A levelező emigráns

Az emigráció gondolata már a második világháború alatt fölmerült Márai Sándorban,1 aki íróvá válásának igen termékeny esztendeit, 1919-1928 között hazájától távol, Német-, illetőleg Franciaországban töltötte.2 Első távozását egyik-másik kritikusa szívesen és nem egészen indokolatlanul minősítette önkéntes emigrációnak. Hiszen az 1918/19-ben bekövetkezett államfordulat, az európai „térkép” erőszakos és méltánytalan „átrajzolása” az addig egy országban (az Osztrák-Magyar Monarchiában–Magyarországban) élő magyarságot különböző, az addigi államformációt szétrombolni törekedett államokba kényszerítette, ennek következtében az addig érvényesnek tűnő helyzettudat újragondolására ösztönzött. Minek következtében a „magyar irodalom”, amely (földrajzilag, politikailag-államilag) egységes „területen” működhetett, intézményrendszerét ebben az egységes államban szervezhette, több országra osztódott szét, olyanokra, amelyekben sem teljesen szabad tere nem nyílt az önszerveződésnek, sem nem rendelkezhetett azzal a(z anyagi) háttérrel, amelynek korábbi létét köszönhette. Az az ifjú Márai Sándor, aki lázadt az Apák hierarchizálódott világa ellen, és művészileg a szecesszió (a bécsi modernség) és ezzel párhuzamosan az expresszionizmus felé tájékozódott,3 előbb tevékenyen vett részt 1918 és 1919 forradalmi mozgalmaiban, majd kiábrándulván a politika által kínált (fél)megoldásokból, egészen rövid időre körülnézett a kiépülni kezdő Csehszlovákiában. A többségi helyzetből kisebbségibe került magyarságot a zavarodottság jellemezte, míg az önnön uralkodását sokoldalúan biztosítani igyekvő cseh-szlovák államhatalom szűk térre szorította a magyarság kulturális, még szűkebb térre politikai-képviseleti lehetőségeit. Márai Sándor íróként-újságíróként kapcsolódott be a Szlovákiában szerveződő magyar irodalomba, ám néhány hetes tájékozódást követőleg Németországba távozott. S bár német-, majd franciaországi tartózkodása idején magyarországi, csehszlovákiai, illetőleg erdélyi írókkal-szerkesztőkkel kapcsolatot tartott fönn, magyarországi, szlovákiai és erdélyi magyar hírlapoknak és folyóiratoknak munkatársa volt, verseskötetei Csehszlovákiában jelentek meg, távolságtartása a több országra tagolódó magyar irodalomtól és főleg irodalmi mozgalmaktól akár feltűnőnek is mondható. Annál inkább, mivel mindezzel párhuzamosan a bécsi magyar emigráns sajtóban is publikált, illetőleg az 1920-as esztendők elejétől részint német szerzőkkel, részint német nyelvű újságokkal szintén létesített kapcsolatot. S ha Georg Kaiserrel ismeretsége felületesnek mondható is, például Else Lasker-Schülerrel Berlinben sűrűn találkozott. Mind a Prager Tagblatt, mind a Frankfurter Zeitungnak cikkírója lett, a Menschheitsdämmerung költőitől fordított, sőt legalább egy színmű erejéig (újságcikkei mellett) német íróként is kipróbálta magát.4 Jóllehet egyetlen pillanatra sem lépett ki a magyar irodalomból, önnön irodalmi tevékenységét (verseit, prózaverseit és gyengébben sikerült korai regényét) az a bensőséges ismeret határozta meg, amely az osztrák és a német irodalom olvasásából származtatható. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy közeli rokonai voltak azok a Wiesenthal-nővérek, akiknek vendégszerető házában maga is megfordult, s ahonnan közvetlen információkat kapott oly szerzőkről, mint Schnitzler, Musil, Altenberg vagy Alfred Polgar.5 Így Márai mindenképpen határhelyzetben található: részt vesz alkotóként a magyar nyelvű irodalmakban, szerzőként publikál a német nyelvű sajtóban; ám mindkettőtől távolságot tart. Kívülállóként szinte „területenkívüliség”-et élvez, nem kötelezi el magát egyetlen irányzat mellett sem: Schnitzlert fordít, ugyanakkor expresszionista verset ír, Franz Kafkának első magyar átültetője,6 de például Gottfried Benn korai lírájára is fölfigyel. Az 1920-as évek végén szinte egyidőben mutatja be Alfred Polgar és Bertolt Brecht egy-egy művét (az utóbbiról szólva a Koldusopera körül kialakult „plágium”-vitát ismerteti).7 A német- és franciaországi évtized az én- és (írói) identitáskeresés jegyében telik, a kritika a szlovákiai magar irodalomba tartozónak véli (és erre számos külső jel utal), ám Márai nem vesz részt ennek az irodalomnak belső csatározásaiban; a maga írói útját egyengeti az európai modernségek változatai között. Más szóval: olyan írói személyiséget igyekszik megépíteni, aki egyenlő távolságot tart a hivatalos-akadémikus írásbeliségtől és az ezzel szembenálló jobb- és baloldali szélsőségektől, de attól a jórészt konzervatív-liberális írói tábortól is, amely mindenekelőtt az európai modernségek különböző „fázisai”-ra reagál. Amit a nyugat-európai évtized Márai számára hoz: részint az európai irodalom fordulatának fölismerése (egyike az elsőknek, akik hírt hoznak Magyarországra Proustról, Virginia Woolfról, Kafkáról), részint a szervezkedő totalitárius államképzetekkel szemben kialakítandó polgár-öntudat irodalmi leképződése, s itt elsősorban a Lübeck als geistige Lebenform Thomas Mannjának értékelése.



   Aligha állítható, hogy a magyar irodalomban egyedül állt volna „különutasságá”-val. Az 1930-as évek elején-közepén a magyar lírában lezajlott az a paradigmaváltás, amely a „nyugat-európai”-ban részint korábban, és a regényirodalmat tekintve az 1930-as esztendőkben – éppen Márai Sándor révén is – bekövetkezett a háttérbe szorított magyar prózahagyomány „reneszánszá”-val elsősorban a modernebb tér- és időkezelés kísérletével. Márai 1928-as magyarországi hazatérése azonban csak megszorítással tekinthető úgy, mint a földrajzi-irodalmi távolság föladása, azaz az önkéntes kívülállás fölszámolása. Márai Sándor intézményes kanonizálása fokozatosan valósul meg, és csak az 1940-es évekre teljesen;8 „hivatalos” szerzővé azonban sosem válik, szorgalmas újságíróként is járja a maga különútját.



   A „Nyugaton”eltöltött közel tíz esztendőben nemcsak a magyarországitól eltérő létformáját alakította ki, hanem szervezni kezdte legendáját is, ezt jónéhányan „szerep”-ként (a „polgári író” szerepeként), szerepjátszásként könyvelték el. Ebbe a legendába beletartozott az otthontalanság képzete is: megteremti, előbb újságcikkek sorában, majd regényben, színműben, útirajzban szülőföldjét, ideál-városát, azt a civitast, amely személyiség és nyelv egymásra utaltságában, azaz művészet és magatartás harmóniájában, történelembe ágyazottságában artikulálódik. S amely meglepő hasonlóságot mutat egy olyan típusú utópikus gondolkodással, amely a valódi emigránsok sajátossága. Viszonylag korán találkozik Márai a nyelvkrízisnek a bécsi nyelvfilozófiából származó tételeivel (Schnitzlertől éppen a Komödie der Worte három egyfelvonásosát fordítja magyarra – húsz esztendősen),9 s a társasági, az újságírói, a köznyelv kiüresedését tapasztalva a személyiségnek részint nyelvbe vetettségét, részben nyelvi megalkothatatlanságát problematizálja (például A sziget című regényében).10 Annyi látszik bizonyosnak, hogy 1948-as politikai emigrációja nem váratlan és meglepő pályafordulat, hanem szinte szerves folytatása annak a kívül-létnek, távolmaradásnak, amely az 1930-as esztendők közepétől kezdve a Márai-pálya megkülönböztető tulajdonsága, és amelyet paradox módon az olvasói, kritikai, hivatalos siker éppen nem enyhített: Márai önnön sikerét és általában a közönségsikert félreértésnek fogta föl. A siker egyre inkább azt bizonyította számára, hogy abban a szellemi közegben, amelyben „sikerek”-et ér el, pályája félresiklott, maga meg idomult az „elvárások”-hoz. Elhatalmasodó rossz-érzését természetesen csak fokozták az 1930-as, 1940-es esztendők politikai eseményei, az Anschluss mélyen érintette,11 a második világháborúban megkezdett és szinte élete végéig, 89 éves koráig (1989-ig) vezetett naplója tanúsítja, hogy részint az „írástudók árulása” (la trahison des clercs) személyes tapasztalata, részint az Európában uralkodó totális hatalmak lehetetlenné teszik nemcsak a személyiség őrzését, hanem továbbüresítik a „szótár”-at is, beteljesítik Spengler vízióját a Nyugat alkonyáról (Untergang des Abendlandes) és Ortega y Gasset-ét a tömegek lázadásáról (La rebelión des las masas). A szótár kifosztódása nemcsak a kommunikáció lehetetlenségét eredményezi, hanem – a spengleri gondolat sűrűn visszatér Márainál – a kultúrát a civilizációba dermeszti,12 és visszavonja a polgári művelődés évszázadainak örökségét, a Goethéét, a Kantét, a Montaigne-ét, hogy csak néhány nevet említsek a Máraitól gyakran olvasott és idézett szerzőktől. „Geprägte Form lebendig sich entwickelt” – emlegeti Goethe verssorát, amely számára a maradandóság és változás egymásra olvashatóságának allegóriája, a bevégzettségnek és végtelenségnek kölcsönhatása, tehát sem nem klasszika, sem nem romantika, hanem mindkettő. Nemes Nagy Ágnes szép megfogalmazásában: „a Vollendung nekem Unendlichkeit nélkül üres, az Unendlichkeit Vollendung nélkül vak.”13 (Az aláhúzások tőlem. F.I.) 



   Aligha meglepő, hogy 1945 előtt Márai Sándor a szélsőjobboldali, 1945 után a szélsőbaloldali „kritiká”-nak volt céltáblája, a főleg politikai természetű vádaskodások aképpen marasztalták el írónkat, hogy mind 1945 előtt, mind 1945 után az egzisztenciális fenyegetettséggel is számolnia kellett.14 Már 1944-45-ös versciklusában15 felhangzik az a motívum, amely a későbbi emigránsnak, valójában minden emigránsnak egyfelől irodalmi válasza a kényszerű távozás tényére, másfelől létezésének (ön)igazolása. Nevezetesen az, hogy nincs más haza, mint az anyanyelv, ennek következtében (s ez már az emigrációs naplók tanúságtétele) valójában az anyanyelvbe emigrált, tehát tulajdonképpen nem emigráns.16



   Kissé messzebbről kell kezdenünk a följebbi tétel értelmezését. Arról már volt szó, hogy Márai Sándor „önkanonizáció”-ja a kívülmaradás tematizálásával történt. Amiképpen helyét a nemzeti irodalmi nem-helyben határozta meg, mindentől és mindenkitől ugyanolyan távolságban. Igaz, e helyzetleírás fokozatosan módosult; újságcikkeiben; publicisztikájában a „harcos humanizmus” képviselője volt és maradt. Az intézményesedésnek igyekezett ellenállni, s írói munkásságát a nyelv és a személyiség létesíthetőségének szentelte. Az ellene intézett politikai (jellegű és célzatú) támadások részint kétségbe vonták önkanonizációjának hitelességét, részben félremagyarázták prózai epikai kísérleteit (például 1945 után Lukács György igen tudatosan „értette félre” esszéregényét, szereplői és szerzői nézőpontot összeolvasva).17 Az 1943-48 közötti évek „élményei” alapján, majd visszatekintve az 1945-öt megelőző huszonöt év nemcsak magyar, hanem általában közép-európai történelmére (és mentalitástörténetére), konstatálta – egy 1947-es útirajza címét kölcsönzöm – „Európa elrablásá”-t, az európai személyiség, demokráciák csődjét, ezen belül a maga írói vállalkozásainak kilátástalanságát. Emigrációját (önmaga számára) úgy indokolta, hogy nem elsősorban a szólás szabadsága vált számára lehetetlenné, hanem a hallgatásé. Sértődöttek című, a marxista-dogmatikus kritika által támadott regénye második kötetének egy része a hitleri Németországban játszódik, s az elhallgattatott, szobafogságba (belső emigrációba) kényszerített német írófigurát, Bertent jeleníti meg. Különös jelenetezési technikával a Lotte in Weimar Goethe-Mann mondatait adja az írófigura szájába a kultúra paródiajellegéről (a németségről, valamint író és hatalom viszonyáról), de hozzáteszi a maga felismerését az utólagosságról, a szellem ellen folyamatosan végrehajtott merényletekről is. Éppen a regény harmadik kötetének elkobzása és fizikai megsemmisítése talán az utolsó figyelmeztetés, hogy a Márai-típusú írásnak és a Márai-típusú írólétnek nincsen helye a szovjet érdekszférába került Magyarországon. A személyes-politikai tapasztalat egyúttal esztétikai tapasztalat, az önkanonizáció olyannyira egyedivé válik, hogy a hatalmi szóval újjászerveződő magyar irodalmi kánonból Márai kiszorul, s ennek egzisztenciális következményei lehetnek. Másképpen fogalmazva: Márai autotematizációs törekvései érvényüket vesztik, nyelvfelfogása nem illeszkedik bele a totális diktatúra „nyelvjátékába”. Minek következtében önkéntes kívülmaradása kívültartássá változik, száműzetéssé a magyar irodalom jelenkorából, regényei kiiktatódnak a „szocialista realista” irodalomból, ahová sosem tartoztak. Még 1947 végén is reménykedett szerzőnk, hogy élhet Magyarországon, ha alkotói tere mindinkább összeszűkül is. 1948-ra világossá válik, hogy anyanyelve ugyan otthona, de személyes léte ki van szolgáltatva a diktatúra kényének-kedvének.



   Ilymódon az 1948-as esztendő a kikényszerített, önkéntesre álcázott emigráció kezdő éve, így lehetett szerves folytatása az életmű eddigi szakaszának. Minthogy a napló, a levél, az útirajz, az önéletrajz a korábbi időszakban is kiváltképpen fontos műfaja Márainak, az emigráció anyagi-kiadói bizonytalanságában egyre fontosabb lesz számára az anyanyelv napi gyakorlata, a nyelvfelejtés – mely számára létfelejtés – ellen vívott küzdelem. Ugyanakkor annak az alkotói szabadságnak visszatéréseként fogta föl szerzőnk, amelynek 1938 előtt volt részese, sőt, valójában 1919 és 1928 között, mikor Lipcsében, Frankfurtban, Berlinben és Párizsban önnön „autentikus” írásmódjának kikísérletezésére fordíthatta figyelmét. Az 1948 után vezetett naplók önmagával és a világgal18 folytatott párbeszédek, egy olyan személyiség megnyilatkozásai, aki nem akar és nem tud beletörődni a világ szellemi (kafkai) átváltozásába, és az „európai kultúra” hagyományai szerint képes csak gondolkodni. Ami számára annyit jelent, hogy a művészet „eseményei” (olvasmányok, képtárak, koncertek) feszülnek szembe a kérlelhetetlen politika eseményeivel, mindkettő folytonosságot képvisel, más-más nyelv- és individuum-felfogást hirdetve. Az emigráns ebben a küzdelemben nemcsak sehová-nem-tartozását tudatosítja, hanem ellenállását is a személyiségét megfosztani kívánó totális állammal és „nyugati” bürokráciával szemben. San Gennaro vére című regényében tematizálja az emigránssorsot, a „nem lehet” és a „non possumus” reménytelenségét. Nevezetes, másutt is megírt példázata a Nyugatra emigrált „keleti” egyénről, aki a nevében található és a hatóságok által szívesen lefelejtett „mellékjelek”-et makacsul védi, ragaszkodik nevének pontos leírásához, mint egyénisége jelződéséhez.19 Ugyanennek a gondolatnak elágazása, hogy más mellékjeleik vannak a magyaroknak, a cseheknek, a lengyeleknek, a románoknak,20 ám mindezek arctalan tömegként egyesülnek a Közép-Európát elárulók gondolkodásában. A napló, az írás a személyiség önvédelmi harca, kimondottan nem az önkanonizáció szerepjátéka, hiszen nincsen kinek szerepet játszani.21 Ami mindenképpen lényegesnek tetszik, és amelynek a névben lelhető mellékjelekhez ragaszkodás is beszédes megnyilatkozása: a szó jelentősége megnő, mert minden eddiginél személyesebbé válik. Ennek következtében azok az irodalmi és látszólag irodalmon kívüli műfajok lesznek dominánssá, amelyekben az önmagával folytatott dialógusban vetődnek föl a világhoz intézett kérdések. Másképpen fogalmazva: az olvasóközönségtől megfosztva Márai Sándor válik önmaga kételkedő olvasójává, s így minden naplóbejegyzésnek, minden levélnek, minden (önéletrajzi áthallású) szépirodalmi alkotásnak megnőhet a jelentősége. Hiszen a klasszikus modernség megosztott individuumával szemben a szó eredendő és természetes dialogicitásából építi ki az önmagával folytatott interakciót, amelynek tétje a nyelv révén talán megőrizhető személyiség létesülése22 a személyiségellenes külső és távoli, valamint a közeli erőkkel szemben. Ami egyben a naplók, az önéletrajzok és a levelek „belső” formájának újragondolását sürgeti. Mivel közvetlenül nem reagálhat a hazai eseményekre, kapcsolatait még otthon maradt családtagjaival is elveszítette (levelezését a magyar hatóságok figyelték, így részben rejtjeles üzenetekre, részben konspiratív megoldásokra kényszerül: például nem őhozzá címezik a nekiszánt leveleket és így tovább), a magyar történésekről szóló hírek egy médiumon átszűrve érkeznek hozzá. Mindennek következtében elsősorban helyzetének leírására törekszik, részint regényben (ilyen a San Gennaro vére, de ilyen az Ithakájára nem található, örök vándorról szóló „Ulysses-regény”, a Béke Ithakában), részint a naplókban, részint a levelekben. Emigránsként nem pusztán az új léthelyzet23 körvonalazása a művek „tét”-je, hanem annak a „különút”-nak lehetősége is, amelyet az 1930-as esztendőkben a maga számára kijelölt. Csakhogy az emigrációt választva új irodalmi és irodalmon kívüli feltételrendszer szab gátat annak, hogy az írói pályát töretlenül folytathassa. S ennek nem csupán az anyagi nehézségek az okai. Jóllehet a magyar és a világirodalom számos példával szolgálhatott az emigráció „megélésére”, és maga, Márai több ízben beszámolt az 1920-as, 1930-as évek spanyol íróinak párizsi száműzetéséről, Unamunoval többször ült egy kávéházi asztalnál,24 majd Turgenyev és Thomas Mann sorsán elmélkedett,25 az emigráns létformára berendezkedés az „elrabolt Európá”-ban, majd az Egyesült Államokban éppen az anyanyelvbe történő bezárkózás gesztusai miatt igényli írói – szubjektív – és reflexív – objektív – „én”-jének szüntelen dialógusát. Első megközelítésben arról lehetne elmélkedni, hogy az emigráns spanyol szerzők a spanyol nyelvű irodalmi világban lelhettek olvasóra, Thomas Mann a még el nem foglalt német világban (akárcsak Hesse: például Svájcban), Turgenyevnek és a XX. század orosz emigránsainak is akadt „nyugati” olvasótábora, a magyar író azonban Magyarországon, illetőleg a szlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar olvasókon kívül a számbelileg sem a spanyolhoz, sem a némethez, de még csak az oroszhoz sem hasonlítható és politikailag rendkívül megosztott emigráns magyarokra számíthatott potenciális olvasóként. Ennél azonban fontosabbnak tetszett Márai számára az emigrációnak, mint jellegzetes XX. századi léthelyzetnek tematizálása: abból az Európából való száműzetésnek nyelvi-esztétikai problémaként fölmutatása, amelyet a két világháború, illetőleg a világháborúkat követő „elveszített” békeszerződések szétromboltak. Igen jellemző, hogy egy újságcikkében XIX. századi példát hoz (a családi levelezésből) a társas érintkezés tartalmasságára,26 s már korai állatregényében, a Csutorában szatírikusan mutatja be a társas érintkezés kiüresedését. Az emigráció magányában (korai próbálkozások után Márai egyetlen emigráns csoportosulással sem tartott kapcsolatot, egy ideig a Szabad Európa Rádióban olvasta föl heti esszéit)27 mérlegre tehette (és tette) a polgári forma élhetőségének esélyeit a klasszikus polgárság tűnésének, foszlásának korszakában. Nem Thomas Mann Buddenbrookjainak hanyatlástörténetét gondolja újra, egyáltalában: nem látszik hinni a családtörténet angol és francia formájának életképességében. A maga korábbi regénytrilógiája sem a roman fleuve bevált módszereivel építkezik, szerkezete inkább „elliptikus”. Az emigráció szembesítette azzal a korábban csak sejtett, ám 1947-es útirajzában körvonalazódni kezdődő ténnyel, hogy magyar íróként az anyanyelv mint otthon csupán a regényről regényre, a naplójegyzetről naplójegyzetre, a levélről levélre „vándorlás” ulyssesi (joyce-i értelemben vett), „kereső”, létformáját engedi meg számára. Így lesz regényeinek, naplójegyzeteinek (és részben leveleinek) vezérmotívuma a tenger, amely egyszerre kezdet és beteljesülés, mítosz és realitás, az antikvitás klasszicitása és a kaland romantikája. Emigrációjának jelképéül választja: a tenger korláttalanság, a szabadság is, nemcsak személyes értelemben, sőt, elsősorban nem ott. Hanem az írói tevékenységét illetőleg. Hiszen az emigráció fölszabadítja a különféle esztétikák parancsuralma alól, azt, és úgy ír, akinek, amit és ahogy akar; mivel a küzdelemben fő ellenfele megelőző műveinek, „irályá”-nak modora, az a bizonyos „Márai-dallam”, az olasz operák áriáihoz hasonlatos előadásmód, amely – naplójegyzetét idézhetném – önmaga epigonjává tette (s amelynek nem csekély részben hazai népszerűségét köszönhette).28 Ez a tökéletes „felszabadulás” az emigráció iszonyatos szabadságában mégsem a kísérleti irodalom vagy a kísérleti műfajok felé irányította, mind az avantgárdról, mind a neoavantgárdról, illetőleg a kései modernségről egyre tartózkodóbban, majd ellenségesen nyilatkozik. S bár Proust mellett Tolsztoj regényei élete végéig legkedveltebb olvasmányai közé tartoznak (a magyar szerző, egykori regényhőse, Krúdy Gyula társaságában), a XIX. századhoz, a realizmushoz sem tér vissza, hanem a nyelv és a személyiség összefüggéseinek kérdéseit problematizálja; olyan figurákat helyez művei középpontjába, akik nyelvének határai egyben létük határai. S amenyiben a nyelvvesztés fenyegetettségében élnek, létük is értelmét, jelentésességét veszíti. Vagy megfordítva: a lét, az életforma csődje előbb-utóbb (a másikkal, a természettel, a világgal, önmagával) megkísérelt kommunikáció csődjévé szélesedik. Ebben a fölismerésben jókora szerep jut az emigráns levelezésnek; egyáltalában a levélforma torzulásának lesz tanúja a hasznos időtöltést, az idő célszerű kihasználását előnyben részesítő korszakban. Olvasmányai közül ehelyt említendő, hogy Rilke versei váratlanul bukkannak föl, kiváltképpen a Stundenbuch, s számottévő hangsúllyal ama vers, amely a spengleri dichotómiát előlegezi a kultúra – civilizáció szembeállításával.29 Az a nagyvárosi rohanás, valamint az a fejlődéshit, amely jórészt a francia felvilágosodás óta eltölti az európai embert, Márai számára az eltömegesedésben kap alakot, jóllehet az ebből való kivonulás regénye, az Ítélet Canudosban már a negatív utópiák pesszimizmusát állítja (korántsem igenlően) a civilizatórikus elgondolásokkal szembe. Az a fajta társas érintkezés, amelynek a „polgári író” Márai részese volt az 1945 előtti Magyarországon, az emigrációban lehetetlenné vált, és helyébe nem léphetett a kapcsolattartást biztosító levelezés, mivel a hozzáérkező levelek jelentős része „üzleti” vonatkozású volt (a kiadókkal folytatott levelezésre gondolok),30 más részét valamilyen okból kedvetlenül fogadta, megint más része oly értelemben volt családi jellegű, hogy a legkevésbé tűrte a még oly szűk nyilvánosságot is. Ugyanakkor elmondható – jóllehet Márai Sándor emigrációs levelezése éppen szórtsága miatt nincsen feltárva –, hogy az eddig általam megismert levelek száma igen jelentős, és talán ez is indokolja a leveleknek kevésbé tartalmi, inkább műfaji jellemzését. Márai a magyar irodalom alapos ismerőjeként jól tudta, hogy a levélműfaj a XVIII-XIX. század irodalmi történéseiben milyen számottévő szerephez jutott, lett légyen szó fiktív levelekről (mintegy laza szövésű regényről) avagy misszilis levelekről, amelyek például Kazinczy Ferenc esetében szinte irodalmi nyilvánosságot pótoltak. Márai egyik változat megvalósítására sem törekedett; jóllehet egyik kiadójával való levelezése igen-igen terjedelmes, ám főleg a tárgyra szorítkozik, mással folytatott levélváltásában ugyan jóval több a személyes, a magánéleti elem, ám levelei lényegében tartózkodóak, szűkszavúak. Ugyanakkor – s erre naplóiban bőségesen találunk utalásokat – a leveleket a világgal tartott kapcsolat nélkülözhetetlen eszközének tekintette. Bármennyire rendeli is alá az információközlés céljának levélbeli mondandóját, az jelzése is a már emlegetett belső dialógusnak, hiszen a hozzáérkező levelekről, főleg az emigráció első éveiben, olykor később is, naplójában számol be, minősíti, osztályozza őket, az esztendő végén számadást készít. Leveleibe belelapozva megállapítható, a műfaj is vonzotta (Magyarországon is szorgalmas levelező volt, az 1919-1928 közötti időszakból számos levele maradt fönn, nemcsak írói hagyatékokban), valamint a kialakult forma, amelyen nem volt szükséges változtatni, de a kötetlen előadás lehetősége is, amely megengedte a hangulati csapongást (ez a hangulati csapongás megszerkesztett naplóinak szintén sajátossága). A kapcsolattartás nem a magánosság enyhítését, hanem az írópályát szolgálta: anélkül, hogy Márait az úgynevezett „elkötelezett” írók közé számíthatnók, maga tiltakozna ez ellen a leghatározottabban, éppen a magyarországi irodalmi viszonyok ellenében és a magyar irodalom megszakítatlanságának illúziójától vezettetve a totális diktatúra hatalmi nyelvével szemben kínál alternatívát, mind kiadásra szánt műveivel, mind pedig a belső használatra készített naplókkal és levelekkel (a naplók erős válogatás után jelentek meg, legalább annyit hagyott el az „eredeti” szövegből, mint amennyit publikált). S minthogy – volt róla többször szó – az anyanyelv az otthon, a haza, ennek az anyanyelvnek „belakása” különféle műfajok révén volt lehetséges. S ha a fikciós művek (a szerkesztett naplók is azok) egy emigrációs „esztétika“ szerint formálódtak, a levelek ennek az esztétikának a hétköznapokra történő lefordításai, jóllehet a legritkább esetben úgynevezett irodalmi levelek.31 A levelek megszerkesztettsége ugyanolyan szigorú, mint a szépirodalmi alkotásoké, tárgyuk az emigrációs létváltozat: epizódok az író (és epizódok az írói életet nagy nehézségek árán is élő magánszemély) életéből. A naplókból olyan levelekről is értesülünk (s olyan személyekről is ezen keresztül), amelyek és akik a Márai-élet epizódjai, egyikről-másikról csak a naplókból tudunk, mégsem becsülhetjük le jelenlétüket a Márai-pálya alakulástörténetében. Ugyanis annak a tudatosodási folyamatnak tevékeny mozzanatai, alakjai, amely Márait ráébresztette „kívülállásá”-nak megváltozott összetevőire. Míg odahaza maga választotta meg ennek a kívülállásnak tartalmát, külső formáit, hiszen befutott íróként viselkedhetett, az emigrációban írói pályáját folytatva nem építhetett a már megszerzett kanonikus pozicióra, különösen nem idegen nyelvű kiadóival tárgyalva. Magyarországon szerkesztői levelezéséből kitetszik, miként szervezte napilapjának, az Újságnak irodalmi-kulturális rovatát (1937-ig), és neves íróként miféle leveleket kapott olvasóitól, egyesek a regényeiből kibukó problémákra kérdeztek, mások az európai kulturális helyzet megítélésében kérték véleményét. Szituáltsága az emigrációban jócskán megváltozott, mint ahogy a külföldi kiadóknak is ki volt szolgáltatva. Magyarországon biztos anyagi háttérrel rendelkezett, így műveinek idegen nyelvű kiadását megfontoltan, az esélyeket latolgatva intézhette. S bár a leginkább németül, de franciául, finnül, svédül, hollandul, csehül stb. is jelentek meg művei, 1948-as emigrációját éppen egy svájci meghívás tette lehetővé, az igazi európai siker egyelőre elmaradt (a szaporodó kiadások ellenére). Így emigrációjában nem építhetett írói (el)ismertségére, jóllehet főleg az első évtizedben további idegen nyelvű kiadások láttak napvilágot. Ám naplóiból rekonstruálhatjuk meg-megszakadó levelezését színművei hamburgi kiadójával, aki – a napló tanúbizonysága szerint – előbb áltatta, majd késleltette az elszámolást, végül becsapta.32 A levelezés részletei egyelőre nem ismeretesek, így nem egészen világos, hogy írónk esetleges túlérzékenysége vagy a kiadó csalárd ügyeskedése okozta az állandó félreértéseket. Annyi bizonyos, hogy Márai kiszolgáltatottsága bizonyítékaképpen élte meg ezt a kapcsolatot, amelytől ugyan nem remélt sokat, ám szorult anyagi helyzetében nem volt számára mindegy, mennyit kap (kap-e egyáltalában) kiadott műveiért. Megint más probléma jelentkezik Szindbád hazamegy című regénye fordításakor. A svájci fordító (egyébként a mártírhalált halt költőnek, Radnóti Miklósnak is fordítója) nem volt hajlandó Márainak az emigrációban fogalmazott utószavát is lefordítani, amely nemcsak a regényhős-író (említettem: Krúdy Gyula) és regényvilága értelmezésével szolgált, hanem e Krúdy-Magyarországnak és a jelen diktatúrájának szembeállításával is.33 A svájci fordító ugyanis a „nyugati” értelmiségnek ahhoz a nem kis létszámú csoportjába tartozott, amely valamilyen összeköttetést fenn akart tartani a „vasfüggöny”-ön túl Keletre eső államok hivatalosságával, így nem osztotta Márainak határozott kommunista-ellenességét. Illetőleg nem értett egyet azzal, hogy az 1940-es évek elejéről származó regény fordításával együtt jelenjen meg a valóban publicisztikus jellegű utószó. Elképzelhető, hogy a fordító az NDK-beli terjesztés esélyével is számolt. Márai azonban ragaszkodott az utószóhoz, a maga részéről semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó a totális diktatúrákkal és azok kultúrpolitikai ágenseivel; s így az a kiadástörténeti furcsaság a végül Vaduzban kiadott Sindbad geht heim sajátossága, hogy más fordította a regényt, más az utószót. A levélből és az utószóból meg a fordító magatartásából kétféle magatartás bontakozik ki. Az egyiket Márai képviseli, aki 1948-ig átélte a szerveződő diktatúrát, aki az 1930-as évektől kezdve kísérte figyelemmel a két totális állam író-ellenes hadjáratait, s aki úgy tudta, hogy az „enyhüléssel” inkább a diktatúra formája változik, lényege változatlan marad. A másik (s ezt képviselte a fordító) naivitásból, jóhiszeműségből, olykor taktikai okokból, igyekezett kihasználni a kelet-nyugati „párbeszéd” kínálta lehetőséget(?) a diktatúrák föllazítására. Más kérdés, hogy Márainak a két világháború között, majd a világháború után, illetőleg az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos tapasztalatai érveket szállítottak ahhoz, hogy rámutasson e „párbeszéd” őszintétlenségére (keleti részről), eredménytelenségére (nyugati részről). A maga írói sorsa meg nem alkuvását igazolta, ugyanakkor a följebb említett regényhez illesztett utószó valóban kizökkenti az olvasót a regény teremtette világ értelmezéséből, s olyan „időszerű” függelékkel látja el, amely eltér a regény „kozmikus” időszámításától. 



   Kérdés: az egyensúlyát és harmóniáját végképpen elveszített világra irányítja-e tekintetét az utószót mellékelő író, mintegy figyelmeztetvén az írás esendőségére és maradandóságára, vagy az ismeretlen olvasóhoz közelít-e egy ismeretlen világot? Ezt a kísérletet a San Gennaro vérében hajtja végre először, mikor úgy rajzolja meg az emigráns alakját, hogy naplójába rögzített tapasztalataiból kölcsönöz számára „epikai hitel”-t. Így ellenpontozza a líraivá válni akaró személyes érdekeltséget, fölmutatván az objektivizált saját (és nemcsak saját) történetet. Az emigráns lét reprezentánsa (természetesen?) levelező: „Mi sok levelet kaptunk ezekben az években… – mondta a nő. – Úgy értem, ő sok levelet kapott… Mert régebben, amikor még volt személyisége, sok ember ismerte, őt is, munkáját is… Hazulról már nem kaptunk levelet, mert nem volt tanácsos onnan írni nekünk, de öt világrészből érkezett minden héten néhány levél. És mindenhonnan ugyanazt írták… Hencegtek, vagy panaszkodtak, vagy rezignáltan beszámoltak és megállapítottak… De a lényeg mindig ugyanaz volt. A levélíró ugyanazt írta Afrikából, mint Indiából, mint Argentinából… Azt írta, hogy már sok-mindenbe beletörődött, már minden egészen jó lenne és elviselhető lenne, csak éppen azt az országot, azt a földrészt, ahol a levélíró éppen van, nem lehet elviselni… Svájcból is ezt írták, Kanadából is. És akkor lassan megértettük, hogy amikor elhagy az ember egy hazát, az összes hazákat elhagyta. És amit kap, az egy okmány, itt vagy ott, valahol a világon…”34 A helyzetrajznak talán nem is az kölcsönöz különös jelentőséget, hogy az emigráció első éveiről szóló naplójegyzetekkel lehet összeolvasni, hanem feltehetőleg az, hogy az emigráns tapasztalatot időben és térben kiterjeszti, modern létérzésként fogja föl, és a személyesség véletlenszerűségétől a személyiség jellegzetesként értelmezett szétesésének irányába mozdítja el. Részben annak a – nemcsak kafkai – felismerésnek hangsúlyozásával, mint válik egy okirat meghatározó tényezővé, részben a levél kommunikációs eszközből monológgá fakul; és ennek a folyamatnak érzékeltetése lesz a személyiségvesztés egy (még mindig nem utolsó) állomása. Az 1949-es naplójegyzetek között lapozgatva feltűnik, hogy (véletlenül?) Márai Sándornak a világirodalom szerzőinek levelei akadnak a kezébe, Goethe, Katherine Mansfield, Francis Jammes és André Gide leveleit olvassa, és emellett nem kevésbé feltűnő gyakorisággal emlékezik meg a hazulról küldött írásos üzeneteken kívül az Európa különféle országaiból hozzá érkező levelekről. Vagy ilyenmódon: „Pestről fedőnévre küldött, nagyon szomorú levelek”, vagy így: az írótárs és hajdani jóbarát Illés Endre „végtelenül szomorú levele”; „Madame C. beküldi az aggastyán (írótárs) Herczeg Ferenc egy Pestről írott levelét. Ez a levél valóban remekmű”; „Ma levelet kaptam hazulról Margittól, a kis cselédtől, aki utólszor szolgált nálunk a Zárda utcában, s mikor elutaztunk, elkísért az állomásra. Nagyon hosszú idő után ez az első levél, amelynek igazán örültem”; „Születésnapomon (április 11. F.I.) két levelet kaptam. Mindkettő elkallódott barát, aki idegenben tengődik. Mindkettő biztosít róla, hogy már nyomorultabbul nem is alakulhat az ember sorsa, mint az övék. Azt hiszem, igazuk van. Ha mindehhez hozzáadom a magam sorsát, amely teljesen reménytelen, azt hiszem, mégis kaptam egyféle születésnapi ajándékot.” Másutt: „Ez a délelőtt nagyon különös. Két aljas levél: egy holland kiadó, aki hazudik, s Tóth, ez a gazember, akiről kiderül, hogy a legaljasabb valamennyi kiadói kapcsolataim között. Ez az ütés erős, ki kell heverni”; „Madame C. megható levele. Ő, aztán ”. és T. összeesküdtek, hogy megkapom a Nobel-díjat… T. tudtomon kívül írt Gidenek, aki felelt, és Madame C. most beküldi a levelet. Cédulaszerű papírra írta válaszát Gide”.



   S bár a levelek sejtetett jelenlétükkel szinte kijelölik a napok múlásának mikéntjét, olykor hiányukkal még erőteljesebben sugallják: miképpen lép ki a biografikus időből a kapcsolatok fenntarthatóságában reménykedő, ám a kapcsolatok reménytelenségét megtapasztaló író.



   A kiszolgáltatottság és a fenyegetettség a nyelvi mezőről az egzisztenciális mezőre tevődik át, a világtól való elválasztottság kényszerű megélésére. Ennek jelződése az, hogy Márai létezésének külső feltételei a belső bizonytalanság kivetüléseiként jelennek meg. Írásos leképződése ennek az 1949-ben vissza-visszatérő panasz a levelezés megszakítottságáról, a világból érkező üzenetek elmaradásáról: „Napok óta semmiféle posta; az újság is fanyalogva érkezik csak; elfelejtett a világ, vagy cenzúrázzák – az aggályos, ötödik hadoszloptól rettegő olasz állam, vagy a postán ólálkodó kommunisták – leveleim? Minden lehetséges.”



   Az otthoni „élményeket” az emigrációban sem felejteni tudó író korábban fogalmazott műveit látja rá itáliai hétköznapjaira, a személyiség tehetetlen vergődését a személyiség-ellenes „hatalmak” titokzatos, de legalább is szabad szemmel nem látható akciói következtében. Alighanem az 1920-as évek elején Franz Kafkát fordító Márai olvassa össze az irodalmat a léttel. Alább ismétlődik a rémálom, ezúttal változat-alakban: „A posta elakad. Napok óta semmi posta. Senki nem felel, senki nem ír, mindenki másra figyel. Ez lesz másképp is. Csak nagy önuralom kell ehhez a süketséghez.” A személyre szabott – említett – véletlenszerűség viszonylag hamar fordul át az emigráns-lélektanba, mikor is az alternatíva hiánya bekeríti a személyiséget, és még csak kényszerpályára sem utasítja. Inkább meghagyja számára a lemondás szabadságát: „Ennek az emigráns életnek hidegleléses pillanata minden nap, amikor a posta jön. Vagy nem jön. S minthogy legtöbbször nem jön, vagy ha jön, nem az a posta jön… elhatároztam, hogy nem várom többé a postát. Valahogy majd csak lesz. De a postát nem érdemes várni.” S ami ezután következik, rezignált beletörődésnek tetszik: „Otthonról már nem jön hír. Anyám nem ír.” Igaz, egy másik pillanatban a korábbi aggódás hangján szól: „Két napja eső. A postás nem jön, mert esőben nem jár ki; lehet, hogy eltépi ilyenkor a leveleket”. Az 1949-es év végefelé azonban levelezésének „mérlegét” is elkészíti, két ízben is lejegyzi „rendteremtése” következtetését, amely egyben az emigráns friss tapasztalatainak összegzése is. Míg az ez évben alakulni kezdő regény, a San Gennaro vére leszámolás a csodavárással, de az abszurdnak érzett életet elvágó öngyilkossággal is, a levelezés életformaként a múltba utalódik (a naplóban), a munka (a regényírás) jövőbeli megkezdhetőségének sejtetése lép a helyébe:



   „Este az elmúlt esztendőben érkezett leveleket válogatom. A számkivetettség postája vastag kötet. Sokat írt anyám, aztán Tibor s H. Néhány szemtelen levél, dilettánsok, útszéli, egykori pályatársak, akik azt hitték, itt a pillanat, amikor belémrúghatnak. Kevés okos levél.”



   Néhány nap elteltével:



   „Az elmúlt év levelezését, kéziratait rendberaktam.”



   Az első bejegyzés egy új életritmusra ösztönzi Márait:



   „Senkiben nem bízni; senkit nem gyanúsítani; mindent szemügyre venni; megfigyelni, a bajok felett nem jajongani; az örömnek nem örülni mértéktelenül. Élni, figyelni.



   S egy napon, nemsokára, megint dolgozni. Verseket, prózát… mintha lenne miért, kinek. Most végre érdemes, mert nincs már miért és kinek.”



   Az utóbb közölt bejegyzés továbblép, határozottabb hangon szólal meg, egyben megerősíti az újrakezdés lehetőségét:



   „Most körülbelül megpúpozva ezt a szalmakazlat, a múltat [félrerakja]. Most kezdődjön valami más.” A levelezés számbavétele után az „irodalomé” következik. Művei németül, dánul és spanyolul jelentek meg, összesen három kötetben, megírta önéletrajza, az Egy polgár vallomásai folytatását meg egy színdarabot, dolgozik a San Gennaro vérén. „Mi a tennivaló? A múlt munkáit ebben az évben szétszedtem, mindent megvizsgáltam, s csak sorokat találtam, amit az elmúlt harminc év munkájából magammal akarok vinni a jövőbe…, ha ugyan van jövő. Amit még írok, már a semmibe írom. Ez a tudat lendületet is adhat”. Ami biztató módon tudatosodik: a látszólagos semmibe hullás iszonyatos szabadsága. A kilépés az irodalmi konvenciók és az egykori meg a jelenlegi hazai (irodalmi) kánonokból. Valamint: az előírt forgatókönyvek dialógusai helyébe kerülő, önmagával folytatott dialógusok lehetséges produktivitása. A kijelölt „hely” megszűnése és egy vállalható nem-hely létesülése. Ami egyben pálya-módosulás. Márai Sándort nem köti immár (nyelvi) kötelék a hazai irodalomtörténésekhez, hiszen azokban a nyelvfelejtés- és vesztés dominál, az emigráció légüres terében kivívja jogát a maga hagyományainak megteremtéséhez, előszövegeinek kijelöléséhez. A hazai hatalmi beszéddel szemben munkálja tovább a magyar irodalmi beszédet, miközben olvasmányai megoszlanak a magyar és a nem magyar nyelvű szerzők között. Ugyanakkor távoltartja magát választott otthonai irodalmától is, Dantét a naplókban sűrűbben idézi, mint a kortárs olasz irodalmat, az Egyesült Államok újabb szerzőit mintha nem ismerné. Mégsem mondhatjuk, hogy kilép az irodalom jelen idejéből, kortársként meg sem tehetné. Levelezése az 1949-es évéhez hasonló.36 A személyes-filológiai érdekességeken messze túl kísérője annak a művészi erőfeszítésnek, amelynek tétje a nyelvbe emigrálás tapasztalatának megrögzítése. A biográfiai időszámítás esetlegességét elvetve a művészi pályának olyan körülírása, amely az emigráns író-létet a XX. századi létezés paradigmájaként fogadja és fogadtatja el.

 

 

Jegyzetek



   1 Napló 1943/44. Budapest (1945) 1990. 82. (1943. későnyara) Az 1948-as év eseményei késztették a végső elhatározásra. Föld, föld!… Budapest 1991.



   2 Egy polgár vallomásai (1934-1935, 1940) Budapest 1997.II.k.



   3 Vö. erről tőlem: „Szavak komédiája”. In: Rejtett párbeszédek. (Osztrák-magyar-közép-európai érintkezések) Szerk. Fried István. Szeged 2000. 71-90.



   4 Vö. részletesebben tőlem: Márai Sándor elfelejtett színdarabja. Vigilia 1990. 119-122; Márai Sándor titkai nyomában. Salgótarján 1993, 30.36.



   5 Márai Sándor: Grete és Josephine. Ujság 1928. ápr. 29. 5.; Napló 1968-1975. Budapest 1997. 157-158; Friedrich Langer: Grete Wiesenthal. In: Neue Österreichische Biographie ab 1815. Bd. XIX. Wien-München 1977. 140-146.



   6 Vö. tőlem: Kafka und die Ungarn. In: Arbeiten zur deutschen Philologie (Debrecen) 1972. 123-129.



   7 Márai Sándor: Brecht, a tolvaj. A Toll 1929. 9.sz. jún.16. 10-12; Két haditudósítás. Uo. 27.sz. okt.20. 18-21.



   8 Vö. tőlem: Márai és a Kisfaludy Társaság. Irodalomtörténet 1999. 573-589; Márai Sándor (ön)kanonizációja. Kalligram 2000. 5.sz. 2-8.



   9 A 3.sz. jegyzetben i.m.



   10 Vö tőlem: „De hol a sziget” Márai és a hűtlenné vált szavak. Horizont 1989. 1: 35-43; 4.sz. jegyzetben i.m. 63-74.



   11 Márai Sándor: Péntek, márc. 11. Pesti Hírlap 1938.59.sz. márc. 13; Zenével. Uo. 62.sz. márc. 18: A bécsi levél. Uo. 77. sz. ápr. 6.



   12 Márai Sándor: Búcsú (1939. szept. 3.) In: Vasárnapi krónika, Budapest 1994. 9-10: „Baljós bölcsek (…) kegyetlen-éles pontossággal mutattak reá, mint merevednek meg egy kultúra meleg és eleven életformái egy üres civilizáció gépkeretei között, mint lesz az életörömből szórakozás, a felelősségből darált és szajkolt pártprogram, az egyéniből és nemzetiből országhatárok fölött áramló közhely”.



   13 Nemes Nagy Ágnes: Klasszicizmus és romantika. In: 64 hattyú. Budapest 1975. 192.



   14 Vö. tőlem: Egy röpirat és visszhangja. In: „…egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba”. Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról. Budapest 1998. 143-172. Vö. még: Lukács György: Megjegyzések az irodalmi vitához. Forum 1947. 577-592; Uő: Márai új regénye. Uo. 1948. 127-133.



   15 Márai Sándor: Verses könyv. Budapest 1945.



   16 Márai idevágó kijelentései és a szintén emigráns Joseph Rothéi között meglepő(?) a hasonlóság: „Die wirkliche Heimat des emigrierten Schriftstellers ist die Sprache in der er schreibt, und seine Freiheit ist Freiheit, auszudrücken, was er denkt.” (Az emigráns író igazi hazája a nyelv, melyen ír, szabadsága annak a szabadsága, hogy kifejezze, amit gondol) Idézi: Klaus Westermann: Joseph Roth, Journalist. Eine Karriere 1915-1939. Bonn 1987. 86. Vö. még: Uo. 212.



   18 Vö. a 14.sz. jegyzetben i.m.



   18 „A napló, a legbizalmasabb is, mindig az emberiségnek készül, s ezért talán őszintébb, ha őszintén bevalljuk, hogy nem tudunk egészen őszinték lenni, semmiféle írásunkban, levelünkben és naplójegyzetünkben sem”. Márai Sándor: Ég és föld. Budapest 1942. 102.



   19 Márai Sándor: San Gennaro vére. New Work 1965. 101.



   20 Uo.



   21 Egy lírai karcolatában (A levél) így foglalja ezt az író össze: „Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.” Ég és föld… 220.



   22 Kertész Imre vonja le a végső konzekvenciát: „ez az immár semmire sem való, de önmagán túl immár semmire nem is kötelező szabadság át- és túlvezet mindenféle immanens társadalmi és elitmorálon; ez a szabadság, ha akarom, elvezet az élet és a halál kapujához, a tudáshoz, oda, ahonnan már egyenesen a puszta egzisztenciára és az individuális kegyelem esélyeire látni”. Gályanapló. Budapest 1992. 97.



   23 A Föld, föld!… olvastán jegyzi meg ugyancsak Kertész Imre (i.m. 96.): „Az emigráció mint huszadik századi létforma, minden tekintetben, külső és belső emigráció”. Márai 1976-1983-as naplójában kategorizálja az emigrációt: „aki hazájából emigrál idegenbe. Aki hazájában marad, és belső idegenségben rejtőzik. Aki az emigrációban emigrál a magányba.“



   24 Márai Sándor: 2.sz. jegyzetben i.m. II.k.24.



   25 Vö. tőlem: Márai Sándor íróportréi. In: A 14.sz. jegyzetben i.m. 174, 177.; Ég és föld… 130-131, 149. Vö. még: Uo. 25-26. (A távozó)



   26 A boldog nemzedék. (1941. jún. 29.) In: a 12. sz. jegyzetben i.m. 173-176. Vö. még: 4.sz. jegyzetben i.m. 13. (Egy 1930-as újságcikkéből idézek.)



   27 Ezekből válogatás a Műhely folyóirat Márai-számában. Győr 2000. 2-3. 32-100.



   28 Európa elrablása. Budapest (1947) 1996. 21.



   29 Már a Napnyugati őrjáratban (Budapest 1936.76.) idézi Márai a Die Städte aber wollen nur das ihre… kezdetű verset, mely az amerikai „útirajz” során is fölbukkan: Der Wind kommt von Westen. Amerikanische Reisebilder. Aus dem Ungarischen von Artur Saternus. Wien-München 1964. 132.



   30 Levelezése Újváry Sándorral: a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára (MTAK Kt) Ms 5149/304-454 (1972 és 1988 közötti levelek), Ms 5147/293-431.



   31 Az emigrációs levelezésből válogatást közöl a Műhelynek a 27.sz. jegyzetben említett 2-3. száma: 110-143.



   32 Itt és a továbbiakban az Ami a Naplóból kimaradt 1949. kiadványból idézek. Toronto 1999. Külön nem dokumentálom az innen származó idézeteket, s nem térek ki arra, van-e átfedés az 1945-1957-es napló közlésével.



   33 MTAK Kt. Ms 5149/340. Sindbad geht heim. Vaduz 1978. Übertr: Markus Bieler. Übertr. der „Notiz”: Dvon E. Zajtain. Radnóti Miklós: Gewaltmarsch. Ausgewählte Gedichte. Ausgew. und. nachged. von Markus Bieler. Budapest 1979; Tübingen 1994.



   34 A 19. sz. jegyzetben i. m.



   35 A Föld, föld!… című, „önéletrajzi” műről (1972) van szó. (Budapest 1991.)



   36 Az 1968-75 között vezetett naplóban több ízben emleget különféle helyekről érkezett leveleket: Napló 1968-1975. Budapest 1993. 70, 209-210, 216. Vö. még: Napló 1976-1983. Budapest (1999) 57, 65, 91, 103. IH a 80. születésnapra érkezett levelekről.



Forrás, 2001/10