Kedves Marcel Duchamp, (1)
a francia képeskönyvet, amit küldtél, már apró
fecnikre vágtam. A balett-táncosokat még mindig
gyűjtöm, de jobb helyen vannak a dobozaimban,
mint egy könyvben. Sajnos kézzel írok,
a bedöglött írógépem kis karjait kiszereltem
és egy polipos kartonra ragasztottam őket.
Egész délután ment a lemezjátszó. Satie zenéje
nagyon felzaklatott, hiszen az unikornisok
kihalása mégis szörnyű, mint a temetés,
amit jövő hétre kellene megszerveznem.
Ez az első nap egyedül, mióta a testvérem
meghalt. Este nem bírtam aludni, már reggel
a pincében a kedvenc, bécsi balett-táncosomnak
írtam levelet. Sosem találkoztunk és nem
is fogunk. Hajnalban a pinceablakon berepült
egy zöldike, egy verébnél alig nagyobb madár,
neki adtam oda a levelet. Cserébe összeszart
itt mindent, az egyik dobozba be is fészkelt,
éppen az Emily Dickinson szentélybe.
Joseph Cornell
NYC, 3708 Utopia Parkway
(Alföld, 2017. január)
Witzelsucht
Siegfried éjjelente felébresztette a feleségét,
hogy elmondjon neki egy viccet, azután még
egyet, egészen addig, amíg világos nem lett.
A nő egy idő után rá tudta venni, hogy inkább
írja le a poénjait. Egy este alatt röhögcsélés
közben ötven oldalt is megtöltöttek a viccei.
- Hogy vakíthatsz meg egy velenceit?
- Szúrj a szemébe.
A feleség öt évig bírta nevetés nélkül türelemmel,
közben Siegfried a bolti lopásokra is rákapott.
Kizárólag csokoládét emelt el és otthon
mindig elmesélte. A botrány miatt a feleség
titokban borravalót adott a boltosnak.
Siegfried minden nap rendesen elment dolgozni
és a gyárban se volt rá panasz. Végül mégis
elmentek Dr. Mendezhez. A pszichiáter
Siegfriednél a Witzelsucht nevű betegséget
diagnosztizálta, amit az öt ével korábbi két
infarktus okozhattott. Az első patológikus
viccelődőt egy német neurológus Otfrid Förster
jegyezte fel 1929-ben, miközben egy páciens
agyából operált ki egy tumort az eszméleténél
volt, és amint az orvos hozzáért a daganathoz
a beteg mániákusan beszélni kezdett és dőltek
belőle a rossz viccek. Azóta tudjuk, hogy
a homloklebeny sérülése esetén a humorhálózat
hibásan működik. A betegek csak a saját poénjaikat
értik, különben nem esik le nekik. A viccek
hasonlítanak a rejtvényekre, ha rájövünk a megfejtésre,
az agyunk örömközpontjait csiklandozzák.
(Alföld, 2017. január)
Kedves Marcel Duchamp, (2)
soha nem fogok Európába utazni.
Gondolj arra, hogy már a vízum megszerzése
mennyi bonyodalommal járna,
aztán itt a nyomorék öcsém és
az anyám. Nélkülem elpusztulnának,
mint a félve gyűjtögetett képeslapok
a szuterén műhelyemben. Hosszú
várakozás után megtaláltam az utazás
másik módját : az üveg erejével fedezem
fel a világot, ahogy Byron írta, a szél
szemén fogok utazni. Bélyegek és képek
segítségével kelek át az óceánon.
Matisse elküldte nekem a párizsi
eget és egy darabkát a sárga kőből,
amiből a város falait építették. Turistaként
utazni könnyű terjeszkedés, egy csata,
amit nem lehet elveszíteni. Anélkül,
hogy valaha láttam volna, enyém
a bécsi színházakban röpködő
balett-táncos, Filly Losch. Üveggel
fedett dobozokat készítek, például
a buborékfújás műveletéről, Chardin
festményét is bele ragasztottam, mint
a rokokó eszenciáját. A délutánokat,
amikor öcsém alszik, antikváriumokban
töltöm. A második világháborút innen
elképzelni is nehéz, a sosem látott
épületek mind elpusztulnak vagy
rájuk teszi kezét a H betűs szörnyeteg.
Nekem mégis valóságos emlékeim
vannak. Szerzek egy pisztolyt.
Színes házi papagájok képeit vágom
ki és egy dobozba ragasztom őket.
Egyik este, amikor már mindenki
alszik, felkelek, hogy lelőjem
az üveg mögött az egyik madarat.
Joseph Cornell
NYC, 3708 Utopia Parkway
(Kalligram, 2016. május)
Kedves Marcel Duchamp, (3)
már az előző levelemben is el akartam mesélni,
miért vonzódom annyira mindenféle szárnyas
lényhez : bogarakhoz, denevérekhez, de főleg
a madarakhoz. A harmincas években nem messze
tőlünk, a Coney Islanden volt egy állatkereskedés.
Nem igazán szeretem az állatokat, de egyszer
döbbenten álltam meg az üzlet előtt. Odabent
az egyik madár hangosan rikácsolta a nevemet.
Percekig döbbenten álltam, mint később
megtudtam egy vörös ara papagály (Ara macao)
előtt. A kereskedő rá akart beszélni, vásároljam
meg a madarat, Jobb helye volt neki ott.
Inkább minden nap betértem az üzletbe.
Később az ara egy jóshoz került, a jövendőbelik
nevét mondta el a naiv klienseknek.
Miután már a harmadik nevet krákogta nekem,
akkor elmondtam a jósnak, hogy igazából
a madár miatt vagyok itt.
Joseph Cornell
NYC, 3708 Utopia Parkway
(Kalligram, 2016. május)
Amikor a gyerekek hernyóvá változtak
A földet egy óriási hernyó fenyegeti.
A világűrt már lezárták, mert annyira
ijesztő volt, hogy a tudósok féltették
a csillagokat, és a hernyó más
bolygókat is elfoglalhatott volna.
Minden remény elveszett, amikor kiderült,
az orosz birodalmi gyalogosok nem
férnek hozzá a hernyóhoz, csak a gatyáikat
rángatják türelmetlenül és gyerekre
lövöldöznek, mert ők segítik a hernyót.
Közben a hernyó megeszi a fákon az összes
levelet, erdőket tesz magáévá, kipusztítja
az őserdőket és felolvasztja az Északi-sarkot.
Az állatok a városokba menekülnek,
az emberek a föld alá, az éhes apokalipszis
elől. Egyedül a gyerekek mernek a hernyóval
maradni, egy újabb tiszteletlen generáció.
(Mozgó Világ, 2016/7-8)
Drón a tárnákból
Mire megtanultam járni, a világot ellepték
a náci birodalom katonái. A bányászok
nem értettek egyet az új rezsim fajtaválogatásával,
ezért kibontották a város alatt a földet.
Futballstadionok és templomok tűnnek el,
amikor néhány járat beszakadt. A föld alatt mégis
biztonságban voltunk, apa a könyveinek élt,
én viszont, miután felnőttem, látni akartam,
amiről olvastam. Nem engedtek, sőt az egyik
szökésem után bezártak, nehogy veszélyt jelentsek
a többiekre. Könyveket kaptam, meg ne
bolonduljak, de csak bányászokról. Nevelési
célzattal. Itt nincsenek éjszakák meg nappalok,
így nem tudom, mennyi idő telt el. Nem lettem
jobb, amikor kiengedtek, de az egyedüllét
tervezésre szoktat. Saját járatot vágtam a kőbe,
naponta csak egy rövid szakaszt, amikor senki
se vehette észre. Készítettem egy drónt, majd
a tárnákból a felszínre repítettem. Megtaláltam
a régi toronyházat is, ahol gyerek voltam,
az egyetlen húszemeletes a városban.
Rémtoronynak hívtuk, körülötte a tízemeltes
törpékkel. Mindent visszahódított a természet.
Nácik sehol. Sugárzás sincs. Eltűntek
vagy megölték egymást, amikor már nem volt
kit legyőzni vagy leszivárogtak hozzánk az újakkal.
Elindultam fölfelé, hogy megkeressem a drónt,
amikor a felszínre értem, éjszaka volt. Ültem
egy darabig, a csodálattól mozdulni se tudtam,
aztán hangokat hallottam. Rájöttem,
odalent már azon tanakodnak, utánam jönnek.
Ekkor kezdtem futni, ahogy csak bírtam,
szinte eszméletvesztésig futottam, hogy olyan
távol legyek, ahol sose találnak meg.
(Mozgó Világ, 2016/7-8)
Luzern lángol
Nem bírtam túltenni magam a gondolaton,
hogy én okoztam a tűzesetet, amely teljesen
elpusztította a pályaudvar kupoláját.
Nem tettem meg minden lehetséges
óvintézkedést, mielőtt a gerendák lángra
kaptak a tűző napsütésben. Előző este,
ahogy ígértem magamnak, fellocsolhattam
volna a kövezetet, a falakat és a tetőt.
Hívhattam volna egy tűzoltót, egy helikoptert,
akkor talán a mennyezet freskói túlélik
az elkerülhetetlent. Egy méregzöld szemű
nő bámult le föntről, órákig tudtam alatta
ülni. Megígértem neki, hogy hazaviszem.
Bárgyú hülyeség, nem tagadom, hiszen
tizennégy ember halt meg alatta. Néhány
hónapja egy rejtett feljárót találtam a tetőre,
izgatott a lehetőség, ezért felköltöztem
az épület legfelső szintjére, ahol végre közel
érezhettem magam a kupolához.
Életem legszebb időszaka volt, amíg
a dinamitrudakat szabályos háromszög
alakban a cserepek közé nem szúrtam.
(Prae, 2016/01)