot, mindig a struktúra az elsődleges a folyamatban. Eltérő megjelenési formákat hordozó munkákat készít egy időben, kivitelezési módjai állandóan változnak, élesen vésett vonalait követik a redukált, légies formák, azután játékos megoldások, szerelt elemek bukkannak fel. Az alapos technológiai tudáson túl a megmunkálás során előforduló véletlenszerű képződéseket is szívesen felhasználja. Finoman mérlegelő egyensúlyérzékkel követi ősi kultuszok orgiasztikus jelképeit, hogy az emberi természet két végletét, a démonikus erőt és az árkádiai derűt ötvözze.

 

Jelen tárlaton a négyzet alakzatba rendezett érmek között találjuk Rejtő Jenő emlékére készített dualisztikus sorozatát, melyen a színhatás egyszerre idézi a transzportok halálraítéltségét, és az író légiós regényeinek könnyed humorát (P. Howard – Menni vagy meghalni, 2003). Ifj. Szlávicsnak ez a minden értelmezési irányt szabadon hagyó megnyilatkozása a művek címadásában is megfogható. Neki ez egy magasrendű, kombinációs játék: találékony képzettársítások alapján keres lírai kapcsolatot az irodalommal, zenével, történelemmel. Vonzódik az egyes alkotórészeket gyökeresen átalakító elképzelésekhez, tágítva a műfaj határait a kisplasztika felé. Munkáiban 2008 után az égetett felületű fa kerül előtérbe. A jánuszarcú építmények térelemeit kapcsok fércelik egybe, melyeknek fontos hangulatfestő szerepük van. Összekulcsolják az elmúlás tragikus látomását egy lehetséges jövő képével, kapcsolatot teremtve az atavisztikus emlékezettel.

 

Ezen a kiállításon, a posztamenseken csupa szögletesen ácsolt, nyers formát látunk, szinte monokróm színskálára szorítkozó árnyalatokkal. Radnóti Miklós emlékét két mű is felidézi: a költő hétköznapjaihoz tartozó lakás, ahol sosem gondolta, hogy része lehet az üldöztetésben, elérheti a vég (Pozsonyi út 1.  – Hommage á Radnóti Miklós, 2009; Abda 1944. 11 .09., 2008).

 

A meghívón szereplő ábrázolás témája a kiindulópontja egy drámaibb képfogalmazásnak (Soá,2012). A belső és külső tér eleven egybeöltése az események máig ható traumáját jeleníti meg. A képfelület egymáson áthatoló, idegenszerű rétegei tárják fel az egyszerű csendélet mélységeit.

A fő falon, a gótikus, nyugati keresztény szárnyas oltárokat idéző, hármas formai tagolás váratlan dimenziótöbblete utalhat az egykori asszimilálódási törekvésekre (Triptichon,2012). A meleg, semleges színek montázsjelleggel keverednek a verisztikus papírtöredékekkel, és tömör formai súlypontot teremtenek. Az organikus, falszerű monumentalitás egyaránt érzékelteti a holokauszt borzalmait és a túlélés sorsszerűségét.

 

A tárlaton bemutatott hangszer-fragmentumok is zárt ritmusú struktúrát mutatnak (Rendületlenül; A zenének vége, 2010). Az égetett felület biomorf világa határesetet képez relief és táblakép között. A geometrizáló, mértéktartó harmónia, kromatikus színváltozásaival az 1930-as évek újklasszicista formai ösztönét menti át a jelenbe. A latin fogalmazású reminiszcenciákra gondolatban Ránki György, Poulenc, Britten, Bernstein zenei motívumai köszönnek vissza.

A működő szerkezetű óraszobrokat tekintve, a kompozíciók szerves része a szoros térviszonylatok poliritmiája.  A lendületes, konstruktív forma erotikum nélkül, élesen árkolódik a térbe. A téma parafrázisai konkrét sarokpontjukkal aszimmetrikus egyensúlyt teremtenek (Mr. Clock, 2009; Félóra,2009). A formaköltés ereje a művész Karinthy Frigyes írásaiból kiinduló homorú öntvényein is erőteljesen megmutatkozik. A határozott tagolású, öblös alapra tűzi az illusztratív vonalakat: egyetemessé tágult tájban érzékletesen ábrázolt arc (Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül ; Levél Jóska öcsémről; Kötéltánc,1988). A szerkezeti polaritás feszültségét a frottázs eljárás segíti, mely párhuzamba vonható Tandori Dezső festékes lenyomataival, az 1980-as évek elejéről. Igen, nyilvánvalóan az elődök és a kortársak formaérzéke is kihat ifj. Szlávics meg-megújuló, éber képzeletére. Legfrissebb munkáiban ébresztőórák tárgyi töredékeiből alakítja, türelmesen, szövevényes ornamentumú domborműveit. Az elemeket szüntelenül váltogatva, felszabadult, picassói örömmel, friss szemmel hatol a plaszticitás mélyére. A tárgy szilárd nyugalmát felborítva, az eredeti idomoktól független ritmusban rétegzi, fűzi egymásba az alakzatokat (Téridő modulátor – Hommage á H. G. Wells, 2014). Tekinthetjük a rugók, számlapok, csavarok összességét utópisztikus teremtés-történetnek is. Vagy nézhetjük a gépezeteket a szükségszerű újrahasznosítás reklámjának? Vagy vehetjük tiltakozásnak a fajgyűlölet ellen?

 

Az ilyen eleven ösztönnel, sok árnyalattal alkotó művésznél természetes a szobrászi pluralitás. Kísérletező kedve az anyagválasztás sokféleségében azonnal felismerhető. Következetesen variáló, egyéni hangvétele szabálytalan formákban, váratlan kompozíciókban és plasztikusan tagolt formákban jelentkezik, széles stílusklaviatúrán játszva, nem engedve műfaji megkötéseket. Bizonyos, hogy még sok meglepő ötletet tartogat a közönség számára, és ezzel továbbra is megnehezíti majd alkotásai elemzését, tárgyilagos, vizuális vizsgálatát. Maradjon tehát ez az elemi erejű, szerkezetes térfogalmazás szakadatlan változásban…