Megszólaló
Mostantól már csak a szeszélyes álom
mintáiban fogunk rájuk találni:
elvonultak a cserepes lapályon
a háború utolsó katonái.
A – már úgy tetszik – eltúlozva festett
színpadias díszletek szétdobálva,
a sárga, zöld, a terepszínű testek
elhelyezkednek a tisztább halálba.
Híznak az erjedés bölcs vegytanába
vetett, felajzott létek vad zugokban.
A megfülledt, csípős, fekete trágya
füstölög, már-már sötét lángra lobban.
Sűrű levében a tavalyi szalma:
a maró lúgot ronthatatlan állja
vörheny csigolyák közt okker huzallal
épült másolhatatlan statikája.
Az útfélen a gödrökben a téli
szemét fehér szakállt eresztve rothad.
A Kálvária utca jegenyéi
megint valószínűtlenül ragyognak.
Kijjebb, hol már a város falu félig,
jámbor dicsfényül odakanyarítva
a roskadt háztetők fölé, fehérlik
az ultramarin ég egy ujjnyi csíkja.
Ragyafoltos házakban tiszta szappan-
illat nyirkos dohszaggal keveredve.
A Gödörben harsog javíthatatlan
borisszák rekedt, bikanyakú kedve.
De az idők recsegő hordalékán
keresztül a hűdéses renyheségből
a kékszívű fehér acetilénláng
váratlanul a horpadt ég felé tör.
Verejtékes, borostás Krisztus-arcok
nehéz házi szeszek tüzében égnek.
Gyűrött papírra hevenyészve rajzolt
jövendők, tervek, érvek, ellenérvek.
Száraz szelekben só marja a szájat.
Emészti egymást kétely és reménység.
A gondolat már majdnem megtalálja,
a mozdulat már-már megüli fészkét.
A töltésen túl a gizgazos ártér
görcs fűzfái közt káprázik a hőség.
Derül, sötétül, változik a háttér,
kiválik az egyetlen lehetőség.
Az aluvót nehéz álom csigázza,
törődötten ébred, s az élhetetlen
szerelem szép lenvászon-lobogása
elenyészik a vándorló egekben.