Novák Zsüliet

Sárgarigó, darázsfészek nem is asszony, ki nem részeg

(regényrészlet)

 

1. fejezet,

ami akár Előszó névre is hallgathat

 

A nevem Rozmaring. Hatvannégy éves vagyok, frissen nyugdíjazva. Ebben a faluban születtem. Ha nagyon pontos szeretnék lenni, közelebb laktunk a Szamoshoz, mint Magyardűlőhöz. Egész életemben azt is mondtam, hogy Szamosmentén születtem, nem Magyardűlőn. Mert egész életemben attól féltem, találkozok valakivel, aki ismeri ezt az egész borzalmas történetet, nekem pedig nem lesz lehetőségem ismét egy új életet keresni.

Az, hogy most mégis itt vagyok, Magyardűlőn, csak az ostoba makacsságomnak köszönhető. Annak a makacsságnak, amivel én, az igazság bajnoka felépítettem a külvilág számára egy sohasem volt gyermekkort, amit megismert a férjem, megismert a gyermekünk, akik a tudatlanok kegyetlen megérzésével azt a büntetést rótták ki rám, hogy éveken keresztül minden este elmeséljem néha ugyanazokat, néha újabb és újabb kitalált történeteimet. Senki sem gyanakodott. Egy idő után már én sem. Addig ismételgettem csínytevéseimet, míg én is elhittem. Persze, valahol, mélyen tisztában voltam vele, beteges hazudozóvá lettem. Amikor a lányom másnak mesélte a történetet, hogyan erőspaprikáztam össze kisiskolásként az evőeszközöket, a túlságosan kiszínezett részeknél még rendre is intettem és kijavítottam.

Az évek folyamán belém égett a látvány, ahogyan apámtól kérek egy szalonnás katonát sok paprikával, ő pedig a bajsza alatt mosolyogva nyújtja át nekem. Azon a falaton pedig egy olyan erős paprika volt, amitől a lélegzetem is elakadt. Lángra lobbant az ajkam, a nyelven, majd, ahogyan kapkodtam a levegőt, még a tüdőm is. Egyszerre folyt a taknyom és a könnyem, csak hápogtam segítségért de a szüleim csak kacagtak, kacagtak. Erre én olyan sértett lettem, hogy a hétvégére minden, de minden csípett a házban. A kenyér, amit megszeltek, az almás pite, a görögdinnye, apám cigarettája. Bármihez, amihez hozzányúltak, mart. Először azt hitték, véletlen, aztán még nevettek is, amikor már rájöttek, hogy az én mocskos kis kezem van a dologban. Pár nap múlva pedig nagyon idegesek lettek. És hiába csattant el egy-két pofon, hiába hízelegtek, nem árultam el, mi minden van bekenve erőssel. Végül apám a térdére ültetett, a kezembe adott egy paprikát és azt mondta, hogy ezt most rendezzük le egyszer és mindenkorra. Még a borostyánnyelű bicskáját is ideadta volna, hogy azzal vágjak belőle, de nem akartam. Csak tömtem be az egészet a szájába, ő pedig sírva, nevetve ette a méregerős zöldséget én pedig töröltem le a ruhám ujjával a könnyeket az ő arcáról, majd a magaméról, amitől már az én szemem is csípett, de csak kacagtunk, kacagtunk és olyan jó volt ez a fájdalmas nevetés, aminél se fájdalmasabbat se viccesebbet sosem tapasztaltam. Aztán miután elárultam neki, hogy én kizárólag az evőeszközöket kentem be a paprikával és azokat mossák el, esküszöm, hogy életében olyan büszkének nem láttam, mint akkor. Ezt onnan is tudom, hogy miután elmesélte Marosán bácsi kocsmájában az esetet, a következő héten minden falubéli megsimogatta a fejem, kezembe nyomott egy almát, pogácsát vagy egy marék diót és olyanokat mondtak, hogy jaj lesz itt néhány év múlva minden legénynek, meg hogy ha fiú lennék, én lennék itt a következő tanító. Ja, a cigarettához pedig valóban nem volt közöm. Azt tényleg ő tehette a kezével. Az ilyen részletek adják az igazság fényét.

Látják, hát ilyen aljas kígyó voltam egész életemben még a legszűkebb környezetemmel is. Csaknem elhittem, a történtek voltak életem hazugságai és a fejemben lévő az igaz. Csak a való világ lehet hamis, ami belőlem jött, azokban sosem volt semmi álnokság, harag vagy valódi bosszú, csak játék. Mindhárman szerettük ezt a mesét. Valójában annyiszor elmondtam már, hogy amikor behunytam a szemem, láttam, ahogyan kenem a késeket miközben félve tekintgetek ki az ablakon, láttam apám jóságos barna szemeit, amint jobb belátásra térít. Éreztem a durva bajszát, ahogy puszilgat a nyakamba, miközben rázza a fejét, az én gyenge bőröm pedig kipirosodik, kicsit megsérül, kicsit éget, de azt akarom, hogy ne hagyja abba soha, de soha. Álmodtam is vele. Mindig pont így álmodtam meg a történteket. Pedig apámról csak annyit tudok, hogy hát valahol biztosan kellett, hogy legyen.

Stabil erkölcsi alapokat adtam át, jó asszonya voltam férjemnek. Erős, hűséges, szorgalmas, olykor egy kicsit kemény és hideg, de ezt elnézte nekem. Ő öt éve halt meg, sosem tudta meg az igazságot. Gondoltam rá, hogy a sírjánál meggyónom, aztán úgy voltam vele, az a tisztességes, ha hagyom békében nyugodni. Ezzel csak magamnak nyújtanék feloldozást és ennyire önző végképp nem lehetek. Ha életében magamba fojtottam a dolgokat, halálában is tiszteljem meg ennyivel. Lányunk már apja infarktusa előtt Brüsszelben gyakornokoskodott, majd kint is maradt. Tudom, azt várta, hogy amint megszabadulok a munka terhe alól, kiköltözöm hozzá. Aminek nyilván az lett volna a vége, hogy az ő gyermekeinek is ugyanúgy mesélnem kellene a soha nem létezett szamosmenti gyermekkorom szép emlékeit. És habár jól tartom magam, mind szellemileg, mind fizikailag, fiatalabb már nem leszek. Egyszer csak elrontanék egy történetet és akkor az egész életem romba dőlne, ahogyan 1947-ben.

Talán meg is tudtam volna halni, így, a kitalált apám és kitalált anyám éjjelente megálmodott  szeretetétől ölelve, de elmúltak ezek az áldott idők. Nyugdíjazásom első éjszakáján az igazi valóság látogatott meg. Ötven éve nem láttam azt a rengeteg vért és tüzet, amit tizennégy évesen, mielőtt el kellett hagynom Magyardűlőt.

Így hát megadom magam.

A felejtés nem létezik.

 

2. fejezet,

amelyben kiderül, hogyan tett szert egyetlen szemre Marosán Iosif

 

1936. augusztus 1-jén, burokban születtem. Ennek köszönhetően nevelt föl anyám. Mert a bába azt prófétálta, hogy szerencsésnek jöttem e világra. Ehhez hozzájárult a tiszta, augusztusi égbolt, ami egyébként is jó jel, hát még burokban. Azt fölrepesztve szerencsém teljes tudatlanságában visítottam, anyám pedig, aki a balszerencsétől sokkal inkább tartott, mint istentől, mégsem csapott el a melléről. Pedig ennek előtte anyám álma úgy szólt, miszerint Szent Iván nap éjszakán a szőlőhegyen, mikor látta sok lüdérc gyülekezését, kikkel egy hordó bor és egy fekete ló volt, melyeket elköltöttek, a lovat kibelezték és rozmaringgal megtöltötték, a lüdércek közül egy hozzá szállott azt mondván; azt meg kellene ölnünk. Egy másik azonban visszahívta; semmi közünk nincsen hozzá, semmit sem tehetünk néki.

A jövendölések harcában az döntött a javamra, hogy a rossz mindig itt van, a jó meg ritkán jön, azt nem lehet elszalasztani. Pedig a román minden évben kikért cselédnek, minekután hetekig hol igent, hol nemet mondott anyám, végül újra meg újra kért magának, adott nekem egy év türelmet, hátha még meglátja azt a szerencsét.

Azt végül sose láthatta meg, de a balszerencsére már nem kellett olyan sokat várnia.

Pedig hitt a szerencsében. Különben nem adta volna a Rozmaring nevet. Ha nincsenek rozmaringbokrai, talán túl se éltük volna. Ha igazságos akarok vele lenni, talán a falu se élte volna túl. Ezzel erősítette mind az idegeket, mind a gyomrokat, amikre nagy szükség volt akkoriban. Ez volt az egyetlen szer gyomor- és epegörcsökre, valamint banyalázra. Hát ennyi. Minden falunak szüksége van hét rozmaringbokorra ahhoz, hogy túléljen egy háborút.

 

Magyardűlő egy egész utcából állt, azon belül harmincnégy házból állt. A mi házunk volt a harmincötödik, az erdő mellett, két-három kilométerre az utolsó háztól. Abban lakott Pupek Pisti az apukájával.

 

Édesanyámon felül egy természeti csapás élt a faluban. Marosán bácsi, a Félszemű. Mind a huszonhat (majd tizennyolc) falubeli gyereket vele sápasztották. A vész után gazdagodott meg. Ez a vész persze csak nálunk volt A vész, ugyan, háború idején ki törődik a szőlővel. Azért háború idején is mindenki szerette az alkoholt, még inkább, mint háborún kívül. Különben nem tudok sok borzalomról beszámolni. Minket és a környékünket is annyiban érintettet a harcok, hogy behívták a katona köteles férfiakat, aztán Magyardűlő évekig jól elvolt úgy is, hogy asszonyok, öregek, gyerekek meg nyomorékok lakták. Mi is ebből éltünk anyámmal. Gyógynövényekből és alkoholból. Ennek a két dolognak maradt abszolút csereértéke, amiből élelmet lehetett szerezni.

 

 

Mindenki iparkodott menteni a szőlejét. Ki így, ki úgy. Ki tehette, méregerős permetszert vásárolt. Kinek nem domboldalon feküdt a szőlőse, öntéssel próbálkozott. Anyám csolyánoldatot készített.

Száz liter vízhez szedtünk tizenöt kilót. Rossz gyolccsal tekertük be a fél kezünket, amivel rámarkoltunk a növényre, a másikban késsel vágtuk a csolyánt. Két napig tartott a gyűjtés. Az első néhány tucat csípés fájt, utána már csak azt éreztem, mintha valami újra meg újra, csupán oktalan véletlenségből suhintaná meg égő bőrömet. Ahogyan hágott magasabbra a nap, úgy váltunk mi is egyre figyelmetlenebbé. A méternél is magasabb gyomban mennél beljebb haladtunk, annál több indája találta meg csupasz lábszárunkat, hajoltak be a szoknyánk alá megcsípni előbb a combunkat, aztán a valagunkat is. Éjszakára vizes ronggyal borítottuk be testünket.

Reggel visszatérve a csolyánosba anyám azt mondta, ha ma jól dolgozunk, holnap már nem kell visszajönnünk. Erre kicsordult a könnyem, pedig még hozzájuk se értem. Anyám annyit mondott, legalább sose leszek köszvényes. Na elég annyi, összegyűlt aznap estvére a szükséges gaz. Aztán öt napig érleltük az oldatot. Azalatt kiástuk a filoxérás szőlőtőkék gyökerét félig. Néhány nap alatt méteres lyukak és kis földhalmok borították a mi vitiszünket is. A harmadik napon a csolyáncsípés finomságára és könnyűségére áhítottam, ami a bőröm felszínét duzzasztotta hepehupásra, nem a testem bensőjében okozott váratlan görcsöket, amiket csak először akartam kirázni, lengetni, megnyújtani. Visszatérve a szokott mozdulathoz ismét ugyanott termett, rosszabbul esve, mielőtt fölegyenesedtem és lefejtettem ujjaimat az ásó nyeléről. Éjszakára borókazsírt tettünk magunkra, a vérhólyagokra körömvirágot. Reggel pedig kezdtük elölről.

Hiába. A csolyánoldat semmit sem ért. Ugyanúgy kipusztult a szőlőnk, mint azoknak, akik elárasztották a földet, vagy akik betrágyázták a gyökereket. Így nem volt mást tenni, meg aztán már úgyis kiástuk a tőkék nagyobbik részét, kiszedtük egészen, kitettük a vájat mellé, vártuk, hogy szárítsa a nap. A falu környéki dombokra tekintve úgy látszott az egész, mintha ezernyi kis aszalék feküdne szabályos, három méteres távolságban egymástól. Nem is néztek az emberek fölfele, megtartották fejüket a völgy szintjén. Ha mégis arra tévedt egy tekintet, abbahagyta a beszédet, összepréselte a száját, majd a szőlőtőkék után az égre nézett. Aztán visszakényszerítette szemét a falu szintjéig. Ha észrevette anyám, hogy ilyenkor az én szívem is facsarodik, megmarkolta vállam.

– Nehogy sajnálni merészeld se őket, se magad.

Augusztus huszadikán a pap parancsára mindenki az útszéli kereszt mögötti rétre hordta a tőkéket. A pap az égő tőkék elé állva tartotta meg miséjét, az Atya, a Fiú meg a Szentlélek nevében.

– Kegyelem néktek és békesség Atyánktól, az istentől és urunktól, Jézus Krisztustól!

– Áldott legye az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja!

– Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhesük a zúrszentitkait!

– GyónomamindenhatóIstennekésnektektestvéreim,hogysokszoréssokatvétkeztemgondolattal,szóval, cselekedettelésmulasztással.Énvétkem,énvétkem,énigennagyvétkem.KéremezértaBoldogságos,mindenkorszeplőtelenSzűzMáriát,azösszesangyalokatésszentekeket,éstitekettestvéreim,hogyimádkozzatokérettemUrunkhoz,Istenünkhöz.

– Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket és vezessen el az örök életre!

Aztán jött számtalan Uram irgalmazz, meg Krisztus kegyelmezz, és a huszonnégyes olvasmány Ezékiel könyvéből.

– Profécia Jeruzsálem pusztulásáról. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, lásd, hirtelen csapással elveszem tőled, akit szívedből szeretsz! Te azonban ne jajgass, ne sirasd meg, könnyet se hullass érte! Hallgass, és csak magadban sóhajtozz, csendben gyászold, ne úgy, ahogy a halottat szokták! Turbánod tedd fejedre, sarudat húzd föl, szakállad ne kösd be, és ne rendezz halotti tort sem!” Reggel elmondtam ezt a népnek, estére pedig hirtelen meghalt a feleségem. Másnap reggel mindent úgy tettem, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Az emberek megkérdezték: „Miért viselkedsz így? Mit akarsz ezzel mondani?” Ezt válaszoltam: „Az Örökkévaló szólt hozzám: Mondd meg Izráel népének: Uram, az Örökkévaló ezt üzeni nektek: »Nézzétek! Lám, büszkék vagytok az én jeruzsálemi Templomomra, szemetek fényére, mert erőt ad nektek, mert lelketeket gyönyörködteti – én mégis megengedem, hogy meggyalázzák és lerombolják azt! Fiaitokat és leányaitokat pedig, akiket ott hagytatok Jeruzsálemben, fegyver pusztítja majd el! Izráel népe, ti is úgy tesztek majd, ahogy Ezékiel: nem fogtok gyászolni, ahogyan szoktatok. Szakállatokat nem kötitek be, nem ültök halotti tort, turbánjaitokat fölteszitek, saruitokat fölhúzzátok, nem sírtok-jajgattok. Bűneitek büntetése miatt elsorvadtok, és csak egymás között sóhajtoztok és bánkódtok. Nézzétek Ezékiel példáját! Amit ő tett, az számotokra is jel: mert ti is ugyanezt teszitek majd. Amikor ez bekövetkezik, akkor fogjátok megérteni és elismerni, hogy én vagyok az Úr, az Örökkévaló!«” „Ember fia, elveszem népemtől erejük támaszát, amelyben bíztak, elveszem tőlük, amire büszkék voltak, s amivel dicsekedtek. Elveszem szemük fényét, szívük vágyát: Jeruzsálemet. Elveszem tőlük fiaikat és leányaikat is. Azon a napon egy jeruzsálemi menekült érkezik majd hozzád, és saját füleddel fogod hallani tőle a hírt. Azon a napon nyelved megoldódik, nem leszel néma többé, és beszélsz a menekülttel. Bizony, jel leszel a nép számára – hogy megértsék és elismerjék, hogy én vagyok az Örökkévaló!”

 

Szavai hatására a nyáron megkeseredett, megbokrosodott emberek kisebbé és hajlottabbá váltak. Sanyi bácsi, az egyik legnagyobb kiterjedésű szőlő gazdája egyszer csak térdre esett, és homokot nem találva, zöld füvet és tarackot tépett föl a kezével, azt szórta a fejire. Kántálta, hogy istenbárányateelveszedavilágbűneit, istenbárányateelveszedavilágbűneit. Majd amikor négykézlábra ereszkedett, a felesége ráparancsolt a fiaikra, hogy egyengessék föl. Én kuncogni kezdtem, de szavamra, hangot nem hallattam, csak a vállam rázkódhatott meg kissé, mire anyám egy szeretetteljes taslit adott. Az összetört emberek kihozták otthonukból az óborokat, azzal kínálgatták egymást szorgalmasan, önmagukat szorgalmasabban. Siratták a szőlőt is. Hogy nem marad hát ezen világon semmi öröm. Marosán bácsi csak ült egy rönkön, és pipázgatott. Nem volt a kezében pohár. Akárki kínálta, nem fogadott el semmit, és nem is kínált semmivel senkit. Majd az öreg Benedek karolta át keskeny vállát.

– Hijjje, a bajban mindenki egy. Igyál velünk Iosif!

– Iszik a kurvannya. Minek igyak?

– Még ha eddig nem is nevettünk együtt, akkó' legalább most sírjunk.

– Nincs nekem mé' sírnom.

 

És csakugyan. Egész nyáron nem tűnt föl senkinek. Az öregnek a várostól kissé távolabb esett a földje. Másnap találkoztunk a domb alján az egész faluval, a tegnapi körmenet igazi végállomásán. Tányérnyi levelek lengedeztek a szélben. Nem hibátlanul, de határozottan élőn. A beteg részek már bebarnultak és lehullottak, vert csipkeként zöldelltek a halálra ítélt, de csodás módon megmenekült tenyerek.

Mint kiderült, a leendő Félszemű szénkéneget szerzett. Az öregasszonyok szorgalmasan vetették a keresztet. A pokol szaga szivárgott vissza a földből és érkeztek a gyenge nyár végi szellővel sátánbűzös löketei. Ennek a képnek némileg ellentmondott a kék ég, a ragyogó napsütés, ami vidáman melengette a küzdelemtől kimerült tőkéket. Állítólag a kén miatt Marosán bácsit haláláig borzasztó fejfájások kínozták, de a kutya se sajnálta emiatt. A szeme miatt se. Történt ugyanis, hogy miután az ő kocsmája lett a környék leghíresebb nevezetessége, a városi csendőrparancsnok is meglátogatta. Megkóstolta a környék legfinomabb (és egyetlen) kadarkáját, csettintett a nyelvével, és rögtön hat hordóval rendelt belőle. Az öreg szabadkozott, hogy neki nem éri meg nagy tételben továbbadnia, hiszen elfogy az itt, a söntésben is, de a rendőrfőnök nógatására (annyit mondott, hogy muszáj) nem volt mit tenni, megegyezés született az üzletet illetőleg. Ugyanakkor az árban való alkudozás se ment simán. Marosán bácsi keményen megkérte (volna), egy hektolitert ötven koronára tartott. A parancsnok csak ingatta a fejét, és azt mondta, hogy fizet érte negyvenet. Marosán bácsi mondta, hogy ennyi az ára, nincs helye itt másfajta hányolásnak, mire annyit mondott a parancsnok, hogy nincs is. Másnap érkeztek a szekérrel.

Fölpakolták a hordókat, majd még bizalmasan félrevonta az öreget és megkérdezte tőle, hogy mennyi vizet bír a bor. Marosán bácsi azt mondta, hogy húsz százalékot.

Következő vasárnap a parancsnok négy fogdmegjével lovagolt ki a falunkba, a vendégek előtt emelték ki a pultból Marosán bácsi mind az ötven kilóját a grabancánál fogva.

– Mit adott nekem maga mocskos csirkefogó, ez a bor nem ugyanaz, amit itt ittam, és amiben megegyeztünk!

– Ugyanaz, esküszöm az egy élő istenre, meg a mennyekre, a fődre, meg amit akar, hogy ugyanazt a bort adtam!

– Ez nem lehet ugyanaz a bor! Húsz százalék vizet adtam hozzá, ahogyan mondta, úgy maradtam szégyenbe a vendégeim előtt.

– Hát ez az, hiszen én is húsz százalék vizet adtam hozzá!

Ezután kivitték az utcára Marosán bácsit, aki az eset után megmaradt fél szemével is ugyanolyan akkurátusan végezte a munkáját, ahogyan addig.