Válás Budán
Az 1935-ben megjelent Válás Budán alighanem az első azoknak a Márai-regényeknek a sorában, amelyeknek hazai megítélése és fogadtatása élesen eltér az új nyugat-európai Márai-kultusz értékelésétől. A hazai kritika, s ebben nincsen különbség a korabeli fogadtatás és a Márai Sándor 1989-as hazai újrafelfedezése utáni visszhangban, alig foglalkozik ezzel a regénnyel, s ha beszél róla, akkor is többnyire jelentéktelen írásnak minősíti, [1] ezzel szemben a nyugat-európai – a sok lehetséges példa közül hadd utaljak most a francia recepcióra, egy rendkívül nagyra tartott szerző egyik legkiemelkedőbb alkotásának tekinti. [2] Az ellentmondás egyelőre feloldhatatlan. A leghelyesebben feltételezhetően akkor járunk el, ha – Jean Starobinskinak az értelmezésről vallott felfogását követve, mely szerint nincsen totális értelmezés, mert lényegénél fogva minden megközelítés csak részleges lehet – új olvasattal próbálkozunk.
A Válás Budán első látásra egyszerű, könnyen értelmezhető szöveg. Alig tizenkét óra alatt játszódik, s három, egymástól jól elkülöníthető részből áll. Az első rész a hivatalból munka után Budára tartó fiatal bíró séta közbeni belső monológja, a második az „ucsorán” összegyűlt budai úri társaság bemutatása s a bíró reakciói az ott látottakra-hallottakra, a harmadik pedig a feleség-gyilkos orvos éjszakai vallomása, s a bíró válasza. A Válás Budán regényformája a 20. század első felében rendkívül divatos, sokak által használatos forma, melyben sokáig a főhős nézőpontja dominál, ezt a dominanciát opponálja Greiner Imre vallomása, mely hamar dialógussá bővül, hogy azután a regény utolsó fejezetében ismét a bíró nézőpontjából záródjék le a történet. Látványos történet, amely szintén jól illeszkedik a kor európai regényének vonulatába. Ha csak a fabulát tekintjük, akkor a regény lényege, hogy Kőmíves Kristóf , a fiatal bíró, aki magánéletében éppoly sikeresnek és kiegyensúlyozottnak tudja magát, mint szakmai tevékenységében, váratlanul nehéz szituációba kerül. Másnap kellene ítéletet hoznia egy válóperben: Fazekas Anna, akit még házassága előtt ismert meg társaságban, válik Greiner Imre orvostól, Kőműves volt iskolatársától. Késő este, amikor hazaérnek, az orvos várja lakásán, hogy elmondja neki: Anna megmérgezte magát, s ő, Greiner, hagyta a feleségét meghalni. De van egy másik része is a vallomásnak: Greiner azt próbálja tudtára adni a bírónak, hogy Anna azért hidegült el tőle, a férjétől, mert valójában mindig is Kőmívesbe volt szerelmes. S hogy feltehetőleg Kőmíves sem volt ártatlan ebben a virtuális kapcsolatban.
A történet a harmincas évek elején játszódik, s hangsúlyosan jelenik meg benne – részben a bíró belső monológjában, részben a késő délutáni várbeli összejövetel során elhangzó beszélgetésekben – a korszak társadalmi-történeti problematikája, az európai is, a magyar is. A referenciák egyrészt Magyarországnak az első világháború után megváltozott helyzetére, a régi középosztály pozícióvesztésére s minden tekintetben bizonytalan helyzetére, másrészt egy új európai háború veszélyére utalnak. A bíró belső monológjában - s hasonlóképpen a társasági beszélgetésekben - a múlt, ez az első világháború előtti korszakra vonatkozik, mint többé-kevésbé stabil korszak jelenik meg, különösen, ha szembeállítják a kételyekkel teli jelennel s a teljességgel bizonytalan, fenyegetésekkel terhes jövővel. Kőmíves ki is mondja magában, hogy „éppen a határon született, két világ határán; igazán afféle fájdalmasan torz, történelmi pillanatban; a századforduló pillanatában, mikor a polgári osztály még bőségesen és biztonságban élvezte a családias birtoklás javait, az ország, nagy és természetes határaival, csonkítatlanul ölelt magához osztályokat és fajtákat, s a béke idilljét élvező birtokosokat földalatti mozgalmak lidérces fényjelei, távoli földlökések bizonytalan moraja figyelmeztette csak a közelgő veszedelemre.”
A regény azonban csak egy pillanatra villantja föl az elveszett aranykor-nosztalgikus jelen paradigmát: monológjában ugyanis Kőmíves maga ellenpontozza a biztonság, a béke idillje képet. Mert hiába hogy felmenői „bírák hetedíziglen”, vagyis annak a rétegnek a tagjai, mely felfogása szerint az ország állandóságának, az egyensúly fenntartásának a biztosítéka, ha éppen ő maga a lehető legbizonytalanabb körülmények közt nőtt föl: anyja „nyolc évvel a házasságkötés után, amikor elsőszülött fia hatéves sem volt még, egyszerűen elköltözött hazulról, majd később férjhez ment egy városi főmérnökhöz, ezt a lázadást, ezt a felfoghatatlan önkényt Kristóf soha nem bírta egészen megérteni.”
Érdemes a folytatást is kiemelni: „Az apa belebetegedett a csapásba; az asszony lázadása valahol a titokzatos egyensúlyközpontban sebezhette meg, ott ahol egy ember le van horgonyozva, ahol egészen ő, ahol megmásíthatatlan.” Kőmíves Kristóf számára az egyensúly az egyik legfontosabb alapszó. Az ország „csonkítatlanságának” elvesztése valamiképpen valóban megbillenti a személyes lét egyensúlyát is. De Kristóf igazi küzdelme azért az egyensúlyért, melyet apja végérvényesen elveszített, s amelyet neki, úgy véli, sikerült megteremtenie, nem a közéletben, hanem teljességgel a magánszférában folyik.
A családtól kapja a keretet, a bírói pályát, szinte mint örökséget, de többet aligha, ugyanis sem apjával, sem testvéreivel nem képes hangot találni, nem volt és nincsen köztük semmiféle párbeszéd. Ezt erősíti meg a regény második részében elbeszélt ucsora-jelenet is, Kőmíves szinte idegennek érzi öccsét s még inkább a nővérét, akik szintén a vendégek közt találhatók
. Az egyensúly lehetőségét, felfogása szerint, még gyermekkorában a papi intézet teremtette meg. „Úgy érezte, hogy – különös emberi szerencse kegyéből – anya nélkül, családi rejtettség nélkül is egyensúlyban tudott maradni. Ezt az egyensúlyt Norbert páternek köszönhette.” A bíró, mint nevelő-zsenire emlékszik vissza a páterre, aki „azt adta neki, amit legtöbbször az anya sem tud adni, a család sem, a testvérek sem: (…) észrevétlen mozdulataival emberi közösség pártfogása alá helyezte. Az ember tartozott valahová, ennyi volt az egész.”
Később házassága teljesíti be Kőmíves egyensúly-vágyát. Az ismerkedés, az udvarlás inkább groteszk, a férfi először menekülni akar, később aztán mégis „mohón” beszélgetnek, de „a test mintha hallgatott volna”. Az ifjú bírót feltehetőleg az vonzza, hogy Herthának „egyensúly volt az arcában.” Házaséletük is, a két gyermek születése utáni családi életük is nyugalmas. „A házasélet gondjai, a gyermekek érzelmi igényei fölött találkoztak valamilyen mély, soha meg nem beszélt, szemérmesen vallásos alapérzésben, mely lényüket őszintén áthatotta.” A bíró össze is kapcsolja gondolataiban a pátert és Herthát: „iparkodott elképzelni, mit szólna a páter Hertha hitéhez?”
2.
Az első jelentős Márai-regény, a Zendülők, értelmezhetetlen a történeti háttér nélkül. A Zendülők szerkezetét meghatározó kettős konfliktus csakis a lezárt láthatár, jövőtlenség keretében mutatja fel jelentését, hiszen a világháború utolsó éve – nagy valószínűséggel - az érettségizők életének utolsó éve is egyúttal. AVálás Budán e tekintetben másképp épül, a történeti keret, a magyarországi fordulat s egy újabb nagy háború perspektívája – mindkettő hangsúlyosan jelen van az ucsora résztvevőinek társalgásában - csak az egyik, de semmiképpen sem nélkülözhetetlen eleme a regényszerkezetnek. Feltételezhetjük, éppen a couleur locale-nak ez a nélkülözhető volta az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy a regény megjelenése után hat-hét évtizeddel s a magyartól lényegesen eltérő kulturális közegben elért jelentős sikerének.
A regény címe egyfelől hangsúlyosan utal a történeti miliőre, másfelől azonban, különösen ha a címmel együtt figyelembe vesszük a mottót is, egy jóval általánosabb értelmezésnek nyit utat. A válás szó elsődlegesen az orvos és felesége különköltözését és válóperét jelenti, de a meg nem akadályozott öngyilkosság elbeszélésével rögtön újabb jelentéssel gazdagodik: élet válik itt el a haláltól, az élő test a másiktól, a Fazekas Annáétól, amely „már csak egy halom sejttömeg.” Mielőtt a válás regénybeli jelentéstartományának további nyitásairól beszélnék, itt meg kell állnom egy pillanatra, mert ez a jelenet, a halálnak ilyenfajta felfogása az összeolvasás érdekes és izgalmas lehetőségeit nyitja meg.
Lev Tolsztoj kisregénye, A Kreutzer szonáta tekinthető a Válás Budán egyik forrás-szövegének. Történik közvetlen utalás is a nagy oroszra. Greiner, amikor házassága történetét beszéli el, egyszer csak eljut a teljes kiüresedés, a minden értelmetlen gondolatához, s itt Tolsztojhoz hasonlítja magát. „A legnagyobbak sem bírták. Tolsztoj ötven éves volt, mikor ez a…ez az üresség megtörtént vele.” S megjelenik Márai szövegében, ugyanúgy, mint A Kreutzer-szonátában. a zene veszélyességének, kártékony voltának a gondolata. „Kristóf a másik parton ült s hallgatta ezt az illetlen, ezt a szemérmetlenül nyafogó, kellető, hívó és taszító zenét. ’Azok válnak el’ – gondolta homályosan -, ’akikben ez a zene vágyakat kelt’.” (
Nem is annyira a férj-feleség-csábító adta banális háromszög hasonlósága kapcsolja össze a két művet, hiszen a két szövegben a hangsúlyok egészen másutt vannak, Tolsztoj regényében a férj a központi figura, míg Márai Sándornál a virtuális csábító. Innét tekintve inkább csak abban hasonlítanak, hogy mindkettő messze távolodik a séma megszokott bohózati ábrázolásától. Hasonlatos viszont a tragikus végkifejlet, a férjnek az az érzése, hogy ami történt, az jóvátehetetlen, a végleges, hogy nincsen tovább. Vagyis az a nietzschei gondolat, hogy – mint Zarathustra mondja – „test vagyok egészen, s kívüle semmisem.” [3]
A Válás Budán mottója – Akit nappal épít: az éjjel leomlott – a jól ismert székely népballada, a Kőműves Kelemen egy sora. A több szövegváltozatban ismert ballada alapmotívuma az áldozat, pontosabban, a feláldozás. A kőművesek, amint a mottóban idézett sor mondja, hiába próbálják felhúzni a várfalat, az mindig leomlik, míg Kőműves Kelemen föl nem áldozza a számára legdrágábbat, felesége testét. A fal majd akkor állhat, ha az asszony hamvait a falat összetartó mészbe keverték.
A mottó mindjárt kétfelé nyit: bevezeti az építkezés témáját s azzal együtt a nappal-éjjel ellentétet. Az építkezés: országépítés és családépítés áll Kőműves Kristóf monológjának centrumában. A történet késő délután kezdődik, szeptember elsején, amikor még sokáig van világos. A történetmondó ügyel arra, hogy mindig tudjuk, a nap melyik szakában járunk; az ucsora este zajlik, s amikor a bíró s felesége onnét hazatért, akkor van véglegesen vége a nappalnak, „kezdődik az éjszaka.” Méghozzá vallomás, a különös dialógus éjszakája, amely akkor ér véget, amikor már világosodik, s a hívatlan látogató is távozik.
A látszólag egyszerű fabula így bonyolódik és gazdagodik egyre újabb jelentésekkel. A Kőmíves név s a feláldozott asszony teste különös gondolattársításokat indíthat el. De a regényhős bíró neve nem Kőműves Kelemen, hanem csak egy hasonló, de nem teljesen azonos név: Kőmíves Kristóf; Fazekas Anna maga választja a halált, míg a kőműves felesége tehetetlen áldozat, ráadásul az asszony nem az ő felesége, hanem az orvosé. Ha van is tükörjáték, a tükröződés szándékosan nem pontos, az azonosságos és különbözőségek bonyolult kölcsönhatásban vannak egymással.
De közben az utalások hálója egyre újabb szemekkel bővül. Kőmíves foglalkozása eleve olyan összefüggésrendszert állít elénk, amely a 19. és 20. századi európai regény alapkérdéseit próbálja megszólaltatni. Ennek az összefüggésrendszernek a kulcsszavai, akár minta a szőnyegen, rajzolódnak ki a regény szövegében. Igazság, ítélet, bűn, vallomás, törvény, bíró, per: Kőmíves belső monológjában, s azután az orvossal folytatott dialógusában az e fogalmakból összeálló rendszer terepe nem csak a jog és a törvénykezés szintje, hanem egy másik, attól többé-kevésbé független szint is. De melyik az a szint?
3.
A bíró tehát tudatában van annak, hogy két világ határán született. A határ problematikája újra és újra visszatér a regényben. Az időben pontosan körülhatárolt történet szeptember elsején, két évszak határán játszódik, nappal és éjszaka határán. Határvonal választja el egymástól Pestet, ahol a bíróság épülete áll, s Budát, ahol a társaság minden tagja, s ő maga is lakik. Kőmíves harmincas éveinek a vége felé jár, ifjúság és időskor határán. Válóperes bíró, holott hiszi, hogy „a házasság szentség”, tudja, hogy az isteni törvény nem egyezik az emberi törvénnyel, mégis meggyőződéssel vállalja a törvény őrének s alkalmazójának szerepét.
Márai Sándor tudja, s e tekintetben eléggé egyedül áll a magyar irodalomban, hogy az irodalom egyedüli s igazi témái a határhelyzetek. Ahogyan Karl Jaspers megfogalmazza: „határhelyzetekben a semmivel találkozunk, vagy legalábbis a világ illékony realitása ellenére megérezzük a semmit, s ami e realitás fölött valóbanvan.” „A határhelyzetek – halál, véletlen, bűnösség, a tudat, hogy nem számíthatok a világra – nyilvánvalóvá teszik számomra, kudarcra ítéltettem.” [4] Jaspers meghatározása pontosan illik a Márai-regényre: szándékai szerint a Válás Budánépp ezeket a határhelyzeteket kívánja megjeleníteni.
Határszituációban él a férj, a bírónak vallomását előadó Greiner Imre is. Egész gyermek- és ifjúkorát a szegények világa és az „úri világ” határmezsgyéjén tölti , s hiába emelkedik ki egy gazdag rokona révén, helyzetének kettősségén sohasem tud túllépni. Hasonló kettősség jellemzi házasságát is, a látszat egy sikeres, modern életet élő ifjú pár, s Greiner csak évekkel később ébred rá, hogy valójában semmi közük egymáshoz. De még hivatásában is megjelenik a dualizmus. Bár vallomásában nem tér ki arra, hogy milyen szakvizsgákat tett le, az elmondottakból egyértelműen kitűnik, hogy egyrészt általános orvos, vagyis a test gyógyítója, másrészt viszont pszichiáterként is működik. Sikerét egy technikai jellegű újításnak köszönheti, annak a következményeként fut be, s lesz divatos specialista, otthoni rendelőjében viszont délutánonként a lélek betegeit fogadja. „Fél háromkor a dementiás határeset, aztán egy gyomoridegesség, aztán az álmatlan tábornok, aztán a táblabíró özvegye, aki bizonygatja, hogy nem tud nyelni, de időközben meghízott, aztán az elcsapott vasúti jegykezelő, aki húsz évi mintaszerű szolgálat után tréfás beszélgetés közben megpofozta állomásfőnökét.”
Innét tekintve a regény harmadik része, a bíró és a feleséggyilkos orvos dialógusa mintha nem volna más, mint Greiner kísérlete, hogy Kőmíves Kristófot kibillentse egyensúlyából, s bebizonyítsa neki, ő is, a bíró is határszituációban él.
4.
A regény első szakasza, az ucsorára igyekvő Kőmíves belső monológja nyilvánvalóan felfogható úgy, mint egy – Mihail Bahtyin szóhasználatával élve – virtuális dialógus. A bíró önvizsgálata és önértékelése megfelelni vágyás azoknak a normáknak, amelyeket ősei, a családja, a jogászi hagyomány, szűkebb és tágabb környezete képviselnek. Kőmíves úgy gondolja, végül is meg tud felelni ennek az elvárásnak, hogy hivatása „emberhez méltó”, s hogy amikor munkáját végzi, akkor „az egészről van szó – igen túl a törvény betűjén, túl az igazság eszméjén, valami gyakorlati és kézzelfogható veszély közömbösítéséről.” A konklúzió a bíró számára nyilvánvaló, mesterségét és családi életét tekintve is megtette és megteszi, amit várnak tőle.
De ebben az első szakaszban is feltűnik már két ellenpont. Az egyik Kőmíves hivatali szobájának a bemutatása, annak jelzése, hogy van egy másik, sötétebb világ is. „Ablaka a szomszédos fegyház apró légnyílásokkal meglékelt tűzfalára nyílott; mint rangban alárendelt egyelőre ezt a nyáron fülledt, téli délutánokon már korán homályos szobát kapta az épületben; az utcára néző kényelmesebb és tágabb helyiségeket természetesen az idősebb és magasabb beosztású bírók foglalták el.” A másik a törvényszéki beosztása. Kőmíves válóperes bíró, vagyis hiába építkezik a társadalmi tradíciókra, hiába köszönheti egyensúlyát Norbert páternek, olyan ügyekben kell ítélkeznie, amelyek ezeknek a hagyományoknak a bomlását jelzik.
A regény második szakasza Kőmíves találkozása azokkal, akik a világát meghatározó normák képviselői. Ennek a szakasznak a centrumában az a beszélgetés áll, melynek során egy híres politikai perről cserélnek eszmét. „Egy magas rangú megyei hivatalnok, kitűnő nevű úri család sarja megtévedt hivatalában”. A sikkasztó szigorú ítéletet kapott, amit a jelenlévők, egy idős bíró, egy ügyvéd, egy Erdélyből áttelepült volt hivatalnok helyeselnek: akik a tradíciót képviselik, azoknak méltónak kell maradniuk hozzá, ha megtévednek, méltó büntetését érdemelnek. Kőmívestől a fiatalabb generáció véleményét várják. „Kristóf ismerte a peranyagot, tudott a botrány politikai hátteréről, értette és átlátta ezt a kínos szövevényt, ismerte a per szenvedő hősét is. Amíg a választ fogalmazta, pontosabban: a szavakat kereste az egyetlen lehetséges válaszhoz, meglepetéssel hallotta, hogy fáradt, színtelen hangon, gépiesen mondja: Az ítélet méltánytalan.”
Az első szakasz virtuális dialógusa és a másodiknak a norma híveivel folytatott dialógusa után következik a bírónak a valóban ellentétes nézeteket valló orvossal folytatott párbeszéde. Greiner confessiója, akárcsak Tolsztoj hőséé, Pozdnisevé, korántsem a bűnét megbánt bűnösé. Sőt, az orvos, éppúgy mint Pozdnisev, tulajdonképpen a maga igazáról igyekszik meggyőzni hallgatóját. „Egyszerűen arról van szó, hogy meg kell tudnom, ártatlan vagyok-e? Ártatlan, micsoda nagy szó, gondolod most! Igen, nagy szó. Ki ártatlan? A vallás azt tanítja, hogy az ember bűnnel születik. De én megtettem mindent.”
A confessio során feltárul a titok – Anna megmérgezte magát, s a férj, amikor észrevette, bár megmenthette volna, tudatosan nem tett semmit -, de Greiner úgy irányítja a dialógust, hogy maga a bűntény mintegy mellékessé váljék. Azzal méghozzá, hogy eltávolítja a dialógust Kőmíves Kristóf világától, s egy másik világba próbálja beemelni. Az éjszaka világa ez, az álmok világa, melyben egészen más törvényszerűségek érvényesülnek, mint az eredendő bűn nappali világában. A bíró úgy kezdi az éjszakai beszélgetést, mintha egy büntetőpert vezetne. „Felülről, óvatos pillantással nézi Greiner Imrét; már kissé úgy nézi, mint vádlottat. Egy ember – gondolja. – Most majd elmondja. Hazudni fog, kínlódik, tagadja, azt hiszi közben, hogy az igazat mondja, s mégis hazudik. Aztán, végül, kénytelen lesz bevallani.” Nappali énje számára főtárgyalás kezdődik, amelynek majd feltehetően ítélettel kell végződnie.
De a szerepek időnként fölcserélődnek. A bíró helyett Greiner teszi föl a kérdéseket, makacsul térve vissza újra és újra az álom témájához. Kőmíves, pozíciójának megfelelően, nem tulajdonít semmiféle jelentőséget az álmoknak. „Álmok…Mi az? – kérdi rekedten, megvetően. – Az életet nem az álmok alakítják.” Felfogása arra is utal, hogy kereszténysége nem szolgál többre, mint az egyensúly elérésére. A bírótól mi sem áll távolabb, mint hogy az igazságot az álmokban keresse. Greiner viszont paradox módon éppen ebbe az irányba kényszerítené. Az orvos felfogása, a szöveg közvetetten utal rá, nyilvánvalóan Sigmund Freudnak az álomról és az álmok interpretációjáról szóló munkáin alapul. A görög hagyomány, éppúgy mint a bibliai felfogás, az álmoknak premonetorikus szerepet tulajdonít, sokszor az álomban szólal meg a mindennapok világa számára elérhetetlen igazság. Freud nézete szerint viszont az álom az elfojtott vágyak megnyilvánulásának a helye. Greiner Imre pontosan ezt fejti ki a bíró elutasító felfogásával vitatkozva. „Ó nem – sietett készségesen megnyugtatni az orvos. – Álmok, igazad van, az álmok nem jelentenek sokat. Nincs alakító erejük, nincs visszfényük az életre….legalábbis ritkán esik meg, hogy kihatnak a nappalra. A tudományban, a művészetben és az irodalomban van példa reá. De az álom, igazad van, legtöbbször csak zavarosság. Nincs értelme. És ritkán oka az álom valaminek; majd mindig csak következmény.”
Vagyis az orvos azt sugallja, hogy Kőmíves Kristófnak van egy másik élete is, hogy álmai, ha vannak álmai, Anna iránti elfojtott vágyát bizonyítják. S levonja gondolatmenetének a konklúzióját is: „Akkor, úgye, mindaz, amit itt építettél s ami itt alszik és nyugszik körülötted, félreértés csak.” A mottóként szolgáló székely népballada helyzetleírása tér itt vissza, „Akit nappal épít: az éjjel leomlott.” A dialógus tehát mintha az orvos diadalával érne véget. Greiner próbálja kihasználni előnyét, s újabb kérdést tesz föl a bírónak: megtörtént-e vele az utóbbi években, hogy amikor együtt volt valakivel („testi együttlétre gondolok” pontosítja a kérdést) közben Annára gondolt. Erre a kérdésre azonban – közben kivilágosodott – Kőműves már nem hajlandó felelni.
Márainak Sándornak a pszichoanalitikus iskolákhoz való viszonya, a Naplók egy-egy megjegyzése vagy a Föld! föld!...-ben olvashatók szerint meglehetősen kritikus. Túlzónak érzi, amint később majd kitérek rá,[5] a szexualitásnak tulajdonított meghatározó funkciót, s lehetségesnek a nietzscheánus felfogást, az akarat szerepét a személyiség és a világ alakításában. A regény utolsó fejezetében Kőmíves Kristóf ezt a nietzschei gondolatmenetet próbálja szembeállítani az éjszakai beszélgetés konklúziójával. Már világos van, újra nappal, a család alszik. A bíró egyrészt egy másféle álomértelmezéssel próbálkozik. Alvó kisfiát nézi, aki az előzőleg ugyancsak „naphosszat ideges és ingerlékeny volt. Most már megnyugodott, pufók arca békült és mosolyog. Úgy látszik, kellemes dolgokról álmodik.” S abban bízik, hogy felesége álmai szintén mentesek az árnyéktól, „amely ez éjszakán besettenkedett e házba.(…) Ismerem álmait. Mindez nem lehet félreértés.” A nappal visszatértével úgy érzi, hogy „valamilyen ismeretlen veszélyből – az utazás, az idegenség veszélyéből -, íme még egyszer, mégis megmenekült.”
A zárás ismét Kőmíves belső monológja, vagyis a norma embereivel, az ősökkel folytatott virtuális dialógusa. Négyszer tér vissza ebben a néhány mondatban azakar ige; a bíró „hinni akar; ebben a látható világban akar hinni s alázatosan egy másikban is, melyet nem ismer. Szolgálni akar egy családot s egy másik, nagyobb közösséget, amely becses neki s amelynek szolgálatára felesküdött.” Patetikus ez a virtuális dialógus, melynek során Kőműves képzeletében még nagy őse, „Első Kristóf” is megszólal. „Nézi a képet, s mintha hallaná az időben eltűnt ember hangját.: - Ébredj, Kőmíves Kristóf! Ébredj, és maradj erős!” De az ablakfélfának támaszkodó bíró annyira kimerült és
elfáradt „lehajtja fejét és kezeibe temeti arcát.” Végül mégis összeszedi magát, várja felesége ébredését, a beszélgetést „beavatott szavakkal és őszintén, ahogy eddig is beszéltek, életről és halálról, nappalról és éjszakáról.”
A záró fejezetben egyedül Kőmíves marad a színen, a magát ártatlannak gondoló orvos már elment, sejthető, mi lesz a sorsa. De annyit elért, hogy a bíró, aki addig bizonyos volt benne, hogy tudja, mi az igazság, elgyengült és elbizonytalanodott. Kívülről várja a segítséget, az ős képétől és felségétől, hogy ismét visszanyerje egyensúlyát. A nietzschei akarás mintha nem volna elegendő. Folyhat tovább a harc a nappal és az éjszaka, az építés és az omlás, vagy, ha Greiner Imre felfogását követjük, a Sigmund Freud által leírt két világ, a tudatalatti és a felettes én világa között.
[1] Így RÓNAY László ill. SZEGEDY-MASZÁK Mihály már idézett monográfiái.
[2] Lásd pl. a L’Express ill. a Le Point ismertetéseit.
[3] NIETZSCHE Friedrich, Im-Ígyen szóla Zarathustra, Budapest, Göncöl kiadó, é.n. 41.
[4] JASPERS Karl, Bevezetés a filozófiába. Budapest, Európa, 1988. 21-22.
[5] Az Irodalom, fikció, autofikció című fejezetben.