FANNI ÉS FAIKO
EGY NŐ, EGY KUTYA, ÉS A BOSSZÚÁLLÁS SZOMORÚSÁGA
(részletek)
„[m]eg kell tanulnunk egy kicsit szerényebben viszonyulni a pszichológiai tényekhez: ahelyett, hogy pontosan tudnánk, hogy bizonyos dolgok „nem mások, mint” a szexualitás vagy a hatalom akarása, inkább a jelenségek oldaláról kellene szemügyre vennünk őket.”
C.G. Jung, Az analitikus pszichológia és a nevelés
ELSŐ KÖNYV: A TEST TITOK
2009. ÁPRILIS 13., NASHUA, MEGEMELI AZ EMBERT
Első benyomásom rossz volt, a hiány tűnt fel, mindaz, amit csak belül hoztam Európából, de nem találtam hozzá illő környezetet. A kultúra teljes hiánya, a tradció és a múlt feltűnő szegénysége, az igénytelenség annyira feltűnő volt, hogy csak lassan kezdtem látni, hogy más dolgok pedig nagyon is vannak itt. Emberi méltóság, a munka kultúrája, megbecsülés, gyakorlati tudás. Mindez hihetetlenül megemeli az embert a mindennapokban. Úgy tűnik most, mintha az európai kultúra az emberséggel menne szembe, de nem kellene ennek szükségszerűen így lenni.
Egyáltalán, kultúrának nevezzük-e azt, ami sok esetben csak megszokás, vagyis lustaság? így nem több, mint otrombaság, mely ráadásul felsőbbrendű szerénységben tetszeleg.
Nem mintha azt hinném, hogy néhány nap alatt átláttam az amerikai társadalom mozgatórugóit, és ez már feljogosít arra, hogy megmondjam a frankót az európairól.
Egyáltalán különleges, hogy valamiről így el tudjak gondolkodni. Hogy valami egyáltalán meg tudja ragadni figyelmemet saját magamon kívül. Ha magamba figyelek, legtöbbször csak fájdalmat érzek az elmúlt dolgok iránt.
Bostoni és new yorki utazások után a hétköznapok a nashuai szállóban magánnyal ajándékoznak meg. Otthon is egészen egyedül éreztem magam, de most szó szerint az egész földrészen nem ismerek egyetlen embert sem.
2009. ÁPRILIS 15., NEW JERSEY, TALÁN A PÉNZ
Valami áruházban vagyok, neveket még nem tudok megjegyezni, amúgy Jerseyben lakik a magyar kolónia. 108 iskolás magyar gyerek, van magyar iskola. Plussz a szülők, az kb. ugyanennyi, meg a fiatalok és az öregek, az megint csak ugyanannyi, számolgatom, akkor van itt a mexikói negyedben legalább 324 darab magyar. Ki is van írva egy csomó dolog magyarul, például Subway, hentes, könyvesbolt. Meg lengyelül, mert itt laknak a lengyelek is, és még a macedónok. Két magyar hentes is van, jól megy az üzlet, nem úgy a magyar könyvesboltban, aminek a tulajdonosai gyakorlatilag éheznek. Viszont lehet kapni sok mindent, Foucault magyarul, meg szexlapok magyarul, elég széles skála. Tehát ez a mexikói negyed, ahol egy áruházban vagyok, és alsóneműt és atlétatrikót vásárolok. Itt mindenki spanyolul beszél, minimum a fele nem is tud angolul, ami Észak-Amerikában azért meglepő, és minimum a felének nincsenek papírjai, ahogy a Manhattanben lakó magyarok minimum felének szintén nincsenek papírjai. Jerseybe már az költözik, aki hosszabb távon gondolkodik, úgyhogy itt mindenki legális. Családiház, gyerek. És a sajátos magyar nyelv, ami csak itt hallható. Kicserélem a gyereket, azt jelenti, bepelenkázom. Az élvezted magad azt jelenti, jól érezted-e magad. Két nyugdíjas az ír kocsmában, amit szerbek üzemeltetnek, és itt szoktak a magyarok inni, arról beszélget, hogy Gyurcsány megszökött, és vajon elvitte-e a nyugdíjukat magukkal, mert nekik még van otthon 15 ledolgozott magyar évük, azután még megy a nyugdíj az OTP-számlára.
Nem, mintha rá lennének szorulva arra a 100 dollárra, de joguk van hozzá.
Aztán vannak még, akik mindenképpen a pénztáros szájából szeretnék hallani, hogy ami tavaly még ennyi és ennyi dollár volt, az idén már miért nem kapható egyáltalán, és miért olyan van helyette, ami két dollárral többe van?
Nem fényképezem le a magyar emigrációt. Nem tudnám elég kedvező színben fényképezni őket, másképp meg nem tartom korrektnek. Miért? Mert így érzem. Pedig kicsodák nekem ezek az emberek? Senkik, és én sem vagyok senki számukra, csak egy idegen, aki történetesen nemrég jött otthonról, ahol sokan már nem voltak tíz, húsz vagy harminc éve. Vagy voltak, de csak fogorvosnál. Meg műtéten, és ennyi is, köszönik szépen, nekik bőven elég volt, mondják, és felháborodott levegővételekkel jelzik, hogy ez a nyomatékos véleményük.
Szerintem azért nem annyira szörnyű a helyzet, mint külföldről látszik, vagy csak megszoktam?
Sokan csak kijönnek fél évre, aztán itt ragadnak. Mármint főleg New Yorkban. Van valami New Yorkban, ami nagyon vonzó, mondja egy lány, talán a pénz? Elmereng, de én már tudom, mert most jöttem otthonról, hogy nem a pénz. Hanem hogy hagynak élni.
2009. ÁPRILIS 16., NEW JERSEY, TÍZ FOK FÖLÉ MEGY, CELSIUS
Sokat fényképezek, de csak amiről úgy érzem, le kell fényképeznem, illetve van egy másik koncepcióm, a nashuai képeslapok.
Írni sokszor nincs is kedvem, mert az írást szegénynek érzem. De néha meg fordítva, a képek korlátját érzem. Ha lefényképezek egy emigráns magyart, a kép sokmindent elárul, de elmondja-e, hogy ennek az embernek nincsenek papírjai, és úgy él itt nyolc éve? Elmondja-e, hogy ha a magyar táncházban a rendőrség igazoltatna, csomó illegális bevándorlót foghatna? Csakhogy a rendőrség nem igazoltat a magyar táncházban, és valószínű, hogy soha nem is fog, mert messzire elkerüli, hogy nehogy igazoltatni legyen kénytelen.
Nincs a gépemen sem nagy hosszú í, sem magyar helyesírás ellenőrző. Vagy nem találom. Ugyanis a notebook, amit kihoztam, elromlott. Szétszereltem egy körömreszelővel, mert kíváncsi voltam, mi van belül. Egy tucat huzal, fémvonalka, meg egy ventillátor. Szóval igazán nem nagy cucc. Vettem egy másikat a Best Buyban. Fele annyi, mint otthon, cserébe nincs magyar helyesírás. A Circuit City bezárt, gazdasági válság. Ott állnak a hatalmas bordó depók minden mailban, és nincs bennük műszaki cikk. A szerencsés vetélytárs, a sárga-kék Best Buy most dörzsölheti a tenyerét.
Vettem a Metropolitanban egy albumot, Boring Postcards from USA. Unalmas képeslapok. Tele van utak, benzinkutak, bevásárlóközpontok fotóival. Annyira unalmas, hogy nevetőgörcsöt kap az ember. Amerika ugyanis tényleg ilyen. Ha belül unalmas vagy, akkor senki és semmi nincs, aki elszórakoztatna. Felnőtt ember vagy, a gyerekedet viheted Diznilendbe. Neked ott a tévé, de azt élő ember nem bírja nézni, annyira rossz a műsor. A magyar csatornák ehhez az érdektelenséghez képest akcióvígjátékok. Vajon van-e legunalmasabb tévécsatornák versenye? Pornót is alig néznek, mert sokba kerül az előfizetés.
De ha jobban megnézi az ember, illetve más nézőpontból, képileg Amerika egyáltalán nem unalmas. Nashua, ahova visszatérek majd, mint ideiglenes otthonomba, az Exit 8-nál található southwood drive-i Extended Stay Hotelba, arról híres, hogy Amerika legunalmasabb városa. Minden helybelinek ez a második mondata. (Az első: Hi, how are you!) De én elhatároztam, hogy megmutatom, ez a város lehet izgalmas is, ha másképp nézzük. Elkészítem a Nashuai Képeslapokat.
Az Exit 8 után van például egy kis szennyvízcsatorna, ami kettéágazik. Kacsák, és kanadai ludak laknak benne. A kanadai lúd az, amelyik a minap belerepült egy utasszálltó motorjába, azóta a pilóta ötpercenként látható bármely csatornán, ahova kapcsolsz, mert letette a gépet New Yorkban vízre, rögtön a felszállás után, senkinek nem lett baja. Ilyen esetekben általában mindenki meghal.
A szennyvízcsatornában két tojó kacsa, és hat hím él. Azt hiszem, gácsérnak hívják. A nőstény bármerre megy, minden rezdülésével három zöldtollú hímet mozgat, akik amúgy, ha a nőstény elmenekült, békésen üldögélnek a csatorna partján, a parkban.
Parkosítva van ugyanis a szennyvíz, és ha néha süt a nap, és a hőmérséklet tíz fok fölé megy, celsius, kiülnek az emberek, például olvasni.
Magyarország kivet magából.
2009. ÁPRILIS 17., NEW YORK, MAGYARORSZÁG KIVET MAGÁBÓL
Magyarország kivet magából. Ma van az a nap, melyre a repülőjegyem szól. Visszafelé, azaz oda, ahol nem hagytam semmit. NY JFK, nincs alkalmam kívülről látni, mert bostoni átszálló vagyok most is, mint idefele. Self check-in után súlyos bőröndömet a mérlegre helyezem.
Távol áll tőlem, hogy rajongjak valamiért. Még az is lehet, hogy legkevésbbé Magyarországért, második legkevésbbé pedig Amerikáért. Mégis úgy érzem, Magyarország, a történelmével, egy ingerült góc bennem. Az a két daganat a méhemben, mely most egy kórházi hulladékos zsákban várja a megsemmisítést. Ha az ország történelme másképp alakul az elmúlt emberöltőben, az életem élhetően bontakozott volna ki. Nem lettek volna a háborúk, forradalmak és diktatúrák által megnyomorított szüleim, nagyszüleim és dédszüleim. Lelki nyomorékok bosszúálló keze között nőttem fel, és szemére hányhatom-e ezt valamelyiküknek?
Azt gondolom, igen. Amikor a nagypapám 1956-ban öngyilkos lett, apám négy éves volt. Biztos, hogy traumatikus és ráadásul hosszan tartó élmény. Hosszú, nehéz munka kiheverni az ilyesmit. De lett volna rá ötvenhárom éve. Ötvenhárom év alatt sokmindent elvégezhet az ember. Anyám 56-ban született, és iskoláit több, mint tíz helyen végezte, ott, ahol az egyik városi munkástanácsot vezető apja éppen munkát kapott. Bizonyára nehéz gyerekkora volt, de ötvenhárom év kitartó munkával enyhíthetett volna a multján, és az én jelenemen.
A dédapám, aki pályafutását az első világháborúban kezdte román katonaként, majd ugyanebben a háborúban magyar katonaként folytatta, végigcsinálta az egész szart, második világháború, helyi ellenállás, munkatábor, ötvenhat, és pont a rendszerváltás előt egy pillanattal halt meg. Ült a konyhában a maga belső emigrációjában, szivarozott, olvasott, kártyázott, és csokis parányt evett.
Itt az USA magyar emigrációban rengeteg ember ötvenhatosnak, vagy annak leszármazottjának vallja magát. Hol volt ez a sok „ötvenhatos” a forradalom alatt? Ha ennyien lettek volna, mint ahányan itt, meg otthon ezt állítják, nem lett volna vesztes.
Mi vitte rá a történelem áldozatait, hogy az önreflexió teljes hiányával éljék le az életüket? Hogy ne csak külsőleg, de teljes lelki, intellektuális és mentális odaadással válljanak olyan infantilissá, amilyenné a szocialista diktatúra álmodta őket?
Itt kint mindig is kommunista maradok az amerikaiak szemében. Hiába állítom, hogy nem értek egyett a diktatúra ideológiájával semmilyen eszmerendszer alatt, azzal érvelnek, hogy kommunizmusban születtem, diktatúrában nőttem föl, tehát kikerülhetetlen nyomot hagyott bennem.
Igazuk van.
Ezt az eszmefuttatásukat petsze csak privát helyzetben osztják meg velem, semmi hátrányos megkülönböztetést nem tapasztaltam. Boston Logan Airport egy viszonylag kis reptér, csak egy ottani amerikai-kínai család számos gyereke adózott nekem leplezetlen figyelemmel. Mint később megtudtam, ritkán látnak a gyerekek európait.
Megkapom a csomagjaim vonalkódját, visszakapom az útlevelemet, a pult mögül jó utat kíván egy besorolhatatlan akcentusú hang.
2009 ÁPRILIS 17., NEW YORK, NINCS
-- Meggondoltam. Maradok.
-- De a poggyásza, madame, már útnak indítottam Budapestre.
-- Nem számít. Nincs szükségem rá.
2009. JÚNIUS 3., LEGALÁBB EGY BEVANDORLÓ LEHETEK
Mintha szemhéjamról letépném az álmot, elvakít a hirtelen napfény, amikor elhagyom az épületet, meg sem hallgatva az officer mondókáját, miszerint elhagyott poggyászt a repülőgép nem szállít, amit, mitöbb, valószínűleg úgy folytat, hogy értesíti a biztonsági őröket, hogy egy kamikaze terrorista épp most gondolta meg magát, hogy mégsem repül a halálba, csak a bőröndjét küldi el, melyek a bombákat tartalmazzák, bizonyára valami körmönfont módon, ha már a biztonsági ellenőrzéseken áthaladtak az alagsori sötét kamrákon.
A repterek két részből állnak, föld fölött csillogás, duty free és notebookozó utasok, a föld alatt azonban cipőt le, rekeszekben tologatni a holmit, detektorkapu, minek jön, vagy minek megy el innen, kérdezi egy szigorú tekintetű tisztviselő, egy másik, leggyakrabban gazella termetű fekete nő pedig a sort igazgatja lépésről-lépésre. Az amerikai állampolgároknak külön kapu van, amin csak átsétálnak. Ferihegy kettőn engem nem vár külön kapu, hogy magyar állampolgárok, üdvözöljük itthon, tessék befáradni, ellenben a bőröndök sokszor meg vannak könnyebbítve néhány ajándéktárgytól, leginkább a bortól és a gourmandságoktól.
Senki nem vár otthon, hogy welcome home, dear Hungarian citizen, mert szomorú, de otthon senkinek nem kellek, itt meg legalább egy bevandorló lehetek, mert otthon még az sem, mivel szerencsétlen magyarnak születtem.
Fogok is én hazamenni ezeknek!
Nem mintha valaki hiányolna.
Máris nem keres senki skypon, és egy árva e-mailt sem kapok otthonról, kivéve barátnőmtől, aki román állampolgár, és közben Londonban kezdett tartózkodni egy nemzetközi jogosítvány és egy angol bankkártya segítségével, melyre nem tudom, hogyan tett szert. A legtöbb országban az ember jól elboldogul két fényképes kártyával.
Mintha szemhéjamról letépném az álmot, kiderül, hogy az időben is megint le vagyok maradva, a speciális időérzékelésem bárcsak cserbenhagyna már, mert pár héttel előbb van, mint amire azt hittem, hogy majd csak lesz. Még ahhoz képest is, elszaladt velem az idő, lehet, hogy ezt a közmondást kell erre alkalmazni. Vajon mit csináltam azokban a napokban, amikor azt hittem, hogy április van, de közben június lett?
MÁSODIK KÖNYV: A TÁRGYAK ÉLETE
2. PRIZMA
Apró, könnycseppnyi prizmák akadtak a fűszálak közé, és én csodáltam színes csillogásukat, ahogy a reggeli napfényt színekre bontották. Harmatcseppek voltak, melyek kutyám szőrén is fennakadtak, színesen pöttyözve az állatot, ahogy forgolódott és körülményeskedett, keresve, hol végezze el reggeli dolgát. Hol aranyló, hol rózsaszínes, ibolyás csillám villant meg a guggoló Faiko szőrén, és miután piszkított, nagyon megdicsértem, hiszen még kiskutya, de máris a kijelölt helyen, kérésre tud könnyíteni magán.
Rajongtam ezért a kutyáért! Elvesztésének gondolata is borzalmas fájdalommal nyilalt belém, ha viszont fénylő, fekete gyémánt szemeit rám emelte, azt éreztem, amit azt hiszem, boldogságnak neveznek a pszichológusok, mindenesetre valami jót. Minden nap játszottam vele, és tanítottam olyan dolgokra, melyeket egy jól nevelt kutyának feltétlenül tudni illik. Áll, ül, fekszik, marad, hátrál, házába megy, piszkít. Kislabdázni szeretett, focizni is, egyszerre két labdával, és huzakodni, egy vastag kötéllel. Annak idején láttam, hogy nevelik otthon a kutyákat, és tudtam, hogy én nem akarok így bánni egy állattal. Ezért bihéviorista alapokon nyugvó módszerekről olvastam, melyek erőszakmentesen tanítják a kutyákat, csak jutalmazást használva. A fenyítés ugyanis nyilván rossz a kutyának, de célt is téveszt, hiszen rontja a kutya memóriáját, így büntetésre biztosan nem fogja megjegyezni, hogy mit várunk el tőle. Egy virslikarika sokkal jobb memóriatabletta, és főleg a játék.
Faikóval minden reggel játékkal kezdtünk. Először huzakodtunk, néhányszor engedtem, hogy elnyerje a vastag kötelet, mely számára a prédát, egy nagydarab, jó büdös nyers húst jelképezett. Boldogan rágcsálta, bontogatta, két mancsa között tartotta. Pár percig nála maradt a „húscafat”, aztán elvettem tőle, és újra húzni kezdtük. Legtöbbször nekem kellett nyerni, hiszen mutatnom kellett, hogy én vagyok a falkavezére. Elnyertem tőle a kötelet, aztán mutattam, hogy abbahagyjuk, és egy magasan lógó kaspóba tettem, ahol látja, de nem éri el. Faiko talán azt gondolta, szeretem a húst, ha ilyen jól küzdök érte, de én vegetáriánus vagyok. Ez a játék volt a jó viszonyunk alapja. Ha Faiko sokat csintalankodott, esetleg felugrált, vagy nem hallgatott rám, csak elővettem a „prédát”, játszottunk öt percet, és megmutattam, hogy ki a főnök a falkában: én.
A falkánk hét főből állt: Faiko, Cicmarek, én, Chris és a három gyereke. A házat nem egyedül béreltem, jártam egy emberrel, aki elvált szülőként három gyereket hurcolászott hétről-hétre. Ők Faiko szemében alacsonyrendű falkatagnak számítottak, még Cicmarekhez képest is csak páriaszámba vette őket.
Tévhit, hogy a kutyák szeretik a gyerekeket, épp ellenkező tapasztalatokat szereztem Faiko segítségével, és aztán más kutyákat is megfigyeltem, vajon ők is hasonlóan viselkednek-e. A kutya eldönti már az első percben, kit szeret, és kit nem, ez független az ember életkorától, de ha gyerek az illető, az rontja az esélyeit. Faiko kisgyerekeket, kb. tíz éves korig, utálta, tíztől tizennégy éves korig csak nem szerette – igaz, volt egy kivétel. Kisgyerekek iránti megvetését a lehető legtöbb alkalommal és módon kifejezte. Ha eldobták a kislabdáját, nem hozta vissza, és ha huzakodósat akartak játszani vele, ami a kedvenc játéka, csak egy ásítással jutalmazta az erőfeszítést. Faiko a gyerekeket igyekezett kitaszítani a falkából. A macskával összetettebb viszonyt alakított ki. Izgatott lett, ha Cicmarek evett, és ha nem apró eledelt, hanem nagyobb darab maradékot kapott, elvette tőle a prédát. Fel-alá rohangált vele, el akarta ásni a kertben. Nem engedtem neki, elvettem, ha szét tudtam feszíteni az állkapcsát. Volt, hogy olyan erővel tartotta a macskától elrabolt holmit, hogy egy darab a szájában maradt. Sosem morgott meg, amikor a szájából vettem el az ételt, ami nem az övé volt, mert ennyire erős volt a falkavezéri pozícióm, melyet tovább erősítettem azzal, hogy amikor evett, a nyakán – a sérülékeny részén – nyugtattam a kezem, vagy a táljába lógattam.
Jó érzés volt egy ilyen szeretnivaló szőrhenger falkavezérének lenni.
A prizmákat szerettem, vásároltam néhányat egy feng-shui boltban, és minden ablak elé akasztottam egyet. Azt nem tudom, milyen hatása kellett volna, hogy legyen, de rám jól hatott, mert szerettem, ahogy a színes pöttyök szaladnak a falon, ha megforgattam. Évszakonként változtattam a csiszolt üveggömbök magasságát, hogy a nap épp jó szögben, és a lehető legtovább érje. Gyerekkoromban otthon sose láttam ilyesmit, a lakásunk tartózkodott az ilyen látványosságoktól, mert anyám azt tartotta, csak porfogó. Nem szeretett takarítani, és meg is volt rá az oka, mert a férje valószínűtlenül rövid idő alatt tönkretette az eredményt. Azt hiszem, anyám azt gondolta, hogy a férje is csak porfogó. Csak a rendetlenség van vele, meg a kínlódás, és ugyanezt gondolta a gyerekeiről is, vagyis rólam. Apámmal kapcsolatban igaza volt, mert valódi kártékony, gonosz lélek lakott benne. Rengeteg kutyát eltett láb alól, nem is tudom számon tartani, hányat.
Volt olyan kutya, akit nagyon szerettem, de később már nem építettem ki érzelmi kötődést a kutyákhoz. Maszat egy fekete puli volt, már nem is emlékszem, hogy kan-e vagy szuka, de valószínű, hogy szuka, ugyanis apám mindig szuka kutyákat szerzett és ölt meg. Maszat volt az első állat, akinek a megölését végig kellett néznem. Egy olyan szikrázó napon történt, amilyen a harmatcseppeket prizmává változtatja a fűszálakon. Nem őrzök róla keserű emléket, inkább tárgyilagosan gondolok rá, és a döbbenetre emlékszem. Nagyon kicsi voltam, ezért még nem volt igazi kapcsolat köztem és a kutya között, hiszen, ma már tudom, nyilván Maszat sem szerette a gyerekeket. A szomszéd csirkéit viszont igen, és ezért a szomszéd haragudott. Apám meg sem próbálta a kutyát leszoktatni a csirkelopásról, hanem, hogy a szomszéd kedvében járjon, lelőtte Maszatot. Apám sokszor gondolta, hogy ez a szomszédja besúgó. Mindig azt hittem, apám paranoid. Később kiderült, hogy a garázsszomszéd volt ráállítva. Apámban állandósult a paranoia a rendszerváltás után is, hiszen igazolva látta magát. Mégsem kérte ki soha a magáról szóló aktákat. Legalábbis nekem nem mondta, és nem mutatta meg. Én rettentő kíváncsi lennék a helyében. Ő eléggé apatikus alkat, nem érdekli. Állandósult paranoiája miatt semmit nem lehet vele megbeszélni telefonon, állandó köntörfalazás minden mondata, folyton gyanakszik, sosem nyugodhat. Nem tudom, hol nyugszik ez az első, megölt puli. Sokszor gondolok rá. Reggelente elkísért az óvodába, és délután is ott várt, ha sikerült kibújnia a kerítésen. Anyám lábbal símogatta. Azt hiszem, anyám nem szerette a kutyákat. A kerítést sosem javították meg, csak karükat szúrtak le a lyukak elé, aztán a kutyát hibáztatták, ha kibújt. Senki nem tanította meg Maszatot, hogy nem szabad kibújni a kerítés alatt.
Maszat után nem tudom, ki következett, voltak a környékünkön kóborló kutyák, akiket apám lelőtt, hiszen kötelessége volt, mert a vadászengedéllyel együtt járt, hogy kóbor állatot köteles lelőni. Ezen kívül voltak aktuális házörzők, akiket nem ivartalaníttatott, és a kölyköket eltette láb alól. Elásta, vagy vízbe folytotta, és úgy ásta el, vagy agyonütötte az ásóval. Később volt egy szomszédasszonyom, akinek évente kétszer ellett a macskája, és ő a kiscicákat mindig szemeteszsákba kötötte, és a kukába dobta.
Blöki minden kölyke így járt, de Blöki maga megmenekült. Azt hiszem, öregségében pusztult el, látom, ahogy súlyosan hever élettelen teste, és nem merem közelről megnézni.
Tücsök volt a következő áldozat, akit apám véletlenül elütött, pedig ő vásárolta magának, szálkás szőrű törpe tacskó, kotorékeb, mert vadászatra akarta használni. Tücsköt megsirattam, és többet nem is akartam kutyát. De a legtragikusabb a testvérem németjuhásza volt. Németjuhász-kuvasz keverék, apám ki akarta próbálni a vadászíját, és lelőtte a néhány hónapos kölyköt. Öcsémnek azt mondta, megdöglött, és együtt temették el. Később eldicsekedett ezzel a vadászkalandjával, és a testvérem, aki még szintén kicsi volt, ahogy a meglőtt kutyája, órákig tartó sírógörcsöt kapott. Senkije nem volt azon a kiskutyán kívül, akiben igazán megbízhatott volna.
Hogyan történhetett? Hogyan szereti meg egy ember a kutyák gyilkolását? Már eleve vágyott rá, vagy kialakult benne. Amint ezen gondolkodtam, a fűszálakról lassan felszáradtak a prizmák, már csak keresve találtam egy-egy aranypöttyöt a fűben, Faiko pedig lerázta szőréről a fűszálakat és a vizet, és fülét hátracsapva száguldozott fel és alá a kertben. A mudit a leggyorsabb kutyák között tartják számon, de ennek egyelőre semmi hasznát nem vettem Faiko szempontjából. Én nem tudtam olyan gyorsan futni, mint ő, így ha akart volna, bármikor megszökhetett volna tőlem. Úgy látszik, nem akart, és sokszor bevárt, ha mellettem akart jönni. Amúgy önjáróan rótta edzését, körözött, felalázott órákig. Kihajtotta magát kíméletlenül, és kimerülten feküdt le aludni a teraszon. Odaguggoltam óvatosan az alvó kutyám mellé.
Hogyan történhetett? A kezemet lágyan Faiko nyakára tettem, oda, ahol simogatni szoktam, és megpróbáltam elképzelni, hogy megszorítom, és Faiko megfullad. Borzalmas volt. Úgy éreztem, semmiképpen nem tudnám megtenni. Elképzeltem, milyen lenne, ha kiszúrnám a szemét. Olyan érzésem támadt, mintha az én szememet fenyegetné valaki. Vágynak a nyomát sem keltette fel bennem ez a kísérlet, és továbbra sem értettem apámat, mi örömét lelte ebben a kényszeresnek tűnő cselekvésben, a kutyák sorozatgyilkolásában. Vajon csak a saját kutyáit ölte meg, vagy titokban még több kutyát is meggyilkolt?
4. BONBON
Ráncos maradt mindig, és meg is viselődött a hónapok alatt, melyeket a nashuai házban töltöttünk Chris-szel és a gyerekekkel. Az ígéretek is elkopnak, hát még egy ilyen sorozatgyártott ígéret, mint a Dove Promises bonbon papírja, amit kisimítottam, amennyire ráncmentesre csak tudtam. Mégis hittem benne, és ahányszor kinyitottam a hűtőszekrényt, melyre mágnessel odaragasztottam, az agyamba véstem ezt a mondatot: If you can dream it, you can do it.
Meglepő, hogy még valamit ilyen fényes fóliába csomagoltak, amikor Európában már a visszazárható csokoládé volt a divat, de Amerika hagyományszerető ország, és egész sor csokoládét árultak még alufóliában, nem cipzáras zacskóban. Legalábbis én cipzárasnak hívtam az olyan csokoládékat, melyeket otthon lehetett kapni, mint a Milka és a Boci. Mióta látomásom volt Faiko eltűnéséről, új értelemmel telítődött ez a csokispapír, megfogalmazódott bennem a bosszúállás igénye.
Gyerekkoromban, egészen tizenéves koromig, igyekeztem minél korábban lefeküdni este, mert zavartalanul akartam álmodozni. Alvást színleltem, és nyugodtan szövögettem álmaimat, melyek csupa jó dologról szóltak, és olyasmiről, amit elérhetetlennek gondoltam. Hogy felnőtt vagyok, külföldön élek, autót vezetek, és egészében véve a leglényegesebb, hogy mindegyik elképzelésemben szerepelt az, hogy szabad leszek, és azt csinálok, amihez kedvem van. Elhatározok valamit, és véghezviszem. Később, mikor már talán lett volna erre lehetőségem, nem így történt. Olyan volt ez akkor, mint egy másik élet. Így távol tudtam kerülni az akkori jelenemtől, ami egyáltalán nem tetszett nekem. De mivel kicsi voltam és magányos, megszégyenített és elnyomott, nem is gondoltam, hogy tudnék változtatni rajta. Gondolom, hogy tényleg nem is tudtam volna változtatni rajta gyerekként. Arra nem számítottam, hogy annyira megtörök, hogy felnőttként is sokáig ugyanabban a kerékben örlődöm. Nem emlékszem, hogy egy csapásra történt-e vagy lassú átmenettel, hogy az ábrándokat a szorongások és rémálmok váltották föl. Csak jóval később, mostanában igyekeztem ezt a szokásomat, az elalvás előtti ábrándozást, újra felvenni, de hiába, mert a rémálmok nem tűntek el.
Az autóvezetést mindig szerettem volna, de valami gátolt benne, hogy megtanuljam. Sokáig nem tudatosult bennem, mi ez a gátlás, csak azt tudtam, hogy nem szeretek autóba ülni, főleg nem egy idegennel kettesben. Később, a jogosítványszerzés kínos hónapjai alatt rájöttem az okokra, és anyámtól is megtudtam részleteket. A jogosítványszerzés volt az utolsó otthoni akcióm, mert tudtam, hogy az Egyesült Államokban szükségem lesz arra, hogy vezessek. Aki nem tud vezetni, tehetetlen. Otthon aki szegény, nem tud sehová utazni, kiszolgáltatott. Nincs pénze jogosítványra, benzinre, tömegközlekedni. Amerikában az autó elérhető, a mindennapi élet alapfeltétele, a benzin sokkal olcsóbb, és autó nélkül tényleg ellehetetlenül az élet, mert sokkal nagyobb távolságok vannak, mint otthon. Aki szegény, és ez a legrosszabb, annak nincs pénze a nyugalmat megfizetni sem. New Hampshire egy gazdag állam, itt a szegénység léce magasabban van. Otthon, ha nincs pénzed, senki vagy, és kiszolgáltatott. Itt, ha nincs elég pénzed, akkor is elérsz egy bizonyos életszínvonalat, és megőrízheted az integritásodat. Biztosan nem igaz ez Amerika minden rétegére és területére, de ahol én éltem, feltűnő volt ez a különbség otthonhoz képest. Például hogy bemehetek egy könyvesboltba, és bármilyen és bármennyi könyvet megvehetek, amit csak akarok, mert jut rá pénzem. Korábban a pénzt nem sokra értékeltem, de most megtapasztaltam, milyen kényelmes is az, ha nem nyomaszt folyton a hiánya.
Nem kezdődött rosszul az autóvezetés, akkor kezdett kínos lenni, amikor az oktatóm a rutinvizsga előtt szólt, hogy vesztegessem meg rajta keresztül a vizsgabiztost. Nekem nem volt ehhez kedvem, nem szoktam meg, hogy korrupcióban vegyek részt, ráadásul civil rendőr voltam, amit az autósiskolában nem tudtak. Mondtam, hogy szeretném a plusz pénz nélkül megpróbálni. Természetesen nem sikerült a vizsgám. Az iskola tulajdonosa féltette az intézménye jóhírét, így átvette az oktatásomat, miután elpanaszoltam a sérelmemet. Jól tanított, másodszor levizsgáztam. Sajnos tetszettem neki, és ez állandó szorongással töltött el, amikor vezetnem kellett, és ez csak fokozódott, amikor nyíltan meg is mondta, hogy nála kilenc pontos nő vagyok. Tíz volt a maximum, és csak úgy mellékesen azon is elgondolkodtam, hogy miért mesélte el az egész pontozásos rendszerét, meg hogy maximum mínusz egy pontos vagyok nála. Csak kicsit enyhítette riadalmamat ez a mínusz egy pont, de attól fogva még rosszabbul ment a vezetés. A nők mindig ki vannak téve a férfizaklatás lehetőségének, már gyerekkorukban folyton megsértik a személyes terüket, és vannak apák, akik ezt túlságosan is megteszik. Most megint egy ilyen helyzetbe kerültem, az oktatóm folyton a magánéletemben turkált, miközben én a többsávos budapesti utakon erőlködtem. Többször nagyon fegyelmeznem kellett magamat ahhoz, hogy ne üssem meg. Ő ebből mit sem vett észre. A saját, vélt, érzékenysége foglalta le. Jó ember volt különben, de kevés, kevés ahhoz képest, aminek ő gondolta magát, és ez a hiány, pontosabban az, hogy ő maga nem látta be ezt a hiányt, megpecsételte az intellektusa fejlődését. Néhány hónapot vezettem emellett a kamaszkorban megrekedt üzletember mellett, aki végül közölte, hogy hatásomra abbahagyja az autóvezetés-oktatást. Mondtam, hogy örülök, hogy életének egy ilyen fontos döntéséhez segíthettem hozzá. Nem válaszolt, de meglett a jogosítvány. Végre eljuttattam odáig a helyzetet, hogy le akarjon rázni.
Anyám egyszer elmesélte, hogy pár éves koromban télen apám órákra bezárt egy parkoló autóba. Nem hiszem, hogy ez vésődött be úgy, hogy akadályozott volna a vezetésben, inkább később a sok szorongás, amit apám mellett utasként átéltem. Megviselt a vezetéstanulás, de figyelmeztetett arra, hogy kerüljem el a helyzeteket, melyekben rossz élményeim ismétlődése várható. Választhatnám azt is, hogy keresem az ilyen helyzeteket és megküzdök velük. De ha lehet, elkerülöm a szenvedést.
Imádom a konyakosmeggy bonbont, azt is hasonlóan csomagolják, mint a Dove Promises-t. Szeretem a likőrös édességeket, de az alkoholos italokat nem. Általában az emberek megszólnak ezért, és olyan vélemény is volt, hogy azért nem szeretek alkoholt inni, mert nagyon kontroll alatt akarom tartani saját magamat. Az emberek szeretnek pszichologizálni, és szeretnek általánosítani, és amikor ezt mondom, én is éppen ezt művelem, általánosítok. Valójában nem szeretem sem a sör, sem a bor ízét, és nem szeretem az olyan társadalmi intézményeket, mint televízió, házasság, alkohol, drog, gyerek, munkahelyi előmenetel, óvoda, iskola. Néhány társadalmi intézményt hasznosnak gondolok, ilyen a kutyamenhely. Vannak mudimentők is. Remélem, hogy velem nem fog olyasmi történni, amiért Faiko menhelyre kerülne.
Elveszítettem az álmodozásra való képességemet valamikor tizenéves korom elején, és ez azt jelenti, hogy elveszítettem a vágyaimat. Szerintem valahol bennem megmaradtak, csak eltemettem őket, mert olyan mélyre sulytott a reménytelenség. A csokoládé csomagolásán kapott üzenet arra figyelmeztetett, hogy először vágynom kell tudni, hogy aztán tenni tudjak valamit, mert az ember csak olyasmit tud megtenni, amit élénken el tud képzelni magának. Álmodozni kell megtanulni. Ez nyilvánvalóan ellentétes az intézményesült elvekkel, hiszen a diákokat iskolában is, otthon is igyekeznek lenevelni az álmodozásról, sokszor idézve azt az ordító hülyeséget, miszerint álmodozás az élet megrontója. Nem csoda, hogy a magyarok, mikor végre lehetett egy nemzeti himnuszuk, akkor is csak keseregtek, meg a balsors tépte sebeiket nyalogatták. Aki nem tud álmodozni, annak nincsen otthona, az nem tud egy országot értelmesen fenntartani – magamat tekintve ezt tapasztaltam.
Amerikában óriási hűtőszekrényeket gyártanak, és ezt imádtam, a konyhánkban pedig pompás, tágas tároló szekrények álltak rendelkezésemre. Szeretem, ha mindenből van otthon tartalék, szép sorban állnak a lisztes zacskók, rizses dobozok, fél kilós spagettik, halkonzervek, oliva olajak, műzli szeletek, van legalább tíz csomag sütőpor, egy kiló mandula, dióbél, napraforgómag, a hűtőben reszelt sajt (chedar), szeletelt sajt (American white), feta vagy valami francia camembert. És a többi. A gyümölcsökre nagy hangsúlyt fektettem. A kertben volt egy almafa is, figyeltem, mikor érik. Mikor az érési idő közeledett, telefonált a tulajdonos, hogy csak hagyjam lepotyogni az almát, majd ő elszállítja. Szép nyári alma termett a fán, és nem értettem, miért akarja kidobni, mondtam, hogy ha neki nem kell, majd én leszedem. Mondta, hogy nem ehető, nincs bevizsgálva, nincs minősítve, valami fertőzést kapok tőle, és meghalok. Vegyek a boltban, az a biztonságos. Egy vasárnapra érett be a termés, titokban felkeltem hajnalban, és leszedtem. A tulajnak azt mondtam, ellopták.
Ráértem gondját viselni a háztartásnak, és feltölteni a nagy hűtőszekrényt, mert mióta Chris-szel élek, nem kellett egész héten dolgoznom. Heti két napot jártam egy közeli Sears-be, biztonsági őrnek, időm nagy részét pedig otthon töltöttem a kutyámmal, és legszívesebben egy karosszékben ültem a teraszon, és szemlélődtem. Szerettem nézni, ahogy Faiko rágcsál és szimatol, meg a kertet, ami nem volt olyan nagy szám, készen kaptuk a házhoz, és gyepből meg néhány díszbokorból állt, és az egyetlen almafából. Az öreg gyümölcsfa ágait mankókkal támasztották meg, melyek, úgy látszott, ugyanolyan régiek voltak, mint maga a fa, még fiatal korában tehette oda az, aki ezt a véletlen gyümölcsfát ültette. Azóta terem a véletlen-alma az adómentes Nashuában, és talán régóta én voltam az első, aki megbecsülte a termését. Jól éreztem magam, ahogy így elüldögéltem ebben az egész napos magányban, és mióta megfogalmazódott bennem a bosszúállás igénye, ezt az igényt növesztgettem, fejlesztgettem magamban. Azt hiszem, ez tanított meg újra álmodozni.
6. ARANY ANGYAL
Elhízott arcú kisfiú, akinek ósdi fazonúra vágta a haját a mamája, de megmentette frizuráját a haj természetes göndörsége, olyan pufók fiú, háromévesforma, akire, ha élőben láttam volna, rácsodálkoztam volna: hú, de ronda gyerek! Nyaka hiányzott, kövér arca alatt nem test, hanem két girland foglalt helyet. Így nézett ki az arany angyalom, pontosabban gipszangyal, melyet aranyra fújtam, majd kiragasztottam a bejárati ajtó mellé. Angyalként szívderítően hozta be a házba azt, ami az én lakhelyeim légköréből mindig is hiányzott, a hit konvencióját. Azt a bizalmat, mely az emberben lakik természetfölötti létezők iránt.
Ezt az angyalt még otthon kaptam, mielőtt hozzám került, nehezékként szerepelt egy fotókiállításon. Képek alján damil-szálon lógtak az angyalok, kifeszítve a színes nyomatokat, hangsúlyozva a képek giccsel való kapcsolatát. Megtetszett nekem a kis otrombaságuk, olyanok voltak, mint után gyártott parasztmadonnák mellett a dzsigoló fiúk, és én is akartam venni magamnak. Kiderült azonban, hogy a gipszangyal szezonális árú a dekorációs boltban. Akkor a kiállító, aki a barátnőm volt, felajánlott egyet. Amikor leszedte a kiállítást, szalvétába csomagolva hozta el nekem az angyalt. Akkoriban történt, amikor a méhműtétem előtt álltam, és éppen átrendeztem a lakást. Csemperagasztóval az ajtó mellé erősítettem. Utazás előtt körömreszelővel lefeszegettem, és magammal hoztam, újra szalvétába csomagolva, az Egyesült Államokba.
A Harcművészeti Központ előtt hasonló bizalom fogott el, mint amit az angyal láttán éreztem a felfoghatatlan lények iránt, úgy éreztem, a felkészülésemet természetfölötti jó szellemek pártolják, akik a magam iránti bizalom érzésével ajándékoztak meg cserében azért, hogy odaadtam magam a bosszúállásnak. Martial Arts Center For Personal Development, azaz a Személyes Fejlődésért, ezt a nevet kapta Nashua egyik legjobb küzdősportokat oktató stúdiója. Sajnos azonban aikido-t itt sem tanítottak, csak kung fut és tai chit, én pedig aikido edzéseket akartam, mert ebben volt némi régebbi alapom. Még nem tudtam, mit akarok tenni pontosan, de úgy gondoltam, nem árt, ha megerősödöm fizikailag és tudok összpontosítani. Rendőrként volt némi előképzettségem, igaz, a kiképzést nem vették még olyan komolyan az én évfolyamomon, sőt, nők esetében még kevésbé, az únió előtti tananyagban még a jogosítvány sem szerepelt követelményként. Miért nem, könnyű kitalálni, ugyanazért, amiért ma a középiskolák tananyagában sem szerepel. Mert akkor állami pénzen szerezhetnének jogosítványt a gyerekek, és nem tudnák őket az autósiskolák duplán lehúzni.
Az első arany angyalomat még több követte volna, ha sikerült volna beszereznem. Azt terveztem, hogy kettes sorban felragasztok még tizenegyet, a bejárati ajtóra merőleges kis falszakaszra. Valamiért szerettem akkor a megsokszorozást és az ismétlést, és még most is vonzódom esztétikai szempontból ehhez a sémához, ezen kívül jó érzéssel tölt el, hogy ha valami jó, nem egy, hanem több is van belőle. Ez azonban csak bizonyos tárgyakra igaz, mert más tárgyakból egyenesen idegesít, ha fölösleg halmozódik föl. Vannak olyan jó dolgok, amikből pedig ha túl sok van, kellemetlenné válnak. A jó tehát a mennyiségtől is függ, de angyalban nem sikerült ezt a mennyiséget beszereznem, így elképzelésemhez képest egyetlen angyal jelentéktelenkedett az ajtóm mellett. Nem éreztem így teljesnek, de elfogadtam, hogy nem kapható már efféle áru, és eltekintettem afelett, hogy ez tulajdonképpen nem egy teljes angyal, hanem egy megfogyatkozott angyalcsapat, csonka kompozíció.
Az arany angyal a lakással való szöszmötölés egyik jele. Rendkívüli módon el tudtam merülni a takarításban, rendrakásban, lakásrendezgetésben azokban a nashuai időkben, és azelőtt is. Igaz, beláttam a tisztaság és a rend fontosságát, ennek ellenére zavart ez a tulajdonság, melyet megfigyeltem magamon. Biztos voltam benne, hogy rossz beállítódásom következménye az, hogy mindig a magamtól legtávolabbi területen kezdtem a rendrakást. Megfigyeltem ezt a rövid nashuai hónapok alatt a napi rutin szintjén is. Ahelyett, hogy reggel, ébredés után magammal foglalkoztam volna, a hálószobánktól legtávolabbi ponton, a konyhában kezdtem a rendrakást. Az lett volna a helyes, ha először magamra összpontosítok, reggeli, felkészülés a napra, edzés, meditáció – hiszen már tudatosan erősítettem magam a bosszúhoz, és egy bostoni stúdióban végre aikido-edzőre is találtam Betsy Rodman személyében, aki mozaikművész, önkéntes ápoló és aikido oktató volt egy személyben. Itt nem volt gond, ha valaki több mindenben bizonyult tehetségesnek, hiszen az amerikaiak nem tartottak fent zseni kultuszt. Azt hiszem, ők úgy gondolták, talán Jung nyomán, hogy a zseni kivételes ritkaság, a tehetséges ember viszont statisztikai törvényszerűség, így a társadalom felkészült a tehetséges emberek fogadására, sőt, szükségét érezte megjelenésüknek, várt rájuk, és nem írtotta őket minden eszközzel, nem nyomta őket vissza az átlagba. Az otthoni társadalmat akkor destruktívnak gondoltam, és most is ezt gondolom, amikor már újra Magyarországról nézek vissza a felkészülésem idejére. Nem írhatom, hogy „itthonról” nézek vissza, mert nem tudom magamévá tenni az otthonosság érzését az országban, ahol születtem. Eltávolodni a szülőföldtől (milyen hazug és fellengzős kifejezésnek érzem a ráragadt cukormáztól) esélyt jelentett arra, hogy új nézőpontot nyerjek. Ez meg is történt, de a honvágy hazasóvárgása helyett felismertem, hogy semmilyen lelki kötelék nem fűz Magyarországhoz. Köteléknek legfeljebb azokat a biokémiai szinten beépült lelki sérüléseket nevezhetjük, melyeket egy Magyarországra született ember elszenved. Talán nem mindenki, de azt hiszem, statisztikailag nagyon sokan, és közülük sokan soha nem fognak elindulni a gyógyulás útján, mert fel sem ismerik, hogy szükségük van rá.
Az arany angyalt ide is magammal hoztam, miután otthon körömreszelővel lefeszegettem. Egy kis szürke, porózus folt maradt utána a falon, a csemperagasztó. Amikor lakást kerestünk Chris-szel, mindenhol angyalnyomokat kutattam. Végül megnéztünk egy falusi házat, ahol az ajtó mellett megtaláltam a szürke anyagot. Ezt a parasztházat béreltük ki, és az angyal újra az ajtó mellé került.
10. GUMICSIZMA
A végtelen táblákban lábon maradt kukoricát vajon vizuális élményként vagy mezőgazdasági veszteségként értelmezzem? Kiszáradt, megfakult levelek, bepirosodott száron, mely már magától ledobja a csodálatosan sárga csövet. A csövekhez vöröslő bajusz tapad. Most még selyembojtra emlékeztet, később összeszárad, megsötétül, és elburjánzott fanszőrzetnek hihetné az ember, ha nem tudná, hogy kukoricaföld mentén ritkán hever ilyen intimszemét. Az év leghosszabb esőmentes időszakát élvezzük, körülbelül egy hete nem esett, és csak pár napja keményedett meg az egész nyárra állandósult sár. Így most traktorgumi-mintás vájatok mentén, és saját, előző sétáink nyomán haladok kutyáimmal, akik minapi lábnyomukat szagolgatják az agyagos talajon.
Tündér egy menhelyről érkezett hozzám és Faikóhoz, hátsó lábára még sántít, szőrét rosszindulatú rühatkák szájszervei megritkították, szemében kötőhártyagyulladás gennye. A Tündérek néha álruhában jönnek el. Most egy fekete mudikölyök bőrében, aki szorosan szalad gumicsizmám mellett.
A gumicsizmán ugyancsak megszáradt a sár, akár le is moshatnám. Khakizöld színű, homokszínű virágokkal. A keleties indák az egész csizmát befutják, méltó ellentétként kiemelve a csizma ormótlanságát. Mivel évek óta divat a gumicsizma, a gyártáskor a praktikus szempontok fel sem merültek, így talpa vékony, és nem csak a kövek és göröngyök szúrását, de a hideget is átengedi, kiadós felfázással viszonozva a jótettet, hogy valaki elhozta a Deichmanban tornyosuló rengeteg olcsócsizma közül.
Volt még HelloKittys, szívecskés és halálfejes, de egy mintához csak egy méret tartozott, így valójában csak a választék látszatát keltették, de egy ember csak egyféle gumicsizma közül választhatott. Nem érdemes azonban a gumicsizmadivatra fogni a praktikus szempontok hiányát. A helyi gazdaboltban kapható, vagy nyolcvan éve ugyanolyan típusban gyártott zöld gumicsizma is ugyanilyen hideg és komfortmentes. A nyolcvan évvel ezelőtti parasztok, majd téeszesek, vállalkozók, rászoktak arra, hogy télen újságpapírt csavarjanak a lábuk köré, nyáron pedig csak zokni nélkül ugrottak a csizmába. Nekem nincs kedvem újságpapírt csavarni a lábam köré, ezért beszereztem néhány tapadókorongos zoknit.
Tündér neve eredetileg Tünci, legalábbis a menhely önkéntese így szólította. Észrevettem, hogy Faiko sokszor unatkozik mellettem, például akkor is, ha naplót írok, hiszen nem tudom egész nap a kutyámat szórakoztatni, munkája pedig nálunk nincs. A mudi olyan kutya, akinek lételeme a munka, szeret terelni, figyelni, őrizni, intézkedni. Nyáj nálunk nincs, és mit is intézkedhetne egy ilyen kis faluban, legfeljebb, ha havonta kétszer erre jön a postás, őt jól megugatja. A kutyák imádják a postást ugatni, mert sikerélményt ad nekik. Mit érzékel a kutya? „Idegen jön ilyesztő biciklin, biztosan veszélyes. Az idegen rátapad a kerítésre. A gazda nem intézkedik, tehát nekem kell!” Ekkor odarohan, és felhúzott ínnyel ugat. Közben a postás bedobja a levelet, és elkarikázik. „Áhá! Elijesztettem”-- gondolja a kutya, és büszkén visszasétál a teraszra. Postáson kívül jár a házunk felé még néhány bicikliző gyerek, ugyancsak „elmenekülnek” Faiko ugatására, valamint lovak, akiket a helyi Lovastanya vendégei lovagolnak meg, miközben bebámulnak az udvarokba. Faiko a lovakat, és a kóbor, idegen kutyákat szereti a legjobban ugatni.
Hallottam egyszer, hogy a bebámuló lovasok Tündérre azt mondják, de ronda kutya! Tudom, mások csúnyának tartják őt, de nekem tetszik. Hosszú, ravaszkás pofája van, világítanak a nagy, hegyes fogai, ha kivillantja ínyét. Nem is tudom, hogy fér el az a nagy fogsor abban a kicsi szájban. Tündér viszonylag kistermetű kutya. Sokáig azt hittem, annyira visszamaradt a növésben, hogy nem is fog mudiméretűvé cseperedni, de azért csak megnőtt valahogy. Felér egészen a gumicsizmám közepéig. Ha bőrig ázik, sovány, mint egy agár, de mellkasa akkor is kidomborodik, mert megizmosodott, mivel sokat sántított a hátsó lábára. Ilyenkor batmanszerű lény.
Hogy Faiko ne unatkozzon, ez még nyár elején volt, minden nap kitaláltam neki valami meglepetést. Egy madzagra fellógatott pillepalackot például. Állítólag ezt a mudik imádják lökdösni. Faiko hozzá sem nyúlt, aztán egyetlen harapással elharapta a felfüggesztő madzagot, és inkább megkergette a macskát. Az oszlophoz kötözött vitorláskötelet már jobban szerette, órákig elbíbelődött vele, majd a megszerzett darabot is cafatokra tépte. Tele lett a kert sárga szöszmösszel. Valahogy rájöttem, hogy az igazi megoldás egy kutyatárs lenne számára. Mégis tétováztam, mert nem tudtam, két kutyát vajon tudok-e majd ugyanúgy szeretni, mint egyet. Végül Tündér személye meggyőzött, és aláírtam az örökbefogadási szerződést a mudimentőkkel.
Az első két hét nehéz volt. Faiko kutyám örült Tündérnek, aki pedig igazi királynőként élvezte, hogy Faiko elárasztja lovagias gesztusokkal, például Faiko neki adta a Nagy Csontját. Sajnos azonban már az első nap rettenetesen összevesztek valamin, aztán pedig Faiko féltékeny lett Tündérre. Ahányszor Tündért is megsimogattam vagy megdicsértem, Faiko rávetette magát, morogva elkergette a közelemből. Ez még most is így van néha, de két hét alatt rendeződött köztük a rangsorvita, és Tündér elfogadta, hogy itt Faiko az ő falkavezére. Azóta jól megvannak, bár természetesen Faikónak naponta bizonyítania kell Tündér előtt, hogy ő a főkutya.
Tünci helyett tehát Tündérnek szólítottuk, mert szerettem volna, ha méltóságteljesebb kutya válik belőle. Amikor ide került, már állítólag sokat nyugodott, mégis rettentő ideges volt. Folyton egy helyben toporgott vagy rohangált a kertben, és szinte sosem aludt. Vagy egy hét eltelt, mire először lefeküdt, és elernyesztette testét. Ennek ellenére Tündér mindig jókedvűen csóválta farkát. Azt hiszem, neki egy élénk, nagyhangú, bőbeszédű gazda lett volna az igazi, de kis idő alatt elfogadott engem is, aki nem vagyok ilyen. Tündér elfogadta, hogy szemlélődő, halk, unalmas gazda vagyok. Azt hiszem, meg is szeretett kicsit, főleg a jutalomfalatok miatt. Mindenesetre Faikóval egész nap jól eljátszottak vagy éppen veszekedtek. A kutyáknál nincsen egyenlőség. Ők falkaállatok, és az egyik mindig alacsonyabb rendű, mint a másik. Farkastörvények uralkodnak. Sokat tanultam a kutyáktól, mert ugyanígy van ez az embereknél is. Az ember is falkaállat. Két ember sajnos soha nem egyenlő, és az ember is csak az érdekei mentén cselekszik, ahogyan a kutya is. Óriási különbség azonban, hogy a kutyafalkában minden egyed, aki csak akar, megküzdhet a jobb pozícióért, és ha jobb, előrébb kerül a falkában. Az emberfalkában legtöbbeknek nem jut esély arra, hogy megmutathassák rátermettségüket, és elnyerjenek egy jobb pozíciót. Az emberi falkában nincs játék, és a falkavezér nem védelmezi azokat, akik hátrébb vannak a rangsorban. Az emberi falkában nincsen például harapásgátló ösztön. Az emberi közösségek talán rosszul működő falkák.
A kutyák csodálatosak, érzékenyek, de nehéz is megérteni összetett lényüket. Ahogy a traktornyomok között haladunk a sárban, felérünk a domb gerincére. Itt nem érzem jól magam, és a kutyáim is idegesek lesznek, ezért innen szoktunk visszafordulni. Faiko könnyedén kerülgeti a pocsojákat, Tündér combig gázol a sárban, otthon majd órákig tisztogatja a mancsát és a szőrét. Vajon rendben van-e ez így, hogy mióta hazajöttem, alig teszek valamit a bosszú előmozdítása érdekében? Elhatároztam, hogy meglátogatom a szüleimet, hogy felmérjem, vajon most hol van a gyenge pontjuk.
12. TÉLIKABÁT
Könnyű megszámolni, hány télikabátom volt, és könnyű visszaemlékezni rájuk, és ugyanígy vagyok a csizmákkal is. Ahogy haladok a késő őszi sártól csúszós úton a szüleim házához, úgy súlyosodik el a lábam és a hangulatom is, a sártól, és mindentől, ami mintha egyszerre jutna eszembe, és kellemetlen sárgalacsinná állna össze. Nincs még konkrét tervem, épp azért jövök, mert azt hiszem, a bosszú intuitív dolog, az élet többször is megadja rá a lehetőséget, és minél éberebben keressük, annál hamarabb fogjuk felismerni, és tudjuk megragadni az aktuális lehetőséget. Lehet, hogy ugyanígy van ez az élet többi dolgával is, bármit akarunk, várni kell, és mikor jön a marcipángalamb, kinyitni a szánkat. Sajnos sok gyereket hatalmas pofonok szoktatnak le az éber várakozásról, mondván, mire vársz, fiam, a sült galambra – anyám szokta így mondani, aki nem vegetáriánus, így az eredeti mondást használja, és sok olyan dologra rákényszerített gyerekkoromban, ami később károsnak bizonyult, sőt, melyet akár, a közmegegyezés és a törvények kapcsán, úgy is megfogalmazhatunk, hogy bűncselekmény áldozatává tett. A nappali álmodozásról való leszoktatás nem bűncselekmény, habár ha megfontoljuk, hogy az életben való boldogulás egyik legfontosabb feltétele, hogy az ember tudjon álmodozni, én erre is kiszabnék valami büntetést.
Vajon mi vitte rá anyámat arra, hogy tönkretegye gyerekei életét? Az alkalmazkodás és az önfeláldozás. Azt hiszem, anyám azt hiszi, a szeretet az önfeláldozással azonos, ezért kereste a mártírság lehetőségét az apámmal kötött házasságában. Kissé túlment azonban azon a határon, melyet még elnézhetek az ő saját szabad akaratának érvényesítésére hivatkozva. Ha ő el is határozta, hogy feláldozza magát, egy skizoid, pedofil alkoholista mellett, miért kényszerítette erre a gyerekeit is? Nem képzelem, hogy egyedi esetről van szó, sok anya szentesíti az apa által kezdeményezett vérfertőzést a lányával (vagy fiával), sőt, sokan maguk is tevékenyen közreműködnek, nem csak szemet hunynak. Azt hiszem, sok oka lehet, miért tesz így egy anya, az én anyám amolyan bosszúálló anya, aki számos okot talált gyerekei kínzására, ezek közül egy volt az, hogy ha ő is szenvedett gyerekkorában, akkor a gyerekei is szenvedjenek.
Anyám térdfájós volt, reuma, mert fiatal korában minibunda volt a divat, és nájlonharisnya. Volt is anyámnak minibundája, remélem, csak mű, mert már így is elég sok van a rovásán, nem hiányzik még neki az a sok meggyilkolt kis nerc. Egyébként is relytéj, honnan tellett neki bundára, akár valódi, akár mű, ha olyan szegények voltak, mint ahogy mesélte, amikor a gyerekeinek nem vett a kinőtt helyett új csizmát és új kabátot. Manapság is rettenetesen viszket három megfagyott lábujjam, már mínusz néhány fokban is. Aztán egyszer csak szüleim jobb belátásra tértek, és kaptam egy tolldzsekit. Le volt árazva, nagy volt rám és lila. Anyámnak megtetszett, az ő mérete volt, később még sokáig hordta. Azt hiszem, egy jó kabát és egy meleg csizma fontos a klímaváltozástól súlytott Magyarországon, ráadásul New Hampshire és Massachusetts hideg szeles vidéke óta folyton fázik a vesém. Miért ilyen hülyeségekre gondolok, amikor épp nyitva kellene tartanom a szemem?
Érdekel, mitől lett anyám gonosz és mártír egyszerre, de nem annyira, hogy kutassak utána, mert bármi is lenne az eredmény, nem mentené fel anyámat. Rokonokkal kapcsolatos ítélethozatal előtt ajánlatos átgondolni, mit gondolna az ember egy idegenről, aki hasonlóan cselekedett. És ha az ember az idegent elítéli tettéért, miért mentené fel a saját szüleit az alól a bűn alól, amelynek ő volt az elszenvedője? Nagypapámról jó emlékeim vannak. Amikor megtudta, hogy szeretnék egy rotring ceruzát, és anyám nem volt hajlandó venni nekem, azzal az ürüggyel, hogy csúnya lesz tőle az írásom, nagypapám hozott egyet, azt mondta, az utcán találta. Viszonylag ritkán talál az utcán az ember akármit, nemhogy pont egy rotringceruzát. Később a húgom is alkalmazta ezt a trükköt, ha lopott valamit, mindig azt mondta, az utcán találta, például talált tacskót ábrázoló ezüst medált egy ékszerbolt előtt, és egy ötezrest, az akkori legnagyobb címletű pénzt a vasútállomáson, útban hazafelé. Sajnos ez utóbbiról hamar kiderült, hogy hiányzik a családi kasszából, de az ezüstkutyát, ami legalább ennyit ért, és a többi apróságot, a szüleim sosem firtatták. Azért óvatosságból én nem mutattam meg, ha loptam valamit. Ebből is látszik, hogy sokkal zárkózottabb természetű vagyok, mint a testvéreim. Anyám biztosan sajátos viszonyban volt az apjával. Emlékszem, már gyerekkoromban is undorított, hogy kinyomkodta a nagypapám miteszereit. Már alig várta, hogy ezt csinálhassa, nagyítóval vadászta az apja bőrét, arcára kéj ült ki, és szinte kicsordult szájából az összefutott nyál. Mindig is undorodtam az anyámtól, de ezekben a percekben az elviselhetetlenségig.
Megérkezem, és túlesünk a formális üdvözlésen, az ajándékokat is átadom. Anyám kényszeredetten választ egy virágos mágnest, cicásat nem kér, a new yorki fotókat pedig nem is tudja értelmezni, fel sem ismeri, hogy fotók, és hogy egyáltalán ábrázolnak valamit, például hidat festő munkást a magasban. Ez a hídfestés folyton Arany Jánost juttatja eszembe, de anyámnak nincsenek balladisztikus asszociációi. Egyáltalán, azt hiszem, semmilyen asszociációi pillanatnyilag nincsenek, mert pont úgy jelenik meg most a valóságban, ahogyan a fejemben őriztem, az érettségi tablóképén keresztül. Nagyszüleim előszobájában láttam sokszor, ott volt kitéve anyám tablóképe, melyen úgy néz ki, mint Elizabeth Nietzsche, az álla, a haja, a szája körüli gödrök, árkok, és a szeme is, ugyan az a buta tekintet, mint Elizabeth Nietzsche-jé, amit jóval később láttam egy filozófiai történeti szöveggyűjteményben, és akkor tűnt fel az elképesztő hasonlóság. Olyasmi lehet ez, amikor a bizonyos fajta értelem hiánya az ember tekintetére kiül, mint amikor két pestisest hasonlóra gyötör a betegség. Hogy ez a hasonlóság miben áll, azon már nincs időm elgondolkodni, hiszen hamarosan indulnom kell, ezért körbesétálom még a kertet.
A kutyák, melyek jöttömre egy elkerített kennelféléből acsarkodtak ki, újra rákezdik. Két hatalmas pásztorkutya keverék, akiket kölyökkorukban apám bezárt ide, azóta nem jöttek ki, és ember nem ért hozzájuk. Ennek ellenére szemükben értelem, szőrük gyönyörű, fakó-fehéres. Apám minden este egy adag száraz tápot csúsztat be a kennel ajtaja alatt. Ő eteti őket, és ez azt jelenti, hogy nem is biztos, hogy minden nap kapnak enni, és apám máris tervezgeti, hogy lelövi őket. Mikor gyerek voltam, számos kutyánkkal, és velem és testvéreimmel kapcsolatban is tervezgette, hogyan öljön meg bennünket. Apám szeretett erről álmodozni, és ezt el is mesélte másoknak, a barátainak, akik néha meglátogattak bennünket. Egy-egy ilyen tervbeszámoló után nem jöttek többé. Sok kutyánkat tényleg meg is ölte. Pontosabban mindet. Azt hiszem, azok a kutyák helyettem haltak meg. Ahogy ezeket a pásztorkutyákat nézem, akik hiába erősek, vadak és fegyelmezetlenek, ki vannak szolgáltatva apám hajlamainak és puskájának, ahogy már félévente világra születő kölykeik is ki voltak szolgáltatva, és bele is haltak kiszolgáltatottságukba, rájövök, hogy ezek az állatok megérdemlik a bosszút.
Észreveszem, hogy tisztes távolságra bár, de elém penderül egy hasonló kutya, de kicsiben. Apám mégsem az összes kölyköt ölte meg a legutóbbi alomból. Ennek itt nincs neve, és mióta látta, apám hogyan végez a testvéreivel, nem enged embert a maga közelébe. Egy nem idevaló, gyönge kis lény, aki csak véletlen látogatást tesz ebben a házban. Gyere közelebb, kedves vendégem! Bárcsak megállapodhatnál nálam! Nem félek én a fogaidtól. Ó, mérgesebb annál az embereké. Te azzal csak a bántót bünteted, saját falkatársaidnak soha nem ártasz. Az ember pedig az embernek teszi napjait keserűvé.
14. GALLYSEPRŰ
Felfelé fordított gallyseprűk a fák a rózsaszín naplementében, öreg nyárfák, melyeknek teste eldeformálódott, megnyúlt, felső ágaik kiszáradtak, és végükön roppanós, merev ízületű kezek nyúlnak az ég felé, már hiába, mert nem élnek. Csak alul, néhány új sarj bizonyítja tavaszonként, hogy a fában még van nedvesség, mely hozzáértő gondoskodás hatására biztosan megfiatalítaná a fát. Mivel azonban ebben a faluban senki nem ért a fákhoz, hamarosan kivágják majd őket, mert veszélyesek. Valóban azok, karnyi vastag darabok hullanak a kertünkbe viharkor, azzal fenyegetve, hogy tényleg veszélyben vagyok, amikor az elemek tombolását élvezem a terasz védelmében.
A közeli tó okozza ezt a mikroklímát, hogy a nap távozása olyan, mintha balatoni képeslapokat feszítenének ki a horizontra. Meglepetésként jött most és korán a tavasz, úgy érzem, ez is tervemet támogatja. Egy ideje minden nap autóba ülök, és az autópályán egy óra alatt lent vagyok szüleim házánál. Sötétedésig nem mutatkozom, aztán, amikor már szorongásom gyülekezéséből is érzem, hogy jön a sötétség, megismétlem a mindennapos szertartást. Rettenetes élmény újra naponta a szüleim közelében lenni. Csak a bosszú tud rávenni, hogy idejöjjek, és a rám akaszkodó emlékek hazakísérnek, és nyomasztanak. Reggelente, amikor teavizet forralok, apám tervei nyomakodnak az emlékezetembe. Hosszan és élvezettel részletezte, hogyan fogja először egyik, majd másik kezemet, azután egyenként a lábaimat is, egy csendes forrásban bugyogó vízzel telt üstbe lógatni, hogy miután megfőtt, és én még élek, elfogyassza rólam a húst. Hasonló, bár szelídebb terveiről néha részegen barátainak is beszámolt egy-egy házibuli alkalmával. A barátok nem jöttek többé, és elmaradtak a házibulik. A házibulikat testvéreimmel vendégségnek hívtuk. Mi, gyerekek, imádtunk vendégségbe menni, mert biztosan volt sütemény. Azt is szerettük, ha idegenek jöttek, mert arra számítottunk, csokoládét, vagy bonbonokat hoznak nekünk ajándékba, amit majd megeszünk, mielőtt anyánk elveszi, arra hivatkozva, hogy elromlik tőle a fogunk. Vajon hová lett az a csokoládé, melytől anyánk megmentette a fogunkat? Sosem derült ki. Később olvastam, hogy a csokoládé gátolja a fogszuvasodást.
A házunktól nem messze, de már nem látható helyre parkoltam az autót, és gyalog közelítettem meg a kertet. Hátul másztam be, ahol a felvágatlan fa állt halomban, és könnyű lépcsőt jelentett a kerítéshez, mely amúgy két sor szögesdróttal hatásosan védett volna bárkit attól, hogy betegye a lábát erre az átkozott helyre. Nem is ereszkedtem le a kerítés benti oldalán, hanem felkapaszkodtam a fészer tetejére, mely a garázstetőben folytatódott, és egyik felét öreg tuják takarták jótékonyan, másik feléről a kutyák kennelébe lehetett ugrani. Először még megugattak a kutyák, de átmásztam az egyik tujára, és meglapultam. Szüleim szt gondolták, a kutyák a környéken portyázó hajléktalanokat ugatják, mert a hajléktalanszálló itt volt a közelben, és gyakran előfordult, hogy az emberek bemásztak a szomszédos elhagyott magtárba, amit már fel is gyújtottak szórakozásból. A hajléktalanok közelsége kellemetlen volt, már gyerekkoromból is úgy emlékszem rájuk, mint akik csak növelték a fenyegető veszélyt, mely közepette mindennapjaimat kellett túlélnem. Azt hiszem, szociális érzékenységemet itt csírájában taposták el a körülmények, mert nehéz együtt érzőnek lenni hajléktalan emberekkel, ha azok napi szinten lopnak az embertől, birtokot háborítanak, tüzet okoznak, vagy egyszerűen csak lesnek az emberre az út mellett, és ijesztgetik. Lehet erre mondani, hogy nem tehetnek róla, antiszociális, beteg, szerencsétlen emberek, akik a körülmények hatására viselkedtek így. Én is a körülmények hatására utáltam meg őket, vagy legalábbis lettem közönbös a problémáik iránt. Később, amikor nagyvárosokban hajléktalan próbált koldulni tőlem, minden összegyűlt dühömmel tagadtam meg tőle az adományt, és szitkozódva zavartam el a közelemből. Habár ekkor már nem hordtam magamnál vasbotot, mint gyerekként, annak a megszokásnak a biztonsága csengett ilyenkor hangszínemből, melyet a nálam lévő, és bármikor használatba vehető vasbot nyújtott. Később, felnőtten meglepődtem, amikor egy-egy szimpatikus, jóravaló hajléktalannal is találkoztam, aki csak csendesen ült a helyén, és végezte a munkáját, azaz koldult.
Ma is a tetőre hajló öreg tujaágak között vártam meg, míg apám befejezi az etetést. Ahogy szokta, a kennel ajtaja alatt bedugta a száraztáppal félig megtöltött tálat. A kutyák odavonszolták magukat, és pillanatok alatt behabzsolták a korongocskákat. Mikor elaludt a lámpa a bejárati ajtó fölött, én következtem. Elővettem a főtt csirkehát-csomagot, a tető szélére kúsztam, és ledobtam kettőt a kutyaház elé. Már körülbelül két hete végeztem ezt a szertartást, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy ma lejjebb ereszkedjek. Azt terveztem, hogy az etetés helyével egy szűkebb territóriumot alakítok ki a kutyáknál, melyet mindenkitől védeni akarnak majd, főleg attól, akiről azt hiszik, hogy el akarja venni a prédájukat. A kutyák ma is, mint mindig, rávetették magukat a csirkehátra, és elégedetten falták. Akkor egy kötéllétra segítségével elkezdtem leereszkedni. A kutyák látásból már ismertek, és azonosítottak az ételforrással, de még soha nem léptem közel hozzájuk. Amikor láttam rajtuk, hogy ahogy ereszkedem, nő bennük a feszültség és a tanácstalanság, újra ledobtam kettőt az előkészített falatokból. A kutyák megint elfogadták, és újra jóízű csattintásokkal rágták szét a csirkehátakat. Következett mai vállalkozásom legveszélyesebb pontja. Előbb ledobtam a csirkehátakat, aztán kezdtem lejjebb ereszkedni. A kutyák fenyegető morgással jelezték, hogy a csirke az övék. Ekkor egy-egy főtt marhalapocka lapos, porcos-húsos részét dobtam le, ahelyett, hogy el akartam volna venni a prédát, ahogyan a kutyák számítottak rá, mint morgásuk mutatta. A kutyák abbahagyták a morgást, nyugtázták, hogy a préda a kötelemben nem fogyott, hanem megszaporodott, én pedig visszakapaszkodtam a kötéllétrán. Még egy darabig a garázstetőről figyeltem, ahogy két mancsuk közé fogják, leszorítják a csontot, és elmajszolják, mintha csak puha sütemény lenne, majd következett második feladatom, Virág.
Szerencse, hogy a kiskutya még élt, bár már kétszer hallottam, hogy anyám mondja apámnak, „intézd már el azt a szerencsétlen kutyát”. Nem tudni, apám miért húzta ilyen sokáig, de ez amúgy is szokása volt. Mielőtt megölt egy-egy kutyát, mindig hosszan ízlelgette az ölés várakozásának örömét. Én minden nap izgultam, vajon Virágot megtalálom-e még, vagy nem pont aznap este kell-e végignéznem halálát. Virág fontos volt a tervemben, mert ő volt a két kutya megmenekülésére a biztosíték. Joggal féltettem a kutyákat attól, hogy ha sikerül a tervem, és valóban megtámadják apámat – ami egyáltalán nem volt biztos, még az átgondolt előkészületekkel együtt sem – veszélyesnek nyilvánítják majd őket, és elpusztulnak. Ezért elhatároztam, hogy magamhoz veszem őket. Virágot már előbb ellopom majd, ha már engedi megfogni magát, és az ő segítségével hitelesítem személyemet és az autómat a két nagykutya előtt, akik biztos, hogy nem akarnak majd csak úgy beszállni az autóba, hiszen sosem tapasztalták még meg, hogy járműbe szállni veszélytelen dolog, nem pedig csapda és bezártság. Még Faiko kutyám sem rajong az autóért, kizárólag valakinek az ölében szeret utazni, ahonnan jó a kilátás a futó tájra.
Virágnak érett, szagos sajt-falatkákat dobáltam, egyre kisebb távolságra magamtól. Mostanra elértem, hogy körülbelül egy méterre meg mert közelíteni, akkor több falatot szórtam el magam körül, majd ő is egy csirkehátat kapott. Ezt arrébb vonszolta, és miközben ette, végig rajtam tartotta a szemét. Lassan próbáltam közelebb húzódni, akkor felkapta a húst, és messzire szaladt vele. Visszamásztam a tetőre, és a szögesdróton kiugorva siettem az autóm felé. Dobogott a szívem nagy sebességgel, mint gyerekkoromban, amikor féltem, hogy utolérnek a környéken portyázó hajléktalanok, vagy a közeli laktanyából megszökött szovjet katonák.