„... fordul mostan sötét idegenbe,
Nem hazafelé visz az út haza.”
Balázs Béla: Odüsszeusz
Az 1920-as évek első fele különleges szakaszt képvisel a magyarok Bécs-élményének történetében. A kiegyezéstől az első világháború végéig értelmiségiek, üzletemberek számára az élet természetes helyszíne volt a közös főváros. Polgárember ügyei intézése során az élet egy pontján körbevitte kamaszfiát a császárvárosban. Aztán a város külfölddé lett, s csak a húszas évek második felétől vált ismét szabadabbá a mozgás: a korábban kirekesztettek, hacsak nem vétettek túl nagyot, visszakapták útlevelüket. A húszas évek elején azonban Bécset magyar politikai menekültek árasztották el.
Az ő helyzetük azért ellentmondásos, mert bécsi tartózkodásuk száműzetés ugyan, mégsem Szibéria, nem Rodostó, nem Tomi: itt vannak a szomszédban, ahová a legkisebb rezzenés is áthallatszik. Nemrég még egy ország voltunk, a terep is intim módon ismerős. Balázs Béla 1914-es naplójába a következőket jegyzi fel azzal kapcsolatban, hogy felesége, Hajós Edit csatlakozna hozzá: „...olyan szférába lépek Bécsben, melybe ő nem tartozik. Előbbi keletű nálánál. Százféle intimitás kapcsol hozzá...” [1] Második feleségével, a vele az emigrációt megosztó Hamvassy Annával szerették használni a „bujdosás” kifejezést, de Balázs Béla számára ez még a többi emigránshoz képest is fokozottan „duplafenekű” helyzet volt. Állandóan hazagondolt, aktivitását nagymértékben a magyar kultúrába fektette, közben német nyelven világkarriert alapozott meg.
A császárváros 1920-ban szegény volt és éhes. „Bécsben az első világháború után mindenki rosszul kosztolt. Mi, emigránsok, mindenkinél rosszabbul. Felejthetetlen a kochgassei étkezdének rabkosztnál is rosszabb főztje” – emlékezik Lengyel József. [2] Más sem hiányzott ennek a városnak, mint néhány ezer újabb éhenkórász. Márpedig az érkezők nagyobbik része az ő számukat gyarapította. „A különféle menzák közül – idézi fel Nádass József – emlékszem a Prodomos diák-tömegétkeztetésre. Elképesztően rossz, semmi tápértékű koszttal. Ez a Riedhof nevű, valamikor ismert vendéglőben volt, hatalmas, hosszasan elnyúló épületben, egy-egy bejárattal a Wickenburg és a Schlösselgasséból. Itt láttam komor arccal ülni a gyalulatlan asztalok mellett, kozmás, undorító szagok, selejtes ételmaradékok, elmosatlan edények bűzének felhői alatt Lukács Györgyöt, Balázs Bélát, Kassák Lajost és még annyi érdemes forradalmárt.” [3]
Az emigránsok csoportjainak földrajzi elkülönülése társadalmi elkülönülést is jelentett. Jó esetben bérelt szobában, gyakrabban barakkokban laktak, a többség segélyre szorult. „A 43-as barakk az emigráció mélyvize volt...” [4] – írja Lengyel. A barakk nemcsak hálóhelyként, hanem a társadalmi élet színtereként is működött, világnézeti-politikai, valamint földhözragadtabb, a hálóhelyek elosztására vonatkozó viták zajlottak benne. Volt, akinek jutott méltóbb szállás: ismerősnél, műteremben, panzióban, néha egyenesen szállodában. A bécsi emigránsélet legfőbb helyszíne azonban – agora, szentély, könyvtár, akadémia, egyetem, alkotóműhely, börze, kirakodó pult, fészek, menedék – a kávéház volt. Magyarországi városi embernek bensőségesen ismerős, elviselhető lakásviszonyok híján a mindennapi tartózkodás szükségszerű helyszíne, a rádiózás előtti kommunikáció emigránsok számára pótolhatatlan médiuma, a maga jellegzetes félnyilvánosságával [5] különösen alkalmas terep a gyakran hamis papírokkal ott-tartózkodók számára.
Nádass József név szerint is felsorolja némelyiket, finoman érzékeltetve egyszersmind az ott folytatott életmódot: „Hány kávéházban üldögéltünk mi, emigránsok, búsultunk és örültünk, tervezgettünk, vitáztunk és oldottuk meg a világ valamennyi problémáját. Eleinte, az őskorban a Museum, az Imperial, a Central és a Künstler Café voltak divatban. Aztán a Beethoven, az Arkaden …, a schönbrunni Schloss, az Atlantis, az Opern Caffé fölötti 'Heimklub', a Herrenhof, a Schottentor, a nussdorferstrassei Colosseum látták gyülekezéseinket. De tanyánk volt a belvárosi Graben, a Mozart és később a Central is. Nagyon sok jövedelmet egyik helyen sem jelentettünk. A legtöbb emigráns egy 'gewöhnliche Schwarze', szörnyű németséggel megrendelt híg, legolcsóbb lötty mellett üldögélt délutántól éjfélig, de sokan voltak, akik egy-egy, valami szerényet megrendelő társ asztalához telepedve csak a pohár vizüket ürítették, és ha a pincér odáig vetemedett, hogy megkérdezte, mit óhajt, szemérmesen vagy harciasan így válaszolt: 'Später'. Lassan 'Fräulein Später' és 'Herr Später' lett a nevünk.” [6]
A társaságok szociális helyzet és politikai nézetek szerint csoportosultak – aszerint, hogy a résztvevők hívei voltak-e a kommünnek, illetve annak ellenzékeként balra vagy jobbra álltak-e tőle –, de ez a rétegeződés ugyanakkor keresztezte is a földrajzit. A kávéházban gyülekeztek alkalmas lehetőségre számítva a munkanélküliek egyes csoportjai, de köttettek itt üzletek, szerkesztettek újságokat, szerveződtek akciók, zajlottak megbeszélések. Itt vették fel a régi ismeretségek szálait az otthonosabbak, és itt születtek az új kapcsolatok. A rögtön munkához, publikációhoz, megélhetéshez jutó befutottak és az ágról szakadtabbak között széles átmeneti réteget alkottak azok a fiatalok, akik a legális üzletektől a feketézésig, a teljesen értelmetlen feladatoktól a legextravagánsabb különlegességekig minden feladatot elvállaltak. Visszaemlékezések mesélnek csontfaragásról és levélbélyeg-kereskedelemről, paprikával ügynökölésről és teknőcimportról, cipőkrém-kereskedelemről és ruhafogas-eladásról.
A már beérkezettek, Bécsben otthonosabban mozgók élete sem volt egyszerű. Ha meg tudták is oldani megélhetésüket, ez nem ment automatikusan, rengeteg szervezést, utánajárást igényelt. „Minden reggel egy cédulával indultam el hazulról, melyre húszféle volt munkaprogramnak felírva, halálosan fáradtan jöttem haza, felét se végezve” – panaszkodik Balázs Béla. [7] Ő azon kevesek egyike, aki nyugodt munkalehetőségre talált vidéken – egyszer még az is kiszalad a tolla alól: „Vágyom haza Reichenauba”[8]. De a rohangálások szüneteiben ő is a belvárosi kávéházban időzget pihenés- vagy várakozásképpen. „Hosszú, céltalan esték a Centralban és a Greilingerben.” [9] Nem ritkán arra is rákényszerül, hogy ott dolgozzon: „Kávéházakban ültem egész nap. Ott írtam moziszövegeimet és néhány cikkemet vagy fordítást...”[10].
A helyszín művészileg is inspiráló: „A Stöcklről kellene írni. Többet, mint amennyi naplómba belefér. A Stöcklt meg fogom írni legközelebbi regényemben. Aranyos, finom, csendes, régi biedermeier kávéház, melybe jóformán csak törzsvendégek járnak, mégpedig kétharmad részben magyar emigránsok és művészek (...) furcsa kis pohár vize a világviharnak, kicsi szövőszéke a világforradalmi embersorsoknak. Pontosan a regényíró nézőhelye olyan értelemben, mint Dosztojevszkij regényeiben az elbeszélő, aki valahogy mindent hall és mindent lát. Hónapokig kávéznak itt egymással szemben emberek, magyar kommunista, norvég szobrásznő, ukrán fehértiszt stb. Nem ismerik egymást, de pincérösszekötők révén egymásról mindent tudnak. És szemben a Park-Hotel szintén tarka nemzetközi átszállóhely.” [11] A beérkezés időszakában aztán már saját asztalról álmodik: „Péntek esténként a Schloss-Caféban fogok zsúrt tartani, Balázs-asztalt, melyhez odajöjjön, aki velem beszélni akar. Szerdán esténként pedig a Museumban én fogok Musilék és Robert Müllerék asztalához menni.” [12]
„Emigráns az az ember, aki idegen országban élve se akar és tud másra gondolni, mint hazájára” – szögezi le bölcsen Lengyel József. [13] A honvágy ilyen közelségből talán még jobban tudott fájni, hiszen az új környezet nem volt teljesen más a régihez képest, ahhoz azonban épp eléggé más volt, hogy idegen legyen. Balázs mesterének, Georg Simmelnek érzékletes jellemzése szerint: „... az idegenség lényegileg pozitív kapcsolat, a kölcsönviszony sajátos formája; a Szíriusz lakói tulajdonképpen nem idegenek számunkra (…), hanem egyáltalán nem számunkra léteznek, a távolin és a közelin kívül esnek.” [14] Nádass József a következőképp idézi emlékeiben az emigránsokat: „többnyire meglett, reális, ideológiailag képzett férfiak és nők, akik hirtelen elsírták magukat, ha az idegen városban felmerült az otthon képe, akik halálra nyaggatták a Bécsbe vetődő magyart: ’Megvan-e még a MÉMOSZ melletti kiskocsma?’, ’Igaz-e, hogy kivágták a debreceni nagyerdő fáit?’, ’Ki most a főpincér a Japánban?’ Olyanok is voltak, akik ha tehették, Burgenlandba utaztak, és a határsorompó mellé állva bámulták az odaáti tájat, mert az már Magyarország.” [15] „Odaátról hallok éneket” - dalolja Balázs Odüsszeusz nevében. Az emigránsok eleinte főleg egymás között mozogtak, figyelmüket az otthonról érkező hírekre koncentrálták, lapjaikban az otthoni eseményekre reagáltak. Lengyel így disztingvál: „Bécsben tartózkodtam, de mindvégig nem Bécsben éltem, hanem szinte teljességgel a magyar emigráció sűrű és keserű levében forogtam, zárt levegőjét lélegeztem...”[16]. Balázs, bár némileg lendületesebben, ugyanezt a lelkiállapotot fogalmazza meg: „Általában ’fenntartással’ élünk mi itt. Lelkünk nem hever le, és nem nyújtózik ki. Sátrunkat lobogtatja a szél. És nincsen egy érzésünk, egy hangulatunk, melyet egészen kieresztenénk, eleresztenénk – nehogy gyökeret verjen.” [17]
Számára nem volt idegen a közeg, a távozás élménye mégis megviselte. „(...) mért húz engem, hogy mindent itt hagyjak, mikor ennyire fáj? Odaát van az én értelmes sorsom, belső csendes és magányos beteljesedésem, és ide csak a megszokás enyhe öröme vagy reménye ismerős fészeknek, régi baráti melegség és hiúság köt: az, hogy itt már ismernek. (…) De éppen ez a fájdalom húz legjobban, mert ez a fájdalom – még nem tudom, mi – a lelkem gerince, a legsajátabb valóm, akkor találtam magamra, ha erre a fájdalomra akadtam, akkor érkeztem haza.” [18] Honvággyal teli emigrációs verseinek költői hitelessége még Illyést is meghatotta. [19] Miközben igyekszik megvédeni magát a hivatásos üldözött pózától [20], már túllép a fájdalmon, hangsúlyozva, hogy az ő hűsége a hazához és az anyanyelvhez nem földrajzi hollététől függ: „...száműzettem-e akkor, mikor idegenbe futottam, vagy hazatértem? (…) Facit: nem vagyok száműzött. Mert ami abból [21] az enyém, azt a szívemben magammal hoztam, és többet fogok értük tehetni idekint, mint odaát. (…) vándor vagyok és magányos, nemzettelen idegen (mert a zsidó sem nemzettelen), de a szívem lírájára magyar húrok vannak kifeszítve, és magyar énekkel mondom el, ami fáj. Ha a magyar földet kiveszik a lábam alól, a magyar nyelvnek és magyar muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak: az lesz az én hazám.” [22]
„’Zug'raster’ vagy, akit Bécs sohase fogad be” – figyelmeztet Lengyel József. [23] Idővel ő is, Gábor Andor vagy Németh Andor is írt németül, német lapokba. Balázs Béla pályája azonban különleges: a megélhetés érdekében teleírta az utódállamok magyar lapjait (Bécsen kívül pozsonyi, kolozsvári, kassai folyóiratokban is folyamatosan publikált tárcákat, verseket, novellákat, rengeteg magyar nyelvű és vonatkozású – főleg irodalmi és esztétikai tárgyú – előadást tartott és tanulmányt írt, megmártózott bizonyos nem veszélytelen illegális politikai feladatokban is[24]) az első perctől kezdve részt vett a befogadó ország, valamint a tágabb környezet irodalmi-színházi életében, barátságokra tett szert, és folyamatosan kapott személyre szóló újabb feladatokat is.
Az ő bécsi társasága a magyarok közül elsősorban a régi Vasárnapi Körös társakból állt, a Bécsi Magyar Újság köréből (jól össze is rúgta a port Kassákkal egy többfordulós cikkváltásban az aktivizmus tárgyában), ezenkívül pedig a helyi értelmiség elitjéből. Korábban is voltak kapcsolatai, hogy mást ne említsünk, Neue Wiener Bühne-beli, 1920-as premierjének éveken át tartó, még bőven az emigráció előtt kezdődő előkészületei révén, vagy pl. Egon Wellesz osztrák zeneszerzővel való barátsága, amely egyébként Pesten kezdődött, viszont Bécsben vált gyümölcsözővé. Wellesz így emlékezik meg e történetről: „Balázs azok közé az emberek közé tartozott, akik váratlanul szoktak feltűnni, néhány napig Bécsben maradnak, majd azt mondják: most Madridba kell mennem, hogy egy barátnőmmel beszéljek. Máskor Németországba, hogy találkozzon egy színigazgatóval, hogy megbeszéljék egy darab bemutatóját. Az egyik ilyen látogatásakor Balázs felvázolta a Das Wunder der Diana című balett szcenáriumát, melyet még az első világháború előtt komponáltam. Balázs csodálatos mesélő volt, volt benne valami az antik népköltőkből.” [25] Wellesz persze túloz, Balázs ennyire flott világpolgár azért nem volt, már csak anyagi okoknál fogva sem lehetett ebben az időszakban, de a magatartás lényegét és különösen Balázs személyiségének auráját jól érzékelteti. [26] Bécsben annyira jellegzetes figurának számított, hogy egy szépirodalmi műbe is bekerült. [27] E regény szerzője így jellemzi a magyar emigráns írókat: „Magyar írók néhány év alatt német íróvá váltak, de megtartották sajátos jellegüket, és egzotikus ízeket vittek a német irodalomba.” [28] Balázs maga is hasonlóan fogalmaz egy későbbi önéletrajzában: „Német író lettem.” [29]
Bécsi évei alatt, tehát 1920 és 1926 között négy magyar és öt német nyelvű könyve jelent meg. Mindez fokozatosan nemcsak az élethez és az alkotáshoz szükséges feltételeket biztosította, aminek következtében 1922-ben saját, konyhahasználattal járó bérelt szobára is szert tehettek feleségével, hanem a siker, a hatás, a közönség szeretetének számára oly nélkülözhetetlen pszichés feltételét is szolgáltatta. „(...) hogy honnan sugárzik ki, nem tudom, valami sikerem érzik, és nő szinte a föld alatt, körülöttem. Németek közt is, de leginkább az emigráns magyarok között. Egyre-másra tér meg hozzám az utánunk következő generáció, amely mint 'marxista csoport’ fordult ellenem, mint valamely reakciós akadémista professzor-költő ellen. Jönnek hozzám. Elhozzák írásaikat. (Legutóbb György Mátyás és Barta Sándor.) Sőt Kassák maga is. Itt gyökerem vagy ágam keresztültört az új talajig.” [30]
E presztízsnek mintha kifejezetten jót tenne a hazától való távolság. „Éreztem, hogy mennyire nőtt a tekintélyem és súlyom idekint. Nincs itt a pesti zsurnalizmus, Az Est, mely elgáncsolhatna. És sikereim voltak németül is. Hogy a Túl a testen első kiadása 4500 példányban elfogyott két hónap alatt. Nem volt hiába, hogy a B. M.-be írt vasárnapi tárcáimat egyre nagyobb elragadtatással olvasták 'fent és lent'. Jászinak, Hocknak, Pikler Gyulának, aki Magyarország legjobb filozófusának tett meg, éppen úgy tetszett, mint az újság munkatársainak, akik 'briliánsan megírt' voltukat csodálták. (…). Időközben más sikereim is voltak. A Mantel der Träume megjelent pompás díszkiadásban. Ez magában véve is imponált már nekik, de azon kívül Bischof energikus adminisztrátor lévén, mindenfelé ilyen szép kritikák jelentek meg, és végül a nagyágyú: Thomas Mann tárcája a Neue Freie Pressében. Ennek hatása a Stöckl-kávéházban, a magyar emigráció szellemi-irodalmi börzéjén, óriási hausse-t jelentett – legalább egy időre.” [31]
A siker külföldön is terjed: a Bécsi Magyar Ujság 1922-ben a Hét mese német kiadása egy lelkes francia olvasójának párizsi áradozó cikkét ismerteti. Balázs megérhette, hogy 36 évesen Bécsben a csúcson érezze magát. „Tehetségemnek tetejét érzem, és egészséges vagyok. Békességem és szabadságom. Fűtött szobám és biztosított életem. Annával mély konduló egyetértésben, és mindenki szeret.” [32] Majd 1921 áprilisában még azt is képes leírni: „... voltaképp nagyon jó dolgunk van minekünk. És hogyha nem muszáj, soha haza Magyarországba nem megyünk.” [33] Mindez új szakaszt ígér alkotói pályáján. „1921. augusztus 17. Bizonyos, hogy ez az ősz lesz az ideje annak, hogy bőrömet váltsam és megújhodjak. A régi nagyon viszket rajtam, és érzem avult szagát. Most kell előbbre mennem.” [34]
Az új korszak lehetősége nemcsak szubjektíve, saját tehetségét tekintve mutatkozott meg számára, az emigrációban az egész irodalmi élet nyitási lehetőségét látta. „Az irodalom emigrációjának csak jó hatása van – írta 1924-ben Fényes Samu Diogenesében, a háború utáni magyar irodalmat elemző tanulmányában. – Először is némi kiválasztódás történt. Azok az írók, akik most otthon maradtak, és otthon írók tudtak maradni, azok magukra csukták a múltnak kriptáját. Jó erkölcsi rostálás is volt ez egyúttal. A szemetje bent maradt a szitában. Ezért hiszek az emigrációs írók szövetségének erkölcsi erejében. Mindenekfölött azonban nagy jelentőségű az irodalmi emigráció azért, mert így lett európai irodalommá. Számára nincsen többé magyar glóbusz, külön magyar mérték. Kint áll Európában, és akarva, nem akarva a világnak nagy mértékein méretik. Anyagi szükség is ráutalja, hogy idegen nyelvekbe fordíttassék. Ami csak magyarul volt életképes, az itt hamar meg fog halni. De európai lesz az irodalom egy belső oknál fogva is. Az idegenben élő magyar író fejéről a vakító sapkát lerántották, a szűk nemzeti szempontokat, néprajzi privátélményeket. Európában él és Európát éli. Amitől ugyan ízig-vérig magyar maradhat, mint ahogy az angol lírikusok se vesztették el angol karakterüket, holott majd megannyian idegenben éltek és haltak. Sem Ibsen, sem Dosztojevszkij nem szakadtak le gyökerükről. De messzire kinőttek, világlátásra, szabad levegőre.” [35]
Önmagát illetően az új szakasz lehetőségét természetesen a film teremtette meg. De aki nincs felkészülve, annak számára hiába mutatkozik új lehetőség. Balázs minden tekintetben (teoretikusan, szépírói gyakorlatával és rendezői tapasztalatával) felfegyverkezve várta az új médium megjelenését. Verseiben, és prózai, színpadi műveiben csakúgy, mint nagyszabású esszéiben lassan negyedszázada panaszkodott az emberi nyelvi-fogalmi kifejezés elégtelenségére, a lelkek közötti közlekedés fogalmak által korlátozott voltának szükségszerű őszintétlenségére. A belső formája révén halált hordozó esztétikai alapelvű európai műalkotástípussal a töredék létjogát, a valósággal nem ellentételeződő, azt nem tükröző, hanem részét képező, folytató, befejezetlen vagy más médiumban befejeződő műalkotás igényét helyezte szembe, így boldogan ismerte fel a filmben az új, forradalmi – mert az ember lényegét megmutatni képes, őt láthatóvá tevő – művészetet. Bécs az elméleti készenlét és a megszerzett gyakorlat összekapcsolásához, illetve e kapcsolat kidolgozásához és elmélyítéséhez vezető utolsó lépés lehetőségét szolgáltatta.
Balázs eleinte nem vette komolyan a mozit, mellékes foglalatosságnak tekintette. Elméletíróként azonban hozzá vezette teoretikus felkészültsége, szubjektív esztétikai és lelki beállítottságát illetően a nyitott mű iránti csodálata. Ezért írt átmeneti műfajokat, játékokat, más médiumban való kiteljesedésre váró librettókat. Másfelől hozzá vezette végső soron az anyagi szükség. Pénzkeresés céljából, legendás mesélőkedvéből fakadóan gyártott filmszinopszisokat, s ezzel megszerezte azt a gyakorlatot, amelyet későbbi kritikusi, majd gyakorlati filmkészítői munkájában érvényesíthetett, és ami elméleti munkáját is hitelesítette. Naplójában 1920 őszétől jelennek meg az efféle bejegyzések: „[Írtam] egy nagyszerű mozidarabot (a detektív, aki transzállapotban rabló, és önmagát üldözi, és végül meg is fogja). Az ötlet Gerhard Eisleré. Én csináljam meg, és mutyiban leszünk milliomosok, még gyorsan, mielőtt a világforradalom tárgytalanná tesz minden gazdagságot.” [36] „Megírtam ama detektív-mozidarabot ('Tom Browns letzter Fang'), és azt hiszem, hogy tökéletes remekmű a mozi eddigi síkján. Lényegesen új motívum vagy atmoszféra nincsen benne. Azonban nagyon nagy pechemnek kell lenni, ha evvel sok pénzt nem keresek. Nevetséges könnyűséggel írom az ilyesmit, és biztosan kitűnő rendező lennék.” [37]
A vicc után jön a Habsburg-film, amely nem jár szerencsével, de pénzt és sok ismeretséget hoz: „Szécsi Egon… megbízott, hogy egy Habsburg Károly puccsát tárgyaló filmet írjak, illetve egy, erről a témáról már létező ostoba és rossz szövegkönyvet írjak és javítsak ki – 24 óra alatt. 30 000 koronát fizet – nekem akkor nagy összeget és percenteket. Ezt megcsináltam. 'Habsburgs Glück und Ende'. Szegény nyavalyásnak sorsa képét a háború vége óta. Történelmi mozgó körkép, melyben a fehérterrort és Héjjas barátunkat kellőképpen méltattam. Jól sikerült. Aztán beálltam a rendezéshez is 8000 korona napidíjjal, ugyancsak nagy összeg volt nekem akkor. Megtanultam valamennyire a rendezés mesterségét, belenéztem a filmgyártás üzemébe, az ’anyag-érzését’ megszereztem, hogy ezentúl, ha igazán akarok filmet írni, írhassak. És megismerkedtem a legfurcsább bohém csirkefogók egyikével: Hauptmann Löwenstein főrendező és mozi-organizátorral, aki a Habsburg-szövegemet tönkretette. De rendelt mindjárt egy másik szöveget is nálam, aztán avval volt dolgom, aztán rendelt egy harmadikat – de a rendezéssel olyan értelmetlen marhasággá rontja (úgy látszik, még a mozinál is ez a sorsom).” [38]
Ezzel megindulnak a megbízások: „...még két mozidarabot kell megírnom. Löwensteinnek egyet, és egyet orosz elvtársaknak, akiknek legális úti ürügyül kell. (...) Sokat ültem a Café Filmhofban, ahol Hauptmann Löwensteinnel és sok ronda filmemberrel (a kerek fejű orosz ellenforradalmi emigránssal, dr. Martovval) voltam együtt. Megírtam egy újabb filmszöveget neki (Der grosse Unbekannte). Valami rossz angol regény motívumait forgattam úgy, hogy nem hasonlított egy mozzanata sem többé az eredetihez, és a mai Oroszországban játszattuk. Aztán egy harmadik megrendelést kaptam tőle. Ez a sok mellettem elsuhanó lehetősége annak, hogy a mozival szép pénzt keressek egy mellékügyességem révén, mely semmit se fogyaszt belőlem, és kevés időmbe kerül. (Mert egy ilyen históriát én kapásból gépbe diktálok nekik – csudálatos, hogyan tudok így együgyűen mesélni, és képekben látni.) De mindez sok kávéházi beszélgetést, várást és alkalomlesést (sok időt) jelentett.” [39]
1922 őszén már annyira nagyipari mennyiségben gyártja a szinopszisokat, hogy szinte saját maga elől kell menekülnie. „Ezenközben a Himmelblau-mesén kívül, melyet saját kis kertünkben írtam meg egy kis körtefa alatt, nem csináltam semmit, holott idegroncsoló lóhalálában dolgoztam: mozit. (…) Löwensteinnek csináltam egy filmet: ’Der Unbekannte in Petersburg’ – ezt megcsinálta, de teljesen tönkretette, mint a Habsburg-filmet. Aztán írtam neki egy igazán kitűnő filmet: ’Der fremde Reiter’. Erről nem adott sajnos másolatot, úgyhogy nincs kéziratom. Nem is csinálta meg, és nem tudom, mit művelt a kéziratommal. Aztán a Sunfilm Porgesnek csináltam a Zirkus Menschheitet, egy együgyű ideáját Porgesnek képessé elevenítve. Aztán Korda akart velem együtt dolgozni. Ez lett volna a nagy sláger. Evvel vergődtem. Egyik tervet a másik után mondtam neki. Mindennap kitaláltam egy új mesét. Kettőt részletesen meg is írtam. ’Die Stadt der Meister Cornelius’ és ’Wandre Seele, wandre’. Hiábavaló munka volt, 200 000 koronát kerestem vele (akkor ugyan pénz volt) a milliók helyett, amit kaptam volna, ha használhatja. De pont a feleségének való szerep kellett volna. (…) A mozitechnikába azonban kitűnően bedolgoztam magam ezalatt. Rendezői tehetségem felébredt és felnőtt. Legjobb tehetségemmel egynívójú és elevenebb, aktívabb és használhatóbb minden tehetségemnél. A legostobább és legsivárabb ökonómiátlansága ennek a világnak, hogy én nem vagyok egy nagy színház főrendezője vagy egy nagy filmvállalaté. Nem is tudom elhinni, hogy ez így maradjon. Lehetetlen, hogy egy ilyen energia teljesen elvesszen. A jövendő nagy tömegszínjátékát akarom megcsinálni! Ez a misszióm!” [40]
Már elismert mestere a forgatókönyvírásnak, és még mindig nem veszi komolyan, nem köti össze még saját munkásságának korábbi tendenciáival sem. Egy 1922 őszén kapott megbízás adja meg azt a lökést, amelynek hatására filmírói gyakorlata, saját korábbi nézetei és a most meglóduló filmnézési praxis összekapcsolódnak. Balázs Béla felesége így mesél erről a ’22-ben megszakadt napló kommentárjában: „Mikor a Der Tag megalakult, eleinte Balázs csak cikkeket írt bele, később azt mondták neki, hogy bár minden rovatvezetői állás be van töltve, őt mégis szívesen vennék fel állandó munkatársnak, ha sikerül egy olyan új rovatot kitalálnia, ami érdekes és még nem volt. Így született meg a filmkritika, amelynek a publikum körében nagy sikere volt.” [41] Innen a történet jól ismert. 1924-ben megjelenik a Der sichtbare Mensch című kötet, amelynek bevezető, elméleti alapozó fejezetét tárcaformában már ’22 nyarán publikálta a Bécsi Magyarban, s amely a kritikákban egy-másfél év alatt feldolgozott filmek alapján úgy írja le az új médium rendelkezésre álló eszközeit, mint amelyek a technikai érdekességen túl immár művészet létrehozására képesek. A folytatás, a hangosfilm esztétikája már a bujdosó vándorút következő állomásának, az 1926-ban megnyíló berlini korszaknak a terméke.
[1] BALÁZS Béla, Napló: 1, szerk. Fábri Anna, Magvető, Budapest, 1982, 650.
[2] LENGYEL József, Bécsi portyák. Magvető, Budapest, 1971, 171.
[3] NÁDASS József, Nehéz leltár: 1, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 223-24.
[4] LENGYEL, i. m., 69.
[5] Vö. GYÁNI Gábor: A kávéházba járó polgár, BUDAPESTI NEGYED, 1996, 2–3.
[6] NÁDASS, i. m.:1., 360–61.
[7] BALÁZS, i. m.: 2, 431.
[8] Uo., 423.
[9] Uo., 431.
[10] Uo., 496–97.
[11] Uo., 518–19.
[12] Uo., 505.
[13] LENGYEL, i. m., 135.
[14] Georg SIMMEL, Exkurzus az idegenről = Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig, szerk. BICZÓ Gábor, Debrecen, Csokonai, 2004, 56.
[15] NÁDASS, i. m., 246.
[16] LENGYEL, i. m., 45.
[17] BALÁZS, i. m.:2, 409.
[18] Uo., 349, kiemelés az eredetiben.
[19] Vö. ILLYÉS Gyula, Naplójegyzetek 1929–1945, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 370–372.
[20] „Lemondóbb és melankolikusabb vagyok, mint máskor, régen. Valami talán elszakadt bennem. Nagyon szomorú vagyok, és érzem, látom, hogy ez látszik rajtam. Egy póz veszedelme keserít. Azé a 'lengyel menekült' típusé, amely Jókai-regényekben csinál néhol kenyérkeresetet, máshol érdekességet, lelki tartalmat, kosztümöt a szomorúságból. Erre vigyázni kell!” (BALÁZS, i. m.: 2, 531, kiemelés az eredetiben)
[21] [a szülőföldből]
[22] Uo., 358–61.
[23] LENGYEL. i. m., 43.
[24] Lengyel József beszámol róla, hogy Balázs rendelkezésre bocsátotta lakását egy számára ismeretlen célú illegális gyűlés számára (i. m., 108–112.), monográfusa pedig egy Lukács Györggyel folytatott beszélgetésre hivatkozva elmeséli, hogy elvállalt egy veszélyes illegális bulgáriai utazást. (K. Nagy Magda, Balázs Béla világa, Budapest, Kossuth, 1973, 395.)
[25] Egon und Emmy WELLESZ, Egon Wellesz. Leben und Werk, Hg. Franz Endler, Wien–Hamburg, Paul Zsolnay Verlag, é.n.
[26] Az említett balettet még a bécsi időszakban, 1924. március 20-án be is mutatták a mannheimi Nationaltheaterben.
[27] „Hugo Bettauer egyik regényében Béla Balton néven szerepelteti” – írja Nemeskürty István az 1984-es A látható ember / A film szelleme kiadás utószavában (Gondolat, 296. p.)
[28] A regényt ismerteti Benyó Marianne a Magyar Nemzet 1980. március 21-i számában.
[29] FILMSPIRÁL, 18, 100.
[30] BALÁZS, Napló: 2, 498.
[31] Uo., 517–18.
[32] Uo., 454.
[33] Uo., 478–79.
[34]Uo., 486.
[35] DIOGENES, 1924. május
[36] BALÁZS: Napló: 2, 434.
[37] Uo., 436.
[38] Uo., 496–97.
[39] Uo., 501–503.
[40] Uo., 520–21.
[41] MTA Könyvtár Kézirattár MS 5024/1.