Szőllőssy Balázs

Egy pillanatnyi  csend
 
Urfában esténként feltámad a szél,
felrebbennek a ketrecbe zárt galambok –
a pusztában ördögszekér kalimpál,
egy-egy sólyom kutat hiába kopaszvarjakat,
a nap vörösen, hirtelen bukik le, mintha csak,
de nem történik semmi több: csak mintha eloltaná,
a forgószelek leejtik homoktestüket,
 
elpihennek a ketrecbe zárt galambok,
forrong a város, nő zaja, a mecsetből imára hívnak,
mintha nem történt volna semmi sem:
a bazárok kiürülnek, a teázók megtelnek emberekkel.
 
Éjjel dobszóra ébredek.
Ki tudja, milyen kísértetek rázzák a táncot,
milyen történetek nyitnak kaput, harcolnak
ébresztőre reggelre hívó hanggal – ki tudja, szembeszáll vele.
Neszek, ajtók, ablakok csapkodása, riadó
tollak berzenkedése, a pusztákon harkály, pirkadat.
 
De hat felé, felülről nézve
- simán világos van, próbálod megbecsülni,
hűvösebb lesz-e ma -,
mikor még üres a város, még nincsenek kísértetek,
a ketrecbe zárt galambok, fejük tollukba hajtva, mélyen alszanak,
olyankor tisztán látszik, hogyan vonja be
erősebben gyémántnál, perzselésnél,
a bazárokat, teázót, szemetes utcaköveket
egy csomó közös történet kezdete.
 
 
 
 
Haza a magasból
 
Hogy amikor megnyíltak a határok,
akár egy picinyke rés is, az utóbbi évszázadokban,
hogy akkor hogy megindult a tódulás, a szebb jövő:
az emlékekkel telített évtizedek felé;
hogy lehetőség és kétségbeesés miért és hogyan korrelál –
hogy erre kéne már valami megnyugtató megfejtést találni,
tűnödtem a repülőgép foteljában ülve.
Hazám a magasból lapos volt és átlátható,
ha nem takarta éppen semmi felhő.
 
Én mindig délre mentem, mert ott meleg van:
ezt elfogadható indoknak találom.
És keltem át a Tigrisen naponta,
és láttam, hogy milyen állandó készültségben élni:
az elgyötört fold emlékeit, fosszíliát, rozsdás ekét
a tarlóban tankok taposta ösvények mentén találni.
És aztán sétáltam át vasárnap éjjel Pestről Budára:
alattomos vagy ájult csönd, néhány gonosz gondolat
a metsző hidegbe bújva.
 
Nekem már nincs időm a Nyugat alkonyában hinni,
hisz arra sincs, hogy a retinámra tapadt
kognitív disszonanciákat töröljem –
könnycseppé redukálva gurulnak végig,
vékony csíkokba fagynak, ottmaradnak arcomon:
januárban jéghideg szűrő az atmoszféra,
mikor harminc kilométer per órával
tekerek át a városon, hogy elérjek
egy legújabb találkozást, hogy átlépjek egy legújabb határt,
hogy örüljek neki,
hogy itt vagyok.
 
 
 
 
Tizenkilenc úti versszak
 
1.         Nem haikukat, nemhaikukat
kell írni, fiúk-lányok,
nem-haikukat.
 
2.         Szép a hold, kicsit sötét.
Van, ki kövön fetreng, én
elsőosztályún.
 
3.         A fű nem javít, nem ront –
ha hideg van, befűtesz,
nincs félnivalód.
 
4.         Ameddig van egy saját
nyilvánosságod, soha
nem vagy magányos.
 
5.         Az első nap a világ.
A második az ember.
Harmadik nap élsz.
 
6.         A gazdátlan kutyának
nincs állampolgársága.
Elszaglászik itt.
 
7.         Ha mindezt megélted, még
mit szeretnél és kitől?
Légy még szabadabb.
 
8.         - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - -
 
9.         Próbálod leplezni, vagy
próbálod leleplezni –
mindenhol baj van.
 
10.       Ha mindenki síkhülye,
te ne csüggedj: gondolkozz
síkpozitívan.
 
11.       Nem mind mű, ami fénylik:
ezt kell elfogadnod, és
sorsod megtalál.
 
12.       Szegény angol barátom,
elbírnál-e egy egész
tavaszt Szófiában?
 
13.       Az ember sokat kibír.
Legyen kenyér, legyen víz,
legyen szenvedés.
 
14.       - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - -
 
15.       Ha mindezt megélted, még
mit szeretnél és kitől?
Légy még szabadabb.
 
16.       Múlt éjjel cédrusok közt
álmodtam, hogy velem vagy.
Reggel havazott.
 
17.       A szeretet kényeztet:
hullámzó napsugár, jó
brűgölni benne.
 
18.       Írtam: buszon, vonaton,
sétálás közben fejben,
hatost határon,
 
 
19.       néhányat elfeledtem,
néhányról azt, hogy hol is,
mindet tavasszal.
 
Az igazságos padisah nyomában
– válasz a Hitel körkérdésére –
 
Kedves barátaim, akik olvassátok és írjátok a Hitelt!
Remélem, elnézitek nekem, hogy fiatal korom ellenére egy régi retorikai fogást alkalmazva tegező módban írom meg válaszomat a körkérdésre – hiszen magam is úgy gondolom, hogy magunk között és számszerűen kevesen vagyunk, akiket egy ilyen téma érdekel, akik még (vagy már) olvassuk a Hitelt és az ahhoz hasonló folyóiratokat. A körkérdést megelőző helyzetelemzés levél sorait azonban könnyedén lehet úgy olvasni, mintha a Hitel szerkesztősége azt állítaná, hogy lett volna olyan kor, amelyben jobb dolga lett volna a „függetlenségi ábrándokat dédelgető értelmiséginek”, és valamiféle szellemi leértékelődési folyamat indult volna meg egy magasabb civilizációs szintről, még ha ez a magasabb szintet képviselő kor nincs is pontosabban behatárolva – egy olyan kor, ahol az értelmiségi és művészi lét kevésbé lett volna megkérdőjelezve. Én hiába mélyedtem magamba és tűnődtem el hosszasan: tudomásom szerinte nem volt olyan kor, ahol az „írástudók”, az „értelmiség” számszerű többséget képviselt vagy általában nagyobb tiszteletet kapott volna, sem az egyetemes, sem a magyar történelemben. Akárcsak a szövegben név szerint emlegetett Németh László, és kortársai közül a szellemileg hasonló szinten lévők, legyenek azok „népiesek” vagy „urbánosok”, mindig is kisebbségben voltunk, s a szellemi színvonal fenntartása, terjesztése mindig is komoly nehézség, kihívás volt.
Önmagában ez talán nem is baj: talán csak a felvilágosodás egyesek szerint máig befejezetlen projektje, az emberek egyenlőségét és szabadságát hirdető elvből levezetett tudásterjesztési gyakorlat az, ami miatt többet várunk; és ezügyben, még ha csak Magyarországot is tekintjük, azért egészen komoly vívmányokat is felsorolhatunk a közoktatástól a közegészségügyön át a lakhatásig az elmúlt két évszázad viszonylatában. Más kérdés, hogy a hosszabb átlagos élettartam és az analfabétizmus visszaszorulása, majd szinte teljes eltűnése nem emelte meg sem a Nyugat példányszámát, sem a Hitelét – mindkettő egy nyíltságában is ezoterikus világ, a szellem világának csekély olvasottságú hírmondója maradt olyan korokban, ahol a vásári komédia, legyen az piactéri színpadon vagy a televízió képernyőjén keresztül közvetítve, sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett. Tudomásul kell vegyük, hogy ezek, még ha sokszor egymásba is fonódnak és ihletik is egymást, külön pályák: a független gondolkodó egy-két kivételesen szerencsés momentumot leszámítva már Szókratész óta nemhogy Magyarországon, de az egész nyugati civilizáció története során nem volt szívesen látott vendég sem a hatalom, sem a nép körében; és azoknak az intézményeknek, amelyekben a kultúrát művelik, folyamatos érdekvédelemre és -érvényesítésre van szüksége a kezdetektől napjainkig, hogy fenntartsák magukat. Talán megkockáztathatom, hogy Magyarországon jelenleg még mindig jobban állunk, mint a legtöbbször a régió története során.
Gondolom, azonos platformon helyezkedem el e sorok olvasóinak túlnyomó többségével, amikor nem sírok vissza egy olyan értékalapú (és a maga modján igenis kultúra- és művelődéstámogató) társadalmi berendezkedést, amely hosszú évtizedek munkájával, hatalmi szóval állította be értékeit tagjaiba, és amely úgy adott igen komoly támogatást a kultúra intézményeinek, hogy a művészeti alkotások tekintetében éles határt vont tiltott, tűrt, és támogatott művek között. Ez a rendszer, mint rendszer, megbukott, ám bukását természetszerűen nem követte az általa évtizedeken át létrehozott és fenntartott művelődési rendszer egyidejű összeomlása. Megjegyzem, e tekintetben talán nem is olyan nagy baj, hogy nem tetszettünk forradalmat csinálni, elvégre a rákövetkező évtized bizonyította, hogy társadalmunkban nem elég mély a merítés ahhoz, hogy helyére azonnal egy jól működő, mindenki által elfogadható új (érték)struktúrát hozzon létre – ahhoz azonban, hogy új értékek legyenek általánosak, idő kell: ez az, amit a társadalom morális válságának nevezünk, és amelynek elmélyítésében, a kilábalás lehetőségeinek elvágásában hatalomra jutó politikusaink egymásra licitálva ügyködtek. Mostanában bizonyos körökben divatos „az elmúlt húsz év zavaros átmenetéről” és arról beszélni, hogy ez az átmenet lezárult volna, azonban az elmúlt másfél év, vagy éppen a Hitel kérdésfelvetése is igazolja, hogy nem született olyan új paradigma, amelyre akár az értelmiségi kisebbség is egyöntetű bizalommal, reménnyel tekintene. 1989 óta a régi művelődési intézmények lassú korhadásának vagyunk szemtanúi, és az egyetlen dolog, amit a jelenlegi kormányzattól várhatunk, az, hogy felszámolja ezeket a régi intézményeket, és helyükre nem állít újabb tekintélyelvű testületeket és intézményeket, hanem hagyja kiforrni magától az új rendszert, új értékeivel. Sajnos, nem látok sok esélyt ilyen nagyvonalúságra, hiszen az ehhez szükséges intézkedésekből csak az általános forráscsökkentést látjuk, de emellett bizonyos egységesítő tendenciák is mutatkoznak a támogatáselosztásban.
Hogy a nyugat alkonya, ha egyáltalán bekövetkezik, milyen hosszú lesz és mennyire lesz tőle vörös egeink alja, annak megválaszolására nem vállalkoznék; annyi bizonyos, hogy lassan száz év telt el az azonos című könyv megírása óta, és azt látjuk, hogy kulturális értelemben a nyugat továbbra is hegemón. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt állítom: még hosszú évtizedekig így lesz, bármennyire is igaz az, hogy nem csupán a magyar, hanem az egész európai kultúra és együttélés van mély válságban. Más kérdés persze, hogy melyek azok a kulturális termékek, amelyekkel kereskedik, de azért nem becsülném alá a tömegkultúra kultúraközvetítő hatásait sem: tudunk példát mondani arra is, hogy a mennyiség átcsap minőségbe – a rengeteg igazán bugyuta tévésorozat nélkül nem létezhetnének azok sem, amelyeket, bár nem vagyok nagy tévénéző, szoktam néha nézni magam is. Ez egy ilyen világ, és művészként vagy értelmiségiként sem kell tőle félni.
Én egy olyan generáció egyik legidősebb tagja vagyok, amelynek már ez a hétköznapi szociokulturális környezete: nekem az úgynevezett rendszerváltásból az egyik legmaradandóbb emlékem, hogy kikaptam a rajzórán, mert nem volt piros temperám, ugyanis a bátyám az előző nap mindet elhasználta egy áthúzott vörös csillagos transzparens elkészítéséhez; az 1990-es választások közvetítését a családommal együtt néztem ugya végig, de az ebédlőasztal alól leskelődve, mert szüleim túl izgatottak voltak ahhoz, hogy eszükbe jusson elleőrízzni, hogy a gyerekek ágyban vannak-e már. Így nem is örökölhettem semmit a puha diktatúra biztonságot adó, ám hatalmi szóra működő rendszerére adott válasz-attitűdökből: cserébe pedig kaptam egy nyitottabb és szabadabb, ugyanakkor értékeiben jóval bizonytalanabb, plurálisabb világot, ahol nekem kell eldöntenem, hogy mi a jó és mi a rossz, és még abban sem lehetek biztos, hogy mikor döntöttem jól. Talán ezért is írják le a társadalomtudósok ezt a generációt, az Y- vagy milleniumi generációt úgy, mint amely leginkább a kommunikáció és a közösségiség iránt fogékony, mert ebben az értékbizonytalanságban épp a közösségi lét, a közös tett az, amely a társak és véleményeik sokszínűsége által biztos fogódzót nyújt a villámgyors technológiai fejlődés és társadalmi változások közepette, és miközben szeret együtt mozdulni a jogaiért, kevésbé fogékony a kulturális belharcokra. Ami a technológia fejlődését illeti: tudom kezelni és élek vele, ám az internetben mint a kultúraszint emelésének eszközében én személy szerint sosem hittem, de amellett, hogy alapvetően nagyjából azonos arányokkal reprodukálja azokat a tartalmakat, amelyek az offline világban egyébként is megvoltak, és nyilvánossá teszi azt az általános szellemi analfabétizmust, amelyről már az internet megszületése előtt is voltak sejtéseink, mégis éppen relatív ingyenességével hoz létre fontos új kapcsolódási pontokat a gondolat világa iránt érdeklődők és az azt művelők között, egy újfajta kommunikációs felületet biztosítva annak. Ezen a felületen rengeteg új, kiaknázandó lehetőség nyílik a szabadság, a szabad művészetek számára – gondoljunk csak az iráni és kínai példákra.
Gondolataimmal korántsem relativizálni szeretnék bármiféle helyzetet: hiszek abban, hogy a világ igenis fejlődik, valahonnan valahova, és azt gondolom, hogy az értelmiséginek és a művésznek éppen az a feladata, hogy ezeknek a változásoknak az artikulálásával, az erre való reflexióval igyekezzen a maga szakállára befolyásolni azt. Megszülető műveink, gondolkodásmódunk, magatartásunk éppúgy része a világnak, mint a reklámfilmek vagy a popkultúra, és szabadok vagyunk megválasztani magatartásunkat, megalkotni műveinket – nem dicsőségért, hírnévért vagy tiszteletért, hanem a magunk örömére és becsületére. Ugyanakkor együtt kell élnünk a korral, és ki kell használnunk annak eszközeit. Ha valaki úgy érzi, hogy ebben a korban kevesebb tiszteletet kap a művész vagy az értelmiségi, akkor én ezt inkább úgy fognám fel a helyében, hogy kapott egy nagyobb fokú szabadságot: nincs olyan teher és felelősség rajta, hogy valaki mindenáron azt várja el tőle, hogy megmondja neki a véleményét – szabadabban alkothatunk. Ugyanakkor minden generáció számára sajátos kihívás megtalálni azokat a csatornákat, amellyel átörökíthetí a maga számára fontos értékeket. Ezzel nagy elődeink is így voltak: a mai ember számára furcsán hangzik, hogy valaha a katolikus egyház volt a kultúra bástyája, vagy hogy úgy kellett nyomtatni a magyar könyveket külföldön, és bízom benne, hogy furcsán hangzik majd ugyanez a mi kultúraátörökítő stratégiáinkkal együtt néhány évszázad múltán az akkori embernek. Én abban hiszek, hogy a művészetnek mindig saját magának kell meghatároznia önmagát a korához képest, és egy művész vagy művészcsoport akkor lesz igazán erős, ha azt az utat kell járja végig, amelyet önmagának kijelöl, függetlenül attól, hogy arról miként vélekednek mások – a vélekedés az más dolog, a művészetből és a gondolatból igazán nem érdemes hiúsági kérdést csinálni.
Értelmiséginek, művésznek lenni vállalás, és nem pénzkereső foglalkozás kérdése, én nem várok el érte semmiféle tiszteletet vagy hírnevet: a kultúrát egyszerűen csak művelem, mert igényem van rá. Értelmiséginek, művésznek lenni ugyanakkor lemondással is jár: udvari bohócok és udvari költők mindig is voltak és mindig is lesznek, most is vannak –  és van, aki ezt a szerepkört betöltve tudott mégis maradandót alkotni, gondoljunk csak Janus Pannonius dicsőítő verseire, és bizony sokszor rá is van szorulva a kultúra a mecénások támogatására; mégis több tüdőbajos, éhező költő művei maradtak fent így is, mint ahány jóllakott és csendes öregségben elhunyté. Ez egy ilyen szakma. Számomra például sosem az lesz a lényeg, hogy egy halhatatlan remekművet hozzak létre, hanem hogy lehetőséget biztosítsak arra, hogy továbbörökítsem műveltség, kultúra és attitűdök azon komplex halmazát, amelyet én is örökbe kaptam, és amelyhez erőm és tehetségem szerint igyekszem hozzá is adni. Olyan ez, mint a váltófutás: az előtted futó átadja a stafétabotot, egy darabig együtt fut veled, majd vállalod a felelősséget, hogy egyedül viszed tovább, amíg el nem éred a következő futót, aki átveszi azt tőled.
Nem hiszem, hogy létezik olyan ember ma, aki átlátja mindazt, ami átörökítésre érdemes, én legalábbis nem sorolom ezek közé magamat; abban viszont hiszek, hogy ha mindenki teszi a dolgát, az értelmiségi és művészi szabadság egymást kiegészítő, egymással néha ellenséges, ám ugyanabból az elhivatottságból táplálkozó kis körei, amelyek egy adott kor képét kirajzolják, ugyanúgy túl fognak élni, ahogyan túléltek az elmúlt évezredekben már oly sok kataklizmát.
Én például úgy érzem, hogy azzal teszem a dolgom, ha írok: verset, prózát, publicisztikát, folyóiratokba, internetes felületekre, és remélem, minél több könyvnyi anyagot sikerül megírnom a terveimből (mert tervek, azok vannak), és minél többféleképpen meg tudom rajzolni saját látleletemet arról a korról, amelyben élek. Majd elolvassa, aki hajlandó ilyesmivel tölteni az idejét. Ugyanezt gondolom a kultúra szervezéséről is – persze igyekszem minél jobb reklámot csinálni az eseményeknek, amiket szervezek, és a szövegeknek, amiket írok, de nem hiszem, hogy megítélhetem azért az embereket, ha esetleg nem érdekli őket az, amit én művelek. Legfeljebb elgondolkodhatok rajta, hogy mivel tehetném népszerűbbé, és megszabhatom magamnak a határt, ameddig nem megyek el a népszerűség kedvéért. Az írást hivatásnak tekintem, ezért ennek a kedvéért sok mindenről hajlandó vagyok lemondani, időről is, és anyagi értelemben is – persze nem szép dolog éhen halni, úgyhogy bizonyos egyensúlyi állapotot fenn kell tartani a függetlenségem és a gyomrom között; nekem szerencsém van, mert azok a munkák, amikhez a képességeim révén hozzájutok, egyelőre el tudnak látni, és még további alkotások elkészítésére is inspirálnak. Ez persze azt a kockázatot is magában rejti, hogy az ember elbukik – de kockázat nélkül nincs győzelem. A gondolkodást nem tekintem hivatásomnak: annak belső késztetésből kell érkeznie, és ha tudom egyáltalán valahogy definiálni az „értelmiség” szót, akkor az valamilyen kritikus gondolkodást jelent a számomra. Ez nem szakma, hanem kultúra és igény kérdése, és azt gondolom, hogy ma Magyarországon mindenki számára nyitott elég sok olyan kör, amelyben tud gondolkodni és hasonló gondolkodású emberekkel eszmét cserélni.
Az értelmiségi-művészi szerepeket tehát ma sem pénzért és megélhetésért, hanem belső késztetésből szükséges vállalni, ahogyan volt ez mindig is – a függetlenség megteremtésének vágya pedig nem választható le a közösségi és személyes szabadság megteremtésének vágyától. Amikor én ebben a rövid szövegben a kérdést részben a politikai hatalom kontextusaiban is értelmezem, akkor erre szeretnék utalni. A magyar nyelv és ezen túl a kelet-európaiság tapasztalata eleve túl kicsi ahhoz, hogy a művészetben megélt közösségiség ne egy regionális értelmezhetőségben csapódjon le, így ahhoz, hogy magyarul írjak, számba kell vegyem az olvashatóság kategóriáit és az olvasók szabadságát is – de általánosságban is úgy vélem, hogy az egyén szabadságát legjobban a közösség szabadságának hiánya korlátozza.
Mostanában éppen azerbajdzsáni népmesék magyar fordításait lektorálgatom. A mesékben, akárcsak más népek meséiben, sok szó esik gonosz lényekről: óriásokról, boszorkákról, dzsinnekről, és a legtöbb mesében bizony az uralkodó, a padisah sem ma született bárány, legtöbbször valamilyen fondorlatos trükkel akarja eltüntetni láb alól a főhőst. Azonban segítői és saját találékonysága révén a népmese hőse mindig leküzdi a csapdákat, s végül ő maga lesz a padisah. Arról már nem szól a fáma, hogy mi lesz ezután, sikerül-e jól és igazságosan uralkodnia – és eljátszhatunk a gondolattal, hogy a következő népmese padisahja akár éppen az előző mese tisztalelkű főhőséből is válhat, elvégre a legjobb esetben is hiszékeny, megvezetett embernek írják le az uralkodót. De minden mesében újrakezdődik a harc az óriások, dzsinnek, boszorkák és gonosz padisahok ellen, és minden mese végén ott a remény, hogy egyszer elérkezik az igazságos padisah országlása, ahol minden a helyén van. Ezt a reményt a mesélő adja, aki újra és újra kezdi történeteit, különböző változatokban újra és újra előadja a hősök harcait.Értelmiségiként és művészként nekem elég lenne, ha néhány ilyen történettel tovább tudnám örökíteni a reményt a ma olvasói számára.
 
 
Lélekboncolgatás
Mostanában egyre többször fog el az a meglepő érzés, hogy valamiféle pezsgés, változás zajlik az irodalmi életben – ha nem is hangos vagy botrányos ez a változás, hiszen természete szerint inkább afféle csöndes mozgás a szövegek szerkezetében, amely felkavarja a líra nyelvének állóvizét. A szemünk előtt nő fel és egyre több verseskötettel jelentkezik egy új költőgeneráció, amelynek szövegein rendre elcsúsznak az irodalom értelmezésének az utóbbi évtizedekben bevetté vált eszközei. Ennek legszembetűnőbb jele az, hogy a kritikusok hol fanyalogva, hol az érdekes megfigyelés szintjén hiányolják a versekből az iróniát. Ezen szemlélet felől nézve érthető is, hogy egyre több helyen bukkan fel a legújabb szerzőgenerációval kapcsolatban az „új komolyság” kifejezés, holott a szövegeket döntő többségében nem az irónia hiánya vagy az iróniával való valamiféle szembenállás, netán a komolyság szervezi: a szerzők – néhol még bukdácsolva, küzdve az identitás keresésével, de fiatal költőkről lévén szó, ez talán megbocsátható – nagyon is különböző irányokba indulva igyekeznek továbblépni a magyar líra fősodrának a nyolcvanas évek eleje tájáról származó nyelviségétől (amelyben egyébként irónia és önreflexió valóban fontos szervezőelv), és igyekeznek egy számukra otthonosabb, (mivel) saját maguk által berendezett lírafelfogást kialakítani. Ezek közé a figyelemreméltó kísérletek közé tartozik Lázár Bence András legújabb könyve is.
A kötet külsőre talán többet érdemelt volna, a borítókép túlexponált képe a lombkoronára néző, kitárt ablak elé tolt boncasztallal jól hajaz ugyan a belső fül írógépbetűivel, de nekem kicsit túl direkt, és nem esik túl jól a szemnek; és tipográfiailag is lehetett volna izgalmasabb megoldásokat választani, elvégre a szöveg maga igen izgalmas: Lázár Bence András esetében fokozottan igaz, hogy versei iróniát legfeljebb nyomokban tartalmaznak, hiszen a szövegek elbeszélői pozíciója erre nemigen ad alkalmat. A már a címben emlegetett boncolás, a hideg kivesézés költői attitűdjébe, amelynek magasfeszültsége végigvonul a kötet versein, nemigen fér bele a nevetgélés, bár a költő jó érzékkel használja ki az alkalmat egy-két mosolygásra, ahol alkalma nyílik rá („Nem tudom, emlékszel-e, úgy két / éve, hétvégenként, rendszeresen / ittunk krémlevest, a vizet te forraltad, / a zacskót én vágtam el. Nem vesztünk össze.” (Minden szereplőben). Általában azonban inkább baljós, néhol már-már letargikus hangulat uralkodik a könyv verseiben, ami már csak a boncoláshoz kapcsolódó asszociatív fogalomkészletet tekintve is érthető, főleg, ha figyelembe vesszük az orvosi nyelvből kölcsönzött cím lehetséges konnotációit. Magától adódik a párhuzam: a költő (ha így jobban tetszik: a lírai én) a Rendszeres bonctanban steril laboratóriumi körülmények között zajló boncoláshoz hasonlatosan metszi fel, elemzi ki, és preparálja verssé emlékeit, érzéseit, benyomásait. Persze első olvasatra túlzásnak tűnhet a hátoldalon is olvasható idézet arról, hogy „Mindenki ott végzi. A boncmester fémszínű asztalán.”, de a kötetben elmerülve olvasható ez valamifajta teljesség felé törekvésnek is, egy vágynak arra, hogy minden (a költő esetében: minden érzés, emlék, benyomás) osztályozható, szétszedhető és felmutatható legyen. Ugyanebben a versben ez ilyenformán fogalmazódik meg: „Mindenki ott végzi. Felnyitják, / belenéznek, tisztázzák ”, hogy aztán néhány sorral lejjebb ennek az igénynek a konzekvenciáival is szembenézzen a költő: „(...) Egy nő, egy férfi. / Ugyanaz. Iktatási szám. / Fémszínű asztal mutatványa csak. Nincsenek / határok. Mindenkiből szimpla hús lesz.” Az ebből a hozzáállásból adódó lezártság, a halállal, ezen keresztül a véglegességgel kapcsolatba lépő ars poetica a folytathatlanság képzetét kölcsönzi a szövegvilágnak, amelynek a mélyén a változtatásról való valamiféle lemondás lapul: lehetőségek legfeljebb annyiban léteznek, amennyiben a folyton ismétlődő ugyanolyanságot többféleképpen és/vagy sikeresebben lehet felnyitni, tisztázni. „Apa babonás. Legyint. / Nem hisz senkinek. Azt mondja, / az ember továbbél. De a boncmester / tud mindent” (Nem bocsátották meg), és hideg, mondhatnánk, tudományos figyelemmel áll neki  tanulmányozni vizsgálata tárgyát. Ez a fajta figyelem a pátosztól, az emelkedett szenvedélytől igen távol áll, annál közelebb azonban a patológiához, azaz a betegségeket, avagy – hogy egy kis etimológiai utalással visszakanyarodjunk a költő munkájához – a szenvedélyeket okozó elváltozások megállapításának tudományához. Ezt az attitűdöt sikerül fenntartania a kötet egészében Lázár Bence Andrásnak, és ennek következetes végigvitele teszi igazán izgalmassá látásmódját.
A kötetkompozíció is erősíti a látásmód egységét: a könyv versei nincsenek ciklusokra tagolva, ehelyett a kötetet indító, a baljós hangulatnak megágyazó Jeromos-idézet utáni szövegek címeinek összeolvashatósága adja a szerkezetet, melynek körkörösségét a kötet elejére és végére helyezett mondatok zárnak le. Ennek a körkörösségnek a dinamikáját az évszakok váltakozása adja a címekben, nyártól „újra nyárig” bontva tematikus egységekre a kötetet, melyet kizárólag ezen a metaforikus szinten lehet értelmezni, az évszakok neveit címükben viselőkön kívül ugyanis a szövegeknek általában nincsen különösebb évszakspecifikuma, bár a fel-felbukkanó időjárás- és évszakjelentések azért egészen újszerű képzettársításokat is generálnak: „Tavasz volt, tudom, én rontottam el. / Te nem az vagy, akinek a keménytörzsű / fák mondanak. Te nem az vagy, akiért a madarak / visszajöttek fészket rakni az óriás tornyokban” (Nem történt csoda). A rendhagyó kötetstruktúra kirajzolása érdekében ugyanakkor néhol mintha egyenesen a verscímadás határait feszegetné a költő, hiszen önmagában, a kötettől elhatárolva elég nehezen volna értelmezhető például a De az utolsó, embertelen nap vagy a Most címadása, ami néha még akkor is zavaró, ha ezek a kényes kompromisszumok egyúttal fel is tárják a párhuzamot a költő által boncolgatott lélek és a boncmester által szerveire hasított test között, amennyiben mindkettő organikus egészként működőképes, és komponensei különálló felmutatásukkal egyidőben elveszítik funkcionalitásukat (na és persze amennyiben engedünk a csábításnak, hogy ilyen platóni dichotómiákkal egyszerűsítsük az értelmezést, hiszen ugyanakkor csak a Lázár verseiből kibontakozó testfogalomnak önmagában hosszabb tanulmányt volna érdemes szentelni, mint ez a kritika). Dehát valamit valamiért: a kötetet egészként olvasva az egyes darabok ugyanis az összecsengő verscímek által olyan egymásra épülő, egymást mozgásba hozó, ugyanakkor külön helyiértékkel és jelentésmezővel rendelkező funkcióivá válnak a kötet szerkezetének, akár a test részei a test egészének.
Maguknak a szövegeknek a ciklikusságga ugyanis már a körforgások újabb dimenzióját nyitja meg: a versek jó része zárul kvázi befejezetlenül, az első sorokkal egybecsengő, azt variáló sorokkal, mintegy elkenve egy egyértelmű zárlatot, és a kötetstruktúra körkörösségéhez hasonlatosan visszatérve a szöveg elejére, ami egyfajta meditatív hangulatot ad nekik, egyúttal azt sugallja, hogy a költő a versek tárgyait valahogy megfoghatóvá, kompakt egésszé igyekszik tenni úgy, hogy azok a kötet szerkezetének egymásba fűzött, külön raktározható értelmű, ám szervesen összetartozó darabjaivá váljanak. Ennek nagyobb egységeit adják a különböző motívumok és áthallások az egyes versek között – izgalmas példája ennek, ahogy az egymással egyébként is párbeszédben lévő anya- és nőképek összehasonlításokkal és azonos szóhasználatokkal egymásra vetülnek. Megfigyelhető, hogy például első kötetéhez képest Lázár Bence András a Rendszeres bonctanban csínján bánik az egyébként már-már védjegyévé váló hátravetett jelzőkkel (érdekes, továbbgondolt variációkkal azért találkozhatunk: „Tett rá madáretetőt, barnát, verebeket gyűjtött vele” (Árulja magát)), ezzel szemben sokkal erősebben vannak jelen a korábbról szintén ismerős versen belüli ismétlések és a több versen átívelő történetfoszlányok.
   A több rétegben egybefonódó szövegvilág, a kötet ciklikus megkomponáltsága, a költői én körül zajló történések felvillantják ugyan egy narratíva lehetőségeit, ám a kötetnek nincs és szerkesztésmódja okán nem is lehet kifutása – a narráció megmarad a megtisztított, felfejtett érzések elmondásánál, mely nyomatékos véglegességével valamiféle utolsó utáni pillanatot idéz meg, ahonnan már belátható, boncolható az eseményeket kiváltó szenvedélyek miértje. Ez az egyetlen pont, ahol megfogható a saját világ, a lélek világának markáns érintkezése a külső világgal, a lehetséges történetek ugyanolyansága mellett (vagy miatt?) valamiféle közös állapotra utalva. Ezt erősítheti a kötet mottójául választott Jeromos-szakasz is, mely az apokalipszis „rettenetes harsonáját” idézi meg: „Támadjatok fel, holtak, jöjjetek az ítéletre!” Csakhogy a költő nem érzi tisztének az ítélet kimondását, az máskorra és másra marad: a verscímek csupán annyit árulnak el, hogy A bűnt, mit elkövettünk, Amit hosszú éveken át a testbe öltünk, Nem bocsátották meg. Nem történt csoda, Egyáltalán, nem történt semmi, hogy aztán a záró mondat végképp elbizonytalanítson minket: „újra nyár lesz, és a bomlással minden újra kezdődik”. A természet rendje mintha egy örökös körforgásban tartaná fenn az utolsó utáni pillanat, a kötet narratívájának idejét, és nincs Isten vagy más hatalom, mely végre kimondaná az utolsó szót, és valamiféle feloldással berekesztené a körforgást. A szöveg saját világára úgy reflektál, mint amelyet éppen befejezettsége tesz alkalmassá arra, hogy kísérletet lehessen tenni a leírására, és amely világban nincsen túl sok remény – ez egy fiatal költőnél akár némileg meglepő is lehetne, ha nem kerülgetné a gyanú az olvasót, hogy mindez azért lehet így, mert miközben a szerző komoly gondot fordít verseiben a nyelvi újításokra és a világra való újszerű ránézés kialakítására, lényegében kritikátlanul csatlakozik a kortárs művészet egyik uralkodó világképéhez, a magyar alkotók közül leghatásosabban Krasznahorkai, Bodor és Tarr által megképzett vízióhoz a lepusztult, töredékes, foszló jelentésű világról. Persze ezek a szövegek éppen azt célozzák, hogy összerendezzék ezeket a jelentéseket, és ez – a korábbi megszorításokat figyelembe véve – azért is lehetséges, mert, mint már utaltunk rá, Lázár Bence András szövegei kifejezetten az individuumra koncentrálnak. Ha lehet beszélni önreflexióról a kötet verseinek esetében, az éppen a témavilágban nyilvánul meg: nem tudjuk függetleníteni magunkat azoktól a tényektől, amelyek a szerzőről megtudhatóak, korát, társadalmi helyzetét vagy akár tanulmányait illetően – hogy ez jó-e vagy sem, mindenki döntse el magában, azonban a szöveg értelmezéséhez feltétlenül nagyban hozzájárul. Ebben a szövegvilágban ugyanis éppen az a legnyugtalanítóbb, hogy nyitva hagyja a kérdést, hogy tulajdonképpen miféle utolsó napról is van szó. A folyamatosan egymásra játszatott ciklikussággal végtelenített filmként látunk magunk előtt peregni egy apokaliptikus pillanatot, miközben azon törjük a fejünket, hogy milyen apokalipszis is történik. Így aztán a Rendszeres bonctan-t (Lázár előző kötetével, A teraszról nézni végiggel együtt) legkönnyebben egy magánmitológia töredékeiként lehet olvasni – és érdemes is úgy olvasni, elvégre látásmódjával, megfigyeléseivel, mellyel ezeket a töredékeket terjeszti ki egy világnézet részeivé, sokat tudhatunk meg magunkról is. Érdekes adalék egyébként, hogy a két kötet versei gyakorlatilag egy időben készültek, bár kétségtelenül látszik a különbség a megmunkáltságban, látszik a több idő a második kötet szövegein.
Lázár Bence András új kötetének kapcsán elsősorban az a kérdés merül fel, hogy látásmódja, amely már első kötetébe is bele volt kódolva, fenntartható vagy fokozható lesz-e a későbbi alkotásokban – persze azt majd a költő eldönti, hogy merre szándékozik továbbmenni, én mindenesetre elméletileg látok erre esélyt, elvégre a tematika lehetséges változásai egy ennyire individualista (élmény)költészetnél, mely egyre inkább rátalál saját hangjára, már önmagában elégséges lehetőséget biztosít újabb anyagok verstárgyakká preparálására. Míg az első kötetben a családhoz való viszony kapott nagyobb szerepet, addig a Rendszeres bonctanban ez elmozdul a másik nemről való elmélkedés, az azzal való párbeszéd irányába, és ez már implikál is egy kézenfekvő harmadik témakört, nem is beszélve arról, hogy a motívumvilágban is rejlenek további kiaknázatlan lehetőségek. Kíváncsian várjuk tehát a folytatást, addig pedig itt van nekünk egy felnőtté váló költő újra és újra fellapozásra érdemes kötete.
 
Esztétikum és politikum
Milyen esélyei vannak a XXI. században a politikum esztétikum felőli megközelítésének? Tud-e manapság egy esztétikai beszédmód valamit nyújtani a politikumról való gondolkodás számára? A már-már szerény, taxatív alcím – „eszmetörténeti tanulmányok” – ellenére ez a voltaképpeni tétje Szécsényi Endre Szépség és szabadság című, a L’Harmattan kiadó Laokoón-könyvek sorozatában 2010-ben megjelent tanulmánykötetének, és ez adja aktualitását is: noha a szerző óvakodik attól, hogy rendszert építsen, a kötet öt tanulmánya elé írt előszavában maga is elismeri, hogy az elemzett szövegek különböző szálakon összeérnek: „Noha nem kívánom az esetlegesség látszatát teljesen eloszlatni, hiszen az itt felvetett témák gyakran meglehetősen távol esnek egymástól, mégis bízom abban, hogy a nyájas és jóindulatú Olvasó fel tud majd fedezni bennük néhány közös szólamot, s azok összefonódása vagy egymásra rímelése meggyőzi őt arról, nem pusztán a szerző személye vagy szeszélye kapcsolja össze az itt olvasható írásokat.” Ahogy az jó szövegeknél lenni szokott, jelen esetben is már magában a mondatban, a nyelvezetben benne rejlik valami a tartalomból: bár Szécsényi egymástól időben és szellemiségben is igen távol álló szerzők szövegeit elemzi, a kötetet épp a szerző beszédmódja, megközelítése teszi egységessé – egy olyan magatartásé, amely nem tartja szigorúan különválasztandónak a diskurzust az életstílustól, a nyilvános térben való írásos szereplést a megélt élet cselekvéseitől. Világosan érzékelteti ezt, ahogyan könyvének egyik főhősét, John Macmurrayt jellemzi a vele foglalkozó tanulmány végén: „Macmurray élete és gondolatai irigylésreméltó harmóniává állnak össze, egy szép akkorddá – szabad és emberi harmóniává” – ehhez azonban rögtön kénytelen hozzátenni azt is: „S ez szívszorítóan korszerűtlen.”
Ebből a hozzáállásból adódik esztétikumfogalma is: tekintettel ugyan az esztétika későbbi, külön diszciplínaként befutott karrierjére, mégis, mintegy Kantot megkerülve visszanyúl annak forrásvidékére, a XVIII. század elejére, annak is elsősorban brit hagyományaihoz, ahol esztétikum alatt még az érzékelés egészéhez tartozó bármilyen témakört értettek, nem pedig csupán a műalkotás befogadásával kapcsolatosakat. Szükség is van erre ahhoz, hogy a politikum, a közösségiség kapcsán bármilyen releváns kérdés feltehető legyen, és Szécsényi tágan értelmezi a politikum fogalmát is: a barátság, a szerelem, az érzéki gyönyörök ugyanúgy szóba kerülnek a könyv lapjain, mint a társadalmi lét. A politikumottehát bármilyen emberi társiasságként fogja fel. Ebből a felfogásból egyértelműen adódik az, hogy Szécsényi Endre (de legalábbis az általa vizsgált szezők többsége) számára a politikumra irányuló esztétikai kérdésfelvetés elsősorban arra vonatkozik, hogy milyen módon volna érdemes megélni a közösségi, társakkal töltött térben és időben adódó szituációkat. A kötet első tanulmányában már megjelenik a varázsszó, amely végigkísér minket az utolsó lapokig: az ízlés fogalma, amely a XIX. század során veszít jelentőségéből, hogy aztán a XX. századra végleg elfelejtődjön a filozófiai közbeszéd számára. A Szécsényi által bemutatott szerzők jelentős része számára azonban az ízlés (még) központi fogalom: ez az a közös nevező, amelynek révén az egyéni érzékelés rá tud kapcsolódni a közösségre.
A kötet tehát a XVIII. század esztétikai hagyományait elemezve kezdi el megvilágítani szépség és szabadság viszonyrendszerét; a három, ezzel a korral foglalkozó írást pedig két huszadik századi szerző, John Macmurray és Hannah Arendt témába vágó elképzeléseinek ismertetése követi, erre a hagyományra való két lehetséges reflexió analízise gyanánt.
Az első tanulmány nagyívű bevezetőjében Virginia Woolf Orlandójával együtt pillanthatjuk meg a tájat, ahol a modern esztétika születik: a XVII-XVIII. század fordulójának Angliáját, azon belül is London városát, ahol egy asztalnál ülhetett Addison, Dryden, Pope, és Lord Shaftesbury is, akinek munkássága az Anna-kori szellemességet és humort bemutató tanulmány középpontjában áll. Jellemző, hogy Szécsényit ez a szerző izgatja: „őt nem az érdekli, hogyan is látunk, hogyan épül fel az elménkben érzéki észleleteinkből a megismerhető világ, sokkal inkább az, hogy mit kezdünk azzal, amit érzékelünk, hogyan illesztjük össze azzal, amit eleve valahogyan már tudunk vagy érzünk”; a filozófiát a mindennapi életre való nevelés eszközének tekinti, amelynek át kell hatnia az emberek életét, finomabbá kell tennie őket. Az ízlést tehát, mely a társasági élethez kapcsolódik, a filozofálás elengedhetetlen részének tekinti, a filozofálás legalkalmasabb formájának pedig az esszét, amely a társasági életnek mintegy írásos formája – éppen ezért tekint úgy a különböző vélemények ütköztetése mellett a szellemességre és a humorra, mint amelyek a szabadsághoz elengedhetetlen feltétel. Szécsényi ebben a tanulmányában egy olyan gondolkodásmódot idéz meg, amelyben a társas élet érzéki örömei, a társalgás, az élcelődés, a humor az emberi szabadsághoz vezető út részei, és nem létezik olyan igazság, amelyhez ez ne tartozna hozzá: szigorú maximák helyett egy közösségi aktivitás gyakorlata által létrejövő közös érzék, ízlés az, amely a számunkra megismerhető igazságot tartalmazza.
A második tanulmányban Angliából a XVIII. század frivol és érzéki gyönyörökkel telített Franciaországába utazunk: a szerző Vivant-Denon báró híres-hírhedt meséjének, a Point de lendemain-nak elemzése révén mutatja be az erotikának azt a végletekig kifinomult esztétikáját, amelyet ez a század termel ki és radikalizál odáig, hogy végül „kívül kerüljön a szépség esztétikáján”, Rochester gróf és Sade márki életével és munkásságával a finomság, az intimitás és a szentimentalizmus elleni puszta lázadássá váljon. A társas létnek ez a formája egymás folyamatos, végül természetszerűen perverzióba torkolló izgatásán alapszik és ötvöződik a tilosban járás, a szerepjátszás élvezeteivel. A tükrök, a titokzatos gépek, a labirintusszerű franciakertek és a folyamatosan lehulló újabb és újabb leplek világa ez – a tanulmány záróképében Lampedusa Párducának szicíliai jelenetét idézve Szécsényi el is távolítja magától és letűnt korként aposztrofálja ezt az esztétikát, amely azonban a gyakorlatban persze továbbra is létezik, ha nem is a filozófiai tanszékeken. A fontos azonban itt is az esztétikai megközelítés szerkezete, és a csatorna túloldalán dolgozó, előző tanulmányban vizsgált brit morálfilozófusokkal párhuzamba állítható fogalom, amelyet a francia XVIII. század sűrűn használ: a „tudom-is-én-micsoda”, az a plusz, ami csak közös érzékként írható le, és amely teljessé tesz egy nőt, egy férfit, vagy akár egy műalkotást is. Ez az a definiálhatatlan összetevő, amely, akárcsak Shaftesbury társas léte esetében, csakis cselekvésben, érzékileg létezőként a társiasság esztétikai igazságát adja.
Harmadik tanulmányában Szécsényi a kor nyelvfilozófiáját, azon belül is Berkeley és Hume nyelvvel kapcsolatos gondolatait ismerteti. Ezek a szövegek a nyelv érzékiségével foglalkoznak; Berkeley esetében inkább a szépségre, Hume-éban inkább a fenségessel kapcsolatos leírásokra koncentrál a szerző, mint amelyek jellegzetes példái annak a hozzáállásnak, amely a nyelvet a látással, az érzékeléssel kapcsolja össze: Berkeley egyenesen a teremtő nyelvének és ezáltal bizonyos mértékig istenbizonyítéknak tekinti a körülöttünk levő világot, Hume-nál pedig elsősorban az összetett fogalmak által kiváltott hatás fensége „politikai és kulturális közösségünk tradíciót, közösen megélhető érzelmeit, elsajátítható érzékelés-módjait és mindig megújítandó mércéit” teszi hozzáférhetővé. Hume és Berkeley nyelvelmélete a vele összehasonlított Rousseau-éhoz képest a szóval összefüggésbe hozott kép helyett a láthatatlanságában rejlő erőre fekteti a hangsúlyt, ezáltal lehet egy közös érzékből eredeztetni.
A Hume nyelvvel kapcsolatos fejtegetéseinél emlegetett fenséges esztétikai tapasztalata már kivezet minket Shaftesbury és – a tanulmányban is említett – Addison korából; a valódi kérdés azonban persze az, hogy mennyiben alkalmazhatóak a Szécsényi által bemutatott fogalmak és világlátás egzaktan tudományos, individualista és értékrelatív huszadik századunk után: ennek felbecsülésére nem vállalkozik a szerző, sőt, a szöveg kimondottan egy lezárt, visszahozhatatlan korszak termékeiként tekint ezekre az elképzelésekre. Szécsényi nem is kíván ezeken az alapokon új rendszert építeni, mintegy elfeledve az azóta történteket. Ennél sokkal izgalmasabb távlatokat nyit az utolsó két tanulmányban: két huszadik századi gondolkodó egymástól gyökeresen eltérő, a témával kapcsolatos nézőpontját mutatja be, miáltal egyrészt a kérdés máig tartó relevanciáját érzékelteti, másrészt pedig bemutatja, milyen eltérő reakciók lehetnek a politikumra irányuló esztétikai kérdésre korunkban.
Szépség és szabadság című tanulmányában John Macmurray, a napjainkra kevéssé ismert skót filozófus néhány munkáján keresztül mutatja be, hogy ez a – hangsúlyozottan a XVIII. századi morálfilozófiából gyökerező gondolkodású – skót filozófus, aki leginkább a második világháború végéig volt népszerű, hogyan igyekezett egy olyan gondolatvilágot felépíteni, amelyben a politikai létezés minőségének elsőrendűen esztétikai kritériumai vannak. Macmurray a társadalomra személyes kapcsolatok hálójaként tekintett, így számára a másik személy iránti igény, a barátság és a megosztás a politikum keretei között értelmezhető fogalmak voltak. A (politikai) szabadság foka tehát a személyek egymás közti kapcsolatainak minőségétől függ, és ennek szépsége, ha tetszik, ízlésessége fogja meghatározni a társadalom minőségét is. Szerinte az állam rendje sokkal inkább egy közös értékbázison nyugszik, semmint a puszta jogszabályokon, a modern civilizáció jövőjének alapkérdése pedig az volt a számára, hogy „vissza kell szereznünk a szép iránti érzékünket, ha nem akarjuk elveszíteni a szabadságunkat” – egy olyan intézményrendszert tartott kívánatosnak, amely a személyes viszonyok minél nagyobb szabadságfokára alapozva, hálózatok sorával tartaná fent a kultúrát és ezáltal az életminőséget: „a ‘valódi vallás’ megalapozására törekedett, amely (...) ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus királyságát ezen a világon valósítsa meg, mint az egyenlőség, szabadság és közösség emberi szféráját”.
Már címéből adódóan is (Szabadság vagy szépség) ennek ellenpontjaként tekinthetünk a zárószövegre, amelyben a szerző Hannah Arendt politikum és esztétikum viszonyával kapcsolatos, John Macmurraynél jóval ismertebb gondolatait összegzi röviden. Arendt szerint a modern világban a „társadalmi” a „politikai” helyébe lép: a – számára a személyestől teljesen független – nyilvános közösségi teret a gazdasági érdekérvényesítés és a tömegkultúra veszi át. A politika terét, mint a pluralitás terét teljesen elválasztja az esztétikaitól, szerinte az esztétikum individuális szinten létezhet csupán, és azt a politikaiban érvényesíteni egyenesen káros – a politikai térben a „racionális észnek” kell diktálnia, ezzel azonosítja a közös érzéket is: ízlésről, kifinomultságról, megosztásról Macmurray-vel és két évszázaddal korábbi elődeivel szemben nála nem esik szó. Szécsényi Endre a két lehetőség között határozott választást tesz: tanulmánya Arendt álláspontját leginkább Shaftesbury és Hutcheson szövegei alapján kifejezetten kritizálja, a sensus communis terét mint a jó ízlés közösségének terét nyilvános térként értelmezi, és a közvéleménnyel, a politikai diskurzussal rokonítja Arendtnek az esztétikumot a magánszférába üldöző koncepciójával szemben. „(...) azt is mondhatnánk, hogy ez valamiféle közelebbről nehezen meghatározható kellemes és inspiráló diszpozíció (az öröm megoszthatósága), a sensus communis biztonsága, bizonyos értelemben „érdeknélküli tetszés”, amely ösztönzőleg kihat minden gesztusunkra és minden mondatunkra, illetve éppen ezekben mutatkozik meg.”
   A tanulmánykötet nem törekszik koherens rendszer létrehozására, sokkal inkább adalékokat nyújt egy lehetséges, nehezen leírható, hiszen cselekvésalapú elmélethez; nem foglalkozik például azzal a sarkalatos problémával, hogy miként volna lehetséges a közös érzékre alapozó emberek közösségét (és ezen közösségek hálózatait) a felvilágosodás másik fontos hagyományával, az esélyek egyenlőségével közös nevezőre hozni. A politikáról való filozófiai diskurzusban azonban mindenképpen újszerű nézőpontot vezetnek be a tanulmányok: a tágan értelmezett esztétikum XVIII. századi értelmezésein nyugvó megközelítések érvényes szempontokat adhatnak a politikai közösségről való gondolkodásnak. S ez ma, a radikálisan technicizálódó hatalomgyakorlás korában szívszorítóan aktuális.