Április 11-én ünnepeljük Márai Sándor születésének 124. évfordulóját. Ennek alkalmából közöljük a Pesti Hírlap 1937. július 25-én megjelent cikkét, mely emlékezés az íróra és nemzedékére is.
A nevetséges évjárat
Nagy örömmel olvasom, hogy végre valaki megvédi a „nevetséges évjáratot”: ezerkilencszázat. Legfőbb ideje e védelemnek. A darabírók, a filmrendezők s egy szellemi nemzedék, amely nem ismerte, mert gyermek volt még ebben az időben, egyszóval egy „szellemi front”, mint ma divatos szóval mondják: rendszeresen csepülte. Az idősebb Rosny, a francia írók doyenje, a Goncourt-akadémia elnöke most végre megvédi. Szívvel védi és lelkesedéssel.
Milyen volt ez a korszak, milyen volt az ezerkilencszázas világkép? Azok számára, akik gyermekek voltak e korban, a sűrű béke ideje volt, a teljes önfeledtség és édes biztonság ideje. Azok számára, akik férfiak voltak e korban, tehát Rosny szerint is hőskor volt. Az operettírók s az egybevágó mozi- és szakirodalom hajlandó ezerkilencszázat afféle édeskés-nevetséges színben tüntetni föl, mint a hosszú szoknya, a konfliskocsis, a bécsi valcer és más hasonló kellemességek és laposságok kizárólagos korszakát, mikor a bécsi Burgban Ferenc József tekintélye vigyázott a sütkérező világra, s az embereknek nem is volt más gondjuk, mint a terített asztal, a könnyű szórakozás, a derűs irodalom és színház, a mélyen átérzett, kissé mesterkélt szerelem. Sokan, akik csak hallomásból vagy a gyermekkor emlékein át ismerjük ezt a korszakot, hajlandók vagyunk állandó nyájas verőfényben látni; a férfiak kissé hasasok e korban, mindenkinek van arany óralánca, mindenki jogi pályára készül, és állami nyugdíjat szeretne, mindenki magas, kemény gallért visel, divat abcúgolni a Tiszákat, s az utcán, az elegáns gumikerekű lovaskocsik között kezdetleges behemót szörnyek száguldoznak, az új gépkocsik. A villany még egészen friss, szinte sistereg a házakban; inkább látványosság, mint elterjedt világítási eszköz. Az ezerkilencszázas évek Párizsában még úgy hirdetik a Quartier Latin kis diákszállóiban a villanyvilágítást, mint különös csábeszközt. A hölgyek malomkerék nagyságú kalapot hordanak, s betétet a hajukban. A mozgókép, a repülőgép és a rádió még embrionális állapotban léteznek csak, s várják a zsenit, aki világra segíti őket. Nagy divat a biliárd, a bicikli és az elbeszélés, melynek csattanója van.
Csakugyan nevetséges volt ez a kor? Kezdjük felfedezni – s nemcsak az öreg Rosny fedezi fel, hanem a lelkesebb fiatalok is, akik fokozódó honvággyal fordulnak ez évjárat jellegzetességei felé –, hogy nem volt az. Csakugyan olyan verőfényes és békés idő volt, mikor az embereket nem is érdekelte más, csak Schratt Katalin szerelmi regénye, s a rejtély, miért haragszik egyik irodalmi kávéház a másikra?… Kezdjük fölfedezni, hogy nem volt ilyen ártalmatlan és felelőtlen ez a kor – minden jónak és rossznak titokzatos szülőanyja, ami az elkövetkező időben reánkszakadt. Eléggé elmúlt már ahhoz, hogy pártatlan, szinte történelmi figyelemmel forduljunk tájai és tartalma felé, s eléggé hat és sugárzik még ma is, hogy közvetlen vonatkozást érezzünk minden hagyatéka iránt. „Napsütéses” kor volt?… A feszültségek, melyeknek mi, kései utódok már csak tragikus következményeit ismerjük, teljesen áthatották ezt a kort: a nagy szociális mozgalmak már kivonultak az elmélet műhelyéből az utcára és a munkahelyekre, a világpolitika már telítve volt az istennyila áramával, mely évtizeddel később lecsapott a Földre, az emberek érezték és beszéltek róla, hogy a kor, amelyben élnek, nem a kései biedermeier egy válfaja, hanem hősies, tragikus és vállalkozó szellemű korszak. A liberalizmus korszaka volt, amely soha nem működött olyan tökéletesen, mint ebben a korban: az imperializmus korszaka volt, amely ez időben már kétségbeesett terveket szövögetett hatalma védelmére; a világot kezdték mechanizálni, s a bécsi valcer édes ütemei mögött felzúgott az a komolyabb hangszerelésű tétel, amelynek fortissimós emelkedésébe aztán belesikerült ez a világ. Jámbor és álmos kor volt, nyárspolgári idill kora? Elég messze vagyunk tőle, hogy belenézve megdöbbenéssel lássuk, fiákeren, Stefánia úton és bécsi kuplékon túl milyen hősies hangszerelésű korszak volt. Itt az ideje, hogy rehabilitálják.
Ez a jóvátétel, ez a kritikai vizsga, melyen egy történelmi korszak átesik, mielőtt csakugyan lezárt és rögzített történelem lesz belőle, most történik meg ezerkilencszázzal; s nemcsak az irodalom revideálja e korszak tüneményeit. Nézzünk vissza, akár a repülőgép magasságából, e korra, s észrevesszük, hogy gépek nélkül is szárnyaló kor volt: ez volt az idő, mikor Zola és France, a fiatal Gerhart Hauptmann és a fiatal Thomas Mann, a fiatal Herczeg, Mikszáth, Ambrus, Kiss József csillaga felragyogott a hazai és az európai irodalom egén, ez volt a pillanat, mikor a szellemi Európa érdeklődése a nagy oroszok és a nagy skandinávok felé fordult, ez volt az idő, mikor Angliában a demokratikus berendezkedés minden időkre kivette a kivételezett osztályok kezéből a hatalmat, ez volt a titkos választójog, ez volt a problémákkal telített irodalom, ez volt Ibsen, Tolsztoj és Dosztojevszkij hatásának ideje. A tizenkilencedik század nagy szellemi forradalma a századforduló pillanatában kezdett el igazán hatni: már nem elmélet volt többé, hanem az élet gyakorlati áttételeivel megformált valóság. Ez volt a kor, amikor a moziban még kikiáltók magyarázták az egyes jeleneteket, Max Linder fejéről mindegyre leesett a cilinder, s a nők – a francia író szavával – „barokk pompával” öltöztek. De ugyanakkor ez volt a kor, mely a század nagy technikai forradalmát már beidegzette, és felkészült rá. Akik nem tudják vagy elfelejtették, tanulják meg Rosnytól, hogy ezerkilencszázban már voltak Párizs és Berlin között „félelmes gyorsaságú” autóversenyek, igen, már voltak autótaxik is, már közeledtek azok a párizsi taxik, melyek később a Marne-i csatához szállították a francia csapatokat. Csodálatosan feszült korszak volt, békés és izgatott egyszerre.
Mert béke volt még, a béke utolsó pillanata. A honvágy, mellyel a nemzedék a korszak felé fordul, e verőfényt keresi az emlékezés láthatárán: még láttuk utolsó sugarait, s heves fényéhséggel fordulunk most az emlék felé. A kenyér akkor is drága és ritka volt – ellentétben a legendákkal –, de igazi kenyér volt, jóízű és csodálatos illatú. A gép akkor is megmutatta már félelmes erejét, de még hinni lehetett benne, hogy az ember szolgálatára készül, nem az ember ellen. Az irodalom már akkor is klikk volt és kenyérkereset, de ugyanakkor hivatás volt, sőt elhivatottság, valamilyen szent kötelesség, amely elől a hivatott nem mert kitérni többé. Volt munkanélküliség, és nem volt munkanélküli segély, de az emberek nagy tömege mégis abban a káprázatban élt, hogy a forint, melyet megkerestek és megtakarítottak, unokáik számára is forint lesz. Volt kétségbeesés és öngyilkosság, de nem volt az a tömegneurózis, mely a háború utáni korszak egyik legfélelmesebb, minden néposztályon, minden fajtán uralkodó betegsége. Volt szerelem, de még nem volt meg a hozzá vagy ellene való lelki gyógymód; az osztrák szatirikus, Karl Kraus szavával: „Elébb volt a megoldás, s csak aztán következett a rejtély.” Mi volt ez a béke? Feszültség és várakozás, de mindenestől az optimizmus, a büszke emberi öntudat várakozása. Ezerkilencszázban úgy érezte az ember, hogy nagy erőfeszítéssel, néha kegyetlen áldozatok árán, de mégis fölfelé tör, valamilyen megoldás, harmónia s mind öntudatosabb béke felé. Az optimizmusból átmenet nélkül következett a tragédia. Ezerkilencszáz egy napon észrevette, hogy mindaz, amire gyanakodva készül, beteljesedett valóság. Ezerkilencszáz, a korszak, átmenet nélkül ért véget.
Lehet, mondja Rosny, hogy ez a kor, amely alakul és tragikusan forrong, ez a „pesszimista” korszak csakugyan megvalósítja azt, amire az „optimista” ezerkilencszázas ember reménytelenül vágyott: az igazi békét. Lehet, hogy ez a pesszimizmus, mely ma áthatja az európai gondolkodást és politikát, termékenyebb és egészségesebb, mint a századelő tragikus kifejletű optimizmusa volt. Amiben ők még hittek, a századfordulón, azt mi már minden következménnyel kitanultuk és ismerjük. Nem, e távlatból nézve ezerkilencszáz mégsem volt nevetséges korszak. Lelkesítő és lelkes idő volt; optimista és tragikus kor volt. Tanuljunk példáján óvatosságot. S gondoljunk honvággyal rá, mint az utolsó pillanatra, mikor az ember még emelt fővel, minden következménnyel s bűntudat nélkül európai embernek nevezhette magát.