Mán-Várhegyi Réka

MÁGNESHEGY
(Részletek a munka alatt álló regényből)
 
A hazaút volt a legjobb. A repülőgépen ülve Enikőnek percenként zseniális gondolatai támadtak, az egyikből mindjárt másik született, már-már úgy érezte, hogy az egész utasteret elözönlik ezek a remekbe szabott okok és okozatok, kérdések és hipotézisek, operacionalizálási és kutatási forgatókönyvek. Elképzelte magát, ahogy mások számára láthatatlan embereket kérdez, és a lelkében tomboló empátia olyan kommunikációs csatornákat nyit meg köztük, amikről kvalitatív kutató még nem is álmodott. Rengeteg interjút akart felvenni, ez volt a forradalmi gondolata, hogy annyi interjút készít, amennyit csak bír, reggel és este is faggatja őket, mesélje el az élettörténetét, mesélje el az élettörténetét, és hallgatni fogja őket három, négy, tíz, húsz órán keresztül, napokon keresztül, és akkora anyagmennyiséget állít elő, amitől eláll a lélegzet és beszakadnak az asztalok. Látta magát lakótelepi konyhákban, kopott huzatú sarokkanapékon ülve, házilag betonozott udvarokban, restikben és kiskocsmákban, látta ahogy az asztalra helyezett diktafonján finoman világít a piros lámpa, hallotta, ahogy a vele szemben ülő meséli az életét, és látta magát, ahogy már interjú közben rendkívül hasznos jegyzeteket készít, hogy később az anyagok feldolgozását minden lehetséges szempontból megkönnyítse. Mondatokat fogalmazott a majdani könyv bevezetőjéhez, és aztán finomította, pontosította őket, hogy egészen meghatódott ettől az éleslátástól és érzékenységtől, amire ebben a pillanatban képes volt. A könyv címére is vissza-visszatért, a munkacíme természetesen A magyarok nyomorúsága volt, amit talán túl provokatívnak és hatásvadásznak érzett végleges címként, mindenesetre munkacímként rendelkezett azzal az inspiráló erővel, amire Enikőnek szüksége volt. Egy közérthető és színes, színvonalas könyv, szociográfia és regény között félúton. Talán ötezer példány is elmenne belőle. Valahányszor elsuttogta a címet, és most a repülőn nyugodtan suttoghatott, mert nem ült mellette senki, aki kérdőn nézett volna rá ezért, valahányszor félhangosan kimondta, újra átélte, hogy pontosan milyen könyvet akar megírni, és kristálytisztán érezte, hogy egy ilyen munka, egy ilyen lendület képes lehet meghosszabbítani az ember életét, jelesül az övét, képes kirángatni az érzelmi mocsárból, képes szabaddá tenni, satöbbi.  
 
Néhány évvel később szembejött vele egy mondat, valamelyik tanulmányban olvasta, talán egy Isztanbulba évente hazalátogató, de már régóta Berlinben élő török mondta, de az is lehet, hogy egy immár Izraelben élő, ám régi hazájába időnként elutazó zsidó, egy megfáradt emigráns panaszolta. Melyik országban érzi magát igazán otthon, hangzott a kérdés. Mire ő azt feleli, hogy egyes egyedül a levegőben, egyedül akkor részegíti meg az otthonlevés érzése, a két otthon között, akkor néhány órára megszállja a nyugalom, de máris elmúlik, amint leszáll. A gondolatot egyszerűsége talán közhelyessé teszi, de az akkor már tapasztalt Enikő mélyen értette ezt a drámát, ez a mondat még könnyeket is csalt a szemébe, mint ahogy egy ideje szinte minden.
 
De 1999 nyarán, a repülőn ülve mindez még nagyon messze volt. Két könyvet hozott fel magával a fedélzetre. Az egyik a holokausztról szólt, a másik a francia társadalomról. Ennek a rendkívül vaskos francia könyvnek akarta a magyar változatát megírni, igaz, hogy előbbi szerzője egy grandiózus társadalomfilozófus és még húsz másik, Enikő pedig egyedül volt, de most ez aggasztotta a legkevésbé, csak türelem kell és szorgalom, csupán képesnek kell lennie folyamatosan átlátni, hogy hol tart a munkában, észben tartania egyszerre mindent, ez a kihívás lázas örömmel töltötte el, és egy pillanatra azt érezte, hogy nem kizárt, még a végén ezektől a gondolatoktól egy szabályos, valódi orgazmusa támad.
 
Ki kellett nyújtóztatnia a testét, lerúgta a szandálját, megtornáztatta hosszú, cingár lábujjait, felállt, hogy a csomagtérben kotorásszon, körözött egyet a csipőjével egyik irányba, aztán a másikba, megnyújtozott a két karjával felfelé, hátradobta az ekkor még hátközépig érő haját, aztán felcsavarta a feje tetejére, néhány mély levegő még kellett ehhez a kis produkcióhoz, hogy kinek csinálta, maga sem tudta, de aztán leülés előtt még barátságosan körbetekintett az utasokon, és ott ült két sorral hátrébb, a másik oldalon ez a szakállas, öltönyös férfi, ő volt a közönsége, a fejét az üléstámlának támasztotta, szakálla alól kidudorodott az ádámcsutkája, ő nézte Enikőt, most sem kapta el a tekintetét, olyan mozdulatlan volt, a testét egyedül a légzés mozgatta, és innen lehetett látni ahogy lassan megtelik a felsőteste levegővel, aztán kicsit hosszabb ideig tart, amíg a beszívott levegőt kifújja, kicsit talán hangosabban a kelleténél. Holy shit, ez tuti, hogy egy nimfomán, gondolta Enikő amikor visszahuppant az ülésre, egy gyermekként abuzált Roy vagy Jerry, aki képtelen a párkapcsolatra, és nem tud azon túllépni, hogy a szexuális étvágya mozgassa az életét. Enikőnek elméjének egy ismeretlen tartományából most váratlanul bukkant fel az Emanuelle című film emléke, azé a bizonyos erotikus filmé, amit Magyarországon a tévében már a rendszerváltás után mutattak be, pedig akkor már vagy húsz éve elkészült, és mintha az elnyert szabadságot is jelképezte volna, hogy immár mindannyian megnézhetjük, egy neves táncdalénekes még a főcímdalát is elénekelte magyarul, a hozzá készült videóban világos zakóban sétált egy virágos parkban, az arcán érzelmek tükröződtek, szerelem, fájdalom, nosztalgia. A dal szövegére Enikő szóról szóra emlékezett. Érdekes, gondolta.
 
Budapesten 32 fok volt és július, a repülőgépből kiszállva először a forró beton szagát érezte meg, és aztán jött a többi szag, az embereké, a levegőé, a taxiban rosszul lett forró műbőr ülés szagától, a fenyőfa alakú autóillatosító szagától, egy ilyen fityegett a visszapillantó tükrön, és fölötte a sofőr gyanakvó tekintete, először a ruhájáról azt hitte, hogy külföldi, és amikor magyarul szólalt meg, akkor úgy tűnt, megbántódott, és sértettségét egész úton képtelen volt levetkezni.
 
///
 
Enikő szándékosan nem hívta fel telefonon az anyját az elmúlt három évben. Márta. Most végre friss szemmel nézhet rá. Nem tudott róla semmit, csak az albérlők számoltak be időnként arról, hogy a nyakukra jár és szívességeket kíván tenni. Enikő az apjával sem beszélt, és a bátyjával sem. Igaz, rájuk nem haragudott, de nem akarta, hogy Márta belebetegedjen a fájdalomba, hogy egyedül ő van tiltólistán. 
 
A fürdőszoba természetesen remekül sikerült. Feltehetően már kiköltöztek az albérlők, amikor Márta belevágott a kalandba. Csak azt a zacskó szemetet nem értette az ajtó előtt. Ez a trehányság nem vallott Mártára. Az viszont annál inkább, hogy a fürdőszoba falait plafonig becsempéztette. Enikő tudta, hogy a feltuningolt fürdőszobát szégyellni fogja mások előtt, szégyellni fogja azt is, hogy a vécékagyló mellett egy bidé is van, és nem azért, mert attól tartana, hogy a vendégei majd elképzelik, hogyan mossa benne szarás után a fenekét.
 
A táskák eldobálva hevertek a sötét lakásban, noha odakint egyre hisztérikusabban sütött a nap, a súlyos redőnyök alig engedtek be fényt a lakásba. Enikő a földön feküdt és abban reménykedett, hogy az albérlők valóban ott hagyták az alsó fiókban a pénzt, ahogy azt megbeszélte velük, és most bánkódott kicsit, hogy miért nem számlára utaltatta velük, ahogy eredetileg tervezte, sajnos nagyon is elképzelhető, hogy Márta zsebre vágta be az utolsó fillérig, és majd valamilyen ócska feltételekhez köti, hogy odaadja neki, pedig a következő hónapokban ebből tervezett megélni. Milyen naiv volt, hogy azt hitte, Márta elfogadja a lánya döntését mely szerint nem beszél vele. Azzal a feltétellel fogadta el, hogy helyette a lakását és a szerencsétlen albérlőit abajgathassa.
 
– Szánalmas – suttogta most maga elé Enikő. Néhány órával korábban még az intellektualitásban lubickolt és jövőbeni tervei értelmet adtak az életének, ám az a hülye bidé mindezt végzetesen elrontani készült már az első pillanatban. Marge, a New York-i pszichológus unalomig az anyjával való kapcsolatán lovagolt, és különféle csavaros módokon arra próbált utalni, hogy vajon Enikő az anyján keresztül önmagát gyűlöli, de ezen bugyuta, tankönyvízű elméleten Enikő természetesen csak nevetett. De most hogy újra egy városban van Mártával, felfigyelt a gyűlöletének mozgására. A bidén születik meg, átvonul Mártára, nagyobbra növekszik, és végül saját magán csapódik le, őt nyomja agyon itt a szőnyegen, hogy nem tud tőle felkelni, és mindjárt el fogja felejteni még azt is, amiért hazajött. Marge most a tenyerét dörzsölné.
 
A földön heverve Enikő pihenésképpen a komód, az asztal és az ágy alatti területeket figyelte meg, és megállapította, hogy nincs por, sőt tisztaság van, ami azt jelenti, hogy a lakásba fizetett takarító jár.  Egy darabig ezen morfondírozott, majd elkezdődtek a beszélgetések közte és Márta között, újra és újra elhangzottak mondatok, ha lehetett volna, inkább a csöndet választja, de nem tudott csöndet teremteni a fejében, úgyhogy csak hallgatta ahogy ő mondja, ahogy az anyja mondja, és időnként beleszólt, pontosított, fokozott, de alapvetően nélküle zajlott ez az egész. Mégis hogy sikerült olyan takarítót felfogadnia, kérdezte Mártától, aki a lakáson belül mindent patyolattisztára töröl, de a szemetet az ajtó előtt, a lábtörlőn hagyja. Jó lett volna aludni egyet. 
 
///
 
Azóta beszélgettek egymással, hogy a kis csapat elindult a háztól a vasútállomás felé, ahol máris nagy egyetértésben ittak egy unikumot a restiben.
– Hogy felejthettem el – tette vissza a poharat az asztalra Enikő –, hogy ez ennyire rossz?
– Tévedsz – mondta Bogdán –, ez ennyire jó.
– Te erdélyi vagy, nem? – vigyorgott Enikő.
Horváth Regina fejét félrebillentve úgy húzta el a száját, hogy arról még a leghátsó sarokban meditáló helyi alkoholista is világosan lássa, ez egy kényszeredett mosoly. Bogdán viszont lubickolt a röhögésben, pedig elsőre fapofának tűnt, de most világosan látszott rajta, istentelen ideje várja, hogy teli szájjal röhöghessen.
– És jól érzed magad Magyarországon? – kérdezte Enikő, Bogdán meg tovább röhögött, azt hitte most is viccel a nő, hiszen nyilván tudja, hogy itt van már tíz éve, az egyetemen ezerszer találkoztak, igaz, nem ismerték egymást hivatalosan, más tanszék, és Enikő fiatalabb is néhány évvel.
– Nem, nem emlékeztem – mondta Enikő, majd hozzátette – jaj ne haragudj, úgy szégyellem magam.
– Persze, Enikő, nem emlékszel – legyintett Horváth Regina. Bogdánra még ő is emlékszik, pedig ő debreceni. Nemcsak Bogdánra emlékszik, hanem mindenkire, aki felbukkant a magyar társadalomtudományt megújító konferenciákon, micsoda évek voltak, és még mindig tartanak.
– Olyan különös, egy hónapja jöttem haza New Yorkból, de csak most érkeztem meg, itt ebben a restiben. A koránál többet mutató, elhasznált asszony ahogy unottan csapolja a sört, a vulgárpolitizáló szomorú emberek a pultnál, a lecsúszottság minden négyzetcentiméteren visszaköszönő bája, az a néhány fáradt párizsis szendvics a pultban, ezek az unikumos poharak itt előttünk – sorolta Enikő, és kezdett meghatódni. Bogdán és Regina is bólogattak, ezzel meg is volt a közös hang, ebben a mocskos, lepattant restiben mindhárman otthonosan érezték magukat, pedig még sosem jártak itt, és talán soha többé nem is fognak. – Pesten nem sikerült hazaérkeznem. Talán a hőség és a vakáció, az utcákon lődörgő gyerekek, a forró nyár egyébként is olyan különös időszak a nagyvárosban, mint egy természetellenesen hosszúra nyúlt vasárnap, egész nap csak a meleg, aztán este meg ülök az erkélyen, hajnalig cigizek és olvasok, azért az jó, csak megzabálnak a szúnyogok, de ahogy felpillantok, meglátom ezt a kurva parlamentet, és arra gondolok, hogy minek kellett nekem hazajönnöm, és aztán azt válaszolom magamnak, hogy éppen ezért. Annyi minden elfogadhatatlan morálisan, azt hiszem, kiszívott a nap, teljesen berúgtam.
 
Tényleg mennyire berúgott, és milyen kevéstől, tény, hogy soha nem bírta az italt, csak szerette volna jól bírni. Pont az ilyenek, mint az a Horváth Regina, ezek voltak mindig a mumusai, már a gólyatáborban is, ezek az elsőgenerációs értelmiségiek, mert ezek hazulról hozták magukkal a szélesvásznú, egész napos piálás képességét, ami csak akkor járt részegséggel, amikor azt ők maguknak megengedték. Ezeknek úgy tűnt, megnőtt az ereje az ivástól, világított az arcuk, és néha még dalra is fakadtak. Az még a nyolcvanas években volt. Minél többet ittak, annál nagyobbra növekedett szellemi és fizikai erejük egyaránt. Nem úgy ittak, mint Enikő közeli és távolabbi rokonai, akik vagy visszafogottan és unalmasan borozgattak, vagy depressziósra áztatták magukat, vékonyodott a testük és a hangjuk, ingükön finoman átütött az izzadtság, és másnap olyan betegek voltak, szabályosan ágynak estek, és még ápolni is kellett őket.
 
Bogdán mosolyogva állt a pultnál, úgy tűnik rá sem hatott az alkohol, persze mert erdélyi, kért még egy kör unikumot, kutyaharapást szőrével, vigyorgott Enikő felé, és vett a párizsis zsömlékből hármat.
– Én nem kérek -- mondta Enikő, amikor lerakott Bogdán mindent a kör alakú asztalra, – mármint szendvicset nem kérek.
– Ez nem szendvics, ez párizsis zsömi! – mondta egy férfi, aki a közelükben, a nyerőgép előtt ült. Nevettek, Bogdán erősködött, hogy éhgyomorra inni nem lehet, Enikő végül megadta magát, magához húzta a zsömlét, és beleharapott. Sokkal jobb volt, mint amire számított, a péksütemény friss volt és puha, és benne egy centi vastagra vágott, mennyei párizsiszelet.
 
Közben Horváth Regina beszédbe elegyedett a nyerőgépessel. Enikő rágás közben arra gondolt, hogy most valójában neki kéne faggatnia ezt a nyerőgépeset, hogy még mielőtt a vonat beérkezik, feljegyezze élettörténetének fontosabb állomásait és néhány érdekes mondatot, szóösszetételt, amit a férfi használ. Arra gondolt most, hogy talán gyümölcsöző lenne olyanokat kérdezni ezektől az emberektől, hogy hogyan szeretne meghalni? Észre sem vette, hogy Bogdán beszél hozzá.
 
///
 
A vonat még szebb volt, mint a resti. Fülkés kocsik voltak, és egészen kevesen utaztak ahhoz képest, hogy állítólag a fél ország mozgásban volt a napfogyatkozás miatt. Egy idősebb nő egy műanyag ládában macskát szállított, úgyhogy ő elfoglalta a fülke felét, vele szemben, az ablak melletti másik ülésre Horváth Regina dobta le magát. 
 
– Nem mennék Pestre, ha nem lenne muszáj – mondta kétszer is, pedig senki sem kérdezte, hogy mért megy Pestre Debrecen helyett. – Amilyen a vonatközlekedés ebben az országban, akárhova akarok eljutni, szinte csak a vízfejen keresztül tudom megtenni. Még szerencse, hogy Berettyóújfaluba lejárhatok közvetlenül.
 
És erre sem Bogdán, sem Enikő kérdezte meg, hogy mit csinál Berettyóújfaluban. A macskás nő azonban felkapta a fejét, ő egész véletlenül ott született, és fantasztikusnak találta, hogy pont egy olyan valakivel utazik együtt, aki ezek szerint oda jár dolgozni.
 
– Sajnos tizenöt éve nem voltam ott, a férjem egyszerűen nem engedi – mondta a nő. Megkérte Reginát, hogy meséljen a városról, és arról, amilyen munkát ott végez. Ezt a típust Regina egyáltalán nem szerette, ez volt az egyik, akit nem szeretett, és tudta, hogy az égadta világon semmit sem fog tudni kezdeni azzal, amit ő mondani tud, de azért kényszeresen elkezdte mondani, érezte, hogy az arckifejezése milyen merev, így kezdte el mondani, hogy ő egy társadalomkutató, és munkanélküliekkel foglalkozik valamint olyan szegény emberekkel, akiket a többségi társadalom általában gyanús elemeknek tart.
– És mit csinál ezekkel a munkanélküliekkel, talán foglalkozásokat tart nekik? – kérdezte a nő, és közben a nagy műanyagdobozban hangosan nyávogott a macska.
– Kutatok – mondta Regina. – Az érdekel, hogy érzik magukat, hogy milyen esélyeik vannak visszatérni a munkaerőpiacra, hogy milyen mértékben csökken az esélyük a munkaerőpiacra való visszatérésre.
– Úgy érti – vágott közbe a nő, miközben a macska még éktelenebbül nyávogott –, hogy nem a munkanélküliekkel foglalkozik, tehát nem velük, hanem csak hogy is mondjam, róluk, szóval nem segíti őket.
– Közvetlenül nem segítem őket, ez igaz – mondta Regina, és nem hitte el, hogy egy ilyen beszélgetésbe keveredik, miközben Bogdán és Enikő már kint a fülke előtt cigiznek, és ki tudja miről társalognak, lehet, hogy személyesebb témáknál tartanak, a tekintetükből ítélve ez félő, hogy így van, és jellemző, hogy Regina ebből kimarad egy ilyen félművelt macskás miatt, akin már első percben látszik, hogy gyűlöli a tudományt, és minden tudománnyal eltöltött percet nemcsak elvesztegetettnek, de valahol emberellenesnek, társadalomellenesnek, nemzetellenesnek talál.
– De hosszú távon mégis fontos ez a segítség, mert az ilyen kutatások alapján lehet például a munkanélkülieket segítő programokról gondolkozni, hogy milyen pszichológiai segítségre van szükségük például, és…
– Elnézést, muszáj megnéznem, hogy mi baja, de azért csak folytassa – mondta a nő, és felállt, hogy közelebb férjen a ketrechez.
– Valami baja van ennek a macskának – mondta, és az állatot az ölébe vette. Nyomogatta itt-ott, vizsgálgatta, és mint egy gyermeket, úgy kérdezgette. – Mi a bajod, kisbabám, mi fáj, mondd el szépen!
– Ért a macskákhoz? – kérdezte Regina automatikusan ahelyett, hogy kihasználta volna az alkalmat, és elnézést kérve kiment volna ő is, hogy csatlakozzon a többiekhez.
– Érzékelem a macskákat – mondta a nő.
– Érzékeli – bólintott Regina.
– Különleges kapcsolatban állok a macskákkal – árulta el a nő, majd a már kevésbé nyávogó macskát simogatta, őt kérdezte. – Ugye Bundás? Beszélem a macskák nyelvét, nem igaz? Mamácska érti minden gondolatod, ugye?
A macska nyávogott egyet.
– Az a neve, hogy Bundás? Nálunk a kutyákat nevezik Bundásnak – szaladt ki Regina száján.
– Hát ő is egy kis bundás, nem igaz? – Az asszony dögönyözte a macskát. – Egy kis bundás vagy, ugye bogaram, egy pihepuha bundabugyi vagy!
– Valóban szép szőre van – mondta Regina.
– Visszatérve Berettyóújfalura, meséljen valamit, hogy milyen az élet most arra? Sok a cigány még mindig? Elszaporodtak nagyon?
Regina megrázta a fejét. Az ajtó felé pillantva meglátta, ahogy Enikő keze Bogdán mellkasán támaszkodik, hogy ezek ketten nézik egymást, Bogdán épp elnevette magát, Enikő mondott valamit, Bogdán is mondott valamit, egymást nézték, Bogdán a kezét ráhelyezte Enikőére, aztán Enikő lábujjhegyre állt és megcsókolta Bogdánt, amitől utóbbi elvesztette az egyensúlyát, nekiesett háttal a fülkeajtónak, ami nagyot dörrent, most a macskás nő is felkapta a fejét, a macska is, ezek ketten nevetve kértek elnézést, egymás csuklóját fogták, automatikusan egymásba kapaszkodtak. Regina aprócska mosolyt varázsolt a szájára, és integetett nekik, mintha a színházban lennének a nézőtéren előadás előtt, és felfedeznék egymást néhány sorral egymástól távol. Enikőék visszaintegettek, és aztán Bogdán elhúzta Enikőt a fülkeajtó elől. Regina egyáltalán nem csodálkozott a fejleményeken. Rámosolygott a macskás nőre.
 
///
 
Nem, egyszerűen semmi nem indokolta ezt a depresszióst földre zuhanást, nem lehetett ennyire álmos, a jet leg nem tör ki ilyen hamar az emberen, talán a fáradtság lehetett, a felfokozott izgalom utáni állapot, még szerencse, hogy a szőnyeg különösen puha volt, René egyik hódolója szerezte Tibetben. Kigyúltak odakint az utcai lámpák, felkapcsolták a világítást a parlamentnél, és ennek a sok utcai fénynek a színe és mértéke ismerősnek tűnt, éppen csak a szög volt szokatlan. Enikő úgy érezte, még valami fontosat át kéne gondolnia azelőtt, hogy feláll és belefog az életébe. Hogyne, kellett pisilnie, de ezt képes volt akár percekre is elfelejteni, és gondolatait igyekezett a fontos dolog felé terelni, tisztázni, hogy mit akar, mik a céljai, mit kell megvalósítania, miért is van itt, mert kétségtelen, hogy valamiért itt van, emlékezett rá, hogy egy ideje nem akart már New Yorkban lenni, nem akart már Johnnal lenni, és kialakult, teljes fegyverzetben kiugrott valahonnan ez a terv a magyar társadalomtudományt teljesen felforgató könyvről, amire most csak halványan emlékezett, pontosabban arra emlékezett, hogy a különféle margóra szorult alakokkal, margón élőkkel akart benne foglalkozni, igen, ez volt a forradalmi gondolat, hogy anyagi és szellemi szegénységgel egyaránt, egymás mellett, de most nem találta forradalminak. Talán valami lényegeset elfelejtett. Talán az a baj, hogy még nem érkezett meg teljesen, a teste minden jel szerint itt van, de a gondolkodó, érző Enikő egy köztes térben lehet, és itt a szőnyegen fekve nem is fog megérkezni. Az utcai fények narancssárgára festették a szoba berendezését, a régi íróasztalt, a másik nagymamától örökölt kávézósarkot, az ódon ruhásszekrényt, az összecsukott kanapét, és a magas könyvespolcokat. Most eszébe jutott, hogy annak idején galériát akart csináltatni, de Márta nem engedte mert kispolgári.
 
///
 
Felhívta Lídiát. Kiderült, hogy közben gyereke született, egy kisfiú, Gerzson névre hallgat, az apukájához Lídia nem ment férjhez, az igazság az, hogy felcsináltatta magát, a rövid összefoglalót most a telefonba darálta le, Gerzsonkának az apukája egy idióta, egy angol rasztafári, aki egy buddhista konferencián volt itt még tavaly, és úgy papolt a szeretetről, annyi hülyeséget beszélt, hogy mindenki csak röhögött, bulizni persze tudott, akárcsak Lídia, megtalálták az összhangot Rudyval, hát mit csináljunk, ez a neve, beszélgettek életről, Lídia bevallotta, hogy nem talál magának egy normális férfit, aki gyereket csinálna neki, Rudy azon nyomban felajánlotta a szolgálatait, és Lídia tudta, hogy ez a tökéletes megoldás. Rudyról hosszú ideig úgy tűnt, hogy a gyereknevelés során nem lesz útban, most viszont hetente küldözgeti a képeslapokat, és azt akarja, hogy Gerzsonka látogassa meg őket, mert a nagyszülők szülei is nagyon kíváncsiak az unokájukra satöbbi.
– Ez a nagy büdös helyzet – modta Lídia. – Iszunk?
Lídia biciklivel érkezett a Tabán oldalába, jól nézett ki, talán valóban megnőtt picit a teste, mondta, hogy a lába egy fél számot, de a dereka és a feje is, eltűnt a kislányosság belőle, ami három évvel ezelőtt még megvolt,. Hosszú fehér ruhát viselt, amit egy hajgumival fogott össze a térdénél, hogy ne akadjon bele a bicikli láncába.
 
A fák alatt fiúk és lányok szaladgáltak, kergetőztek, és Lídia királynői léptekkel tolta a biciklijét és az új testét, vadul nézel ki, anyukám, mondta neki Enikő. Már a kerthelyiség előtt is ültek az emberek a járda szélén, a narancssárgára megvilágított úton jöttek és mentek, odabent, mint a metrón, úgy szorult össze a tömeg, nem csak fiatalabbak, hanem velük egyidősek, tudod, mekkora megkönnyebbülés, hogy itt nem érzem magam öregnek, visított  Lídia, és Enikő nem emlékezett olyan érzésre, hogy valaha valahol öregnek érezték volna magukat. New Yorkban azokban a körökben, ahol mozgott, az átlagéletkor minden bizonnyal magasabb lehetett, sok volt ugyan a fiatal, de minden lyukból előbújt egy ötven körüli művész, aki többnyire annak idején személyesen ismerte Andy Warholt.
 
Balról valakik integettek, egy asztalnál felszabadult egy hely, a szék alig látszott az emberektől, Lídia rázta a fejét, hogy ő itt nem is szokott leülni, csak hullámozik a tömeggel, a gyerek óta ritkán tud megmártózni az éjszakában, amit nehéz volt elhinni, mert úgy úszott benne, mintha mindennap gyakorolna. Újból köszöntek neki, és ő is barackot nyomott egy göndörhajú fiú fejére, aztán puszi-puszi ezzel is és azzal is.
 
A pultnál legalább 40 percig álltak.
– Én nem tudok liberális lenni – kiabálta egy fiú egy lánynak –, értsd meg, nem megy, próbáltam, de nekem ez az eszmerendszer végtelenül idegen.
– Nem mondhatod ezt komolyan! – kiabálta a lány – Így annak a veszélynek teszed ki magad, hogy szélsőjobbra sodródsz!
– Nekem fontos a nemzet, a rohadt életbe – kiabálta a fiú. – A szélsőjobb egyébként sem fog behatolni a középosztályba.
– A nemzet egy konstrukció, mit nem lehet ezen érteni? – kiabálta a lány.
Hű, mondta Enikő, Lídia bólogatott, igen, ez egy új korosztály, ők már ezt tanulják az egyetemen, betört a posztmodern, én is tanítottam nekik a szakszemináriumon.
 
Később mégis leültek, és az asztalnál felbukkantak régi ismerősök, akiktől lehetett faggatózni az aktuális kutatási trendekről, válságban van a társadalomtudomány, teljes válságban, magyarázta a hidrogénezett fejű, részeg Bartha Lacika, és aztán megpróbálta lesmárolni Enikőt, de olyan lendületesen közeledett, hogy Enikőnek a tenyerével kellett visszatolnia, és Lacika még akkor is csókra csücsörítette a száját, míg végül az asztal körül már mindenki ezen röhögött, beleértve Enikőt és Lacikát is. Egész este szólt a zene, itt koncertek is szoktak lenni, magyarázta Lídia, a tömeg akarattalanul is a zenére hullámzott, és amikor egyszer csak eleredt az eső, a legtöbben a bárpultok takarásába, vagy a nagy napernyők alá húzódtak, ropogtak a szandálok alatt a kavicsok, és a felszabadult helyeken táncolni kezdett először egy lány, pörgette a szoknyáját, majd mások is követték, mintha a zene is hangosabb lett volna, és közben dörgött az ég, tudod mi a különbség az ide járók és a maradék között, kiabálta a fülébe Bartha Lacika, miközben a székén hintázva a táncolókat figyelte, valami oknál fogva itt mindenki szép, érted? Egyszerűen jól néznek ki az emberek! Mikor lettek szépek? És Enikő értette, ezt látta ő is legelőször, ahogy belépett, de ez nem csak az új generáció miatt volt így, valahogy a régiek is jobban néztek ki, egészségesebbnek tűntek, pedig mindenki cigarettázott és ivott. Bartha Lacika széke ekkor megcsúszott a kavicsos talajon, és hátravágódott, fehér fürtös feje a talajon landolt, az ijedtség legfeljebb egy másodipercig tartott, Lacika, amint felfogta, hogy semmi baja sincs, boldogan nevetett, és ezt látva a többiek is ütemesen röhögtek, kacagták, ahogy Lacika továbbra is a széken ül, csak immár a földnek háttal, kilógott a feje a napernyő alól, és ekkor még mindig zuhogott az eső.
 
Kevesebben voltak már, az asztalnál ült egy-két bölcsész, társadalomtudós, egy megszédült egyetemista lány, valakinek a szeretője, és egy öregedő képzőművész. Igen, ma jöttem haza New Yorkból, mondta Enikő, és az asztalnál ülők egyemberként elismerően bólogattak, wow, ez igen. Egyedül Lídia nem figyelt már, a mellét egy francia történelemtanár, Alain markolásztaa, aki a Távol-Kelet felé indult egy éves utazásra, csak közben útbaejtette az egzotikus kelet-európai országokat is.
 
– Az a tervem, hogy – mondta Enikő, és várta, hogy figyeljenek rá. Bartha Lacika szája körül félmosollyal nézegette a profilját, és mint aki fejben éppen azt számolja, milyen szögből kéne támadnia, hogy azt a csókot kisajtolja. – Interjúzni akarok a lehető legtöbb peremre szorult emberekkel, fel akarom térképezni az egész rohadt országot, senki sem maradhat ki, és egymás mellé helyezve ezeket a tanulmányokat kibontakozna egy kép magáról a nyomorúságról. Ez egy modern szociográfia lenne, az adatgyűjtéshez csakis kvalitatív módszereket használnék.
– Hogy mi a szart? – kérdezte röhögve a festő. Enikő arra gondolt,  hogy a New York-i festők végtelenül műveltnek és érzékenynek képzelik magukat, beszélgetni akarnak, elméletekről csevegni, de itthon ezeké az őstulkoké a terep, akik elsősorban a piálásban jeleskednek, az ihletben hisznek, és nem az okoskodásban. Ezeket lehet utálni vagy unni, de éppen alkalmasak rá, hogy Enikő edze magát rajtuk, hiszen ők is fájdalmasan marginálisak.
– A kvalitatív módszerek – kezdte mosolyogva, és mintha egy címet mondana ki, hangsúlyban pontot tett a végére. – Ellentétben a kérdőívezéssel dolgozó kvantitatív kutatási módszerekkel, a kvalitatív kutatások a személyes megkeresés során készülő interjúval, strukturált beszélgetéssel gyűjtik össze a szükséges anyagot. Kevésbé reprezentatív, ugyanakkor mélyebb, részletesebb.
– Te ittál valamit? – kérdezte erre Lacika és kacsintott.
– Tulajdonképpen én is szoktam hasonlóképpen dolgozni – vakarta a szemét a festő. – Tetszik a nyomorúság szó, a margó is jó, de tetszett ahogy mondtad, ahogy kiejtetted ezt a szót, hogy nyomorúság, tudod, én ilyen fogalmakkal dolgozom, amikben van valami lírai és közhelyes és ócska.
– Nagyon érdekesnek találom, amit mondasz – bólintott Enikő.
– Nem is velem kéne beszélned – mondta a festő – van egy srác, akivel néha együtt szoktam dolgozni, segítjük egymást pár dologban, tőle tanultam, hogy a művészet és a tudomány milyen remekül megférnek egymás mellett. Nagyon okos, és ilyen érzékenyen okos, szóval nem böfögi vissza amit a tankönyvben olvasott, hanem olyan szépen magyaráz, mintha a nagyanyám mesélne a Benedek Elekből.
Enikő nem érezte, hogy kíváncsi lenne erre a nagyon okos srácra. Néhány perce merült csak fel benne a gondolat, hogy mégiscsak lefekszik ezzel a férfival, de abban a pillanatban a festő valaki máshoz utalta. Hiszen mi más ez, ha nem az ő delegálása ehhez a nagyon okos sráchoz?
– Antropológus – folytatta a festő – te biztos tudod, hogy az micsoda, ellentétben ezekkel a részeg faszokkal – nézett körül vigyorogva az asztaltársaságon, Lídia ismét felkapta a fejét, jelezte, hogy ne nézzék már hülyének.
– Antropologue – mondta ki a szót franciául Alain.
– Egy lakótelepen van azt hiszem.
– De mi a témája konkrétan?
– Kérdezd meg tőle, biztos szívesen elmondja. Bogdán Tamásnak hívják, egy zseni. Egyáltalán, hogyhogy nem ismered? – A festő most már egyértelműen úgy beszélt az ismerőséről, mint a magyarországi társadalomtudomány alfájáról és omegájáról, mintha ő lenne a real deal, és nem Enikő. Ez kicsit bántó volt.
– Az az erdélyi gyerek?
– Erdélyi? – gondolkozott a festő. – Nem tudom. Lehet. Akcentusa nincs, az tuti.
Enikő emlékezett erre a fiúra. Egy kis pelyhes állú, visszahúzódó, szemüveges fiú, akiről nehéz elképzelni, hogy terepmunkát végez.
Ettől kezdve mintha összeesküdtek volna az emberek, mind Bogdán Tamásról beszéltek neki. Ha valahol megemlítette, hogy milyen jellegű kutatásba fog éppen bele, máris az arcába kapta, hogy Bogdán Tamás hasonló területen dolgozik, és jelenleg is a terepen van.
– Vele kellene beszélned – mondták, és Enikő nem értette, miért képzeli mindenki, hogy neki bárkivel is beszélnie kell. – Tőle kérj tanácsot!
 
///
 
– Nekem az önkéntes munka is megfelel – mondta Enikő, és egy vászonzsebkendőt vett elő a táskájából, hogy letörölje a mellkasáról a verejtéket. – Pszichésen fontos, hogy az egyetemen legyek, és órát tarthassak.  
– Nem, drágám, azt nem lehet – mondta akadozva Kenderesi, néhány éve még rendkívül progresszív kutató, most éppen haldoklott a kánikulától. Még nyár közepén is bejárt az irodájába, itt szeretett dolgozni, ebben az otthonos, puha fellegvárban, ahol az íróasztala ki sem látszott a papírok és könyvek alól. Jobbra tőle a málladozó fal, balra üvegezett szekrényben könyvek, a tanszéki könyvtár folytatása, ami a könyvtárszobában már sehogyan sem fért el. A maradék helyen barna bársony kiskanapék, amiken már annyian ültek az évek során, nagyseggű profok és vizsgázó diákok csodálkoztak rá, hogy alig néhány centivel vannak a padló fölöt.
– Amerikában maximálisan respektált az önkéntes munka intézménye – mondta Enikő –, és az önéletrajzban is nagyon jól mutat. A menő cégek dolgozói gyakran a szabadságuk alatt önkénteskednek például egy bronxi oviban.
Kenderesi a nyakának a tekergetésével, csavargatásával, a szemei forgatásával jelezte, hogy  számára ez így ebben a formában science fiction. Olyan nincs, hogy önkéntes munka. Nyögött egy nagyot, általában ezzel vezette fel, ha mondott valamit. Nyekeregve beszélt.
– Az egyetem mit kezdjen ezzel? Hát hogy számolja el? Nem tudja, hogy elszámolni. Ott vagy te egy teremben, órát tartasz, és az egyetem azt kérdezi, ki ez az ember és miért van itt? Képzeld el, azt mondom az egyetemnek, ez egy önkéntes, hát mit fog csinálni, azt válaszolja, kérem ilyen rubrika nincsen, és megáll az élet, mert nem lehet hova sorolni ezt az egészet. Már rég megtartottad az órát, lement a félév, és még mindig áll majd a rendszer. Még a végén mindkettőnket megbüntetnek, mert amíg az órát tarottad, fel volt kapcsolva a lámpa a teremben, ment a fűtés, és ezt a rezsiköltséget kifizettetik velünk, és azt is csak csekken lehet majd befizetni a postán. Neked egy rendes állás kell az egyetemen. Meghirdetsz néhány szakszemináriumot, dőlnek a hallgatók, viszed magaddal őket is a terepre, vagy csak a tehetségesebbeket. Tudnak kérdőívezni…
– Én nem fogok kérdőívezni – mondta Enikő.
– Rendben, akkor kérdezősködnek – javította ki magát Kenderesi. – Interjút is készítenek neked, már ha van diktafonjuk persze. Megtanítod nekik, hogy hogyan kódolják, és megcsinálják úgy-ahogy. Időt és energiát spórolnak neked, cserébe tapasztalatot kapnak. Nesze neked önkéntes munka! – röhögött Kenderesi. – Viszont azt mondom neked, hogy mindenképpen beszélj a Bogdán Tamással. Ismered? Biztos ismered. Annak idején a helyedre vettem fel. Nagyon, nagyon komoly kutatásokat végez. És nyakig benne van ebben a témában, a kutatási tervében minden második mondatban benne van Bourdieunak ez a könyve, amit te is idéztél, Bogdán perfekt francia, tudod a románoknál nagyon megy a franciatanulás, Bukarest mint második Párizs, eléggé frankofon beállítódásúak. Persze csak szeretnének franciák lenni.
 
///
 
Enikő hazafelé indult, de nem bírt elszakadni az egyetem környékétől. Izgalomba hozta a Kenderesivel folytatott beszélgetés. A sarki kínaiban még elmajszolt egy sült banánt, aztán hosszan iszogatta a két deci szódáját. Visszasétált a cukrászdáig, és a kirakatüveg mögé ült be kávézni és cigarettázni. Nem is remélte, hogy már most szeptembertől taníthat, egyre jobban felajzotta ez a lehetőség, előhámozott a táskájából egy könyvet, és az utolsó oldalára jegyzetelni kezdte gondolatait a leendő óráival kapcsolatban. A lehetőség, hogy fiatal magyar egyetemistákkal elolvastathatja az új kedvenc tanulmányait, igazán felvillanyozta.
 
A cukrászda üres volt, csak egy idősebb férfi ült a távolabbi asztalok egyikénél. A pincér egykedvűen tátotta a száját, néha kiment, hogy körülnézzen, nem kell-e valami a kint ülőknek, de nem kellett nekik. Már elmentek.
 
Eszébe jutott az Auróra telep és ez a Bogdán Tamás. Enikő nem bírta az egyetemen karriert építő fiúkat. Az volt a véleménye, hogy elsősorban a gyermeteg szorgalom és az önfeledt seggnyalás jellemző rájuk, hogy már az egyetemi évek alatt is azt nézik, hogy melyik prof közelében, kinek van a kutatásában még egy talpalatnyi hely, egy közepesen érdektelen kérdés, vándormadarak Balassi Bálint korai költészetében, amit remekül lehet kutatni és jól beilleszthető a prof saját kutatásába is, a majdani könyvben leesik egy fejezet, és később esetleg több is. Az egyetemen lévő fiatal kutatók és tanársegédek, legalábbis akiket ő ismert zsíros hajú, frusztrált fiúcskák voltak, vagy magukat sármosnak képzelő olcsó jóskák, akik egytől egyig keményen megdolgoztak a kis pozíciójukért, és szorgalmasan építkeztek tovább. Enikőnek eszébe jutott, hogy a régi tanszéki bulikon a lányok szerelemről beszélgettek, szexről, a lelkükről, a gyerekkorukról, szerelemről, kalandokról. A fiúk gyakran még a kocsmában is folytatták a szakmai beszélgetést, még ott is úgy tettek, mintha ez lenne a világon az egyetlen dolog, ami érdekelné őket, és különösen akkor tettek így, amikor a profok is ott voltak. Enikőnek néhány év elteltével az volt az érzése, hogy míg a nőnemű kollégák élték az életüket, leadták az óráikat, megírták a kötelező tanulmányaikat, addig ezek a kisfiúk egyre csak hordták hordták az anyagot a maguk kis egynézetméternyi szakterületére, és tornyot emeltek maguknak, egyre magasabbat. Nem, ezeket a fiúkat Enikő sehogyse tudta kultiválni, hajlamos volt minden rosszat beléjük látni, hiúságot és nárcizmust, frusztrációt és apró farokméretet.
 
A cukrászdába egyszer csak betolatott egy nagyobb méretű férfi, majdhogynem háttal érkezett, mint kiderült, a mögötte érkező nőnek magyarázott, tulajdonképpen veszekedtek, lefojtott hangon, mégis egymás szavába vágtak többször, és a férfi profiljában Enikő hitetlenkedve ismerte fel a sokat emlegetett Bogdán Tamást. Dühös lett. Mi az, hogy még ide is Enikő után jön, miért nem hagyja békén? Enikő a könyvébe mélyedt, és a hátát is igyekezett minél inkább abba az irányba fordítania, amerre Bogdán és a nő voltak.
 
A közelében ültek le, a nő hozzá közelebb, Bogdán távolabb, szerencsére éppen olyan szögben, hogy a férfi Enikő hátának is legfeljebb a harmadát láthatta volna, ha odanéz. Egyáltalán nem biztos, hogy felismerné őt, töprengett Enikő, bár ő felismerte Bogdánt annak ellenére, hogy egy alacsony, szemüveges fiúra emlékezett, ez itt pedig annak éppen az ellenkezője.
 
Még mindig veszekedtek.
 
– Akkor is elmegyek. Semmi értelme, hogy itt legyek ebben a kurva városban – mondta a nő.
Bogdán hosszan, suttogva válaszolt. Nyilvánvalóan sorolta az érveket, hogy miért nem mehet el a nő.
– Két éve elváltunk, Tamás – mondta a nő, mintha azt mondta volna, értsd meg, fogd fel végre, fogadd el végre, tedd magadévá végre. Abban, ahogy a Tamás nevet kiejtette irigylésreméltó otthonosság volt, egy régi házasság, emberi kapcsolat, melegség. Nekik talán inkább távolságot jelentett, ha valóban elváltak, Enikő mégis az intimitást hallotta, és a nem túl meglepő felfedezést tette, hogy ennek a Bogdánnak is van múltja, ami egy fokkal szimpatikusabbá tette őt Enikő szemében. Ezek szerint nem tudja elengedni a feleségét, aki vissza akar menni a kitudjahova. Talán ő is erdélyi? Azon, ahogy beszél, nem hallatszik semmi. Talán egyszerűen csak vidéki, ki tudja, összeismerkedtek a pécsi egyetemen, és diplomaosztó után össze is házasodtak. Aztán a házasság szokás szerint nem sült el jól, de ezt nehéz elfogadni, különösen a férfinak, hiszen szüksége van a biztos támaszra, valakire, aki nap mint nap elmondja neki, hogy igen, zseni vagy, fantasztikus vagy, te vagy a legjobb, drágám, te vagy a legjobb.