A TÜNET
Apádnak kéne megint egy kutya. Meg egy konyha, ahonnan ki lehet zavarni. Összevizelt lábtörlő a garázs előtt, levedlett szőrcsomók mindenütt, a pázsiton kapart gödrök reggelre. Felmiszlikelt hírlap a virágoskertben, ha apád nem ébred elég korán. Mindig az kéne, ami nincs.
A kutya nem passzió, nem kedvenc. Metafora. Azt jelenti, hogy az embernek dolga van a világban. Hogy tele van szarva a kert, és azzal valamit tenni kell. Hogy a dülöngélő kerítést muszáj megjavítani. Hogy a hátsó ajtót zárva tartani, ha a vacsorából apád is akar enni. Hogy észnél kell lenni.
És a kutya siker, teljesítmény. Lord például tudott ülni, feküdni, átugrani a padot a szoborkertben. Ebből lett az első kenyérkereset tizenhárom évesen. Hamburgerkereset, mármint. A nyolcvanas évek vége egy alföldi kisvárosban, dobermanok jelentek meg itt is, ott is, és az igény, hogy őrizzenek, védjenek azok a kutyák, támadjanak parancsra, ha kell. Ember viszont nemigen, aki ezt megtanítaná nekik. Jó mulatság volt, fiús, kinőtt farmerdzsekiből csinált apád bandázst, heti két-három foglalkozás a folyó töltésén, a honorárium egy ökörszemes hamburger a város egyetlen gyorsbüféjében. A tapasztalatlanság nem zavarta apádat, könyvből tanultaktól magabiztosan állt habzó pofájú rottweilerek elé, visszagondolva tiszta röhej, de akkor, ott - nem kellett több. Meg nem fordult a fejben, hogy baj lehet, mert nem, mi is, csak arra kellett figyelni jó erősen, hogy a kutya ne harapjon. Ez a fő szabály. Hogy fogjon, de ne harapjon. Vezényszóra ugrik, rászorít a karra, és nem enged, nem lazít, nem kapkodja a fejét. Amíg az állkapocs ráfeszül a bandázsra, addig nem tud megmarni máshol. Meg, hogy terrierekkel soha nem dolgozunk. A terrier ugyanis nem kutya. És ennél többet tényleg nem kellett tudni. A szülőknek nem reklámozta apád a praxist, persze, a karja is folyton kék-zöld volt, de nem számított, mert az egyszerű szakértelem nagyon sok hamburgert termelt. Hamburgert és reputációt. Sikert. És évekkel később jelentkező makacs könyökfájdalmat.
A kutya szimbólum is. Már ha felnőtt emberé. Szimbóluma egy státusznak. Hivatalos igazolás a helyes életről. A kutyatartó olyan, mint a házas ember: nyugodt és megbízható. Béketűrő. Bogihoz, a malamutlányhoz például kellett a tűrés. Telente főleg, amikor fagyott volt a föld a kertben. Bogi ugyanis azzal mutatta ki gazdái iránti szeretetét, hogy a portára merészkedő macskák gerincét egy gyors mozdulattal eltörte, játszott kicsit a tetemmel, aztán kora reggel elajándékozta. Vagy anyádnak, vagy apádnak. Aki korábban kelt. És lihegve vigyorgott hozzá. Várta a dicséretet, jutalmat. Nem értette, mért veri meg apád, amikor pedig ő önzetlenül lemondott a zsákmányról. Ráadásul egy faluban éltek apádék akkor, sok cirmos kószált a környéken. Amíg el nem fogytak. Macskasírokat ásni mínusz tíz fokban, reggel fél hétkor, munkába indulás előtt a kőkemény földbe - az több mint próbatétel. Az olyan, mint egy konfirmáció. Elfogadása sorsnak, életnek.
És amikor a kutya eltűnik az ember mellől, az tünete valami másnak. A felbomló rend, a kizökkent világ fúj így riadót. Hogy elsodorja a négylábút. Az utolsó kutyát egy juhásznak ajándékozták apádék, kivitték tanyára őrző-védőnek, talán él is még. Muszáj volt. Mert az utolsó kutya hivatásának tekintette, hogy minden kis méretű élőlényt szétszedjen alkatrészeire. Módszeresen, hideg fejjel. Úgy boncolt, mint egy kutató biológus: érdeklődve, hozzáértéssel, eltántoríthatatlanul. Apádék viszont épp egy kis méretű élőlény érkezését várták anyáddal. Téged vártak. Átgondolták, hogy jót tenne-e neked, ha a kutya szétbontana. Aztán felhívták a juhászt. És apád nem siratta, nem fájt a hiánya, egyáltalán nem érdekelte. A kutya se, meg az élet se nagyon, aminek a része volt. Tünet. Csak nem vette észre apád, mert a kiképzős szakkönyvekben nem írtak róla. Máshol se.
Apádnak azóta nincs kutyája. És csak a pitbull foglalkoztatja. Ami nem kutya. Hanem egy jelenség, a gonosz testesülése. A pitbull egy mesterségesen rögzített mutáció, génhiba, egy természetidegen magatartásminta hordozója. A kutyák falkában élnek, rivalizálnak, verekszenek az erősorrendért. De minden kutyában működik egy kötött program, beléjük van építve egy fék. Ha érzi, hogy gyengébb a másiknál, ösztönösen megadja magát, a hátára fekszik, fölemeli a lábait, nyüszít. Ha pedig ő az erősebb, és a másik már feladta: nem támad tovább. Ezzel az ösztönnel védi magát az élet. Hogy nem kell elpusztítani a legyőzöttet, mert máskor, mások ellen még lehet ő az erősebb. Hogy nem csak egy maradhat. A pitbullból hiányzik ez a kód, a gát. Nem tehet róla, nincs meg benne. Minden esetben átharapja a kapituláltnak a torkát. Magától értetődően könyörtelen. Az ilyen lényt csak kívülről lehet generációkon át fenntartani, mesterségesen, erővel - a természetben életképtelen. Az elvadult kutyák csapatokba verődnek, vadásznak, basznak vidáman, megvannak a gazdák nélkül. Pitbull sosincs közöttük. A pitbull leöli társait. Egyedül öregszik. Aztán megdöglik anélkül, hogy továbbadhatná a rossz gént. Mert ilyenné rakta össze Isten a világot. Okosan. Apádnak meg kéne megint egy kutya.
AHOGY ANYÁD MEGJELENT AZ ALFÖLDI TÁJBAN
Apád rendes parasztgyerek volt. Olyan hegyeset tudott köpni, hogy megolvadt tőle a bitumen. Leharapta a trágyagiliszta farkát kint a Körös-parton, mielőtt rátűzte a horogra. Úgy fogósabb. Reggelente odabaszott a disznó orrára a keverőkanállal, hogy ne legyen olyan pofátlan az etetésnél. Apád arca földszínű volt, és messzire pöckölte a csikket a szoborkert előtt egy nap, hetedikes korában, aztán fellépett a Csepel platójára - cukorrépát tallózni vitték őket. És nem lázadt a sorsa ellen apád, jó volt minden úgy, ahogy, értette, tudta az összes fontos dolgot a világról. Például, hogy a gépállomáson kell majd dolgozni, nem a silózóban. Mert a műhelyt fűtik, meleg van télen is, meg nem kell folyton azt a dögletes bűzt szagolni, amit a silómedencéknél. Meg hogy a német vadászoktól dobozos Fantát lehet kérni télen, kulcstartót, sőt, ha már nagyon részegek, az Ottakinger sörből is adnak. Meg hogy, ha a Steigerből folyik az olaj, akkor nyilván szimeringes. Állt apád az öreg Zsótér mellett, a téesz kapujában, a munkagép bánatosan pöfögött előttük, és ritmusosan tolta ki magából fáradt, mélykék szutykot, mintha a nyakát vágták volna át. Szimeringes, mondta apád bölcsen, megszívta az orrát, elnézett a fácánnevelde irányába. Az öreg Zsótér meg morgott, hogy Basznád ki anyádbul a vippon-belsőt! Belerúgott a Steiger hatalmas kerekébe, aztán otthagyta apádat is, a gépet is a kiállóban, átment a Tessler-kocsmába, a sáros csizmája cuppogó hangot adott minden lépésnél. Apád tizenhárom éves volt akkor, és egy rossz szava nem lett volna, ha így marad körötte a világ. Helye volt a Nap alatt. Izmok dagadtak a karjában, le tudott darálni egy mázsa húst, és nem motorral, ez korábban történt, fél napokig tekerte azt a szart, amikor vágtak. Jobb kedvében megmarkolászta Zsilka Pötyi bugyiját nagyszünetben, irtózatos pofonokat kapott érte. Minden adott volt a boldog élethez.
Aztán furcsa, érthetetlen dolgok kezdtek történni. Apró akadások, megtorpanás, a kínos csendek. Jeleket küldött a világtörvény, hogy valami nincs rendben. Amikor nagyapád öt méteres, orosz teleszkópját vitte ki horgászni apád, például. Az első dobásnál akadt le a cájg, apád húzogatta, rángatta. A mederbe rőzseágyat fektettek a régi mederásók, biztos abba fordult bele a horog. Apád kezében meg elpattant az ötös teló, miközben próbálta kiszabadítani. Nagyapád nézte, forgatta este a horognyelet, nem hitt a szemének. Ebbe a botba acélbetét van fűzve, mit csináltál vele?, kérdezte. Apád megvonta a vállát. Nem csinált semmi különöset. És nem sokkal később elektromos dudát kellett szerelni a Camping biciklire. Balogh Imitől kapott apád tranzisztorokat, ellenállást, apró led-diodákat. Billenőt, huzalokat talált otthon, a menzán Imi egy szalvétára rajzolta fel sebtiben a kapcsolási rajzot. Közeledett az újabb jel. Fél napig szőrözött apád a csengővel, a nyákot fúrta, maratta, az apró, színes mütyüröket forrasztotta rá a textilbakelit-lemezre. Feszültséget mért, pólusokat ellenőrzött. A végén szépen kitakarított maga után, mindent elpakolt a műhelyben. A pákát is. Rácsavarta a zsinórját, visszatette a szekrénybe. Zsebtelep épp nem volt otthon, úgyhogy a készülék kipróbálása másnapra maradt. Apád a bundás kenyeret falta a munka után, elégedett volt, izgatott, már tervezte, hogyan dudál rá iskolába menet Matild nénire a sarkon. Nagyot kortyolt a kakaóból, vigyorgott, tetszett neki az elgondolás, a sikongató öregasszony képe. Ahogy nagyapád viszont nem örült egyáltalán. Remegő szájjal rontott be a konyhába akkor este, megállt, a kezében a forrasztó, fújtatott az idegtől. Apád elsápadt, amikor meglátta a szétolvadt, szétégett vezetéket. Az egész páka megfeketedett, ráflandírozta magára a műanyagot. Teljesen tönkrement, világos, nagyapád pedig beszélni kezdett, fojtottan, látszott rajta, hogy nehezen uralkodik a dühén. Beraktad ezt a forró szart a nitró mellé, mondta. Szuszogott valameddig, mielőtt folytatta. Ha csak egy kicsit több van az üvegben, felrobban. A kocsi begyullad, a ház is leég estére, itt döglünk meg mindannyian. Nem mondott többet, a forrasztót belevágta a kukába, aztán átvonult a szobájukba, nem is jött elő már aznap. Apád pislogott egykedvűen, nem kívánta már a kakaót. A vasműszaki meg délelőtt kilenckor nyitott, vagyis még tíz se volt másnap, mire kiderült, hogy feleslegesen égett szét a páka. A csengő nem működött. A tranzisztorból lila füstök szálltak fel, valamit nyilván zárlatosra kötött be apád. Nézte a kiégett szerkezetet, a rengeteg beleölt időre gondolt, nem értette, miért történnek vele ilyenek. Egyébként nagyapád megbékélt akkor még, de látszott rajta azért, hogy mindig szomorúbb, ha apád munkáival találkozik. Nem lehetett vele mit tenni. Pedig apád nagyon igyekezett. Hiába. És a motoros túrával telt be aztán a pohár, jött az elkerülhetetlen szakadás. Apád Balogh Imivel meg Oláh Szabival akart kimotorozni a szeméttelephez egy keddi napon, mindenki a saját motorjával, apád is kitolta a garázsból nagyapád régi Verhovina mopedjét, a Szimóhoz nem mert volna hozzányúlni. Rég nem használta már nagyapád a mopedet, biztos beszáradt, vagy fene tudja, nem indult. Rúgta apád, nem is köhögött. Rúgta, szívató, rúgta, semmi. Tologatta az udvaron, ráugrott, meg se mozdult. Csorgott apád hátán a víz, fél három volt már, kettőre beszélték meg a fiúkkal, rég elkésett. Pedig így beégni nem lehet. A végén még nem hiszik el, hogy van motorja. Mint ahogy tényleg nem is volt, de ez nem számított. A sztenderre állított moped blokkját kezdte babrálni, kapcsolgatott, tekergetett. A karburátort is megtisztogatta, nem segített. Minden határon túl ment már a tökölés, erőteljesebb, forradalmibb megoldás kellett. Ideges volt apád, berohant a garázsba, kihozta a lemezkannát meg egy féldecis mérőkupakot. Leszedte, félretolta a gyújtáscsatlakozót, a gyertyát ki, aztán a hengerbe öntött fél deci benzint. Gondolkodott kicsit, majd rátöltött még fél decit. Csak, hogy beinduljon, melegedjen, utána már úgyis szívja magától a naftát a blokk. Visszacsavarta a gyertyát, az első féket lefogta, ráillesztette a lábát a berúgó karra - most vagy soha. A Verhovina pedig valami mély csobbanást hallatott a szokásos nyikorgás mellé, más nem történt. Újra ráugrott a karra, megint semmi. Aztán újra, és újra, és újra. Az ötödik kísérletnél fordult ki a világ a négy sarkából. A szikra begyújtotta a nyomástól felmelegedett benzin egy részét, a blokk irtózatosat üvöltött, apád hátraesett, a kipufogóból kékes láng csapott ki, forgott a motor, mint az ítélet. És két másodperc múlva már elégetett annyi benzint a beletöltöttből az a szerencsétlen járgány, hogy a maradék a beszívott levegővel begyulladhasson egészen. Irtózatos robbanás volt, levágta a blokkot a vaskos szovjet vázról, olyan erővel, hogy a kocsibejáró kövér betonlapja azonnal megadta magát, sugarasan repedt ezerfelé. A moped segge felágaskodott a levegőbe, aztán visszazuhant, elborult. Csend lett. A Verhovina nem is szólalt meg soha többé. Összeszaladtak a szomszédok, az egyik hozott tűzoltószifont, telefújta szürkés-fehér porral az udvart. Nagyapád aznap este nagyon megverte apádat. És néhány hét múlva apád osztályfőnöke jelent meg náluk egy délután, a gyerekszobába ültek be, nagyapád szabadságot kért aznapra. Nagyanyád se kezdett vacsorát főzni, hogy ott tudjon lenni, amikor Erika néni, az osztályfőnök türelmesen, kedvesen azt tanácsolja apádnak, hogy talán mégis inkább gimnáziumba kéne menni. Nem való apádnak a szakmunkásképző. A jelentkezések már lezárultak, de szokott lenni pótfelvételi. Az nagyon rossz volt. Ott ült apád megszégyenülve, megalázva. Gimnáziumba. A tápos genyók közé. Oda azok járnak, akik semmire másra nem jók, a selejtek, a gyenge szarok. Apád gépszerelő akart lenni, a gimnáziumban abból semmit se tanítanak, nem fogják így felvenni az állomásra. Nagyapád bólintott akkor, és ellentmondást nem tűrve mondta, hogy Maradsz iskolában, amíg lehet, mese nincs. Apád látta a csalódást a szülei arcán. Hogy hiába fiú, mégse lesz belőle más, csak irodista. Így nem lett apádból békési paraszt. Egy kocka gimnáziumba dugták be, mint megesett lányt az apácák közé régen, titkolva is kicsit, szégyellve is kicsit, hogy ilyen a gyerek, de nem baj, majd kinövi. És kukoricát egyelni csak megtanították.
Két év telt el így, a könyvtár meg a trágyázás között ingázva, amikor egy nyári délután Isten végképp fordított apád sorsán. 1992-ben történt, hajnaltól szedték a krumplit azon a szombaton. Megállás nélkül egész ebédig, apád a végén minden vágásnál úgy érezte, kiszakad a válla a helyéből. Sokszor hordott fát, a kukoricatörést is végigcsinálta minden évben, de a krumplifészkek felvágása olyan nagyon összetörte, mint semmi más, járni alig tudott. Szerencsére nem csinálták estig. Ebéd után bezuhant apád a fürdőkádba, majd a nappaliban, a tévé előtt ülve aludt el azonnal, kiájulva, mint a lőtt kutya. Amikor kinyitotta a szemét, az egyik osztálytársa állt előtte. Szoknyában, blúzban, egy apró táskát szorongatott. Anyád volt. Csodálkozott apád, pislogott kómásan. Nem értette. Néha beszélgettek a lánnyal a gimnáziumban, az igaz, egyszer a biciklijét is felpumpálta, de apád egyébként nem ismerte, nem is egy társaságba jártak. Most meg ott állt a szobában, kiöltözve. Kísérj el a koncertre, légy szíves!, mondta anyád. Mosolygott. Apád pedig erős kávét főzött akkor, összekapta magát, Ne azt az inget, inkább a világosat, mondta anyád, miközben apád készülődött. Segített kivasalni a nadrágot. Ellenőrizte, jól borotválkozott-e meg apád. Autó jött értük.
A város régi zsinagógájában pazar hangversenyterem, olyan akusztikája volt, mint egy kristálygömbnek. Oda ment be apád öltönyben, nyakkendőben, anyád belekarolt, mielőtt a terembe léptek. Telt ház volt, tekintetek kísérték őket, ahogy vonultak, anyád vállán finom selyemkendő, apádnak gyöngyözött a homloka. A harmadik sorba szólt a jegyük, középre, az egyik oldalon anyád ült mellette, a másikon az akkori polgármester, nagyapád. Apádat bemutatták. Maga is rajong a bécsiekért?, kérdezte nagyapád, miközben bejöttek a zenészek. Azokért nagyon, bólintott apád. Szorította össze a száját, el ne röhögje magát. Aztán a művészek a pódiumon sokáig hangoltak, apád pedig anyádhoz hajolt. Most már késő, hiába próbálják megtanulni, súgta a fülébe. Anyád nevetett, apád megsimogatta a karját. Haydnt játszottak különben, az Órát, nem kezdőknek való, a menüett meg is feküdte apád gyomrát, de aztán a negyedik tételben a könnyed tánc úgy csapott át feneketlen mélységű drámába, felkavaró erőbe, hogy attól tátva maradt a szája. Jobb, mint a Korál, gondolta apád. A koncert utáni fogadáson a karmester mellé ültették őket, anyád elnéző mosollyal gratulált a dirigensnek, megemlítve, hogy most azért fáradtabbak, tompábbak voltak a szokásosnál. Beszéd közben megmutatta apádnak, hogyan kell használni a halkést. A kisasszony fülét nem tudjuk becsapni, hajtott fejet a karmester bocsánatkérően, majd kezet csókolt anyádnak. A pisztráng folyton félrecsúszott apád tányérján, a nikkeles kés csúnya hangot adva koccant a porcelánon. Menjünk innen, kérte anyádat, aki megtörölte a száját, körkörösen billegtette a borospoharat, beleszagolt, ivott is egy kortyot. Társalgunk még egy kicsit, aztán mehetünk, megmutatom a szobámat, mondta anyád. A legilletlenebb vágyait is úgy tudta elmondani, olyan magától értetődő nyugalommal, magabiztossággal, társaságban akár, mintha csak a városi hímzőkör kiállításáról beszélne. Nem voltak kétségei, se gátlásai, se félelmei. A nagy polgári ház emeletén pedig, az édeskés szagú lányszobában apád azt is megtapasztalta akkor délután, hogy vannak az emberi testen alkatrészek, amikkel legalább olyan nehéz bánni, mint a halkéssel.
BASZOMKA MEGÁLDÁSA
Apád csukott szemekkel, a korlátba kapaszkodva botorkált lefelé a lépcsőn egy reggel. Gőzös fortyogás támadt belül a fénytől, a feje csúszott szét a két falig, úgyhogy inkább tapogatózva, vakon próbálta, amíg lehet. Egy tágas, vidéki ház, téli vasárnap 1993-ban, odalent zajos élet nem sokkal nyolc után. A konyha felé fordult apád, mielőtt meglátják, tojást, kefirt vett elő a hűtőből, a fűszerek között kotorászott meggyőződés nélkül, ránehézkedett a turmixgépre, aztán leengedett a torkán egy adagot a sárgás, habos löttyből. Mélyeket lélegzett, koncentrált, nehogy elinduljon visszafelé az egész. A szemeit nyomkodta, az arcát igyekezett rendezni. Újra töltött a félliteres pohárba, hóna alá vette a pulton heverő hírlapot, majd a nappali irányába indult. Tudta, hogy úgyse lehet megúszni a társaságot.
A lépcső alól ahogy belépett apád a jó nagy szobába, úgy nyílt előtte a tér, a látvány, a réteges mélysége a bentieknek, mint később a dínók völgye a Jurassic Parkban, amikor Malcolmék felnéznek a térképből a terepjáróban. Legalább tíz ember volt a szobában, egyszerre beszéltek, és mindannyian sürgős dologban épp, mutogattak, rohangáltak, pakolásztak. A sok száz éves bútorok, a felfoghatatlan rendetlenség, a könyvek, újságok mindenhol, beszáradt csészék a lemezjátszó tetején, hivatalos iratok halomban az íróasztal sarkán, a színre festett falakon korondi cserepek meg fémrámás régi festmények. A hatalmas üvegfalon át az udvarról bevágódó reggeli napfény szemcsésen kavargó csíkokat húzott a levegőben. Anyád családja, barátokkal, ismerősökkel. Az istentiszteletre készültek, a keresztelőre, az egyik sarokban mózeskosár, benne gőgicsélt a keresztelendő, akiről apádnak fogalma sem volt, melyik oldalági kicsoda, nem tudta a nevét, ismeretlen baszomka, a szülőket se látta előtte.
Nem lehet jól elmondani, mit jelentett apádnak az a ház tizenhét évesen. Mindentől különbözött, amit korábban látott. Félelmetes volt, taszítóan hangos és gyors, idegen minden módon. Az őskáosz testesült benne. Meg más is. A borítás alatti minőség, a belső elegancia, az a tanulhatatlan nobilitás, ami belemeszesedik a csontokba, mire felnő az ember. És az iszonyatos szutyok. Szorongott apád ettől a világtól. Aztán szerelmes volt belé. Még később már csak unta, végtelenül, visszavonhatatlanul.
Az üvegfal mellett régi szófa állt, egy bárányprém borította, oda ült le apád, az ősz hajú férfi mellé, aki nem tartozott a családhoz, de ismerős volt, sokszor vendégeskedett anyádéknál. És kocsmaszagú volt apád, a gyomrából párolgott, a hajából, a bőréből, de nem tudott ellene tenni semmit, arra figyelt, el ne ejtse a poharat, az ősz hajú a kezét nyújtotta. Hogy van, kedves barátom? Felálltak kezelni, aztán vissza, apád a pohárral is intett az öreg felé, Miniszter úr! Nagyapád a szófa előtt, kezében gőzölgő teáscsésze, a földieper termesztéséről beszélt az ősz hajúnak. Hogy a csepegtető öntözés növeli igazán a hozamot, meg a Mara de bois fajta ugyan nem olyan szép, mint a Rapella vagy a többi örök termő hibrid, de a húsa, az mennyivel jobb, a műtrágya, gondos kacsozás és a csepegtető-rendszer - óriási üzlet, bizonygatta lelkesen. A kultuszminiszternek. Apád hátradőlt a szófán, nézte őket valameddig, aztán kihajtotta az újságot. Nagyapád életében nem látott földet, epret is legfeljebb a krémesben, abszurd volt az egész. Az ősz öreg meg tényleg értett mindenféle gyakorlati dologhoz, érdekelte is világ, de hogy a Rapella termesztése abszolút nem, az elég valószínű. Sose derült ki, mit akart nagyapád az eprektől, elsüllyedt, elmerült ez is, az újságot meg lehúzta apád elől anyád kisebbik testvére, Sakkozzunk!, mondta. Már terítette is a vászontáblát a parkettára, akkor lépett be a szobába anyád. A napfény most harmincnégy és fél fokos szögben esik be, szólt apádhoz egy idős úr, valamelyik nagybácsi, a nyakkendőjét kötötte. Az előbb mértem. Délre felmegy hatvanig, hatvanötig, tette hozzá, és még mondott valamit, amire apád már nem figyelt, a sakkozó kölyök a bábukat állítgatta, anyád meg kócosan, fürdőköpenyben leült a zongorához, nem nézett apádra, vakarózott egy ideig, aztán az e-moll verseny rondóját kezdte játszani lendületesen, kotta nélkül. Te jössz, lépjél már!, türelmetlenkedett az öccse, apád lábát bökdöste. A nagyapád addigra a kismesterek poétikájáról értekezett, a nagyanyád egy inget vasalt a tévé előtt, Jó házasságot kell kötni, nincs más megoldás, ismételgette, a Chopin egyre hangosabbá vált, Anti pedig, anyád óriás unokatestvére egy vaskos könyvet dugott apád orra alá, miközben a kölök a parkettán a zárt szicíliait bontotta ki, amit apád csak a hatodik lépésig ismert, úgyhogy sok jó nem nézett ki neki. Üsd fel!, mondta Anti. Apád nézett rá értetlenül. Üsd fel!, ismételte az óriás. Apád ránézett a könyvre, egy katalógus volt, Mercedes-alkatrészeket lehetett belőle rendelni. Kinyitotta középtájon, aztán várt, hogy most mi a teendő. Olvasd fel bármelyiknek a nevét!, mondta az unokatestvér, és demonstratíve elnézett másfelé, hogy ő nem lát bele a könyvbe. Azon az oldalon, ahol nyitva volt a katalógus, apád számára felismerhetetlen lemezdarabok fotói álltak a fényes lapon. Felolvasta az egyik alatt lévő megnevezést, w123 bal hátsó utastér fenékküszöb. Erre Anti betűket és számokat kezdett hadarni egymás után, apád követni se tudta, Nézzed a könyvben, mondta, ellenőrizd, ez a rendelési kód, akkor elismételte a betűket, számokat. Apád követte a szemével. Tényleg az volt odaírva, amit a másik hangosan felmondott. Az egészet tudom, bólintott Anti, kikapta apád kezéből a könyvet, és ment tovább, Sakk, kiáltotta a kölyök. Apád kilépett a kötésből. Megitta a turmixot, odament anyádhoz, hátulról adott egy csókot a nyakára. A szoba örvénylett, a férfiak már a zakót vették a folytonos kommunikáció közben, Terka néni, egy távoli rokon a lestyános csorba fűszerezéséről beszélt valakinek, nagyapád pedig Hitler hangjáról, az Európa fölött úszó feminin nyávogásról, és arról, hogyan látni rá a Nápolyi-öbölre a Posillipóról. A kölyök lépést követelt a szófa mellett. Hol aludtál az éjjel?, kérdezte anyád. A zongorázást nem hagyta abba. Apád nem válaszolt azonnal. Átölelte anyádat, aki ettől melléverte a hangok egy részét, Chopin kibillent a romantikus harmóniából. A vendégszobában, mondta apád. Belátott a fürdőköpeny alá, a hálóing alá, anyád keblei megrázkódtak a fortéknál.
Apádnak eszébe szokott jutni, hogy az a ház tehet mindenről. A levegő, amit árasztott - az vitte bele minden tévedésbe. Hogy az utolsó buszon is jegyet lyukaszt, akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ellenőr már nem jön. Például. Hogy csak az érdekli, amit az égvilágon semmire nem lehet használni. 1993, valószerűtlen messzeség, valószerűtlen figurák, az ősz hajú miniszter, aki úriember volt, értett valamihez. És nagyapád, aki egy tévés interjúban kisegítette a tolmácsot németből. Aztán angolból is. Oroszul idézte Ilf-Petrovék valamelyik poénját. Elveszett világ. Vagy akkor se létezett ez, csak ő látta ilyennek. Hiába. Mert ez, ez a valami, ami nincs - ez néz vissza apádra a tükörből. Szar ügy.
Aztán az ősz hajú öreg összecihelődött, a keresztelőre nem maradhatott, várták máshol. Kabátot vett, kalapot, mindenki kikísérte, még Terka néni is, kifelé menet apád kezébe nyomta a gőgicsélőt, aki ordított éppen. Rendezd el, édes fiam, ott találsz pelenkát, mutatott az íróasztal alatti nagy fűzfakosárra Terka néni. A picurka gyerek tekergőzött, ahogy apád megfogta, hányta-vetette magát, istentelenül üvöltött. Apád a földre sodorta az irathalmot a zöld posztóval borított íróasztalról, oda fektette, kibontotta a rugdalózóból, majd egyik kezével erősen lefogta, úgy hajolt be az asztal alá tiszta pelusért, törlőkendőért. Amikor felszakította a régi tépőzárát, egy csapásra elhallgatott az előtte fekvő. Visszaváltott gőgicsélésre, a lábujját kezdte szopogatni közben, a sárgás, laza gyerekszar nyúlványokat növesztve terjedt szét a posztón. Apád megtisztogatta a gyerek fenekét, a derekát hátul, a combjait, kitörölte a fost a lábai közül is. Ne vigyorogjál Baszomka, csak a bajt hozza majd rád, mondta apád félig komolyan. A kislány nevetett, örült, apád a púdert is felvette, aztán előrehajolt, hogy adjon még egy puszit a hasára, mielőtt visszacsomagolja. Az meg éppen akkor fordult egyet, apád már nem tudta megtartani. A puszi helyett az asztalra fejelt, a szétfolyt gyerekszar mellé. Nem esett le a kislány. Az a szag beömlött apád orrába, egy másodperc, kettő, érezte, ahogy felkavarodik az előző éjjel, mély levegőt vett, de már nem segített semmi, elugrani se mert, nehogy lepottyanjon a tisztába tett, rántott még apád a fején, rossz irányba, és már jött kifelé, sugárban rá a pelenkás kislányra. Ott voltak ketten. Apád homlokáról folyt a verejték, a kislány vidáman tapicskolt. Az unikumtól barna, tojástól habos, savtól bűzlő hányadékot tunkolta, mondott is hozzá valamit, kacagott szinte, tetszett neki. És apád látta a gyerek szemében, átvilágított a portól kavargó fénycsíkokon is - az erejét, a romlatlanságát, a szépségét az értelem nélkül való világnak. Apád látta. Aztán végighúzta két kezét a kislányon, tenyérrel, a lábaitól, végig a hasán, a nyakán két oldalt, az arcán át egész a feje búbjáig. Tolta, kente szét a hányást. És lassan, nyugodtan mondta közben a gyermeknek, amit muszáj volt, hogy: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged. Világítsa meg rajtad arcának fényét, és könyörüljön rajtad. Fordítsa rád az Úr az ő orcáját, adjon neked békességet, és hozza el az Ő országát.