Az indián mint metafora, életalakító tényező, gyerekkori emlék nemzedékek sorát kötötte össze, azok közé az alapszavak közé tartozott, amikhez szinte mindenkinek fűződött valamilyen érzelmi viszonya. Ha körül kellett írni, akkor barátságról, hősiességről, erkölcsi nemességről, természetszeretetről, hűségről beszéltek. Ez a nyelvben megőrzött hagyomány, ami erősen kötődött a veszélyeztetettséghez, a vereséghez, föld- és jogfosztáshoz, megaláztatáshoz, a túlerővel szembeni elbukás mitológiájához, mára szinte teljesen elenyészett. Míg korábban nemzedékek nőttek fel indián regényeket olvasva, és így áthagyományozódott a közös sors, a szabadságvágy eszménye, a történelmi múlt tapasztalata, mára mindezek, az indián regények feledésbe merülésével is, lassan kihullnak a nyelvünkből.
A kiállítás ennek a folyamatnak abban a pillanatában szeretne nyomot hagyni, amikor éppen „még minden megvan”. Élnek még, akik Borvendég Deszkáss Sándornak (Fehér Szarvas) a múlt század negyvenes éveiben megjelent indiánkönyvei nyomán a cserkészet és az indiánozás vonzó világától sohasem szakadtak el, nem merültek feledésbe Baktay Ervin dunakanyari indián–cowboy táborai, és a mai napig élő hagyomány a Cseh Tamás és barátai által 1961-ben életre keltett bakonyi indiánozás, de számos indiánozó magányosan, vagy épp a magyar hagyományőrzéssel összefüggésben ápolja az indiánkultuszt.
A szerteágazó ösvényeken a gyerekkor indián hőseitől a felnőttkor döntésein át idézetnyomok vezetnek a megőrzött rézbőrű alkonyokig.
Kurátor: Wirth Imre
Látvány: Mihalkov György
Wirth Imre online kurátori tárlatvezetése ezen a linken tekinthető meg.
Indián nap, 1953. Fotó: dr. Juhász Árpád (Kóborló Farkas tulajdona)
