Pályakép

Lesznai Anna szerteágazó művészi tehetségű és érdeklődésű alkotó, aki – a lírára, a meseirodalomra, a regényre, az iparművészet gyakorlatára és elméletére, a könyvművészetre egyaránt kiterjedő – hatalmas életművet hagyott hátra. Legendásan elragadó egyéniségének és közvetlenségének köszönhetően több, egymástól igencsak eltérő alkotócsoporthoz való kötődésétől nyerhetett szellemi inspirációt (Nyugat és köre, Nyolcak, Vasárnapi Kör, Kassák és köre).

 

Irodalmi pályája a Nyugatban indul, amely parádés fogadtatásban részesíti verseit, majd 1909-ben első kötetének, a Hazajáró verseknek kiadására is vállalkozik. Ez idő tájt már készít ornamentális iparművészeti terveket, melyeket saját manufaktúrájában kiviteleztet. A matyó szín- és formavilágból táplálkozó hímzései hamar önálló karaktert nyernek. Csatlakozik az alakuló, Nyolcak néven ismertté vált festőkörhöz, vendégművészként hímzéseivelrészt vesz a Nemzeti Szalonban rendezett 1911-es kiállításukon.

 

Első mesekönyve, A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos tündérországbana bécsi Rosenbaum cégnél jelenik meg 1913-ban. Foglalkozik mesekutatással, meseelmélettel is, e kérdésköröket taglaló fontos esszéjét (Babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához) ugyancsak a Nyugat közli. Gondolkodásmódja, világfelfogása legmegfelelőbb kifejezőjének tekinti ezt a teljességet megidéző műfajt, mely –Lesznai szemléletében– az ősazonosságba való visszatérés lehetőségét kínálja.

 

1918-ban Kneréknél lát napvilágot újabb verseskötete, az Édenkert, melynek borítóját maga tervezte. Ugyanezen évben jelenik meg második mesekönyve, akönyvészeti remekműként számon tartott Mese a bútorokról és a kisfiúról, melynek illusztrációit, borítóját, valamint belíveit szintén a szerző tervezte és rajzolta.

 

Bécsi emigrációja (ahogyan naplójában fogalmaz: életének „exterritorialitása”), mely a számára elsődleges művészi inspirációként szolgáló Körtvélyessel fenntartott szimbiotikus viszony végét jelenti, alkotói szemléletére is változtató hatással van. Iparművészeti tevékenysége háttérbe szorul, művészetében beköszönt az ún. „breugheli korszak”. Alkotásainak központi témájává válik a paraszti életkép, a „mesekép” műfaja, melyben az eltűnő otthoni csodavilágot idézi fel. Ekkoriban keletkezett képein megszűnik minden hierarchia, az ábrázolt épületek, emberek, állatok, növények egyenrangú, egynemű részei, szerves összetevői univerzumának. Nem különböztet meg életképet és tájképet, csendéletet vagy portrét, számára mindezek a minőségek egyszerre vannak jelen a vásznon.

 

Költészetében az ősi formákhoz tér vissza: monoton rímekből, alliterációkból építkező, ritmikus ráolvasásokat ír, egyfajta népies szürrealizmust valósít meg. Bár magyarországi lapoknak is küld verseket, elsősorban az elcsatolt országrészek folyóirataiban jelennek meg írásai. A bécsi magyar lapok közül a Testvérben, a Panorámában, a Diogenesben, az Új Világban publikál verset, tanulmányt, mesét, de a Die Bühne, a Das Tier-Magazin, és más osztrák lapok is közlik a sokszor maga illusztrálta meséket, elbeszéléseket.

 

Budapestre történő visszaköltözését követően Orbán Dezső Atelier nevű festőiskolájában tanít iparművészeti tervezést, a rákövetkező években részt vesz a Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon, továbbá az Ernst Múzeum, az UME és a KUT, valamint a Nemzeti Szalon tárlatain. 1932-ben jelenik meg a Virágos szerelem című antológia, amelyet József Attila segítéségével állított össze a magyar költészet legszebb szerelmes verseiből, s melynek illusztrációit maga tervezte, illetve rajzolta.

 

A világégés, az üldöztetés megtapasztalása végérvényesen elhallgattatja benne a meseírót és nagyrészt a költőt is. A 30-as évektől az írás helyett inkább a képző- és iparművészeti alkotó-, valamint oktatótevékenységre helyeződik át a hangsúly. Néhány évvel később azonban újra az irodalom felé fordul: fiatal éveiről kulcsregényként olvasható nagyjelentőségű epikai összegzést kezd írni.

 

1939 nyarán elfogadja egyik barátnőjének felkérését, és az Ohio-beli Sandusky-ban hathetes művészeti kurzust és öt nyilvános előadást tart a magyar művészetről. Remek pedagógusi teljesítményét bizonyítja, hogy sorban kapja a meghívásokat előadássorozatok, szemináriumok vezetésére, amellyel megalapozhatja amerikai egzisztenciáját. Módszertani tankönyvet ír, melyet utóbb magyarra is lefordítanak. Egészen a hatvanas évek elejéig tanít, bár az utolsó években már csak magántanítványokat vállal.

 

Az amerikai emigráció kezdeti periódusában még egyszer fellángol sokirányú alkotókedve: a tanítás mellett újra hímzéssel is foglalkozik. A perui, indián, mexikói hímzések alapján kezd dolgozni, a kötött öltéstechnikát teljesen szabad és egyéni technikával váltja fel. „A hímzés festménnyé vált, ahol a tű játszotta az ecset szerepét.” Fest és rajzol, s még néhány verset is ír – igaz valamennyit az öregedésről vagy honvágyáról.

 

Az utolsó évek nagy teljesítménye – az adott élethelyzet egyedüli adekvát műfaja – a regény befejezése. Hozzávetőleg harminc évig dolgozott rajta, s végül az 1960-as évek elejére fejezi be. A Kezdetben volt a kert 1962-ben németül, három évvel később magyarul is megjelenik. Nyolcvanadik születésnapján nagy szeretet- és köszöntés-hullám árad felé, így könnyebben szánja rá magát, hogy regényének megjelenésére hazalátogasson. 1965-ben és 1966-ban járt Magyarországon, de Körtvélyesre már nem látogatott el.

 

(Szilágyi Judit - Török Petra)