A 19. század folyamán és az első világháború végéig az emigráció gyakorlatilag megegyezett a gazdasági kivándorlással: olyan szakmák képviselői mentek külföldre, amelyeknek nem volt jellemző igényük, hogy nézeteiket írásban fejtsék ki.
Írástudók távozása nagyobb politikai kataklizmákhoz fűzhető, ennek megfelelően az 1919-et követő korszak vonatkozásában kell először számolni olyan külhoni közösséggel, melynek tagjai létrehozták a maguk fórumait.
Az emigráció összetétele 1945-öt követően gyökeresen megváltozott, s a hatalomból kirekesztődött pártok képviselői írásba kívánták foglalni politikai hitvallásukat. (Ennek köszönhető számos, tiszavirág-életű egyesület és lap létrejötte.) Az 1956 utáni időszak szintén módosított a képleten: az itthoni sajtóban és könyvkiadásban alkotó emberek tömege hagyta el az országot. A külföldön megfogalmazódó identitás- és feladat-meghatározásokat (melyek hangsúlyváltásai dokumentumaikból jól nyomon követhetőek), döntően befolyásolta, hogy elsősorban politikai eszmékhez igazodtak-e, mely esetben fő feladatuknak az itthoni helyzet kritizálását tekintették. A magyar nyelvű emigráns sajtó nagyobb része hosszú ideig csak ezzel volt elfoglalva, s mivel mindenféle politikai árnyalat megtalálta a maga fórumát, rendkívül tarka képet mutatott. Ami a közösségek kialakulását illeti, szakszervezeti, vallási vagy politikai alapú kötődésektől az ízlésbeliekig mindenféle szerveződési formára találunk példát. Az irodalmiakról nem állítható, hogy mindjüket az igényesség jellemezte volna (a szerzők között sok volt a kevésbé jelentékeny). Itt azonban fel kell hívni a figyelmet az emigránslét specifikumára: az írásnak esetükben – túl azon, hogy valamilyen esztétikai értéket teremtett – volt egy általánosabb, nyelv- és kultúramegőrző szerepe is. Az infrastruktúra nem szelektálta ezt az irodalmat minősége tekintetében, s a kritika is kevés számú nagy formátumú kritikusra támaszkodhatott. Ami a rendezvényeket illeti: az egyesületekre leginkább a havonta tartott előadások voltak jellemzőek, melyeknek egy idő után voltak bizonyos hazai kötődései is: a Magyarok Világszövetségén keresztül fogadhattak hazai meghívottakat. Egyébként az anyaországi kultúrával való kapcsolattartás jobbára a szamizdatra szorítkozott. Bár tény, hogy a tilalmasság hímporától megfosztatván nem minden külhoni keletkezésű szépirodalmi alkotás bizonyult megmaradásra érdemesnek, a nemzetközileg is ismertté vált emigráns szerzők (Márai, Faludy), illetve a nyelvet váltottak mellett (amilyen pl. Sebestyén György), vannak olyanok is, akiknek művei hiányos kapcsolatrendszerük vagy kiadási nehézségeik miatt látnak ritkán napvilágot, bár a figyelmet ma is megérdemelnék.
(Nagy Csaba)