Nemzetnevelés - de mire?

Márai: Röpirat a nemzetnevelés ügyében – a Kalligram karácsonyi kiadványában. Kodolányi: Márai és a kultúra – a Kortárs januári számában. Vitairat és ellenvitairat. Félszázados polémia. ‘42 nyaráról és őszéről. Az elsőt újraolvasom, a másodikat olvasom. Metszően ellentétes álláspontok. Egyértelmű, sőt, sarkított fogalmazásban.

Nos, érdemes megjegyezni. Nem az életművek csúcsa. Márai nem az originális teória embere. Inkább önéletrajzé, lélektani regényé, lírai drámáé. Kodolányi nem a toleráns polémia embere. Inkább tényfeltárásé, történelmi regényé, naturalisztikus drámáé. A vita nem is elméleti vagy esztétikai, hanem tüneti és dokumentáris értékében fontos. Rögzít egy történelmi pillanatot. Szociológiájában, ahogy a mozgások egymás ellen feszülnek. Pszichológiájában, ahogy az érzelmek egymást megkérdőjelezik. De nem ez adja a döbbenetet. Hanem a történelmi pillanat szomorú érvénye. Mert groteszk aktualitásában félszázadig megmaradt. Vagy regresszív virulenciájában éppen most feltámadt. Még a dátumokat is nézegetem. Valóban ‘42? Nem ‘92? Vagy netán éppen ‘94? Honnan a kínosan, tragikomikusán gyötrelmes aktualitás? Hogy erről van szó ma is? Csipkerózsa álma a magyar történelem? Félszázad után felébred? Ugyanúgy? Nem nyugodt bájában, de zaklatott lázában?

Három ponton robban a vita. Kollektív vagy egyéni felelősség? Modern-nyugati vagy archaikus-mitologikus kultúra? Általános európai vagy különös magyar nemzetnevelés? Ezeket követem. Nem a teória magabiztos elemzésében, inkább a szembenézés szomorú kényszerében. De sarkítottan fogalmazok. Mert a vitázok is sarkítottan fogalmaznak. Meg paradoxonokat is vállalok, mert a történelmi helyzet is paradox. Akkor is, ma is.

 

Márai a kollektív felelősség lehetőségéről beszél. Félti tőle a magyarságot. Lényegében elutasítja. Kodolányi az egyéni felelősség lehetőségéről beszél. Felmenti alóla a magyarságot. Félig elutasítja. A lényegében elutasított kollektív felelősség a győztesek vádja lehet; a legyőzöttek megvádoltatása. A félig elutasított egyéni felelősség a kisebbség megvádoltatása lehet; a többség felmentése. Az első változat alternatívájában mindenki bűnös vagy mindenki bűntelen. A második változat alternatívájában kevés bűnös és sok bűntelen.

Gondoljunk bele: félszázados dilemma vagy mai? Félszázados és mai. Akkor, ‘42-ben német csizmák az Óceántól a Volgáig. Tegnap, ‘89-ben szovjet tankok a brandenburgi kaputól a Sárga-tengerig. Hódítók és meghódítottak. Elnyomók, együttműködők, elnyomottak? Igen. De akkor, a sztálingrádi csata előtt még hátravan majdnem minden. Erősödik a hódítás. Az elnyomók még elnyomóbbak, az együttműködők még együttműködőbbek, az elnyomottak még elnyomottabbak lesznek. De most, a berlini falomlás után már megtörtént majdnem minden. Megszűnt a hódítás. Az elnyomók nem elnyomókká, az együttműködők nem együttműködőkké, az elnyomottak nem elnyomottakká lettek. Meg különben is: akkor a végkifejlethez közelítve minden elviselhetetlenül kemény lett. Most a végkifejlethez közelítve minden szánalmasan puha. Ezért más a kollektív és egyéni felelősség dilemmája is. Végkifejlet, elviselhetetlen keménység előtt és végkifejlet, szánalmas puhaság után.

Akkor, a nácizmusban a vég volt iszonyú. Tegnap, a bolsevizmusban a kezdet. Az iszonyú véget a szisztéma bukása követte. Az iszonyú kezdetet a szisztéma átmentése. Iszonyú végben és kezdetben sokan bűnrészessé lettek. De az iszonyú vég, a bukás után a kollektív felelősség egy népet akart megbélyegezni. Az egyéni felelősség egyeseket büntetett. De az iszonyú kezdet, az átmentés után a kollektív és egyéni felelősség elsüllyesztetett. Ám a veszélyzónák jól kirajzolódtak. A kollektív felelősség tétele az össznépi frusztráció alkalma lehet. Az egyéni felelősség tétele az össznépi bűnbakkeresés ürügye. Csakhogy még mindig nincs vége. Mert kollektív vagy egyéni felelősség tegnapi végkifejlet után újra felmerül. De – láttuk – a tegnapi végkifejlet nem

elviselhetetlenül kemény volt, hanem szánalmasan puha. Ebben pedig nem sokan bűnrészessé lettek, legfeljebb sokan gyengékké váltak. Bűnösök vagy gyengék kollektív vagy egyéni felelőssége pedig merőben más.

A kollektív felelősség keserű, de megkerülhetetlen önelszámolási jelent. Belsőt, lelkiismeretit. Hogy – valamilyen módon – mindenki részes lehetett. Üldözöttből lett üldözőként; üldözőből lett üldözöttként. Elnyomottból lett elnyomóként; elnyomóból lett elnyomottként. Ki ne ismerné a variációkat? Iszonyú kezdetben tagadó; puha végben együttműködő. Puha végben tagadó; iszonyú kezdetben együttműködő. Sokféleként lehetett. A kimondandó elhallgatásával; az elhallgatandó kimondásával. Bólintással fejrázás helyett; fejrázással bólintás helyett. Elkerülhető vagy elmulasztott kézszorítással. Fölösleges vagy megtakarított mosolygással. Persze az árnyalatok sokfélék. Meg vannak majdnem egyértelmű végletek. Aki akaszt, hóhér. Akit akasztanak, áldozat. Bár azt is tudjuk: a hóhér áldozat lehetett későbben, az áldozat hóhér lehetett korábban. Ám ez már a század infernója. Magas művészetben találattá is lehet. Lapos elméletben közhely marad. Ezen belül mindenkinek a maga dolga. Álmatlan éjszakán hozhat önítéletet. Részlegeset vagy teljeset. Derűs nappal adhat önfelmentést. Részlegeset vagy teljeset. Lelke rajta. Csakhogy kényes a határ. Mert önmaga teljes felmentése már félig a másik elítélése. Kivonja önmagát a kollektív felelősségből; bevonja a másikat az egyéni felelősségbe.

Az egyéni felelősség indulatos és igaztalan számonkérést jelenthet. Külsőt, adminisztratívat. Mert korábban bűnök történtek, később gyengeségek. Korábbi bűnöket lehet később is megtorolni. Későbbi gyengeségeket lehet korábbi bűnökké stilizálni. És ha a korábbi bűnösök nem élnek, a későbbi gyengék előléptethetők. Ha valódi bűnösök már nem találhatók, valódi bűnbakok még kereshetők. Az egyéni felelősség mérhetetlen veszélye. Hogy felmentést ad sokaknak, ítéletet keveseknek. És minél jobban felmenti a sokakat, annál jobban elítéli a keveseket. Az össztársadalmi bűn- és gyengeségmennyiség marad. Csak más lesz az elosztás. Sokaknak kevés jut vagy semmi. Keveseknek sok jut vagy minden. Meg fokozni is lehet. A saját, felmentett gyengeség a más, elítélt gyengeségéhez hozzáadható. A kétszeres gyengeség pedig akár bűn is lehet. Az pedig még erősebb ítéletet követel.

Rossz mechanizmus. Ha felerősödik, tragédiákat okoz. Igaztalansággal válaszol igaztalanságra, bűnnel bűnre. Nem látni a végét.

Pontosan paradox voltában igaz. A kollektív felelősség a társadalmi egyensúly és megbékélés eszköze. Benne az én felmenti vagy elítéli önmagát. Belül számol el; önmagával önmagának. Az egyéni felelősség a társadalmi egyensúlyvesztés és békétlenség eszköze lehet. Benne az én felmentheti önmagát, elítélheti a másikat. Kívül számol le; a másikkal a külvilágnak. Az első erkölcs vagy erkölcstelenség kérdése. A második jogé vagy jogtalanságé.

Modern-nyugati vagy archaikus-mitologikus kultúra?

Az álláspontok nem könnyen ütköztethetők, inkább maguktól ütköznek. Márai az előbbi változatot képviseli, Kodolányi az utóbbit.

Van azonban közös alap. Méghozzá kettős. Egyfelől a megmaradás reménye – fizikai és erkölcsi értelemben. Másfelől magyar vezető szerep – politikai és szellemi értelemben. Vagyis – ki kell mondani! – a nemzeti lét reális igénye és a meghatározó küldetés irreális alma furcsa módon keveredik. Márai meg is fogalmazza. Megmaradás és vezetés a minőség alapján. Nyugat-Európában franciáké. Közép-Európában magyaroké. Ehhez kell – a megmaradás és vezetés minőségéhez – a nemzetnevelés. Kodolányi megmaradáson és vezetésen nem vitatkozik. A nemzetnevelés és minőség igényén sem. De a nemzetnevelés és minőség milyenségén igen.

Márai ugyanis úgy véli: a minőségi megmaradást és vezetést célzó nemzetnevelés alapja a modern, „occidentális” kultúra. Ehhez igazodjék a magyar glóbusz klímája is. A XIX. század vívmányaihoz. Liberális demokráciához és magasrendű civilizációhoz. Az egyén tiszteletén alapszik. De az egyének megoszlanak. Elitre és tömegre. Az első teremti, a második használja a civilizációt. A nemzetnevelés végső igéje a tömeglét megszüntetése vagy humanizálása. Jobb esetben: használóból legyen teremtővé. Kevésbé jó esetben is: romboló használóból legyen fenntartó használóvá. Mindebben nem az érdekes, hogy mi származik Ortegától vagy Spenglertől. Hanem, hogy a Nyugat kultúrája, az egyén tisztelete a mérce. És mögötte a polgári világ. A polgárság maga teremtette kozmosza.

Kodolányi ugyanis úgy véli: a minőségi megmaradást és vezetést célzó nemzetnevelés alapja az archaikus „szimbolikus” kultúra. Ehhez igazodjék a magyar glóbusz klímája is. Az ősi társadalmak vívmányaihoz. Kollektív létformához és saját jelképrendszerhez. A közösség tiszteletén alapszik. Benne nem a XIX. század autonóm, hanem az ősi társadalmak függő embere. Nem e világi, azaz immanens, de nem evilági, azaz transzcendens erők a meghatározók. Nem újonnan létrehozott civilizációs vívmányokat örökít az utódokra. Ám előidőkben teremtett mitologikus világrendet alkot az örökkévalóságnak. Mindebben nem az érdekes, hogy mi származik Vataitól és Frobeniustól. Hanem hogy a Kelet kultúrája, a közösség tisztelete a mérce. És mögötte egy polgárság előtti világ. A polgárság maga teremtette kozmoszát tagadó ellenkozmosza.

Cseppet sem homályos ellentét. Szinte röstellem a kommentárt. Csak röviden. Minőségi megmaradásról van szó meg vezető szerepről. És főként ezt alapozó nemzetnevelésről. Két variációban. Az egyik Európára néz, ahhoz kíván igazodni. A másik Európán kívülre néz, ahhoz kíván igazodni. Az Európához való igazodás polgári kultúrát jelent, a polgárság világát, mint ideált. Az Európán kívülhöz való igazodás polgárság előtti kultúrát jelent, a polgárság előtti világot, mint tradíciót. Az európai, polgári kultúrához való igazodás modernizálást igényel. Az Európán kívüli polgárság előtti kultúrához való igazodás archaizálást. A modernizálás ismeretre alapoz és tudományra. Az archaizálás jelképre és mítoszra. Gondoljunk bele. Az első mintha spiritualizálni akarná a határt a Lajtánál. Hogy bejöjjön Európa, a polgári kultúra, ismeret és tudomány. A második mintha realizálni akarná a határt a Lajtánál. Hogy ne jöjjön be Európa, maradjon a polgárság előtti kultúra, jelkép és mítosz. Pontosabban: ne maradjon, inkább újrateremtődjön. Nem folytatom. Ma mindenki Európáról beszél, polgári kultúráról, ismeretről és tudományról. Legalábbis tudatosan és „szalonképesen”. De a társadalom eszmevilága nemcsak tudatos és „szalonképes” elemekből áll. Ám nem tudatos és nem „szalonképes” elemekből is. Ott pedig jelképek kívántatnak és mítoszok. Ezek pedig, ha teremtődnek, értelmesek és humánusak. Ha csinálják őket, értelmetlenek és antihumánusak. Az értelmes-humánus jelkép és mítosz egy nem jelképes-mitikus kultúrában értékes tradíció. Az értelmetlen-antihumánus jelkép és mítosz egy nem jelképes-mitikus kultúrában értékellenes illúzió. Az értékes tradíció jelen van a nemzetnevelésben. De nemzetnevelés – csak erre – nem alapozható. Adódik azonban két valóságos gond. Az egyik – még mindig – a mítosszal kapcsolatos. A másik az egyén vagy közösség tiszteletével.

A mítoszt az emberiség képzelete megteremtette. Évezredekig kultúráját is meghatározta. A kultúra pedig folyamatosság is. Belőle tehát a mítosz kiiktathatatlan. Ám az újkor polgári-tudományos világképe de-mitizált. A mítosz egykori hegemóniáját siratni lehet, felbecsülhetetlen értékét őrizni kell. Még tovább megyek. Polgári-tudományos világkép és prepolgári-mitikus világkép harmonizálását megkísérelni lehet. De a polgári-tudományos világképet prepolgári-mitikus világképre visszacserélni nem. Talán a művészi világképről is szó van. Mert mítosz és művészet – a szellemi formák archaikus-atavisztikus rendjében – összefügghet. Lehet, a polgári-tudományos világkép nem kedvez a művészetnek. Ám ez már nem ide tartozik – és messzire is vezetne.

Az egyén vagy közösség tisztelete tényleg dilemma. Túl vagyunk álkollektivista rémálmokon. Megkérdőjelezhetetlen az egyén méltósága. De a közösségek valóban szétestek. Megkérdőjelezhetetlen a közösség igénye. A polgári rend az archaikus közösségeket szétverte. Az álkollektivista rend új közösségeket nem teremthetett. Közösségek kellenének. De archaikus közösségek vissza nem varázsolhatok. A polgári rend autonóm embere az archaikus közösség függő emberévé nem regrediálható. Poétikus vágyak és históriai folyamatok fel nem cserélhetők. A közösség tiszteletéért nem kockáztatható az egyén tisztelete. Nem lehet visszamenni szerves közösségekért a polgári rend elé. Legfeljebb a polgári rendben lehet megteremteni szerves közösségeket. Sokcsatornás civil társadalom kell hozzá. Nem tudom a megoldást. Csupán a vagy egyén vagy közösség alternatíváját tagadom. Elképzelt közösségek rendjéért valóságos egyének szabadságát nem adom.

Általános európai vagy különös magyar nemzetnevelés?

A következtetések – természetesen – ellentétesek. A modern „occidentális” vagy archaikus „szimbolikus” kultúrához igazodó magyar glóbusz klímájában más és más nemzetnevelés. Az első szülőhelye Európa.

Nemzetnevelésében hangsúlyos, ami közös európai. A második szülőhelye nem Európa. Nemzetnevelésében hangsúlyos, ami nem közös európai. Márai a magyar kultúrát eredendően európainak látja. Európa utolsó egysége, a Kárpátokon innen. Évszázadokig a keresztény Európa védője is. Kodolányi nem az európaiságot vitatja. De Európa megrontottságát állítja. Nem az a kultúra már, amit a magyar évszázadokig védett. Vagyis az egyik távlatban: Európához hasonulva alapozni a megmaradt magyarság minőségi nemzetnevelését. Vagyis a másik távlatban: Európától különbözve alapozni a megmaradt magyarság minőségi nemzetnevelését. A két távlat két ponton ütközik.

Először a nemzetnevelés orientációjában. Márai szerint a magyarság nem külön alkat. Nem állapot, hanem magatartás. A magatartás pedig európai, vagy legyen európai. A nevelés igazodjék ehhez: az európai magatartáshoz. Akkor pedig tudnia kell: sajátságai – nyelve, dalai, táncai nem jelentenek felülmúlhatatlan, egyedülálló értéket az emberiségnek. Értelemszerűen annyi értéket jelentenek, amennyit más népek sajátságai – nyelve, dalai, táncai. Kodolányi szerint a magyarság külön alkat. Nem magatartás, hanem állapot. Magyar állapot, európai magatartás. A nevelés igazodjék ehhez: a magyar állapothoz. Akkor pedig tudnia kell: sajátságai – nyelve, dalai, táncai nem felülmúlhatatlan, de egyedülálló értéket jelentenek az emberiségnek. Értelemszerűen más értéket jelentenek, mint amilyet más népek sajátságai – nyelve, dalai, táncai. A vita lényege nem az azonos vagy magasabb érték. Az első az azonos értéket sugallja. A második a magasabb értéket nem állítja. Hanem az azonos vagy különböző jelleg. Az első az Európával azonos, a második az Európától különböző jelleget állítja. Az azonos jellegben a nemzetnevelés alapja a magyar-európai magatartás. A különböző jellegben a magyar-nem-európai állapot. A magatartás pedig szerzett műveltség, az állapot örökölt alkat. Érdemes még tisztázni, nem a magyarságismeret, hungarológia a nemzetnevelésben elfoglalt helyéről van szó. Ezen, mármint a nyelv, irodalom, történelem, néprajz és sok más egyéb súlyán nehezen lehetne vitatkozni. Hanem a nemzetnevelés orientációjáról. Általános európai vagy különös magyar jellegén.

Másodszor az „extra Hungáriám” értelmezésében. Az ellentét tragikomikusán egyértelmű. A magyar-európai magatartásban, szerzett műveltségben és erre alapozott nemzetnevelésben az „extra Hungariam” nemcsak időszerűtlen, de káros illúzió is. A magyar-nem-európai állapotban, örökölt alkatban és erre alapozott nemzetnevelésben az „extra Hungariam” nemcsak időszerű, de fontos tradíció is. Az első úgy véli, a magyar élet legyen olyan, mint az európai. Tehát nem hiheti, hogy a rajta kívüli élet nem élet. A második úgy véli, a magyar élet nem lehet olyan, mint az európai. Tehát hiheti, hogy a rajta kívüli élet másfajta élet. Persze az ellentét nem feloldhatatlan. Márai sem állítja, hogy a nem magyar élet pontosan olyan, mint a magyar. Kodolányi sem állítja, hogy a nem magyar élet egyáltalában nem élet. „Csupán” a közösség kétféle értelmezéséből fakadó kétfajta kötöttségről van szó. A szerzett műveltség elve összeköti a magyar közösséget, a benne való létet Európával. Az örökölt alkat elve leválasztja a magyar közösséget, a benne való létet Európáról.

Nos, eddig a hajdani vita, mai döntéskényszer. Önmagába mélyedő, „kollektív” vagy másra mutató, „egyéni” felelősség? Felzárkózó, modern-nyugati vagy elzárkózó, archaikus-mitologikus kultúra? Összekötő, általános európai vagy szétválasztó, különös magyar nemzetnevelés? Bíró nem lehetek. Mindenki maga döntsön. Mégis úgy gondolom: a Bibó emlegette magyar zsákutcáról van szó. Kinyílik, ha sorsformáló pillanatokban a magyarság jól dönt. Újrateremtődik, ha rosszul.

 

Népszabadság, 1994. május 14.