Kép
1980. május 6-án ismét, ezúttal végleg az Egyesült Államokba költöznek, a kaliforniai San Diegóba. Olaszországnak és vele Európának is végleg búcsút mond az író. 1983-ban megjelenő Harminc ezüstpénz című művében az árulás mibenlétét vizsgálja. A regény szerint Jézus nélkül mindenki júdássá válik, mert nincs, aki belevilágítson a lelkiismeretbe, az alantas szándékokba és megtisztítson azoktól.
Utolsó, még életében megjelenő feljegyzéseit tartalmazó könyve az 1985-ben napvilágot látott Napló 1976–1983: Számomra ezek a jegyzetek pótolják az elmúlt 40 évben a publicisztikát, a kapcsolatot a mindennapos valósággal. Ebben az évben veszíti el két Budapesten élő testvérét, Kató húgát és Gábor öccsét.
Márai életének hátralévő évei az öregedés visszavonhatatlansága, a veszteség átélése körül zajlanak. Befejezi korábban elkezdett művét, a Szívszerelem című regényt, melyet „Krimi”-ként említ. Odaadóan ápolja félig vak feleségét: Nem tudom, meddig bírom erővel, de utolsó pillanatig szeretnék vele lenni, segíteni, ápolni.1986. január 4-én meghal Lola. Földi maradványait az óceánba szórták – ahogyan egy év múlva fogadott fiukét és három évvel később Máraiét is. Az íróban egyre több alkalommal fogalmazódik meg a halál, a meghalás, majd az öngyilkosság gondolata. Az év végén, novemberben ezt írja: Géza öcsém meghalt. (…) Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Haza ment meghalni. Vagy hazament és belehalt.
Az 1987-es naplójegyzetek tanúsága szerint mélyül belső válsága: kevés kapcsolata marad a külvilággal, látogatót alig fogad. Április 23-án meghal fogadott gyermekük, János, aki az író utolsó támasza volt. Egyre több alkalommal jegyzi le gondolatainak összegzését: A halál nem probléma, a meghalás igen.
1988-ban egyre nagyobb az érdeklődés idehaza Márai és életműve iránt. Több testület keresi meg őt levélben szerződéseket kínálva művei újbóli hazai kiadására. Ezekre – a hazatérésre való meghíváshoz hasonlóan – kivétel nélkül nemet mond, nem enged évtizedeken át megszenvedett és vállalt elveiből. Megrendülten veszi kézbe novemberben A Garrenek műve című család- és nemzedékregényét, egy halálra készülő polgár utolsó vallomását, mely korábbi regényeinek (A zendülők, A féltékenyek, Sértődöttek-trilógia) újraszerkesztett-átírt változata.
1989-ben, valószínűleg utolsó levelében ezt írja barátjának és kiadójának, Vörösváry Istvánnak: Röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok. Ezt iparkodom elkerülni. Köszönet a barátságért. Vigyázzatok egymásra. A legjobb kívánságokkal gondol Reátok Márai Sándor. Január 15-én olvashatjuk tőle utolsó naplóbejegyzését, kivételesen nem írógéppel, hanem kézzel írva: Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje. Február 21-én a koradélutáni órákban (valószínűleg délután egy órakor) egy pisztollyal főbe lövi magát. Hamvait, végakaratának megfelelően, az óceánba szórják.
Márai életének hátralévő évei az öregedés visszavonhatatlansága, a veszteség átélése körül zajlanak. Befejezi korábban elkezdett művét, a Szívszerelem című regényt, melyet „Krimi”-ként említ. Odaadóan ápolja félig vak feleségét: Nem tudom, meddig bírom erővel, de utolsó pillanatig szeretnék vele lenni, segíteni, ápolni.1986. január 4-én meghal Lola. Földi maradványait az óceánba szórták – ahogyan egy év múlva fogadott fiukét és három évvel később Máraiét is. Az íróban egyre több alkalommal fogalmazódik meg a halál, a meghalás, majd az öngyilkosság gondolata. Az év végén, novemberben ezt írja: Géza öcsém meghalt. (…) Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Haza ment meghalni. Vagy hazament és belehalt.
Az 1987-es naplójegyzetek tanúsága szerint mélyül belső válsága: kevés kapcsolata marad a külvilággal, látogatót alig fogad. Április 23-án meghal fogadott gyermekük, János, aki az író utolsó támasza volt. Egyre több alkalommal jegyzi le gondolatainak összegzését: A halál nem probléma, a meghalás igen.
1988-ban egyre nagyobb az érdeklődés idehaza Márai és életműve iránt. Több testület keresi meg őt levélben szerződéseket kínálva művei újbóli hazai kiadására. Ezekre – a hazatérésre való meghíváshoz hasonlóan – kivétel nélkül nemet mond, nem enged évtizedeken át megszenvedett és vállalt elveiből. Megrendülten veszi kézbe novemberben A Garrenek műve című család- és nemzedékregényét, egy halálra készülő polgár utolsó vallomását, mely korábbi regényeinek (A zendülők, A féltékenyek, Sértődöttek-trilógia) újraszerkesztett-átírt változata.
1989-ben, valószínűleg utolsó levelében ezt írja barátjának és kiadójának, Vörösváry Istvánnak: Röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok. Ezt iparkodom elkerülni. Köszönet a barátságért. Vigyázzatok egymásra. A legjobb kívánságokkal gondol Reátok Márai Sándor. Január 15-én olvashatjuk tőle utolsó naplóbejegyzését, kivételesen nem írógéppel, hanem kézzel írva: Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje. Február 21-én a koradélutáni órákban (valószínűleg délután egy órakor) egy pisztollyal főbe lövi magát. Hamvait, végakaratának megfelelően, az óceánba szórják.
Márai > A veszteség évei
Kép
Márai > A veszteség évei
Kép
Márai > A veszteség évei
Kép
