Május
Hallgatni akartam
Kissé megkésve jelenik meg rovatunk Márai-újdonsága, de azt gondoljuk, megérte a várakozás. Ezúttal a nemrégiben előkerült új Márai-szöveg egy kézirat oldalát és részletét szeretnénk bemutatni.
Az író már emigrációja legelején (1949-1950), nyugtalanítóan gyors iramban megírta vallomásai III. részét, melyet azonban nem jelentetett meg. Pontosabban 1972-ben Föld, föld!... címmel kiadta jelentős részét, de elhagyta a kezdő néhány fejezetet, melyek az Anschluss és a német csapatok magyarországi bevonulása közötti időszakot mutatják be. Ez eddig ismeretlen szöveget jelenteti meg a Helikon Kiadó Hallgatni akartam címmel az Ünnepi Könyvhétre.
Az alábbiakban az új kötet első fejezetének egy részletét közöljük.
1.
Hallgatni akartam. De aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a legveszélytelenebb válasz. Az erőszakot semmi nem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás.
Szeretném elmondani, mi történt a polgári műveltséggel a tíz évben, amelynek kezdetét – önkényes időszámítás nélkül – az osztrák függetlenség megszűntének, az anschlussnak napja jelenti. Azt hiszem, most már mindenki tudja, hogy azon a napon omlott össze sok minden, ami a régi Európából megmaradt. És mi történt tíz éven át, egészen a napig, amikor – egy hajnali órában – az ennsi hídon, ahol az akkor vasfüggönynek nevezett orosz határzóna véget ért, egy szovjet katona belépett a vasúti hálófülkébe, elkérte útleveleinket, szalutált és útnak engedett az önként választott száműzetésbe? Ebben a tíz évben nemcsak országok szűntek meg, bomlottak fel, trónok és hatalmi rendszerek semmisültek meg. Ebben a tíz évben megszűnt egy életforma és egy műveltség. Ebbe az életformába és műveltségbe születtem, s mikor megtudtam, hogy a polgári életforma az én hazámban nincs többé, különös nyugalmat éreztem. Ebben az időben jelentek meg Churchill háborús emlékiratai, az első kötet végén ezt a megállapítást olvastam: „A tények többet érnek, mint az álmok.” Egy álomból felébredtünk. Megkísérlem feljegyezni, ahogy tudom a tényeket.
2.
A napra pontosan emlékezem. Abban az időben divatos író és közíró voltam Budapesten. Egy nagy liberális lapban jelentek meg írásaim. Egy színdarabom zajos sikerrel játszották, otthon is, külföldön is. Nyugtalanítóan sok könyvem jelent meg, magyar és idegen nyelven, s voltak pillanatok, amikor valóban azt hihettem, hogy jó nevű író vagyok, akinek nincs más gondja, mint fegyelmezni képességeit, szabályozni életrendjét, ügyelni olvasmányaira, s napjaim végén afféle poeta laureatus lesz belőlem odahaza. [A Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába választottak. Igaz soha nem mondták meg, miért, és én magam sem értettem, mi az oka a megtiszteltetésnek. Valószínűleg csak azért, mert híres voltam, nem loptam, nem követtem el botrányokat és nagyjából megfeleltem az elképzelésnek, melyet az Akadémia tagjai a maguk közé való szellemi munkástól tápláltak. Ezenfelül úgynevezett jó családból származtam.[1]]Ha felteszem a szemüvegem és visszanézek a múltba, felületes szemhunyorítással ezt az alakot látom.
Mindezt nem azért írom, hogy egy kevéssé rokonszenves és érdektelen alak külső körvonalait megrajzoljam. Nem hiszek abban, hogy az író érdekesebb vagy különösebb emberi lény, mint akármilyen más emberfajta. De úgy érzem, azt, ami e tíz évben lényegesen történt, leghűségesebben mégis ennek az alaknak a megelevenítésén át tudom érzékeltetni. Az író, a művész éppen úgy ember, mint mindenki más, de – teljesen függetlenül az írói és művészi hiúság monomániás, rögeszmés téveszméitől – mégis ők az emberek között azok, akiknek idegrendszere legközvetlenebbül, érzékenyen fogja fel az ember és a világ viszonyának minden változását. Hiszek abban, hogy a világ nemcsak anyag, s a szellem nem az anyag kémiai vagy elektromos következménye. Hiszek abban, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Úr lelke lebegett a vizek fölött”. Hiszek abban is, hogy a Genezist nemcsak ötletszerűen írták nagy képzelőerővel megáldott irodalmárok. Az emberiségnek vannak ős-könyvei – a Véda, a Biblia –, melyekben információszerűen lecsapódott és kifejezést talált minden, amit az ember önmaga és a világ eredetéről tudhat. A tudomány később, bonyolult vargabetűvel, néha igazolja a mítosz értesüléseit. Ismétlem, nem hiszem, hogy az író, mint társadalmi lény, akármilyen társadalomban fontosabb vagy különb szerepet tölt be, mint egy jó munkás, egy mérnök, orvos vagy amilyent egy becsületes és értelmes ember különösebb képességek nélkül is betölt. Nem hasznosság, nem is fontosság kérdése ez. De az író, a művész rendelkezik egyfajta képességgel, amely elsőrendűen szellemi; olyan előérzetei vannak, amelyek később, látomás, tehát műalkotás alakjában, megmutatják a valóságot – megmutatják már akkor, amikor ez a valóság még az alakulás, a vajúdás, a mitikus kezdet alakzatában gomolyog az emberi láthatáron. Amikor tehát magamon át iparkodom bemutatni, mi történt azon a napon a világban, nem akarok mást, mint egy műszer észleleteit lerögzíteni. Ez a műszer én voltam, egy író, egy európai országban.
[1] Áthúzott bejegyzés