Halász Gábor Százhuszonkettedik évem című versét mondja el, majd Bírálat harmincnégyéves modorban c. karcolatát olvassa fel, a hangfelvétel szövege

(Az archív felvétel 1971-ben került az OSZK-tól a PIM tulajdonába)

Százhuszonkettedik évem
Elmúlt. Minek sajogva fájni kéne,
hamuvá omlott szívemben a bánat.
Szerettelek, mint gondolom agyammal,
nem érzem többé már a fojtó vágyat.
Nem dobban szívem aggódón nevedre,
nem futja könny szemem, ha újra látlak.
Közömbös vagy. Emléked könnyű fátyol,
mely szétfoszolhat, csipkeronggyá válhat.
 Hazugság volt a szó, amit leírtam,
hazugság minden-minden feledés,
zokogva tört fel elfojtott szerelmem,
és fájva fáj az emlék-temetés.
 
Bírálat harmincnégy éves modorban
 
Fiatalemberről lévén szó, kíméletes leszek, annál inkább, mert nagyon rászorul a kíméletre. Hogy éppen csak jelezzem, megfellebbezhetetlen benyomásomat, a vers siralmas, csapnivaló, rettenetes. Az élmény igaz, a hang hamis. Élni könnyű, írni nehéz. A művészet: igény. Mert kezdő, a késői Goethét, érett Baudelaire-t állítom szembe vele. Mennyivel jobbak, mint ő. Az ember sem menekül éles szólásomtól: nyavalyás kis lélek, érzésekkel, amikhez semmi közöm, huszonkét évére büszkén, holott én harmincnégy vagyok. Hogy lehet fiatalnak lenni, és szerelmesnek, és bevallani, hogy szenved. Ahogy a szavak, satöbbi, úgy a hallgatás, satöbbi. Az igény: művészet. Nem akarom kedvét szegni, de sohasem lesz belőle költő, tegyük hozzá, író sem, tegyük hozzá, egyéb sem, amint satöbbi, úgy satöbbi. Igazam van. Halász Gábor.