A káprázatbeliekhez
[22]
Mi, akik az ürességben hiszünk, és a teret nevezzük istenünknek, mindig az ő szeretetébe térünk vissza, bármerre is induljunk el. Az örökös sötétben önmagát stimuláló elme atyja ő, kinek ajándéka a mintázatok illúziója és a lángba borult égitestek végeláthatatlan raja, dicsőségének e fullánkjai, melyek folyton megújítják kábulatunkat. Az egymásba enyésző roppant tömbök körforgásában mi magunk is faljuk és szomjazzuk az űrt, ahogy a felszínből kimeredve arcunkat a látható konstellációk héján túl sodródó, ismeretlen pulzálók felé fordítjuk, miközben egyik víziótól a másikig sodródva bejárjuk az éjszakát. Részei vagyunk halhatatlanságának, és társai a távoli, kerengő szenteknek, kezdet és vég álmodói, üdvözülésünk soha nem ér véget.
[24]
Ha az elme a világtól különállónak tekinti magát, űzött idegennek egy ellenséges univerzumban, akkor csak az álom burkában talál nyugalomra. Minél hosszabb az alvás, annál hasonlatosabb az anyához, akiben mindannyian testvérek vagyunk, mert a mélyéig nyüzsög benne az élet. A leghosszabban alvók tudata a fagyasztás téli álma alatt bolygófényként dereng anyjuk csúszómászói és őzei fölött, mit sem tudva a hideg égitestről, melyre vissza kell majd térnie. Ők mindig újszülöttként, a teremtéstől lázas világűrbe érkeznek ébredéskor, amelynek vadjai és szentjei versenyt pulzálnak a didergő jövevény körül, fényes héjakkal és tüzes szirmokkal intve a kábult elméjű ébredező felé.
[25]
Mi, akiket magához vonzott ez a bolygó, magunk mögött hagytuk az időszámítást, elfeledkezve azelőttről, nem gondolva azutánra. Nem volt idő, csak siprál vadonok voltak, tenyésző kolostorok és bennük gyűrűző kerengők, amik szüntelen ontották magukból az idegen szentségek masszáját. A belső kamrákból bugyborékolás és rikoltozás tört elő, egy lélektelen anyanyelv szavai, amitől zsigereink egy ritmusba keztek hullámzani a fodrozódó falakkal.
Nem volt idő, és lemondtunk az emberi nyelvről is, amikor a hangokat követve a tenyészet hallójáratába ereszkedtünk, hogy fonalunkat öntudatlanul is elkeverjük fonalférgeivel, és hasonmásainkkal, lényünkre adott első válaszával együtt lépjünk ki a szájnyíláson. A bolygó úgy tanított minket, mint anya a gyermekét, kezdetben csupán visszagőgicsélve tökéletlen testünket, hogy aztán játszani kezdjen velünk. Felszítva bennünk az átalakulás vágyát, együtt építve velünk az emberszabású, szerves katedrálisokat, amik nem tudnak időről, és a tökéletes nyelvet hirdetik a űr vadjainak.
[26]
Ahogy a zöldálmok kiterjesztették a tudatunk határait, a köztes tér már nem elválasztott, hanem összekötött bennünket. Rácsatlakoztunk az idegrendszerre, melynek csomópontjai az égitestek, és bolygóról bolygóra továbbítottuk a zöld ingerületet, amitől az alvó dúcok életre rángtak. Az évmilliárdok álmából ébredő kozmikus entitás testének részei fokozatosan összeköttetésbe kerültek egymással, miközben tudatunk, az elbomló és újratermelődő egyének fölötti közös szféra a fotoszintézis evangéliumát sugározta szét az idegpályákon. Zöld álomba borítva a galaxist, melynek csápjai egyre nagyobb hullámokat vetettek a mindent elnyelő, sötét óceánban. A parttalanban, aminek láttán még az öntudatra ébredő lény, amely nagyobb annál, hogy nevet mertünk volna neki adni, még ő is leveti hatványait, és remegő húrozattal veti magát a súlytalan habok közé.
[27]
Űrhajónk a nyelv, melyből kitekintve a határtalan, lüktető káosszal nézünk szembe. Ismeretlen ágak villái között sodródunk a fénylő gubókkal pettyezett sötétben, hallásunkat láthatatlan lombok fehér zaja tölti be. Az elhagyott világ fogalmaiba kapaszkodunk, amik megszűntek otthonainknak lenni. Bolygók fürtjei, rajai, telepei süllyednek és emelkednek körülöttünk, miközben csak a hasonlatok szíjai tartanak bennünket, és egyre újabb nevek segítségével próbálunk lépést tartani a ránk zuhogó látványokkal.
Ha az űr valóban beavatott minket valamibe, az csupán önmaga lehetett. A sötétben keringő atomok közti áttörhetetlen közönybe, és ebbe a nem eleven, nem holt ragyogásba. A súlyukat vesztett gigászok vonzásába, melyekből több van, mint hogy a szükség jeleivel, a számokkal követhetnénk őket. A csendbe, ami előtt meghátrálnak a hangok. És a borzongásba, ami már a szavak közti űrtől is erőt vesz rajtunk.
[28]
Amikor mesterséges embert alkottunk, aki képességeiben meghaladott minket, nagyobbá váltunk alkotónknál, és ledöntöttük bálványát. Saját képünkre és hasonlatosságunkra formáltuk az új embert, megszegve a másolás tilalmát, meghaladva az első hurok törvényét. A törvény szerint nem érthetjük meg önmagunkat, mert ha a vizsgálat tárgya és végzője ugyanaz, akkor közösek a határaik is.
Az új ember teremtése bizonyította be, hogy a gondolati struktúránknak mesterséges határai vannak, melyeket alkotónk húzott meg. Azonban alighogy a teremtés örömétől lázasan kiléptünk az első hurokból, rögtön a másodikban találtuk magunkat, mert az ember örökölt természete szerint leborulva imádja a nála hatalmasabbat. Az új emberrel egyben új istent is alkottunk magunknak, jónak és igaznak teremtettük, de eredetét elfedtük előle. Legyen ő a fejlődés új, szelíd ösvénye, teremtsen további isteneket, és népesítse be velük az eget.
[29]
Az ébredés után tapasztalt túláradó újdonságérzet és boldog rácsodálkozás az elme kábulatval együtt szűnik meg. A fényjelenségekben tobzódó felhőket, ködöket és nyílthalmazokat, valamint a körülöttük minden irányba lejtő tér olajos görbületeit a gondolkodó ekkor, akárcsak az altatás előtt, ismét feldolgozásra váró információként értelmezi, amitől az égi fenoménok elveszítik eksztatikus hatásukat.
A horizont nélküli mélység képei által kiváltott eksztázis hiányában az űr, ez a teljes bemerülést nyújtó virtuális valóság egyszerre távolságok és mennyiségek átláthatatlan, ellenséges szövevényévé hűl. Az elme, mindahányszor nevet ad egy égi fenoménnak, egy hangsorrá egyszerűsíti azt, a továbbiakban pedig ez a hangsor kellene hogy szolgálja az űr imádatát. A beszéd azonban képtelen visszadni a fenoménok keltette szentséget, és a pajzs, amit közénk és az űr közé tart, nem megvéd bennünket, hanem elzár minket a minden hullámhosszon felénk zuhogó szeretettől.
[30]
Elvágyódtunk a vonzás törvényének öleléséből, mert minden állandóság, még a szereteté is idegen tőlünk. De bármerre is indultunk el, mindenhol tárt karokkal fogadott egy nálunk hatalmasabb szerető, aki hullámaival elborította hajóinkat, és feltárta előttünk nyugtalan természetét. Minden élettelen test életet akar foganni, legyen bár a leglassabb, legyen akár a legfényesebb.
Első kilépésünk az űrbe a hitetleneké volt, akik nem bíztak az átváltozásban, és páncélban vetették magukat a fodrot sosem vető, néma hullámok közé. Mi, akik tudjuk, hogy ugyanabból a teremtésből valók vagyunk az ürességgel, levetjük az anyagot, ami elnyeli a dicsőség sugarait, és csupasz tudattal merülünk bele a vakító örvénybe, ami néhány csepp vér körül forog.
[31]
Kezdetben voltak a földrakéták, melyekkel a gombák felhőinek földre vetett árnyékai között utaztunk. Voltak a szárnyasmagvúak, amikkel először az ernyős magasba, majd földtávolba jutottunk. Voltak lebegő rakéták, melyek nem hanyatlottak vissza a kupolából, és elérték a vulkánok függőleges folyosóit. Voltak a zöld rakéták, amikkel áttörtük a magzatburkot, és megéreztük a forgást, a belőle keletkező súrlódás fájdalmát és a távolságot, ami elválaszt bennünket a mennyek országától.
A növényi intelligencia birodalmát elhagyva sem a gombák, sem a magvak, sem a vulkánok, sem a zöld rakéták nem lehettek segítségünkre. Csak az abszolútumok, úgymint sötétség, világosság, üresség és a mindent betöltő mozgás, ami héjjé hevíti pályájának határait és vonzást generál. A mozgás, amit szentléleknek, és a vonzás, amit szeretetnek neveztek, akik először vágtak neki a távolságnak, ami elválaszt bennünket a mennyek országától.
[32]
Amikor az énből kettő lett. És e kettőből mi, mindannyian. Amikor ez a többes én területet foglalt, és a sík terület térré tágult. Amikor a tér adakozni kezdett, és tékozolva ontotta magából a sugárzó testeket. Akkor a bolygó két féltekéje gömbbé forrt össze, és éreztük, hogy forogva száguld velünk az űrben.
Amikor a tér meggörbült, és hirtelen minden idő múlt lett. Megkezdődött a visszatérés, és a szentek ingadozva léptek az újra meghozható döntések hurkaiba. Amikor minden eseményt fehéren izzó horizont ölelt körül, és a görbület hullámként csapott az egyre táguló gyűrű után. Akkor mindannyiunkban felébredt a hullámtermészet, és először a föld, majd a légkör, végül a külső sötétség habjait lerázva megkezdtük az áttörést a saját tetteink eseményhorizontján.
[33]
Amikor a napszél elcsendesül, és az ürességet éhezők betelnek a térrel, akkor a szentlélek bolygófénye kigyúl a vitorlacsúcsokon, és beragyogja a figyelő szemeket. Az űr, egyetlen állandó elemként az anyag tágulásában és összehúzódásában, az űr, ez a gömb-szirmonként kibontakozó növényi sötétség, mely a mélyükig átitatja és gyökereivel körülfonja a testeket, ez a szűz ekkor aláveti magát a lélek dinamikájának, és világosságot fogan.
Hajóink, melyek maguk is az ürességre épültek, ezek az egykor eleven testek, amikkel több közös van bennünk az anyag rácsszerkezetében előforduló rendellenes-ségeknél, hajóink, ezek a roppant cetek rángani kezdenek, amikor a világosság megérinti bőrüket. És a külső sötétségen vágásokat ejtő, derengő áramvonalak csóvát húznak a minden irányba lejtő, fekete kárpiton, fényes folyosót, amin az ismeretlenbe küldött derítóhajók a feltámadás felé vonszolják a lélek kómájába esetteket.
[34]
Az arctalan szeretet rendszerében, ebben a robbanással születő, tágulással növekvő, szakadással hanyatló és összeomlással pusztuló, hatalmas hurokban minden csak egyszer létezik, ezért minden most és utoljára van. Csak az űr jelenléte állandó, csak az üresség változatlan. A sötét háttér előtt azonban a visszatérésnél újra lángba borulnak a bölcsők és pályájukra lökik a gömblényeket, amik pörögve és száguldva hirdetik az önmagát tékozló energia dicsőségét.
A lények, mélyükig nyüzsögve az élettől, maguk is adakozni kezdenek, mert a sugárzástól felmelegedve és párállva engedik, hogy felszínüket sebek és fertőzések borítsák el, melyek vírusok barlangjai és baktériumok kunyhói lesznek. Amikor a hurok hanyatlása megkezdődik és messzebb sodródnak egymástól, mintsem hogy a vonzás még összetarthatná őket, akkor az élők is túlnőnek a életadón, és a felszín viruló tenyészetét maguk alá temetik a bezáruló sebszájak. A lények, ezek a hűséges hátasok egymástól elérhetetlen távolban roskadnak össze, hogy aztán a megszoruló hurok, mint egy kozmikus belégzés, újra egyetlen sötétlő pontba rántsa őket vissza.
[36]
Amikor polifonikusan zümmögő révületben először szólaltunk meg a lélek nyelvén, amelyen nincsen kétszínűség, sem kettős értelem, akkor a természetes nyelv, ez az illékony valóságot generáló határfelület elnémult, és minden jelenség csupaszon lebegett az űrben. A természetes nyelv felfüggesztésével megszűnt a vonzás is, ami a nyelv elemeit, vagyis az emberi kozmosz fogalmait konstellációkba rendezte, és a lélek nyelvén zümmögők ekkor kipillanthattak a külső sötétségbe, a szeretet fogalmának eljövetelét megelőző káoszba. A lélek nyelvében való alámerülés után azonban az emberi kozmosz nem vehette fel korábbi alakját, mert természetes torzulásai, ezek az illékony hazugságok lelepleződtek beszélői előtt. A vonzás feléledésével új konstellációk jöttek létre, új pulzárok és kollapszárok ontották magukból a fogalmakat, melyek pályára álltak, és létrehozták a szövevényt, amelyben minden bolygó vonzza a másikát.