Márai újra hangolva

A gyertyák csonkig égnek az Új Színházban

Az Új Színház októberben mutatta be az író legtöbb nyelven ismert regényének színpadi változatát, melyet Pozsgai Zsolt rendezett. Két héttel ezelőtt megnéztük az előadást.

Először is látnunk kell, hogy a darab legalább annyira átdolgozás, mint a regény adaptációja. Ez derül ki az évszámok megváltoztatásából, a regénybelinél fiatalabb Henrik és Konrád alakjából, de leginkább a Márainál nem szereplő ál-Krisztinából, Nini átértelmezett és dramaturgiailag "megtoldott" szerepéből. (Ilyen szempontból egyáltalán nem lett volna félrevezető, ha Márai neve mellett Pozsgai Zsolté is szerepel a színlapon.) Így a cselekmény a harmincas évek legelején játszódik, s e kor szolgál nem túl kontúros hátteréül a két férfi összeütközésének. Henrik (Helyey László) modorosan dallamos előadásmódja a darab elején kérdőjeleket hagy a regényt is jól ismerő nézőben, mintha nem lenne elég átélt és az elmúlt évtizedeket megélt e feldolgozás tábornoka. Hozzájárul ehhez Nini (Tordai Teri) helyenként túlságosan kontúros alakja, aki Henrik arculcsapásával túllépi azt a határt, amit a tábornok karaktere megkívánna vagy megengedne. A vadászt alakító Tóth Tamás viszont idegesítően sokat beszélő, a hallgatag, befelé élő embert zavaró alakja jól kitalált és megformált.

Konrád (Szabó Sipos Barnabás) megérkezésével egyfajta törvényszéki tárgyalást látunk a színen, mely a "játék a játékban" megoldásával könnyedebb, de kegyetlenebb színt is kölcsönöz az alapkérdések egyikének: rátartotta-e a fegyvert Konrád a barátjára sok évvel korábban, azon a bizonyos vadászaton. S itt, e perben játszik kulcsszerepet a szembesítésre felbérelt színésznő (Bálizs Anett), aki kis ideig képes elhitetni Konráddal (és a művet nem ismerő nézővel), hogy ő tényleg Krisztina, az ő és barátja közös szerelme. (Henrik egyébként akkor a leghitelesebb, amikor elküldi a dolgát elvégző színésznőt: kemény, férfias, vállalja a helyzetet és önmagát is.)

A második felvonás sokkal pergőbben, magabiztosabban indul, Henrik is biztosabb a szerepében, élőbb a játék, néha még derültség is megnyilatkozik a nézőtéren. Az egyébként ötletes színésznői színjáték mint megoldás mégsem éri el a kívánt hatást, a két férfi közötti konfliktus valódibbá tételét, mert a darab végére sajnos erőteljesen melodramatikus szerelmi színezetet kap az előadás. Ezért sem válik olyan kulcskérdéssé a barátság itt, mint az alapműben; Krisztina Henrik és Konrád között-fölött lebegő alakja másodlagossá teszi azt s ezzel még az egymásban lévő emberi lehetőség mankóját is kihúzza a két férfi kezéből.

Nem kétséges, hogy Pozsgai Zsolt nézhetőbbé akarta tenni a valóban sok buktatót rejtő eredeti alkotást, de átirata hangsúlyaival súlytalanabbá tette a lényegi kérdéseket, kiegyensúlyozva és nem hangsúlyosabbá téve azokat. Talán egy évad múlva érik annyit az előadás, hogy ne legyenek ennyire érezhetőek annak buktatói.