Búcsú
Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú.
Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapelőtt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekműveket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé. Nem akarom elhinni, hogy az a Weimar, ahol Goethe leveleit olvastam a könyvtárban, az a Berlin, ahol egyetemre jártam és oly édes-öntudatlanul múlt az ifjúság, az a Párizs és London, ahol a munka, az érzékelés, a tapasztalás, az álmodozás, az eszmélet és az ábránd fiatal éveit éltem, holnap homokzsákokkal borított hadszíntér lehet. Nem tudok elbúcsúzni Európától, melynek tájait a béke napfényében láttam még tegnap: Svájc havasait és Bretagne tengerének vörös szikláit, csodálatos német kisvárosokat, ahol az emberi lélek aggályos öntudattal hajolt a civilizáció feladatai fölé, francia falvakat, ahol az alkony törött fénye olajfák szürke lombját és dús szőlőföldeket világított meg, Párizst, a munka, a pihenés, az érzékelés, a fürge életöröm és a bölcs megértés Párizsát, Londont, ahol az emberi akarat, szándék és felelősségérzet az emberi együttélés legtökéletesebb szerkezetét alkotta meg; látom Anglia fehér partjait, a mészsziklákat, amint utoljára láttam, a kora őszi napfény ragyogásában, érzem a tenger sós-fanyar illatát, amely a szabadságra emlékeztet, látom a tavat Genf előtt, látom a hazug és torz házat a tóparton, látom württembergi és bajor erdők barna félhomályát – látlak, látlak és még egyszer idézlek, Európa! Nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú. Jártam tájaidon, beszélem a nyelveket, e tájak lakóinak nyelvét, megéltem emberi jóságot e tájakon, kaptam mosolygó együttérzést bajoroktól és Provence parasztjaitól, emlékezem lengyel, német, angol, francia, olasz asszonyok arcára, amint figyelmes-gyöngéd fejtartással hajolnak egy emberi arc fölé – ajkuk körül a csók pillanatának tikkadt komolysága, szemükben az a mély és titkos fény, amely mintha az élet műhelyéből világolna föl –, emlékezem az európai asszonyok arcára, amint egy vasúti fülkében egy gyermek fölé hajolnak, s a száj csukott és komoly, de a szemek ezt mondják: „Soha többé.” Látom az elzászi parasztokat és a Ruhr-vidék szűkszavú, művelt és komoly munkásait, látom a Hyde Park őgyelgőit, emlékezem Bergson és Curie-né asszony arcára; s nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú.
Nem tudom elhinni, mert ismerem az erőket, melyek e táj fölött uralkodnak. Az értelem és a hit ereje uralkodott e tájak fölött. Európainak lenni annyi, mint megérteni valamit. S most, mikor az értelem meghátrál egy pillanatra a legalacsonyabb emberi ösztönök parancsszava előtt, nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú pillanata: búcsú az értelemtől és az erkölcstől, a hittől és a szolidaritástól, búcsú az európai ember küldetésétől és feladatától. Mert európainak lenni tegnap még annyi volt, Stockholmban és Budapesten, Münchenben és Manchesterben, mint szolidárisnak lenni minden emberrel, aki a megértést akarja. Ti tudjátok, élő és halott barátaim, Párizsban és Münchenben, Oxfordban és Berlinben, Varsóban és Rómában, ti tudjátok, hogy vétkeztünk, indulatainknak éltünk, önzők voltunk és elfogultak, de önzés, harag és indulat fölött élt bennünk, európaiakban, egy magasabb parancs, egyfajta közös műveltség kötelező szolidaritásának parancs. Ti tudjátok, hogy volt egy idő Európában, amikor ugyanazok, akik ma vagy holnap talán már fegyverrel a kezükben állanak egymással szemközt, hogy megvédjék és elpusztítsák a legszebbet és a legnagyobbat, amit az emberi lélek évezred munkájával megalkotott, ti tudjátok, hogy volt, élt és hatott az európai lelkiismeret, s hittünk benne, hogy jó hazafiak akkor vagyunk, ha mindazt, ami hazánk egyéni, nemzeti sajátja és értéke, bele tudjuk illeszteni az európai szolidaritás magasabb összhangjába. Sokszor tévedtünk és rettenetes hibákat követtünk el: de hittünk valamiben, hittünk hazánkban és hittünk Európában. S most nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú, és nincs miben hinni többé.
Ezért, mielőtt a vasfüggöny elfedi a tájat, a lélek utolsó erejével kiáltsunk még egyszer egymás felé, nyújtsuk ki a sötétben kezeinket. Nekünk dolgunk volt itt a földön, szerepünk volt, igen, akármilyen elhasznált a szó, küldetésünk volt. Nekünk, európaiaknak, közös dolgunk volt és van a földön; semmi esetre sem az, hogy elpusztítsunk mindent, amit Kant és Rembrandt, Bismarck és Descartes, Reynolds és Dante, Goethe és Palladio, Arany János és Shakespeare alkotott. Nekünk vezetni kellett volna a világot, példát mutatni fajtáknak és nemzedékeknek. Az örökség, melyet reánk bízott a végzet, az európai örökség irtózatos felelősség is volt: elbírtuk-e, vállaltuk-e?… Mit csináltál hazámmal, Európa, s miért nem hallgattál soha azokra, akik az egyszerű igazságot az értelem lámpásával akarták megvilágítani? Minden hatalom a miénk volt, hogy ez a földrész vezesse új ezredév felé a világot: mit kezdettünk e hatalommal?…
Lehet, hogy mégis ez a búcsú? Baljós bölcsek jósolták pusztulásodat, Napnyugati Birodalom, Európa. Baljós bölcsek, akik már nem is világháborúban, hanem világháborús ciklusokban gondolkoztak, kegyetlen-éles pontossággal mutattak reá, mint merevednek meg egy kultúra meleg és eleven életformái egy üres civilizáció gépkeretei között, mint lesz az életörömből szórakozás, a felelősségből darált és szajkolt pártprogram, az egyéniből és nemzetiből országhatárok fölött áramló közhely. De ez csak egyik arcod volt, Európa. A másik, az örök, melyet szívemben őrzök, nagyszerű és emberi. Most, mikor felöltöd a gázmaszkot, amely talán örökre eltakarja e másik arcodat, még egyszer szemedbe nézek, szemedbe, melyben az értelem fénye világol, s mert nem tehetek mást, kitárom karjaim feléd. Látlak, idézlek, s a búcsú pillanatában is kiáltom, hogy hittem az erőkben, melyek megalkottak, s amíg élek és szólani tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma. (Pesti Hírlap, 1939. szeptember 3.)
Fotó: Fortepan/National Archives