Olvasás előtt
Csáth Géza egyik meghatározó olvasmányélménye Szomory Dezső Az isteni kert című kötete volt. Egy tanulmányában részletesen elemzi Szomory írásait:
„Minden impresszió megbolygatja az összes emlékeit, az összes szenvedéseit és az összes örömeit; orvosi nyelven: az összes fontos komplexeit.”[1]
Merj kockáztatni! Válassz egy olyan helyet a szöveg olvasására, ami idegen számodra, ahol még nem jártál! Figyeld meg jól, az ismeretlen környezet milyen benyomásokat tesz rád, hogyan érzékeled tested, hogyan veszíted el megszokott perspektíváidat! Milyen történeteket hív elő az idegen tér? Milyen érzések törnek felszínre belőled? Ha elég bátor vagy, elkalandozhatsz e kérdések nyomán tudat és tudattalan határvidékére is, érintve saját „komplexeidet”!
Szövegtest
A VARÁZSLÓ KERTJE
A pályaudvar kapuján két magas termetű, nyúlánk fiatalember lépett ki az állomás előtti térre. A következő pillanatban megismertem őket.
– A Vass fiúk!
Együtt mentünk be a városba. Az enyhe júniusi délutánban valami nagyon kedves érzés volt az. A gimnáziumban elválhatatlanok voltunk. Érettségi óta – négy esztendeje – nem láttam őket. Külföldön tanultak. Nagyon megörültek a találkozásnak.
Az arcuk még nem férfiasodott meg végképp. Finom orrukon, a mozgékony, okos szemükön a későn érő, intelligens emberfajták karaktere. Modorukban ugyanaz a világfias szívesség és kedvesség, amely annyira szokatlan volt a gimnáziumban, s mégis mindenkinek tetszett.
Gyalogolva haladtunk végig a főutcán és a főtéren. Siettek. Két óra múlva tovább kellett utazniok.
– Tulajdonképpen csak a varázsló kertjét jöttünk megnézni - szólt az idősebb Vass fiú.
– A varázsló kertjét? Hol van az? – kérdeztem.
– Igaz, te ezt nem tudod. Persze, akkor nem mondottuk el senkinek a dolgot. Majd meglátod, eljössz velünk, ugye? Nincs messze...
A főtér felől a templomnak tartottunk. Végighaladtunk a parkon. Az öreg gimnáziumi hittanárunk ott ült a rendes padján, egy könyv olvasásába merülve. Köszöntünk neki. Barátságosan integetett. Azután megkerültük a templomot. A fiúk egy vak utcába vezettek, amelyről eddig semmit sem tudtam. Az utca szűk volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. Sajátságos! – ilyen házakat, mint itt, sohase láttam a városban. Alacsonyak és kezdetlegesek voltak, de vagy az ablakok hajlásában, vagy a kapuk faragásában és formájában volt valami ósdi. Az utcán padokon és székeken öreg emberek és bánatos arcú, sápadt asszonyok ültek, apró lányok söpörték és öntözték a földet. Kocsikeréknek nyoma se látszott.
Az utolsó ház előtt állapodtunk meg. Azaz – tulajdonképpen ház nem is látszott, csak kerítés. Festetlen, magas fakerítés: olyan sűrű, hogy a kezet rajta bedugni nem lehetett, és egészen közel kellett hajolni, hogy az ember megláthassa, mi van mögötte.
Kábító virágillat csapott meg. A kerítés megett kert volt; nem nagyobb, mint egy kis szoba. A talaja körülbelül a derekunk magasságáig fel volt töltve. És tele az egész kert virággal.
Sajátos növényvilág tenyészett itt. Hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelyek szirmai mintha fekete bársonyból volnának. A sarokban liliombokor, óriási kelyhű fehér liliomokkal megrakodva. Mindenütt elszórva alacsony, vékony szárú fehér virágok, amelyeknek egy szirma, csak egy szirma, gyenge piros színű volt. Úgy tetszett, hogy ezek bocsátják azt az ismeretlen, édes illatot, amelyet szagolva az ember azt hiszi, elakad a lélegzete. A kert közepén egy csomó bíborpiros, kövér virág terpeszkedett. Húsos, selymes fényű szirmaik hosszan lógtak le egészen a magasra nőtt haragoszöld színű fűbe. Mint egy kaleidoszkóp, úgy hatott ez a kis csodakert.
Közvetlen előttem a nőszirom lila virágai nyíltak. Százféle virágillat tevődött össze a bódító szagában, s a szivárvány minden színét megtalálhattad a virágok színében.
A kert végében, a kerítéssel szemben egy kis ház gubbaszkodott. Zöld zsalus két ablaka mindjárt a földszint magasságára nyílott. Ajtót nem lehetett látni. A háztető az ablakok felett mindjárt összehajlott. Nagy padlásnak kellett ott lenni. Közvetlenül az ablakok előtt kék szegfűket fedeztem fel. Vagy négy percig némán bámultuk ezt a tíz négyszögméternyi kis csodabirodalmat.
– Látod, ez a varázsló kertje – mondotta a fiatalabb Vass.
– És ott a házban lakik a varázsló – folytatta a másik.
– És ott laknak a rablók is.
– Kicsodák? – kérdeztem.
– A rablók, a varázsló tanítványai és rabszolgái.
– Ők kimennek rabolni a városba. Ilyenkor mennek ki, föld alatti utakon. A templompadláson bukkannak föl, és a toronykötélen ereszkednek le. Barna köpenyük alatt egy kis olajlámpát rejtegetnek, és övükre akasztva álarcot, tőröket, pisztolyokat visznek.
– Csendesen lopóznak be a házakba, vagy az ablakokon másznak be. Kis csákányaikkal pár pillanat alatt felkapaszkodnak az emeletes házak szobáinak nyitva hagyott, sötét ablakain.
– És azután gyorsan a szekrényekbe bújnak.
– Senki, aki a házban lakik, észre nem veszi őket, és akkor már elhelyezkednek a ruhák és skatulyák között. Meggyújtják kis lámpásaikat, és nesztelenül várnak.
– Várnak, míg mindenki le nem fekszik, és akkor kibújnak, végigjárják a szobákat, feltörik a zárakat, levágják a gyerekek fejét, és tőrüket otthagyják az apák szívében.
– És elviszik a kincseiket a varázslónak.
Mintha valami elfeledett, régi verset mondott volna fel a két fiú, úgy mondották el a varázsló barlangjának titkait. Ezalatt folyton néztük a kertet.
– Elképzeled most, mi van ott benn? – kérdezte a fiatalabb Vass.
A bátyja felelt helyettem:
– Itt, a zsalus ablak megett van a rablók hálószobája. Alacsony, vakolt odú. A falon egy lámpás pislog, és jobbra-balra hat-hat szalmazsák a földön. Az egyik oldalon hat rabló alszik, összekuporodva; az arcukat se látni.
– A másik oldalon üres a hat ágy.
– A rablók már a föld alatti utukon elindultak véres munkájukra.
– Amikor fölébrednek, négykézláb másznak ki a szobából, mert az alacsony helyen fölállani lehetetlen.
– A varázsló akkor enni ad nekik. Gonosz, fekete szemével mintha azt mondaná: egyetek, és hozzatok nekem sok kincset, aranyat, ezüstöt.
– A rablók friss békákat és gyíkokat esznek, továbbá több éves cserebogarakat kapnak csemegéül, amelyek, mint befőttek, üvegekben állanak a varázsló kamrájában.
– Azután menniök kell. A varázsló pedig meggyújtja a lámpását, mely egy koponyában van elhelyezve, és virraszt a szobájában. Olvas, őrködik. Nehogy baj érje a rablókat.
– Nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek.
– És mikor keleten szürkülni kezd már az ég, akkor idejön: lefekszik a kertbe.
– És akkor minden virág leánnyá változik. Ő pedig hempereg a virágok között...
– Míg csak haza nem jönnek a rablók, és akkor átveszi a zsákmányt, elrakja a föld alatti raktáraiba, és aludni térnek mindannyian. És egész estig csendes, kihalt a ház.
– A szomszédok közül senki se tudja, hogy ki lakik itt...
Néhány percig szótlanul néztük a varázsló kertjét; akkor az egyik Vass fiú hirtelen megnézte az óráját.
– Huszonöt perc múlva indul a vonatunk – mondotta, és könnyen sóhajtott.
– Mennünk kell – mondta a másik.
A keleti égen már látszottak a csillagok. Az utcában csend volt, mint a temetőben; sehol egy élő lélek kívülünk.
Visszaindultunk. Szótlanul haladtunk a templomig. A két Vass fiú elmélázva nézett maga elé. Megkerültük a parkot. A kútnál három szolgálólány húzta a vizet. Jókedvűen nevettek, csinosak voltak. A két fiú rájuk nevetett.
A varázsló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt a mellükről. Egy bérkocsi haladt arra. Füttyentettek. Mosolyogva búcsúztak, és könnyedén szöktek fel a kocsira. A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villámfényes főutca felé.
Megszólaló kiállítási tárgyak
A kiállítás lehet számodra egy olyan idegen tér, amely elindítja a fantáziád, külső és belső kalandra hív, sőt akár megváltoztathatja, hogyan vélekedsz magadról!
Lépj be a kiállításba! Figyeld meg, hogyan építkezik a tér! Mit érzel, mire gondolsz? Milyen történetek bontakoznak ki benned és körülötted? Keress egy olyan rejtett zugot, ahol megtalálod a helyedet!
Rábukkantál A varázsló kertjének kötetére? Milyennek tartod a címlapot? Csáth valószínűleg Gulácsy Lajost kérte meg, rajzoljon kötetéhez címlapot. Az elkészült mű mégsem került a könyvre. Keresd meg Gulácsy itt kiállított festményét! Milyen párbeszéd indul meg a kép és a szöveg között?
A novellába érkező vonat, a benne megjelenő csodakert és temető Csáth Géza visszatérő motívumai, amelyeket rajzaiban is felfedezhetünk. Ismerd meg azt a képi világot, amit ő maga teremtett meg! Milyen visszatérő elemekkel találkozol?
Gondolatok egy test felett
Csáth Géza elmeorvosként különös jelentőséget tulajdonított Carl Gustav Jung álomfejtő magyarázatainak, s több alkalommal ő maga is feljegyezte éjszakai képeit. Pillants bele egy álmába, amelyet 1915. október 10-i naplójában olvashatsz:
„…az iroda olyan átmeneti állapotban van, mintha költöznének (én költöznék), az ablakai magasabban vannak, mint a lakószobának, inkább egy fürdői kúrszalonhoz hasonló, de ott vannak a régi fekete viaszosvászonnal bevont íróasztalok. Reggel korán van. 6 óra, de szeptember elején. Benyitok, de nem lépek föl az egy lépcsőre, amely a helyiségbe visz. Amint kinyitom az ajtót, érzem, hogy valaki meghúzódott megette. A résen át egy emberi alak foltját veszem észre. Itt tehát tolvaj van, aki éjjel bezáratta magát, és most a kulcs zörejére elbújt, hogy ha belépek, kimeneküljön vagy hátulról megtámadjon. Kiáltok: »Jöjjön ki onnan!« Erre egy jól megtermett, de sápadt, telt arcú, kissé pisze orrú villamoskalauz áll elő. A hasán a táska. Fején a sapka. Most tehát ezzel az alakkal birokra kell mennem. Nem félek, de az izgalom miatt aggódva felordítok. (Olga ébreszt föl: »Jaj fiam, hogy jajgatsz!«)”[2]
