Tél-elő

Ha gazdag lennék, új évszakot alkotnék. Már unom a szokványt. A négy évszak között változatok villannak föl. A természet is fejlődik. A tavasz előtt néha kis őszök vannak, fanyar, mustízű napok, ökörnyállal, sárga levelekkel, melyek az ismeretlenségből érkeznek és zörögnek, amikor a gesztenyefák még rügyezni sem mernek. Valaki játszik velünk, rendünkkel, szabályainkkal, megegyezéseinkkel. Novemberben néha langy zephir lengedez, és megszólalnak a csízek. A télnek vannak rózsaillatú, tikkadt napjai, forró széllel, ideges főfájással. Van tél-utó és van tél-elő.

A tél-elő kacér, mint egy bakfis. Még nem fázik, de már apró karmantyúkat visel. Arcát pirosra keni a bécsi ronggyal, mintha az északi szél csípte volna meg. Fűttet, de csak unalomból. Kamasz tél, tudatlan. Mintha a tél csak korcsolya, disznótor és báli éjszaka lenne, átizzadt gallérokkal. Még nem tud semmit az iszonyatról, ahogy nem tudtam az életről semmit, mikor húszéves voltam, s néha csodálkozva észleltem, hogy körülöttem, itt-ott meghalnak az emberek.

(Fotó: Fortepan/Torjay Attila)