Moldova György: Életrajz

Moldova György (Budapest, 1934. március 12. – Budapest, 2022. június 4.)

Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas író. 1998-tól a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Élete

Moldova György 1934. március 12-én született Reif György néven Budapesten, szegény sorban élő kőbányai zsidó családban. A vészkorszakot a budapesti gettóban élte meg családjával. Elemi iskolai tanulmányait a Pongrácz úti iskolában, a középiskolát a Szent László Gimnáziumban végezte, ugyanakkor már fiatalon végzett kétkezi munkát, hogy támogatni tudja testvéreit és édesanyját. 1952-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára, de tanulmányait megszakította: bár 1957-ben minden vizsgáját sikeresen letette, a Rajk-perről szóló tervezett színdarabját nem fogadták el diplomamunkaként. (Diplomáját később, a nyolcvanas években vehette át.) Néhány évig fizikai munkából tartotta fenn magát, dolgozott kazánszerelőként és bányászként is. Az ötvenes évek végétől dramaturgként foglalkoztatták a filmgyárban – részben e korszakhoz köthetők népszerű színházi és filmes munkái (Szerelemcsütörtök, 1959; Légy szíves, Jeromos, 1962; Arrivederci, Budapest!, 1966) –, majd 1964-től szabad foglalkozású íróként kereste a kenyerét.

Első novelláit 1955-ben publikálta az Új Hang és a Csillag folyóiratokban (Veres Péter tanácsára ekkor vette föl a Moldova nevet); a kőbányai munkások világát megelevenítő szövegek feltűnést keltettek az irodalmi közéletben, így jó pár évvel később, 1963-ban megjelent első elbeszéléskötetét, Az idegen bajnokot, majd ezt követő műveit is megkülönböztetett figyelemmel kísérte a kritika. A hetvenes évekre – köszönhetően nagy érdeklődést kiváltó riportjainak, népszerű szatíráinak, illetve szerzői termékenységének – az ország egyik legismertebb és legolvasottabb írója lett. Évről évre megjelenő vegyes műfajú kötetei számos kiadást megértek, s a nyolcvanas években életműsorozata is indult a Magvető Kiadónál.

Moldova magánemberként visszafogott életet élt, a szélesebb nyilvánosság keveset tudott családi életéről. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján házasodott meg, első felesége Léhner Zsuzsa volt, akitől két lánya született, Moldova Zsófia (1975) és Moldova Júlia (1977). (Mindezekről utolsó kötetében, a 2021-es Két szerelem első részében árult el legtöbbet az olvasóknak.) Felesége halála után, 2021 telén újra megnősült, szerkesztőjét, Palotás Katalint vette el.

Népszerűsége ellenére azonban vitatott szerző is volt. Elszigetelődése a kortárs irodalomtól – a korai élénk kritikai visszhang ellenére – már 1989 előtt megkezdődött, egyfelől saját döntései, emberi konfliktusai és írói alkata, másfelől a mindenkori kánonoktól független, elsősorban az olvasói igényeknek megfelelni kívánó művei miatt. Leglátványosabban elsőként az 1988-as rendőrszociográfia, a Bűn az élet kapcsán került politikai támadások kereszttüzébe a cigánybűnözés egyoldalú ábrázolása miatt. Később a bős–nagymarosi vízlépcső munkálatait sürgető kormánydelegációban vállalt szerepe és a témáról írott könyve (Ég a Duna!, 1998) miatt érte sok kritika. A kilencvenes évektől egyre több nyilatkozatában tett hitet a Kádár-rendszer mellett, így – bár olvasói népszerűsége töretlen maradt – idővel elszigetelődött az irodalmi élettől és az értelmiségi köröktől. Legtöbb vitát kiváltott (s ezzel együtt egyik legnagyobb példányszámban eladott) könyve a Kádár Jánosról írt kétkötetes monográfia (2006), melynek megjelenését számos közéleti-politikai vita követte. Ettől az időszaktól kezdve Moldova György kevéssé mint kortárs író, sokkal inkább mint politikai véleményformáló volt jelen a magyar nyilvánosságban – utolsó éveiben is számos alkalommal nyilatkozott aktuálpolitikai kérdésekről.

2022. június 4-én szombat délelőtt, életének 89. évében hunyt el otthonában, családja körében.

Novelláskötetek és regények

Első kötete, Az idegen bajnok az 1955 és 1963 között megjelent novelláit és kisregényeit gyűjtötte egybe. E gyűjteményben már jól láthatóan elkülönül Moldova szépprózai munkásságának két jellegzetes vonulata: a Kalina Pál, a Mandarin, a híres vagány és az Ördögh Feri és a Tizenkét Házak című novellák a külváros karakteresen megrajzolt hőseivel népesültek be, viszont a kötet nagyobb lélegzetű szövegei (A Szentháromság pusztulása, Éjszakai villamos, Magányos pavilon stb.), élükön a címadó elbeszéléssel, már a későbbi Moldova-regények témáit és elbeszélésmódját vetítik előre. Míg a korai novellák folytatását Moldova atmoszférateremtő, szociografikus megfigyeléseket tartalmazó, de alapvetően anekdotikus narrációjú (hol humoros, hol inkább szatirikus) kisprózájában találjuk meg – például a Gázlámpák alatt (1966), a Tetovált kereszt (1969) vagy a Ferencvárosi koktél (1974) történeteiben –, addig a negyvenes-ötvenes évek társadalmi változásait és politikai töréseit egy-egy individualista hős sorsán keresztül bemutató elbeszélések iránya a hatvanas évek közepétől megjelentetett regényciklusaiban teljesedett ki.

Moldova első regénye 1964-ben jelent meg Sötét angyal címmel, melyet rövidesen további öt regény követett a hetvenes évek közepéig. Ekkor írott munkái nem csupán tematikusan kapcsolódnak egymáshoz – legtöbbjükben a negyvenes-ötvenes évek Magyarországára helyezi a cselekményt, a háború, a Rákosi-rendszer és 1956 utóéletét kutatva –, hanem műfaji-poétikai szempontból és a megjelenített alakok, színterek vonatkozásában is. Az 1963 és 1972 közötti szűk évtizedben keletkezett regények – Az idegen bajnokban már megjelent, későbbi önállóan is kiadott Magányos pavilon (1966), a Malom a pokolban (1968), Az elbocsátott légió (1969) és A változások őrei (1972) – középpontjában egy-egy magányos igazságkereső hős áll (Válent Csaba, Flandera János, Schmidt Flórián), akik a megváltozott társadalmi viszonyok, mobilitási csatornák, történelmi jelentőségű politikai események zűrzavarában igyekeznek érvényesülni, meglelni helyüket a világban. E művek mindegyike beilleszthető a nevelődési regény műfajhagyományába, ugyanakkor a cselekményvezetést gyakorta romantikus lektűrbe és bűnügyi történetbe illő szüzséelemek színesítik. A felsorolt regények oly mértékben hasonlóak a feldolgozott témákat és a megjelenített hőstípusokat illetően, hogy rendszerint a szereplők kapcsolódásai is visszatérő elemek: ez utóbbi relációk leggyakrabban feltűnő esete a munkájukban, magánéletben kiteljesedni nem tudó önfeláldozó nőalakok és az ambivalens megítélésű, nem ritkán önző és öntörvényű férfiak szerelmi vonzalma. Mint Moldova több értelmezője (Tarján Tamás, Erdődy Edit) is kifejtette: regényei önmagukban sikerületlenek, elnagyoltak, értéküket sokkal inkább a jól sikerült epizódokban felbukkanó találó megfigyelésekben, szűkös nyelvi eszköztárral megjelenített, lényeglátásról tanúskodó valóságleírásokban ismerhetjük fel.

Mondhatni az egész életműre érvényes ellentmondás feszül Moldova írásmódja, tárgy- és műfajválasztása, illetve alapvető írói hajlama között. Míg a közelmúlt magyar történelmére irányuló érdeklődés és a puritán, realista stílus mély valóságfeltáró igényről tanúskodnak, Moldova valójában a nagy mesélő írói archetípusának feleltethető meg: hétköznapi hőseinek küzdelmei (benső lélektani vívódásaik és a lét igazságtalanságai ellen vívott többnyire sikertelen harcuk) mitikus távlatokat nyernek. Mint Az idegen bajnok című kisregény főhőse, Ljubomir Bezdomen fogalmaz: „Én mindig a nagy szimbólumokat kerestem. Szerintem az írásnak az a feladata, és nemcsak az írásnak, hanem minden művészetnek, hogy megteremtse a modern ember új mítoszát.”

Moldova regényírásának legjelentősebb (egyben utolsó) fordulatát az 1973-ban megjelent, a korábbiaknál jelentősebb kritikai elismerésben részesült Negyven prédikátor című történelmi példázat hozta el, amely Kocsi Csergő Bálint naplója alapján mutatja be a protestáns eszmék mellett kitartó, rabságot szenvedő 17. századi prédikátorok helytállását. E korszakból kiemelendő még az önéletrajzi elemeket tartalmazó 1975-ös regény, A Szent Imre-induló, mely a hazai zsidóság életvilágainak és a budapesti gettó atmoszférájának hiteles ábrázolása okán különleges helyet foglal el a vészkorszak magyar irodalmi megjelenítései között, s amely regény folytatását Moldova 1981-ben írta meg Elhúzódó szüzesség címmel.

Moldova tárgyválasztásaiban és prózapoétikájában a hetvenes évek közepe után nem következtek újabb fordulatok: míg későbbi közelmúlt-történelmi vagy kortársi környezetben játszódó regényei (Méhednek gyümölcse, 1986; Az utolsó határ, 1990; A félelem kapuja, 1992; Harc az angyallal, 2015; Az utóvéd, 2016 stb.) a hatvanas-hetvenes években kidolgozott témáit variálták vagy aktualizálták; az 1998-as Ha jönne az angyal című történelmi regény motívumai a Negyven prédikátort idézik. Moldova írói érdeklődése és munkamódszere ekkorra, a hetvenes évekre rögzült: pályakezdésének izgalmas, kísérletező (főképp kisprózai) szövegei beilleszthetők a hatvanas évek társadalomábrázoló törekvéseibe (Sánta Ferenc, Gáll István, Fejes Endre, a korai Hajnóczy Péter), ugyanakkor a magyar prózairodalom későbbi fejleményeivel (tárgyiasság, prózafordulat, irodalmi posztmodern stb.) nem tudott, s nem is akart lépést tartani. Mindez persze annak is betudható, hogy Moldova legnagyobb sikereit nem is regényeivel, hanem szórakoztató, olvasmányos szatíráival, s még inkább a magyar lakosság szélesebb rétegei érdeklődését kiváltó riportjaival aratta, így a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától leginkább e szociografikus könyvekre „szakosodott” íróként tartották számon. S mint A bolygató című (2014) című önéletrajzi könyvében olvasható, maga is ezekre volt a legbüszkébb.

Szatírák, riportok, szociográfiák

Moldova elsőként a hatvanas évek második felében kezdett szatírákat megjelentetni, noha humoros, szatirikus, gyakran abszurdba hajló látásmódja már korai novelláiban is megnyilvánult. Első szatírakötete az 1967-es Elátkozott hivatal, mely a szocialista bürokrácia képtelenségeit jelenítette meg páratlan éleslátással, a magyar irodalom olyan szerzőivel teremtve folytonosságot, mint Mikszáth Kálmán és Örkény István. Utóbb életművének ez a korpusz lett az egyik legjelentősebb vonulata: egészen haláláig jelentetett meg szatíraköteteket, válogatott és újabb szentenciózus írásokat (humoreszkeket, aforizmákat), melyek közül A beszélő disznó (1978) című kötet a legemlékezetesebb.

Leginkább maradandó művei azonban a hetvenes években egymás után megjelentetett riportjai és szociográfiái. Már 1967-ben és 1971-ben is kiadta a Szépirodalmi Kiadó egy-egy sajtóriportokat összegyűjtő kötetét (Rongy és arany, Hajósok éneke), ugyanakkor országos elismerést az Írószövetség pályázatára írt Tisztelet Komlónak című városszociográfiával szerzett, mely a Magyarország Felfedezése sorozatban jelent meg 1971-ben. A dunántúli szocialista bányászváros sajátos fejlődését bemutató könyvet újabb szociográfiák és riportok sora követte: Moldova írt könyvet textiliparról, kamionsofőrökről, Izraelről, jogászokról és a magyarországi börtönökről is. E műfajban a legjelentősebbet Az Őrség panaszával (1976) és az Akit a mozdony füstje megcsapott (1977) című vasutasriporttal alkotott, bennük kellő érzékenységgel, kritikával és humorral szólaltatta meg a felemás társadalomfejlődés és a szocialista átalakulás hazai nyerteseit és elszenvedőit – a globális, rendszerszintű összefüggések megfogalmazása helyett egyéni sorsok tanulságait keresve, akárcsak mint korábban említett regényeiben. A rendszerváltás után íródott város- és tájszociográfiák (Balaton, Miskolc, Ormánság) és az egészségügyről, környezetvédelemről, borkultúráról, mentőkről és a nyugdíjasok helyzetéről szóló riportok színvonala azonban már elmaradt korábbi műveiétől, ez utóbbiak sok esetben eredendően ideologikus (leegyszerűsítően elit- és kapitalizmusellenes) művekként íródtak, átcsapva a politikai vitairat műfajába.

Önéletrajzi írások

Moldova utolsó pályaszakaszában – a kétezres évektől haláláig – számos önéletrajzi munkát publikált. E művekben egyszerre jelenik meg az idősödő író emlékállításra, létösszegzésre irányuló benső igénye és a személye körül kialakult gyakran heves vitákhoz való hozzászólás, az azokban való önpozicionálás kényszere. Első ilyen műve a Régi nóta (2002) volt, melyet aztán önéletrajzi töredékeinek 2004-ben meginduló sorozata, Az utolsó töltény követett a maga tizenhárom kötetével. E sorozat jóval több, mint Moldova saját maga által elbeszélt (szakadozott) élettörténete: sajátos perspektívából tudósít a 20. századi magyar történelem meghatározó eseményeiről és azok társadalmi gyökereiről (szinkronban az írás folyamatára, tehát a 2004 és 2021 közötti évekre tett szerzői reflexiókkal), emellett különleges fénytörésbe állítja a magyarországi zsidóság helyzetét és a zsidó identitáshoz való viszony 20. századi és mai dilemmáit. Önéletrajzi írásnak tekinthető továbbá a Magvető egykori igazgatójáról, Kardos Györgyről (2001) és a Kádár Jánosról (2006) szóló monográfia, illetve az életmű egyik utolsó darabja, az Iványi Gáborról készített riport (Az Úr jó vitéze, 2019–20) is, hiszen e művek – tárgyválasztásuk, s a megelevenített szereplőkhöz fűződő személyes vagy eszmei kapcsolat okán – önportrékként is olvashatók. A 2010-es években megjelent Moldova-kötetek közül kiemelkedik a magyar labdarúgásról (főképp a Vasasról) szóló vallomás, A szent labda (2012), az írás fortélyait fejtegető Fej vagy írás (2015), valamint A bolygató (2014), melyben sikereivel, kudarcaival, emberi konfliktusaival s a személye körüli vitákkal kívánt számot vetni, nyilvánosságra hozva többek között a hetvenes-nyolcvanas években készült megfigyelési aktáinak egy-egy adalékát is. Ez utóbbi művekből rekonstruálható az idős író régen rögzült világszemlélete, mentalitása, erkölcsi felfogása, emellett pedig (leginkább a Fej vagy írás lapjain) képet kaphatunk Moldova szerteágazó műveltségéről, s a magyar és világirodalom nagyjaihoz fűződő emberi és alkotói viszonyulásáról is.

Fontosabb díjak, elismerések

1967 − SZOT-díj

1973, 1978 − József Attila-díj

1981 − Karinthy-gyűrű

1983 − Kossuth-díj

1993 − Nagy Lajos-díj

1994 − Maecenas-díj

2010 − Prima Primissima-díj

2022 − Radnóti Miklós antirasszista díj

Az életrajzot Radnai Dániel Szabolcs írta.