Cselgáncs / képpel - szóval

Fabricius Anna fotóművész és Lackfi János költő kiállítása

Dátum
-

Adott két ember. Egy nyolcéves kislány és húszéves cselgáncsedzője. Nevezzük őket Annának és Jánosnak. Eltelik húsz év. Adott ugyanaz a két ember. A cselgáncsedzőből író lett, a kislányból fotóművész. Egyik felkéri a másikat egyik kiállítása megnyitására. És rájönnek, hogy sok mindenben nagyon hasonlóan látják a világot. Talán a cselgáncs teszi? Japán nevén dzsúdó, vagyis a „szelíd út".



Aztán játékba fognak. Olyan ez, mint a cselgáncs. Van benne csel is, gáncs is. Egymást próbálják kicselezni, csőbe húzni, különböző technikákkal ellenlépésre kényszeríteni. Aki földre puffan, nyomban felugrik, és a meccs folytatódik. A küzdelem barátságos, bár olykor kegyetlen. Végső győztes a közönség.

 

Anna küld Jánosnak három feltételt, amit írás közben be kell tartania. Mondjuk ábrázolja a próza több nézőpontból ugyanazt a történetet. Továbbá jelenjen meg valahogy a pontatlan látás, a részleges élesség problémája. Még továbbá az a gondolat, hogy "véletlen nincs, intuíció van". És János ír egy novellát ezek közt a keretek közt.

 

János küld Annának három feltételt, amit fotózás közben be kell tartania. Mondjuk a képek ábrázoljanak valami módon egy-egy szólást vagy közmondást. Meg legyen rajtuk valamely emberi testrész. Meg még legyen közük a tapintáshoz. És Anna levadászik három-négy képet, betartva a fenti megkötéseket.

 

Ezután jön a második kör. János elküldi Annának a novellákat, no meg három új szabályt. Anna elküldi Jánosnak a képeket, plusz három új szabályt. Újabb írás születik és újabb képek. Aztán kezdik elölről. Még egyszer, még kétszer, még ötször. Amíg a kedvükből telik.

 

Aztán úgy érzik, mindezt másokkal is meg kellene osztani. Legyen egy kiállítás képekkel, szövegekkel. Legyen egy megnyitó est vetítéssel, felolvasással, beszélgetéssel. Na meg persze játékkal, melyben a nézők is részt vesznek. És látják, hogy ez jó. Hogy a szelíd út izgalmas világba vezet.



Ez persze mind egyszerre igaz is, meg nem is. Hiszen Annán és Jánoson keresztül valójában a világ szavai és képei beszélgetnek egymással, a látvány és a jelek nyelvén. Ők a szócső és a képcső, ők a transzferzóna. A betonkeverő, melyben a világ anyaga erővé elegyedik. Ők a cselgáncsosok, és minden cselgáncsos névtelen. Csak a tatami surrogása és a testek puffanása örökkévaló. Meg az élet, ahogy folytonosan elesik, majd rögtön felugrik, és minden folytatódik tovább. Vagy minden kezdődik elölről.