Választott rokonságok

Nem tudom, a pátriárkakorba ért Márainak San Diegóban akadt-e keze ügyébe József Attila-kötet; s az sem következhető ki a ránk maradt és az eddig ismertté vált dokumentumokból, átérezhette-e szerzőnk fenti naplójegyzetének szinte bizarr voltát. Nem azt, hogy a modern magyar kutatási irányok egyike-másika mértéktartással, sőt tartózkodással szemléli a lírikus Babitsot, s vele szemben Kosztolányinak nem annyira líráját, mint inkább prózáját és írásaiból (re)konstruált nyelvelméletét véli meghatározónak a XX. századi magyar irodalom alakulástörténetében. S talán még csak nem is azt, hogy Babitsot mintegy visszazárva a klasszikus modernségbe a Szabó Lőrinc és József Attila kezdeményezte, „végrehajtotta” korszakváltás jelentőségét hangsúlyozza,2 a nevezett poétákat helyezve (például) Gottfried Benn mellé, mint olyanokat, akik a kései modernség („másodmodernség”) irányába gondolták tovább a magyar poétikát. A leginkább feltűnőnek és kihívónak az volna nevezhető, hogy az igen idős Márai össze/egymásra látja Babitsot és József Attilát, akiket a kortársak József Attila életében, de azután is inkább egymástól távolabb szemléltek, egymás ellenfeleiként; a személyes ügyek mellett a költészetfelfogás eltérő reprezentánsaiként emlékeztek róluk. Nem pusztán azért, mert az 1930-as esztendőkre lezajlott az a jobb híján nemzedékváltásnak elgondolt folyamat, amely a Nyugat költői „forradalmát” immár költészettörténeti aktussá nyilvánította, s a klasszikus modernség poeticitásra vonatkozó nézeteit – továbbá azt a típusú költői autonómia-felfogást, amely Babits lírájában is megszólalt – mintegy zárójelbe téve a „meghaladott” avantgárd és új tárgyiasság utáni korszak körvonalazásán fáradozott. Ennek során részint a Babitsétól eltérő világirodalmi tájékozódásról tett tanúbizonyságot (a tájékozódásban a költői nyelvre vonatkozó, a különbözést hangsúlyosabbá tevő előfeltételezések is szerepet játszottak), részint olyan versalakzatok létrehozásával kísérletezett, amelyeknek nyelvisége, előszövegeiből összeálló előtörténete, valamint „benső” dialogicitása mindenképpen a magyar irodalom és irodalmi rendszer átszerkesztődését ígérte. E folyamatban az 1920-as esztendők végétől hallatszik József Attila hangja, nem utolsósorban abban a kritikában, amely a közte és a Babits között feszülő, a költészetfelfogást illető, József Attila részéről személyessé (is) tett ellentétet kinyilvánította. De nem kevésbé jelenti József Attila (de talán nem csupán az ő) külön útját az Ady-vitában kirajzolódó hangvételi, tartalmi különbözés. S bár az újabb kutatás leginkább a váltásra, a Szabó Lőrinc és József Attila képviselte új periódus3 igényére vetette a hangsúlyt, és Márai idézett naplójegyzetét nem minősíthetjük elegendő érvnek ahhoz, hogy pusztán ennek alapján egymáshoz közelebb lássuk Babitsot és József Attilát (még akkor sem, ha Márai eltekint a biográfiai vonatkozásoktól), talán az eddigieknél valamivel több figyelmet szentelhetünk annak, hogy „megfelelő” távlatból Márai mégis egy gondolatíven belül a közöset véli felfedezni a két költőben. Annál is inkább, mert ötvenhét évesen, bár nem ily határozottan, szintén lehetségesnek tartja, hogy egy mondatban emlegesse Babitsot és József Attilát, bár ezúttal főleg az eltéréseket jegyzi föl. Mielőtt idézném Márainak József Attiláról egyébként több ízben visszatérő gondolatát, annyit említenék, hogy ezúttal sem játssza ki egymás ellen a két költőt. Inkább mint a korszak két lehetőségét, költőtípusát veszi számba, két irányultság, két magatartás reprezentációját.

 

„József Attila verseit megtalálom a belvárosi könyvtárban. Babitscsal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt »költő«, szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol… De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte.”4

Aligha volna célszerű Márai rögtönzését (jóllehet másutt is szót ejt József Attila „önkívületi”5 állapotáról mint költői szituációról) kritikai értékelésként felfognunk. Ennél érdekesebb az a „világirodalmi” sor, az a XIX. századi, részint sokáig félreértett, máig vitatott, részint ma olykor a klasszicitás reprezentánsai mellé vagy fölé helyezett néhány költő (közülük Verlaine mai értékelése elüt a többiekétől), akik a hagyományos (világ)irodalmi kánonban többnyire törvényszegő, rendkívüli jelenségként értékeltettek, és csupán egy megváltozott nyelvfelfogás volt képes a maga helyén látni/láttatni Hölderlinnek és Kleistnek korántsem (az egykorú grammatikai és poétikai) szabályokba illeszthető nyelvét. Nemigen téveszthet meg, hogy Márai XIX. századi poétákat emleget; hiszen Verlaine-t leszámítva korukban nem juthattak hozzá ahhoz az elismeréshez, amelyben mainapság részesíti őket az irodalomtörténet több iránya. Ezek után kézenfekvő volna Márainak ama mondatát, amely József Attila másságát emeli ki Babits költő voltával „szemben”, akár egy Goethe–Hölderlin konfrontációhoz hasonlítani, csakhogy egyéb Márai-szövegek jórészt ellene beszélnek az ily könnyed és felszínesnek tűnő párhuzamosításnak. Valójában egymással egyenrangú költői attitűdök és költészetfelfogások nem annyira vitája, mint (s ez már igazán mai szemlélet) látszólagos dialógusképtelensége konstatálható. Egy helyen Márai a kronologikus eltérést használja annak érdekében, hogy érzékeltesse a létrejövő új minőséget. Itt József Attilát a Babitsot követő nemzedék legkülönbjeként minősíti: „Hölderlin-féle ígéret volt, egyszerre őrült és angyal.”6

Amennyi eddig kitetszhetett: több mai nézettől eltérően Márai nem a Babits–József Attila ellentétet véli meghatározónak József Attila költői jellemrajzában, hanem az egymással valóban szembeállítható (világ)irodalmi kontextusokat. Az a tény ugyanis, hogy több helyen a korukban értetlenül szemlélt költők közé sorolja József Attilát, egyben korszerűségére utal, hiszen „szó-látomásai”, azaz nyelvisége, nyelvének „ereje” kezdeményezői szerepét hozzák az előtérbe. S ehhez még hozzá lehetne tenni, hogy az életrajzi adat (őrület) akár a látomásokban és szóképekben, vizualitásban és hanghatásban költői alakot kapó beszédben nyeri el értelmét. Az azonban mégsem tagadható, hogy József Attiláról szólva több ízben Babitsról is szó esik, illetőleg Babits József Attilát juttatja Márai eszébe. Némi párhuzamosság József Attilának és Márainak Babitshoz fűződő viszonyában azért fölfedezhető. József Attila 1933-as [Magad emésztő…] verse7 nem vonja ugyan vissza kritikájában kifejtett nézeteit, és csupán gesztusértékű a Babits-líra és -magatartás „értésének” szándéka, de ez annál becsesebbnek tűnik, minél inkább érzékelhetővé lesz József Attila fáradozása az Eszmélet megalkotására. Mielőtt erre kitérnék, arról szólnék, hogy a Márai–Babits-viszony nemigen volt felhőtlennek mondható egy darabig, az 1930-as esztendőkre oldódott föl a kölcsönös távolságtartás: míg Márai eléggé mereven elutasította, hogy verset publikáljon a Babits szerkesztette, új költőket-költészetet bemutató antológiába (lezártnak mondta költői pályáját), az 1930-as esztendők közepére már fontos írásokat adott a Nyugatnak. Itt jelent meg az Egy polgár vallomásai néhány részlete és a Vidali módszere című elbeszélés. Igaz, több ok miatt József Attila és Babits kapcsolata sosem vált barátivá, míg Máraié és Babitsé igen. Visszatérve József Attila versére, a [Magad emésztő…]-re, feltűnő, hogy a versnek igen hangsúlyos helyén föltalálható öt sor majd azEszméletbe is bekerül, méghozzá szó szerint, míg [Az Eszmélet előzményei] címmel közölt versből hiányoznak a sorok. Nem kevésbé érdekes, hogy a szóban forgó öt sor rímelése eltér a [Magad emésztő…] többségében páros rímű soraitól. Nem szabadulhatok attól a gyanútól, hogy szinte váratlan bukkan föl, nem eléggé szervesen illeszkedve a költemény gondolatmenetébe, az Eszmélet negyedik strófájának kezdő része. Az igen személyes, az interszubjektív viszony alakulástörténetére épített versben ez a fajta tárgyias hangvétel mindenképpen kitérő, a megbántott „szikár alak”, a más ügyben tanúskodó költő szituációjának földerítése egyben azt az önmagával vívott harcot (is) jelzi, amelynek során a másik szubjektum világának megkonstruálása közben a szemlélő számára lehetővé válhat a belépés az idegennek hitt világba. Az Eszméletbe bekerülő öt sor nem vonja vissza a megértés lehetőségét, jóllehet számol – mert számolnia kell – az egyik és a másik dolog „determinált”-ságával, ám versünkben folytonosan tudatosodik a különféle világok ellentéte. Nem állítható teljes joggal, hogy a gazdag és a szegény prezentálódna a következő sorban te-ként és én-ként, de párhuzamként annyi tételezhető, hogy az értésnek legföljebb szándéka tematizálódik, s a vers végén az apa-fiú-viszonnyá képzelt szituáció mindössze az eltérő magatartásformák egymás mellett létét feltételezi, korántsem a megértés megvalósultát.

 

József Attila versbéli gesztusa természetesen nem csupán egy irodalmi „vita”, ellenségeskedés enyhítéseként értékelendő, hanem olyan költői cselekvésként is, amely (rejtetten ugyan) viszontértésre fölkínálja a maga világértelmezését; részint azáltal, hogy verses portrét vázol föl az idegen világ másikáról a saját világ szókincsével, részint azáltal (és ez fontosabbnak tetszik), hogy megszólaltatja a maga „tervét” világszemléletének, az önmegértés objektiválásának versbe foglalására. Az Eszméletben ismét fölbukkanó sorok a hangsúlyozottan költői nyelvbe emelt racionalitás hangján szólnak (erős retoricitással), ám eltérnek az előző versszak, majd e strófában még föllelhető sorok érzelmi indíttatásától(fájdalom ágai, szenvedünk), jóllehet az így ismétlése demonstrációvá szűkíti az előző sorokat, ezzel némileg megfosztja attól a vonástól, amelyet „végleges” helyükön kapnak. Mindenesetre ez a szigorú megkomponáltság majd azEszméletnek szintén sajátja lesz.

Márai „ötlete”, hogy együtt/össze-olvassa Babitsot József Attilával, a [Magad emésztő…] verssel némiképpen igazolható. Távlatból a személyes vonatkozások jelentéktelenednek, s az olvasás során olykor meglepő asszociációk segítségével fogalmazódik meg egy, a kortársakétól eltérő vélemény. Ezúttal azonban olyan kapcsolatra derül fény, amelyet a közvetlen szemtanúk éppen az eseményekhez (és talán kevésbé a költészetekhez) közel nem vettek észre; Márainak József Attila életében közölt írásaiban ez a fajta „kapcsolás” nem található. Miként a maga emigrációs helyzetének kontextualizálása is szokatlan „rokonítási” lehetőségekre hívja föl a figyelmet. Nem a maga „világirodalmi” tájékozódását állítja előtérbe, hanem életrajzi tényeket úgy tesz szemléletessé, akképpen rajzolja ki a párhuzamosnak tetsző vonalakat, hogy a konkréttól a konkrétig ívelteti világirodalmi szemléjét (záradékként önnön előadásán ironizál). „Emigráció. Rimbaud emigrált Afrikába. József Attila emigrált a sínek közé. Proust a betegségbe, Nietzsche a tébolyba. Krúdy emigrált Óbudára, ahol disznót hizlalt. (Nem sokat, csak egyet.)”8 Agondolatritmusos előadásban előkerülnek a személyiségek, akik valamilyen okból fontosak Márai számára, és megkísérli, hogy ráébresszen arra a közösre, amely egy gondolatfutamba foghatja össze a különféle sorsú szerzőket. A kulcsszót saját sorsából meríti, és jelentését kitágítja, egyben eufemizálja. Ezután Márai is a megnevezettek közé gondolható. József Attiláról szólva e rokonérzületnek megvannak az előzményei. Amikor A Toll arra kérte Márait (meg Hatvany Lajost és Kosztolányi Dezsőt),9 hogy a Medvetáncról nyilatkozzék, meglepő személyességgel szólal meg, mintha József Attila költészetével azonosulni tudna. „…verseit olvasva mindig azt érzem, mintha rokonom szólalt volna meg, aki lényegeset és addig ismeretlent mond el nekem a családról és valamilyen végtelen atyafiság mítoszáról. (…) Nyelve egyszerre megérett, mint a fiatal Aranyé.” Első megközelítésben nem kevésbé meglepő, hogy a Külvárosi éjre külön fölhívja a figyelmet. Érdemes megfontolni: 1934 egyben az Egy polgár vallomásai első kötetének esztendeje; nem kell tüzetesebben belemélyednünk a Márai-kötetbe, hogy lássuk, Márai máshonnan érkezett a magyar irodalomba, más „ifjúkori” olvasmányokkal fölvértezetten kísérletezett előbb a „nyugatos” modernséggel, majd az avantgárddal (aMenschheitsdämmerungköltőinek oly versszerkezeteivel is, amelyek fel-felbukkannak az 1920-as esztendők József Attilájánál is). Az a fajta, polgárinak minősülő létezésforma és műveltség, amelynek Márai egyre inkább elkötelezettje lett, nem lehet verstárggyá az 1930-as évek József Attila-lírájában. Ahhoz, hogy Márai nyilatkozatát hitelesebben legyünk képesek értelmezni, nem árt föllapozni még néhány, József Attilával kapcsolatos megnyilatkozását. Ugyanakkor a nem vagy kevéssé kifejtett megállapítások mellé, mögé a Márai-terminológiát is szükséges odagondolni. Az egyik helyen Márait József Attila „hangja” a fiatal Knut Hamsunéra emlékezteti.10 A századfordulós modernség sokat hivatkozott az egyébként népszerű nordikus irodalomtól különböző íróra, akit Gorkijjal együtt szemléltek (később néhányan hozzájuk gondolták Panait Istratit, akivel Márai az 1930-as esztendők elején riportot készített)11 mint egy ismeretlen, feltáratlan világ szószólóit, akik a klasszikus modernség túlstilizált, felülesztétizált, szecessziós-dekadens, ornamentális világával szemben a természetit és természetest képviselik, és ebben lelik meg a költőit, amely mögött rejtőzhet el, amelyet áthat a mitikus vagy a modernséggel érintkező mitológiai. Mintegy az őstörténetekre, a logosz világát megelőző létállapotra emlékeztető regényiség/költőiség ugyanakkor a démonikussal határos, a Nietzschénél olvasott dionüszoszival. Márainál a fiatal Hamsun emlegetése nem a klasszikus modernségbe zárja vissza József Attilát, hanem a följebb vázolt poeticitással rokonítja. A költő sírja című újságcikkben12állítását arra alapozza, miszerint „a kortársak között az egyik legjelentősebb költőnk volt”. Jóllehet Márai nem volt híve az irányköltészetnek, költők származásuk szerinti besorolásának, József Attiláról, egyáltalában nem az elmarasztalás szándékával, kijelenti: „tragikus költő, proletár volt, tudatosan kiállt osztálya sorsáért…” Itt és a továbbiakban a szinte „beleélő” értelmezésnek lehetünk tanúi, a – mint említettem – más elkötelezettségű Márai (akit csak kivételes helyzetekben lelhetünk József Attilával együtt az eszmebarikádnak azonos helyén) rejtett idézetekkel, rájátszásokkal, a József Attila-költészetből vett szóhasználattal jelzi, hogy nem pusztán elfogadja annak a költészetváltozatnak létezését, amelyet egy más indítékú-célzatú költő képvisel, hanem azonosulni is képes vele. Még inkább kitetszik ez az alábbiakból: „S mégsem volt programköltészet, amit művelt: minden szándékolt sorát átvilágította a gyöngéd derengés, mely a mélyebb, ösztönösebb, igaz költészet sugárzása.” Talán megkockáztatható, hogy az „ösztönösebb” jelző nem a naiv poézisra emlékeztet, hanem, együtt a „mélyebb”-bel, a freudizmus közelébe helyezi. S ekkor már a közös érdeklődés volna megjelölhető: Márainak Ferenczi Sándorhoz fűződő személyes kapcsolata, a „társasági” freudizmus elutasítása, ugyanakkor Freud munkásságának vitatkozó elismerése az 1920-as, 1930-as esztendők magyar irodalmában messze nem társtalan jelenség, és József Attilának sem a Freudot köszöntő verse az egyetlen, amely ebbe a témakörbe volna sorolható. Márai emlékezése a versélmények nyugtázása mellett a személyiséget is megjeleníti. Viszonylag csekély számú az a dokumentum, amely Márai és József Attila együttléteiről tudósítana; Márai rövid, de szép levelében köszönte meg aNagyon fáj elküldését13 (a feltehetőleg dedikált példány minden bizonnyal a Mikó utcai ház második világháborús pusztulásakor semmisült meg). Írónk nem publikált a Szép Szóban, miként a Válaszban sem, távol tartva magát az 1930-as esztendők irodalmi/irodalompolitikai vitáitól. Állásfoglalása elsősorban Az Ujságban, majd a Pesti Hírlapban (s a szomszédos államok magyar nyelvű sajtójában) sűrűn napvilágot látó cikkeiből, kritikáiból tetszik ki, melyek József Attilának a Máraiéhoz képest egyértelműen baloldali nézeteitől távolabb helyezhetők el, de nem csak Freud kapcsán bukkanhatnak föl hasonló álláspontok. (Hadd emeljem ezúttal ki a Thomas Mann-életművel kapcsolatos megnyilatkozásokat: igaz, József Attila aVarázshegyet idézi, Márai majd a LotteWeimarban művészmegjelenítését és irónia/paródia-felfogását teszi a magáévá.) A fentieket nyugtázva is meglepetést kelthet, hogy Márai a József Attila-személyiséget is némileg másképpen látja, mint a kortársak: „Angyali lény volt ez a költő, embernek is, írónak is a legtisztább.” Szerénységét (!) a Szent Ferencéhez hasonlítja; „mindig Petőfi és Szent Ferenc jutott eszembe, mikor találkoztunk, sétáltunk, vagy kávéházban beszélgettünk”; személyiség és költészet egybelátására ez a mondat utal: „a poverello hangján tudott madarakról, virágokról szólani”.14 Annyit azért (nem Márai mentségére, hanem) e megjelenítésnek igazolhatóságára fel tudok hozni, hogy írónkat kora ifjúságától kezdve foglalkoztatta Rilke Das Studen-Buchja, Imádságos könyve, s benne külön az egyik ifjúkori kísérletét meghatározó ciklus: Das Buch von der Armut und vom Tode (A szegénységről és a halálról szóló könyv). A szegénység Rilkénél nem társadalmi kategóriaként fogalmazódik meg, illetőleg csak annyira, amennyire a szegénységből kinövő autenticitás és világban-lét a nagyvárosi, „kiszakított életű” emberek ellenében sajáttá válik. Ebben a fajta létezésben poetizálódik át Szent Ferenc tanúságtevése az „önmagaság” hitelessége tárgyában. Ez a rilkei felfogás bukkan föl Márai egy gyermekifjúi regénytöredékében, de maga a Rilke-kötet még az amerikai emigrációnak is olvasmánya. Amikor Márai József Attila „szegénységéről” és „tisztaságáról”, a Szent Ferencével azonosítható beszédéről szól, feltehetőleg ezt a rilkei változatot keresi és leli meg. Talán azzal a különbséggel, hogy a társadalmi vonatkozásokat sem zárja ki, különös tekintettel arra, hogy feltételezhető afféle „küldetéses”, elkötelezett líra, amely mégsem „programköltészet”, s amelyben kiegyenlíti egymást a közvetlenebb és közvetettebb szólás.

Hogy mily mély Márai József Attila-élménye, arra egy 1941-es írása figyelmeztet. Ez a rövid írás az emigrációs korszakban még kétszer megjelent, az író fölvette az Ihlet és nemzedék című gyűjteményébe,15 és Varga József ez írás részleteivel érvelt az Élet és Irodalomban Márai és József Attila bensőséges kapcsolatának tételezése mellett.16 A cikkben névvel és név nélkül olyan költők bukkannak föl, akik haza-, táj- és nyelvlátomásukat verssé tudták alakítani, e költészet nyelvisége, nyelvközpontúsága mindenképpen Márai ars poeticája szerint értelmeződik. Az első poéta, akit (név nélkül) említ: Faludy György, a magyar nyelvhez intézett ódájának rövid bemutatása adja meg az alaphangot, melyet Illyés Gyula egy versének említése színez, s ez annak hangsúlyozására példa, mint lesz („hazafias”) verssé a létezés bármily jelentéktelennek tetsző jelensége. A cikk első részében József Attiláé a főszerep, a Születésnapomra idézése még az életrajzra céloz, a három költő különféle világnézeti elkötelezettsége azonban (legalábbis Márai így látja) a korszerű(bb) hazafiságban vonható együvé: „Minden tüdős, pántlikás hazafiság hiányzik e versekből.” S bár „oly mindegy, milyen világnézet, milyen osztályhang szólal meg e versekben”, a cikkben legalább olyan fontos az, hogy a nagyvonalú szemlélet kikről emlékezik meg, kikről nem (a későbbiekben említettek: Petőfi, Vörösmarty, Arany, Ady, Kosztolányi, Babits). Ezek után érdemes egy valamivel hosszabb szövegrészlet megismerése, miként egészíti ki az eleddig József Attiláról írtakat:

„József Attila egy rekettyés, egy szilvaerdő peremén mereng el osztályharc, nagytőke és szervezett ösztönök fölött, s a proletárköltő szavai mögött egyszerre derengeni kezd a tájnak olyan sajátosan magyar távlata, mintha Szinyei Merse egy tájképét bámulnók. A költő, akit a nyelv igézete kötöz a hazához, akkor sem tud ellene vallani, ha eszmélete vádat kovácsol a haza bűneiből.”

 

Aligha lenne túlságosan bonyolult feladat visszakeresni József Attila verseiben a Márai-cikk kulcsszó értékű kifejezéseit; miként Márai gondolatmenetét vissza lehet vetíteni az emlékezetében felvetődő József Attila-versek sorára. Nem rekonstruál egy lírát, hanem annak érdekében emel ki képeket, szavakat, motívumokat ebből a költészetből, hogy egyrészt szembesíthető legyen más (kortárs) költészetekkel, másrészt a maga versolvasásának nyitottságát, célirányosságában is elkötelezetlenségét dokumentálja. József Attila versei ebben az összefüggésben alkalmasaknak bizonyulnak arra, hogy az esetleges világnézeti megosztottságon felülemelkedve a „nyelv igézetében” jelöljék meg azt a tényezőt, amely közelíti más költőkhöz, de közelíti Márai irodalomfelfogásához is. Ami ebben az írásban feltűnő, hogy a kortárs költészetről szinte ugyanolyan terjedelemben ír Márai, mint a XIX. századiról, illetőleg a Nyugat első nemzedékéről, lényegében a nyelvhez (és ezen keresztül a nyelv által megnyilatkozó hazához) fűződő kapcsolatok hasonlóképpen jellemeztetnek. S a magyar irodalom európai magánosságának a kortársak éppen úgy elviselői és elszenvedői, mint a klasszikusok. Még valami feltűnik. „A versekben a szavak igézetén múlik minden” – hangzik az összegzés egyik mondata. A „nyelv igézete” József Attiláról szólva bukkan föl itt első ízben. A két mondatot összeolvasva derül fény arra, hogy Márai „szóközpontúsága” és József Attila-értelmezése igen szorosan összefügg; így a magyar költészeti antológiát forgatva Márai József Attilát jelöli meg az egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) tájékozódási pontnak, ahonnan nemcsak a magyar líra jelene (és talán múltja), hanem a költészet általában belátható. Míg a kortárs költők versei említődnek, a klasszikusokról olyan viszonylatban esik (igen hangsúlyosan) szó: mi az, ami fordításokban a külföldi olvasó elé került. Messze tekintő gondolat, miszerint a fordítás „álruha”; s bár a magyar költészet mindig egykorú az európaival, éppen ez az álruha akadályozza a hívebb megismerést. A közkeletű panasz azonban „jelentést vált”, s ennek oka a megírás időpontja: a történelem beleszólt a nyelvek, költészetek – amúgy is halvány és akadozó – párbeszédébe. „Talán ezért olvassuk most ilyen honvággyal az árva magyar verseket. Mikor egy ember vagy egy nép veszélyben van, anyanyelvén kiáltja el az ősszavakat.” Márai pályájának nézőpontjából idejegyezhető kiábrándultságának jelzése, az 1938-as fordulat okozta lelkesültségből és aktivitásból való kijózanodás tudatosítása, hozzáfűzve, hogy ennek érzékeltetésével visszatalál korábbi József Attila-látásához, valamint irodalomfelfogásához. Itt talán nem az látszik a leglényegesebbnek, hogy a szinte közhellyé merevedett tézis változatával szolgál: a költészet (lenne) az emberiség anyanyelve. Az már a Márai-pálya közelébe visz (ideértve az 1941-es, 1942-es újságcikkek egy részét), hogy az anyanyelvi haza képzete konstruálódik meg, az anyanyelvi irodalom otthonossága tételeződik, így már 1939-es, Jókairól írt esszéjében (Haza).17 Ám a Magyar versek zárómondata más formában ismétli meg (nem a Babits–József Attila szembenállást, hanem) a Nyugat költészetétől továbbinduló József Attila ösztönösebb, mélyebb költészetének jelentőségéről írottakat. Az egyetemessé, de legalábbis össznépivé váló veszélyérzetben azősszavaktól várja a segítséget, s az anyanyelven kiáltott ősszavak versalakzataira Márai József Attila nem egy költeményében ismerhetett rá, s nem csupán a „finnugor ihletésű” vagy „ómagyar” tematikájú versekre figyelmeztetve, hanem ennek a költészetnek modalitását, retorikáját szem előtt tartva. Nem állítható, hogy a záró mondatban kizárólag vagy elsősorban közvetlen József Attila-utalás rejtőzne, hiszen ez az írás gondolatmenetéből nem következik. Az azonban bizonyossággal állítható, mindenekelőtt a József Attiláról írtakat ideidézve, hogy a záró passzusokból nem hiányzik József Attila: magyarságának hangsúlyos emlegetése, a nyelvre vonatkozó állítások egybecsengése, a szervezett ösztönök lírájára utalás mind-mind lehetővé teszi, hogy az ősszavak alkotói-kimondói közé iktatódjék az a költő, aki – utalva a korábban idézettekre – a fiatal Hamsunt juttatta egykor Márai eszébe. S ha korábban Babitstól való elválasztottsága kapott hangot, ezúttal az egybefogottság révén nem tűnnek ki az eltérések, de feltételezhetően nem is szűnnek meg, jóllehet az emigrációs naplók egyetlen emlékezéstörténetbe sűrítik Babits és József Attila korábban két lehetőségként számon tartott líráját.

Még egy mozzanat említése kívánkozik a Magyar versek cikk értelmezésekor. Azok a költők, akikkel Márai indítja írását, Faludy, Illyés, József Attila: egyetlen évtizeden belül születtek, 1902 és 1910 között, s ha feltételesen egy nemzedékbe soroljuk őket, közéjük kell iktatni Márait, aki Szabó Lőrinccel egy esztendőben, 1900-ban látta meg a napvilágot. Óvakodnék attól, hogy Márai „nemzedéki tudatát” túlbecsüljem, de figyelemre méltó, hogy – mint láttuk – József Attiláról több ízben írt, az értés és nagyrabecsülés melegségével; Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetét nagy elismerések közepette méltatta nem sokkal a megjelenés után,18 korábban a Pandora munkatársa volt, viszonylag sűrűn érintkezett, levelezett Szabó Lőrinccel, még a Herczeg Ferenc nyolcvanadik születésnapjára szentelt ünnepi kötetben is ott leljük mindkettőt; az Illyés szerkesztette Magyar Csillagnak munkatársa volt, aMagyarok kötetről értő ismertetést publikált 1938-ban,19 bekapcsolódott a Hírünk a világban vitába (hogy az emigrációban elhatárolódjék Illyés Gyula műveitől, „közéleti” tevékenységétől). Általában elmondható, ún. nemzedéktársaival közös vállalkozásokban vett részt, olvasójuk, népszerűsítőjük volt, méghozzá az a Márai Sándor, aki igyekezett távol maradni mindenféle irodalmi/irodalompolitikai jellegű csoportosulástól. Talán elmondható az is, hogy József Attilát e „nemzedék” reprezentánsának, kiemelkedő jelentőségű képviselőjének tartotta, akinek műveire mindenképpen reagálni akart. A leglátványosabban talán azzal, hogy 1946-ban kisprózájából (versprózájából vagy prózaverseiből) kötetet szerkesztett Medvetánccímmel, a címadó írást a kötet végére helyezte, többjelentésű voltát hangsúlyozandó.20

Márait nemigen szokták idézni a József Attila-kutatók, és ebben igazán nem marasztalhatók el, mivel Márai olvasata természetszerűleg Márai jobb ismeretéhez járul, nem vagy nagyon kevéssé József Attiláéhoz. Az azonban állítható, hogy Márai ezúttal is szuverén olvasónak bizonyul, aki a nemzedéktárs József Attila értékeire fogékony volt, ötleteivel, véleményével részint József Attila helyét kereste, és látta nem egészen ott, ahol kortársai, részint a maga ars poeticáját árnyalta, szembesülvén József Attila verseivel. Márai szerepe éppen azért érdekes a József Attila-recepcióban, mivel a „szociológiai” távolság ellenére dokumentálható egy esztétikai közelség. S ez a Medvetáncok összeolvasásával igazolható. A bartóki „ötlet” József Attila versében részint „konkretizálódik”, részint „allegorizálódik”, és ennek révén Márainál prózaversben íródik tovább, lesz a létezésélmény feltárulásává.21

 

 

JEGYZETEK

 

1Budapest, 2000. 4l.

2Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): „de nem felelnek, úgy felelnek”. Pécs 1992, Kulcsár Szabó Ernő: Egy kisajátíthatatlan klasszikus. In uő.: Szöveg, medialitás, filológia. Budapest, 2004. 210–216., Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke. Budapest, 1974. Uő: Szabó Lőrinc pályaképe. Budapest, 2001.

3A vita anyagáról: József Attila összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. S. a. r. Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958. 48–60, 286.

4Márai Sándor: Napló 1945–1957. Budapest, 1990. 315.

5Uő.: Napló 1976–1983. Budapest, 1995. 14.

6Uő.: Napló 1968–1975. Budapest, 1995. 211.

7József Attila verseire az alábbi kiadás alapján hivatkozom: József Attila összes versei 1–2. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla. Budapest, 1984. Medvetánc: 147–148., [Magad emésztő…]: 189–192. Vö. még: 514., 546. Az utóbbi verset elemzi, a Babits–József Attila költői viszonyra kitérve: Szőke György. In József Attila-versek elemzése. Szerk. Szabolcsi Miklós. Budapest, 1987. 183–203.

8Márainak József Attila-vonatkozású írásait az 1945. évvel bezárólag közli: Kortársak József Attiláról I–III. Szerk. Bokor László, s. a. r. Tverdota György. Budapest, 1987. Az idézet eredeti lelőhelye: 

A Toll, 1934. nov. l5.

9Az 5. sz. jegyzetben i. m. 203.

10 A négy évszakból idézi Bokor–Tverdota: i. m. II. 1066. A kötetmegjelenés előtt közölte: Képes Vasárnap, 1938. febr. 6., 6. sz. 3–4., Kassai Ujság, 1938. febr. 20. 42. sz. 5.

11 Egy riporter naplójából. Prágai Magyar Hírlap, 1931. febr. 11. 34. sz. 4. Nem sokkal utóbb egy újságcikk József Attilát emlegeti magyar Panait Istratiként. Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Budapest, 1998. 203–207.

12A Pesti Hírlap 1942. máj. 7-i számából közli Bokor–Tverdota: i. m. III. 1673–1674.

13Vezér Erzsébet: Egy zárkózott polgár megnyílik. Élet és Irodalom, 1991. júl. 12. 5.

14A 12. sz. jegyzetben i. h.

15Márai Sándor: Magyar versek. In uő.: Ihlet és nemzedék. Budapest, 1992. 144–146. Első közlés: Pesti Hírlap, 1941. dec. 18. 288. sz. 5. A Bokor–Tverdota-gyűjtés nem tud erről az írásról.

16Varga József: Márai és József Attila. Élet és Irodalom, 1991. júl. 19. 2.

17A 15. sz. Jegyzetben i. h.

18Ujság 1933. márc. 3. 51. sz. 3.

19Pesti Hírlap 1938. dec. 8. 279. sz. 7.

20Márai Sándor: Medvetánc. Budapest, 1946. 143–145. A Révai Kiadó e kötettel indítja sorozatát, amelyben a továbbiakban az alábbi szerzők művei kapnak helyet: Camus, Gorkij, Hemingway, Malraux, Maugham, továbbá ígéri Máraitól aSértődöttek három kötetét, Mikszáthtól a Különös házasságot, Remenyik Zsigmondtól az Északi szélt, Cs. Szabó Lászlótól a Délutáni előadást, Tamási Árontól a Zöld ágat, Wildertől a Kabalát.

21A szóban forgó József Attila-versek elemzését finomíthatja a kortársi recepció bevonása a vizsgálatokba. Annyi mindenesetre kitetszhet, hogy az egyes kortársi megnyilatkozások a modernségnek a maitól eltérő felfogását reprezentálják, és ez a „feszültség” a hagyománytörténést jórészt meghatározhatja

 

Egy hosszabb tanulmány részlete.