TEST ÉS INTERSZUBJEKTIVITÁS
NÁDAS PÉTER PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK CÍMŰ MŰVÉBEN
1.
Nádas Péter Párhuzamos történetek című monumentális művének szakmai fogadtatása megerősítette azt a primér olvasói tapasztalatot, miszerint meglehetősen szokatlan, sőt egyenesen zavarba ejtő műről van szó.[1] Ez természetesen önmagában még nem jelent negatív értékítéletet, hiszen jól tudjuk, hogy az igazán jelentős írói teljesítmények a múltban is gyakran váltottak ki ilyen vagy ehhez hasonló reakciókat a kortárs befogadókból. Számos példát lehetne felsorolni Flaubert-től Adyn és Prouston át Beckettig arra, hogy egy-egy remekművet a megjelenése idejében milyen zavart értetlenséggel fogadott az olvasóközönség (jelentős része). Az esztétikai distancia persze önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy máris remekműről beszéljünk; el kell telnie bizonyos időnek, hogy beláthatóvá váljék, az adott mű teremtett-e az utána következők számára megkerülhetetlen viszonyítási pontot (hagyományt). Éppen ezért korai lenne messzemenő irodalomtörténeti következtetéseket levonni Nádas Péter könyvével kapcsolatban. Nem tudhatjuk, hogy korszakalkotó műről van-e szó – mint ahogyan az már meglehetős bizonyossággal kijelenthető az Emlékiratok könyvéről –, s ezzel a kérdéssel a továbbiakban nem is kell foglalkoznunk. Egyelőre annyit tehetünk, hogy szemügyre vesszük azokat a tényezőket, amelyek a Párhuzamos történeteket zavarba ejtővé teszik.
A regény első kritikusai szinte kivétel nélkül felfigyeltek a mű újszerűségére és szokatlan jellegére, s a szokatlanságot az alábbi jellemzőkkel magyarázták. A mű korábban nem tapasztalt módon gondolja és szervezi újra a rend és a káosz viszonyát, ezzel összefüggésben pedig nemcsak a szöveg egységes mivolta válik kérdésessé, hanem az alkotói terv is kifürkészhetetlen marad.[2] Itt nem elsősorban a teleológia felfüggesztésére és a mű lezáratlanságára kell gondolnunk (hiszen ezek az eljárások mára már szinte megszokottá váltak), hanem a narratív rend rejtettségére vagy egyenesen hiányára, amely alaposan megnehezíti az olvasói értelemtulajdonítás műveletét. Mind a hatalmas terjedelem, mind pedig az írásmód sajátos jellege hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasónak végig ádáz küzdelmet kell folytatnia a jelentés megkaparintásáért. Az egymástól távol eső részek összecsengései (amelyek egy része az első olvasás során bizony észrevétlen marad), valamint a meglepő szólamváltások (látszólag oda nem illő betétek vagy ésszel nehezen követhető, olykor egyenesen felfoghatatlan utalások) ugyancsak nem teszik könnyűvé a Párhuzamos történetek olvasását. Az egyértelmű narratív rend felismerésének hiányában az olvasó – hacsak elhamarkodott módon nem nyilvánítja értelmetlennek a szöveget – kénytelen megmaradni egy nehezen hozzáférhető, rejtett rend feltételezésénél. Mert a célelvűséget ugyan felfüggeszti a regény, de nem zárja ki teljes mértékben. A (látszólagos?) formátlanság és a (vélt?) tervszerűtlenség mögött sajátos értelemalakzatok sejlenek föl, amelyek közül némelyik eljut a megértés küszöbéig, némelyik azonban nem. Mintha ez is a terv részét képezné (már amennyiben van terv; de vajon tudunk-e úgy olvasni, hogy nem tételezzük a tervszerűséget, vagyis az értelmet?) – minden eddiginél uralhatatlanabbá tenni a szöveget.
Ezek a megfontolások óvatosságra intenek. Egyrészt arra figyelmeztetnek, hogy nem lehetséges teljes képet alkotni egy olyan műről, amely ily radikálisan kérdőjelezi meg a teljességet. Az értelmező tehát jól teszi, ha belátja, hogy megállapításai szükségszerűen csakis részlegesek lehetnek.[3] Ezzel együtt pedig – s ez volna a második (módszertani) figyelmeztetés – az értelmezőnek meg kell próbálnia a szokásostól eltérően közelíteni a szöveghez, jelentsen ez bármit is (ebben a pillanatban talán csak azt a homályos imperatívuszt, hogy ne akarjon mindent a megismerő tudat fényénél láthatóvá tenni). Azt persze nem tudom, hogy lehet-e másképpen olvasni, mint ahogy az ember szokott, az viszont kétségtelen, hogy jelen esetben erre a másfajta közelítésre szinte magától kínálkozik fel egy metafora (amely persze több mint metafora, de több is mint egyszerű szempont): a test felől olvasni.
A test fogalma, mint mondtam, szinte magától bukkan itt fel, hiszen a test megjelenítése, titkainak kifürkészése kezdettől fogva jelen van Nádas Péter prózájában. A korai elbeszélésektől az Emlékiratok könyvéig nyomon követhető a test egyre változatosabb és kiterjedtebb ábrázolása, amely az 1986-os főműben már túlnő azon, hogy egyszerűen témaként tekintsünk rá, s magának a szövegnek, illetve a szöveg befogadásának egyik alaptényezőjévé lép elő. Ennek felismerése és alapos feltérképezése természetesen a recepció érdeme. Különösen Bacsó Béla, Balassa Péter és Radnóti Sándor olvasatai mutattak rá arra, hogy milyen jelentőségre tesz szert a test és a testiség az Emlékiratok könyve sajátos írásmódjában,[4] az ő meglátásaikat alapul véve pedig Bagi Zsolt tett figyelemre méltó kísérletet test és írás fenomenológiai szempontú interpretációjára.[5] Utóbbi egyenesen „az írás testivé tételé”-ről, illetve „test-írás”-ról beszél,[6] amely egyszerre utal a fenomenológiailag elgondolt, azaz a megélt testnek mint paradigmának a megjelenésére a műben, valamint a szöveg uralhatatlanságának tapasztalatára. A regény szereplői ennek megfelelően nem csupán testetlen tudatként jelennek meg, hanem mindenekelőtt olyan testi létezőkként, akiknek egymással való viszonyát alapvetően meghatározza a saját testükhöz és a másik ember testéhez fűződő kapcsolatuk. Másfelől pedig az írásmód létrehoz egyfajta testiséget vagy anyagszerűséget, amely nem tehető maradéktalanul gondolativá, mindazonáltal kellően érzéki és érzékelhető marad (s tetten érhető például a szöveg ritmikus tagoltságában). Az Emlékiratok könyve kétségkívül sokat köszönhet ennek a fenomenológiai alapú megközelítésnek, amely utat nyitott a test és az írás viszonyának újragondolása, s a testi alapokon nyugvó interszubjektivitás jelentőségének felismerése előtt.
Ezek után szinte magától értetődik, hogy a Párhuzamos történeteket az Emlékiratok könyvével kapcsolatos meglátások fényében olvassuk.[7] Az azonnal szembetűnő, jelentősnek mondható különbségek ellenére (stilizáltság, szerkezet, ritmus, emberkép) a két regénynek több közös vonása van. Ezek a közös vonások – nem véletlenül – a test és az interszubjektivitás kérdéskörében fókuszálódnak. Távol álljon tőlem, hogy Nádas műveit valamiféle fejlődéstörténeti sorba állítsam, de úgy tűnik számomra, hogy a nevezett problémát tekintve a Párhuzamos történetek az Emlékiratok könyvének nemcsak időbeli folytatásaként, hanem az ott érvényre juttatott poétika radikalizálásaként is értelmezhető. Ha ennek a radikalitásnak a mibenlétét a lehető legtömörebben akarnám kifejezni, akkor azt mondanám, hogy Nádas felismerte, a testre történő redukció nem áll meg egy bizonyos ponton, hanem tovább folytatódik. Az alábbiakban ezt a – hipotézisként előrebocsátott – gondolatot szeretném alátámasztani. Ehhez első lépésben arra lesz szükség, hogy rámutassunk, bármilyen jelentős szerepet játszik a test fenomenológiai értelmezése az Emlékiratok könyvében, a test a Párhuzamos történetekben nem redukálható csupán a fenomenológiai testre; ugyanilyen hangsúlyosan jelenik meg a biológiai test és a diszkurzív test kérdése is, illetve problematizálódnak a köztük létrejövő, cseppet sem egyértelmű viszonyok.
2.
A fenomenológiai test, a biológiai test és a diszkurzív test jellemzését érdemes talán az elsővel kezdeni, annál is inkább, mert így lehetőség nyílik a testre történő redukció gondolatának pontosítására. A redukció fogalmát – amely a fenomenológiai filozófia szótárából származik – Maurice Merleau-Ponty a világra történő rácsodálkozásként (étonnement) határozza meg. Ebben az értelemben a redukció egyfajta felfüggesztést, játékon kívül helyezést jelent, azt a mozzanatot, amelynek során hátrálunk egy lépést, hogy másként tekinthessünk a számunkra megjelenőre. Ez a beállítódásváltás, bár feszesebbé teszi (distend) a világhoz fűződő intencionális viszony fonalát, mégsem szakítja szét azt.[8] Az egész elgondolás hátterében az a felismerés munkál, hogy világban-benne-létünk nem merül ki a tudatos vagy tudatossá tehető viszonyulások hálózatában, hanem szerepet kap benne az is, ami úgymond „a tudat háta mögött” megy végbe. Merleau-Ponty – akinek meglátásait Bagi Zsolt és Radnóti Sándor is kamatoztatják említett szövegeikben – ennek kifejeződését testi mivoltunkban látja. Létezésünk testi jellege egy hasadást vezet be az egyén minden tapasztalatába. Ez a hasadás abban fejeződik ki, hogy egyszerre vagyunk érzékelők és érzékeltek, látók és látottak, mindez pedig lehetetlenné teszi, hogy a világra – a dolgokra és főleg az emberekre – úgy tekintsünk, mint megragadható, teljes mértékben megismerhető, azaz tárggyá tehető objektumokra.
A testre történő redukció mindenekelőtt a szubjektivitás egy másfajta, a hagyományostól merőben eltérő elgondolását vonja maga után. Az én immár nem azonosítható maradéktalanul a megismerő szubjektummal, akivel szemben ott találhatók a megismerés tárgyaiként felkínálkozó objektumok. Testként létezni egyszerre jelent korlátozást és nyitottságot. Korlátozást, amennyiben lehetetlenné válik a környezetünk és önmagunk uralása (a test olykor irányíthatatlanná, uralhatatlanná válik, s ilyen értelemben akadályként jelenik meg). Nyitottságot pedig annyiban, hogy testként létezve mindig testek vagyunk a többi test között (ami feltételez egy közös világot, illetve egyfajta testközösséget). Fenomenológiai értelemben tehát a test úgy jelenik meg, mint létezésünk alapformája, amely egyszerre korlátoz (szembesít azzal, hogy test is vagyunk, nemcsak szellem) és egyszerre nyit meg a világ és a másik ember előtt (a világ nemcsak rajtunk kívül van, hanem tovább folytatódik bennünk).
Ezekhez a felismerésekhez jut közel az Emlékiratok könyvében Nádas Péter, s ilyen értelemben lehet regénye kapcsán testre történő redukcióról beszélni. Kérdés, hogy a Párhuzamos történetek hogyan gondolja tovább mindezt; beszélhetünk-e – és ha igen, milyen értelemben – testre történő redukcióról az újabb regény vonatkozásában?
A test kérdése már a regény első fejezetében megjelenik, mégpedig nemcsak úgy mellékesen, hanem kellően jelezve a probléma összetettségét és a művészi ambíció nagyságát. A fejezet középpontjában egy beszélgetés áll, melynek során a bűnügyi nyomozó dr. Kienast kihallgatja a fiatal Carl Döhringet, aki az egyik hajnali futása során egy hullára bukkant a berlini Tiergarten egyik padján. Tekintve, hogy a regényben több ehhez hasonló párbeszédet találunk, felmerül a kérdés, hogy miért éppen ez került a regény elejére, erre a stratégiai és poétikai szempontból egyaránt fontos helyre. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy éppen azért, mert a test problematikájának mindhárom összetevőjét (a fenomenológiai, a biológiai és a diszkurzív test kérdését) megjeleníti. Elsőként a fenomenológiai szempontból felfogott test gondolatát emelném ki, mégpedig ennek mindkét, fentebb már említett vonatkozását: a testet mint akadályt (azaz mint idegent a sajátban) és a testet mint az interszubjektivitás alapját. Már itt szembetűnik, hogy az író igyekszik a szereplőit nem csupán szellemi létezőkként bemutatni, hanem olyanokként, akik testtel rendelkeznek, s akiknek testi mivoltuk korlátokat szab. Döhring, miközben válaszol a nyomozó kérdéseire, maga sem érti, hogy „átkozott teste” miért reszket. „Nem értette, hogy az embert a saját teste miként hagyhatja cserben és alázhatja meg.” (I, 14) Az idézett mondat egyszerre két problémát is jelöl. Az egyik az eleven test uralhatatlanságának gondolata, amely még számtalanszor visszaköszön a regényben. Ennek jelentőségét a regény szubjektumfelfogására nézve aligha lehet alábecsülni. A másik pedig a test interszubjektív beágyazottsága, azaz összefonódottsága a másik ember testével. Döhring nemcsak önmaga, hanem mindenekelőtt a másik ember előtt szégyenkezik.[9] Az ember itt (és a regényben másutt is) önmaga testi idegenségének és a másik ember tekintetének kiszolgáltatott lényként jelenik meg, olyasvalakiként, aki nem teljesen ura ömmagának, és csakis a másik emberhez való viszonyában jelenhet meg (önmaga számára is) énként. Ezt a gondolatot erősíti meg az a jelenet, amikor a két férfi kezet fog, s a kézfogás során mindketten zavarba jönnek, miközben figyelemre méltó módon meg is tudnak a másikról (és ezzel együtt persze önmagukról is) valamit, aminek másképpen nem juthattak volna birtokába. A test korlátoz ugyan, de az érintés és a közelség olyan tudást hordoz, amely túl van a fogalmi megértésen.
E fenomenológiai testfelfogás mellett, mint említettem, a fejezet felveti a biológiai test és a diszkurzív test kérdését is. Első pillantásra már a reszketés is a test biológiai mozzanataként válhatna (és válik is bizonyos mértékig) értelmezhetővé, de egyúttal túl is mutat a biologikumon, amennyiben a szereplő életvilágában sajátos jelentésösszefüggéseket teremt (a szégyen, a kiszolgáltatottság már nem biológiai fogalmak). Ennél egyértelműbb megjelenítése a test biológiai mivoltának az a jelenet, melynek során dr. Kienast a boncasztalon fekvő áldozatot vizsgálja. A test itt már semmiképpen sem tekinthető eleven testnek, megszűnt fenomenológiai szempontból létezni, de nem szűnt meg jelentést hordozni. Kienast számára ugyanúgy olvasható marad, mint Döhring (és mások) eleven teste a kihallgatások során.[10] Az illat, a testalkat, a testrészek alakja, valamint az öltözék továbbra is jelentéssel bír, s a boncasztalon fekvő hulla képe ennek folytán nem csupán embervoltunk biológiai gyökereivel szembesít bennünket kíméletlenül, hanem a test és a hatalom kérdésével is. A Párhuzamos történetek világában a test fenomenológiai és biológiai meghatározottsága mellett ugyanolyan nagy szerepet játszik a hatalomnak kiszolgáltatott test gondolata is (erre utaltam a fentiekben „diszkurzív test” kifejezéssel). Nádas e regényében arra tesz kísérletet, hogy az embert mint testi létezőt mindhárom említett vonatkozásban, a felvetett problémák kölcsönös összefonódottságában ragadja meg. Kísérlete, úgy vélem, egyedülállónak számít a magyar irodalomban.
3.
A testnek tehát a Párhuzamos történetekben nemcsak fenomenológiai oldala van, sőt fenomenológiai vonatkozásai sem merülnek ki a fentebb megfogalmazott gondolatokban. A testre történő redukció nem korlátozódik annak megmutatására, hogy énünk nem egy testetlen tudat, azaz nem azonosítható maradéktalanul azzal, amit szellemnek szokás nevezni. E gondolat ugyan továbbra is jelentős szerepet tölt be Nádasnál, de a regény test- és emberképe nem áll meg ennél a felismerésnél. Bár a szereplők világának érzéki oldala feltűnően nagy hangsúlyt kap a regényben, a test és az érzékiség előtérbe kerülése mégsem vonja maga után a test (és az érzékelés) – tudattal szembeni – felsőbbrendűségének hirdetését. Úgy vélem, hiba lenne valamiféle pánszenzualizmusként értelmezni a regényben megnyilvánuló érzékelés-felfogást. Hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember testi mivolta (ösztönélete, animalitása) korlátokat szab egzisztenciájának; ennél jóval fontosabb, hogy az érzékiség is hordoz valamiféle tudást. A problémát tehát elsősorban nem az érzékelés és a reflektív tudat viszonya jelenti – noha a kettő közötti szakadás a szereplők magánbeszédében többször tematizálódik –, sokkal inkább az érzékekből táplálkozó tudásnak a mibenléte.
A regény szereplői lépten-nyomon olyan történésekkel szembesülnek, amelyek kívül esnek a felfoghatóság határán. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy olyan tapasztalatokra tesznek szert, amelyek nem akarnak számukra tapasztalattá válni. A fiatal Döhring, Gyöngyvér, Madzar vagy éppen Kristóf – hogy csupán a legegyértelműbb példákat említsem – azonban mintha nem akarnának ebbe beletörődni. Különösen Kristóf tesz komoly erőfeszítéseket arra, hogy felfoghatóvá tegye mindazt, ami vele – gyakran akaratán kívül – megtörténik.[11] (Nyilván az sem véletlen, hogy egyedül az ő történetszálában vált át a narráció harmadik személyűről első személyűre.) Kristóf az a szereplő, aki talán mindegyiküknél látványosabban szembesül egy olyan fajta tudás létezésével, „amivel nem lehet betelni, és a végére járni sem” (II, 49), s amit – a narrátort követve – egyszerűen csak „érzéki tudás”-nak (III, 473) nevezhetünk. De vajon miféle tudásról van itt szó?
Annyi bizonyos, hogy ez a tudás nem fogalmi természetű és a reflexió útját járva nem jutunk hozzá közelebb.[12] Az is megállapítható, hogy e tudás megszerzésére az egyén önmagában sohasem elegendő; lényegi módon kötődik a másik emberhez. Sőt talán az is megkockáztatható, hogy egyenesen a másik közelsége az, amiből táplálkozik. A másik emberrel kapcsolatos tudást ugyanis éppen az tünteti ki, hogy nem válik végleges tudássá; a másik mindig elmozdul, elillan, kiszámíthatatlan mozgást végez, amivel szétrombolja az őt megragadni kívánó gondolatot. Közelsége megakasztja az értelemtulajdonítás mechanizmusát és – legalább egy kis időre – felfüggeszti a világhoz fűződő intencionális viszonyt. Miközben a szereplők időről időre kénytelenek (olykor szó szerint a saját bőrükön) megtapasztalni ezt a nem elhárítható és nem kisajátítható közelséget (I, 201), egyúttal azzal is szembesülniük kell, hogy a másik immár nem egyszerűen testként jelenik meg e viszonyban (hiszen a test – mint láttuk – lehet biológiai organizmus és a hatalom által uralt felszín is), hanem húsként. „(Szemzőné) óvatosan, de mégis elengedte Madzar karját, amitől a közelség érzete még erősebben megmaradt a húsban és a csontvelőben.” (III, 72)[13]
Milyen minőséget, a test miféle vonatkozását rejti a hús? Húsként létezni annyit tesz, mint óhatatlanul összefonódni a bennünket körülvevő dolgokkal, az elénk táruló látvánnyal és a másik ember testének közelségével. Erre az összefonódásra számtalan példát lehetne hozni a regényből. Kristóf az ablaknál áll, és valamit néz, de nem egyszerűen csak nézi, hanem „szinte belenő a tekintetével”, eggyé válik a látvánnyal, s ezt a testtartása is tükrözi (I, 55). Hasonlóképpen kulcsolódnak egymásba Bellardi és Madzar ujjai (II, 252), simulnak egymásra Erna asszony és Gyöngyvér kezei (I, 198-199), vagy éppen vegyül össze Vay Klára és Kristóf nevetése (III, 393). A sort hosszasan lehetne még folytatni. Valójában mindegyik esetből ugyanaz olvasható ki: a másik nem pusztán másikként (idegenként) jelenik meg, hanem olyan létezőként, aki tartalmaz valamit abból a minőségből, ami mi magunk vagyunk. Ugyanez elmondható a másik oldalról is: az én sosincs teljesen leválasztva a világról és a másik emberről, s ennélfogva sosem lehet mentes valamiféle másságtól. Az idegen nem rajtunk kívül található, hanem bennünk lakozik. A regény szereplői lépten-nyomon szembesülnek a bennük rejtőzködő másikkal. Legtöbbjük számára váratlan és nem éppen kellemes ez a szembesülés (Demén Erna: I, 209; Kristóf: I, 56; Gyöngyvér: II, 75), olykor azonban az is előfordul, hogy csupán csöndesen figyelik önmagukban a másikat (Szapáry Mária: I, 409).
A Párhuzamos történetek világában a szereplők teste mintha önálló életet élne, sajátos – szavakon túli (vagy a hús nyelvét beszélő) – kommunikációt folytat. Testtel rendelkezni itt nem csupán annyit jelent, hogy nem vagyunk urai önmagunknak, vagy hogy rá vagyunk utalva a bennünk rejtőzködő vagy a velünk szembenálló másikra, hanem egyúttal azt is, hogy felelünk a másik hívására. A regényben egy kimerítően ábrázolt és elméletileg kellően megalapozott testi reszponzivitás körvonalai bontakoznak ki. A test válaszol. A test megszólít. A test felszólít. A fentebb futólag már említett jelenetben az ablaknál álló Kristófról megtudjuk, hogy: „Nem gondolkodott. Testével válaszolt a széllökések ütemére...” (I, 55) Klára teste a regény egy másik jelenétben éppen nem válaszol (III, 214), de ez a nem-válasz is válasz.[14] A válaszadás nem tudatos művelet, mégsem nélkülözi a jelentést. Egy olyan tudás forrásához vezet el bennünket, amit fentebb „érzéki tudás”-nak neveztünk, s amit a regény leplezetlenül mélyebb tudásnak tart a hagyományos értelemben vett tudásnál. Kristóf mondja Kláráról: „a tekintetével az arcomat tapintotta meg, a tulajdonságaim közé nyúlt be. A tartása szólított fel, csupasz tekintete, hogy én is így tegyek.” (III, 263) A testtartás, a tekintet némán ugyan, de megkerülhetetlenül szólítják meg a másik testét, azaz – egy elavulófélben levő terminológiával élve – egész személyiségét. A testi interakciók eme különös játékában a regény egyik legmélyebb rétege tárul fel.
Nem véletlenül használtam az imént a „személyiség” szót; a kérdésnek, amit mindezek után fel kell tennünk, így kell hangoznia: na jó, de mi lesz a szuverén énnel, a cselekvő ágenssel, magával a személyiséggel? Ha énünk és a világ, illetve énünk és a másik között a határok ennyire bizonytalanok (hiszen mindannyian ugyanabból a minőségből, húsból vagyunk), akkor hogyan tartható fenn az én különállósága és egysége? Egyszerűbben fogalmazva: hogyan lehet „önfeladás nélkül élni át a másikat”? (II, 15) A másikkal való összefonódás esetei korántsem mindig egyértelműek vagy problémamentesek.[15] De legalább ennyire problematikusak a koherens én megtapasztalásával vagy egyszerűen csak feltételezésével kapcsolatos gondolatok is. Gyöngyvér a regény egy pontján rádöbben, „hogy valójában nem a másik ember, hanem a saját személye a létezés legnagyobb akadálya.” (II, 91) Amit úgy is értelmezhetünk, hogy a saját személy ideájához történő ragaszkodás képezi azt a bizonyos akadályt.
Ebből fakad a regény – antropológiai szempontból – egyik legérdekesebb vállalkozása: hogy megragadja a személyesben a személytelent és a személytelenben a személyest, vagy – még pontosabban – azt a senkiföldjét (nem-helyet), ahol a személyes és a személytelen átmennek egymásba.[16] Leginkább Ágost és Gyöngyvér maratoni szexjelenete során tudunk meg erről a legtöbbet, ami nyilván nem véletlen, hiszen az erotikus kapcsolatban a mindennapi élet egyéb területeihez képest hangsúlyosabban jelenik meg a testek közötti közelség és érintkezés kérdése, illetve az érzéki tudás lehetősége. „Mindenki arra törekszik, hogy individualizálja a nemi érintkezés aktusát, hiszen különben nem jutna elegendő élvezethez, s mindenki kudarcot vall vele, hiszen maga az aktus csak kölcsönösségében létezik. Ha elegendő közös élvezethez jutott, akkor nem találja meg az aktusban a saját személyét, ha ellenben a személyesre törekszik, akkor a másik személyiségén akad fönn, és töredezett vagy éppen elégtelen lesz az élvezet.” (I, 397) Az omnipotens narrátor e kissé didaktikus hangfekvésű bekezdésben elég világosan utal a fentebb már vázolt problémára: ha létezésünk csakis egyfajta kölcsönösségben valósulhat meg, akkor hogyan őrizhető meg a személyiség anélkül, hogy feloldódnék ebben a kölcsönösben, illetve ha törekszünk a személyiség megőrzésére, ez vajon nem rombolja-e le a kölcsönösséget, más szóval az interszubjektív világot?
A regény e kérdésre nem ad egyértelmű választ. Ágost válaszát, miszerint a hús személytelen, míg a képzelet személyes (I, 398), csak részben fogadhatjuk el. A hús – erre több példát is láthattunk – valóban személytelen, de kérdéses, hogy a képzelet maradéktalanul azonosítható-e a személyessel. Kételkedésünket elmélyítheti az a sajátos regénytechnikai eljárás, amelynek révén a különböző térben és időben játszódó események között olykor váratlan kapcsolatok teremtődnek. Van, hogy csupán egyetlen szó motiválja, mint a Pfeilen helységnév a Gottlieb rabbi által előadott történetben (II, 366), amely a Döhring-szálra való utalásként is felfogható; a kapcsolathoz azonban ennyi is elegendő. Ennek az eljárásnak köszönhetően több esetben az lehet az érzésünk, hogy a szereplők – alapos kidolgozottságuk ellenére – mégsem rendelkeznek semmi olyasmivel, ami csak rájuk jellemző – más szóval nélkülözik a személyest. Bármit gondolnak, képzelnek, tesznek vagy mondanak, azt egy másik történeti síkon egy másik szereplő is potenciálisan gondolhatja, és nem ritkán gondolja is. Példaként idézhetjük Kristóf gondolatmenetét („Le vagytok ti szarva, az egész örökségetekkel együtt. Egyszer s mindenkorra elegem van belőletek, az egész családomból elegem van, vége.” I, 88), amely szinte szó szerint megismétli a fiatal Döhring ítéletét („Szarok az egész családra, ordította magán kívül Döhring, mintha azt ordítaná, szarik a nagynénire, a pénzére, a lakására, az egész gyűjteményére.” I, 43), majd újra megjelenik Döhring álmában, mint Döhring egyik felmenőjének gondolata („[E]légedett lett magával, szarok az egész rokonságra és valamit majd csak kitalálok.” I, 95). Az idézett kijelentések közötti párhuzam felismerése – mivel elég közel állnak egymáshoz a szövegben – nem ütközik különösebb akadályba. Vannak esetek azonban, amikor a nagyobb szövegbeli távolság miatt csak az újraolvasás(ok) során figyelünk fel egy-egy kapcsolatra. De akár így van, akár úgy, minden esetben arról van szó, hogy a szereplők által személyesként felfogott kijelentés (ami, mint láttuk, lehet akár egy egzisztenciális súlyú felismerés is) puszta idézetként értelmeződik, s így elveszíti minden egyediségét.
4.
De hogyan viszonyul mindehhez a biológiai értelemben felfogott test? Nádas, mint jeleztem, nem elégszik meg azzal, hogy szinte egyedülálló alapossággal tárja fel a testi létezés fenomenológiáját; igyekszik a test egyéb (biológiai, hatalmi) vonatkozásait is bevonni a játékba. Ez a teljességre való törekvés érdekes feszültségeket hoz felszínre. Abban a pillanatban, amint megjelenik a biológiai látásmód, a testtel kapcsolatos tudásban szakadás következik be. Ez a szakadás arra a kettősségre vezethető vissza, hogy amíg a szereplők a testet többnyire megélik, addig a narrátor inkább vizsgálja azt. A vizsgálat itt tényleg helyénvaló kifejezés, hiszen az elbeszélő olykor valóságos orvosi látleletet vesz egy-egy testről. Kérdés azonban, hogy miről mond le ezáltal. Úgy vélem, hogy amikor a narrátor – abbéli igyekezetében, hogy kifürkéssze a test titkait – anatómiai fogalmakhoz folyamodik (mint pl. vena lingualis, liquidum seminale, ductus ejaculatorius, glans penis stb.), éppen a kívánttal ellentétes hatást ér el – nem megérti a test igazságát, hanem eltárgyiasítja a testet. Az érzéki tudás ugyanis, mint szó volt róla, nem fogalmi természetű. Egy-egy orvosi terminus, legyen bármennyire is szakszerű, önmagában nem visz hozzá közelebb, épp ellenkezőleg. A test biológiai oldalát hangsúlyozva szükségképpen lemondunk arról, hogy fenomenológiai módon (mint eleven létezést vagy lényegiséget) értsük meg a testet. A biológiai testfogalom jól láthatóan feszültségbe kerül a fenomenológiai elgondolással, s jelenléte a regény szövetében leginkább egy kudarcról ad hírt.[17] Hozzá kell azonban tenni, hogy e kudarc mögött egy fontos felismerés húzódik meg, s ezt szem előtt kell tartanunk, mielőtt elhamarkodottan zavarónak, oda nem illőnek tituláljuk az anatómiai részeket.
A biológiai nézőpont megjelenése ugyanis egy másik okból is fontosnak bizonyul: bevezet egy újabb problémát, mégpedig a hatalom kérdését. A tudás hatalom – ez az elcsépelt frázis ezúttal szó szerint értendő. Mit jelent hatalommal bírni, rendelkezni a test felett? A kérdés már a fenomenológiai megközelítés horizontján is felbukkant, de arra is felfigyelhettünk, hogy a válasz nem adható meg kizárólag fenomenológiailag. Szükség van a test egy másfajta elgondolásának bevonására. Az emberi test nem csak biológiai organizmus, és nem korlátozódik csupán a megélt szférára, az élmények fenomenológiai világára. A test része egy világnak, ami annyit jelent, hogy részt vesz a társadalmi folyamatokban, különböző jelentésekkel és értékekkel ruházódik föl, s ezáltal mások számára olvashatóvá, sőt bizonyos mértékig uralhatóvá válik. A test ennélfogva sohasem semleges, a hozzá kapcsolódó reprezentációk mindig különböző hatalmi mechanizmusok implikációit is magukban rejtik.
Annak, hogy a test miként íródik bele a hatalmi viszonyok hálójába, a Nádas-regény többféle formáját mutatja meg. Kezdjük a tekintethez köthető vonatkozásokkal. Bár a látás a Párhuzamos történetekben nem emelkedik a többi érzék fölé – ugyanolyan teret kap a szövegben a tapintás, a hallás és a szaglás is –, a hatalom kérdése szempontjából mégis ez minősül a legfontosabbnak. Látni ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy jól-rosszul megpillantunk valamit vagy valakit, és nem is csak azt, hogy – többek között – a látás révén tartunk fenn kapcsolatot a fenomenológiai értelemben felfogott közös világgal, hanem azt is, hogy tekintetünkkel képesek vagyunk felmérni a dolgokat és főként az embereket.[18] A tekintet értelmez (tehát értékel is), típusokba sorol, bélyeggel lát el. Kiszolgáltatja nekünk a másikat, de bennünket is kiszolgáltat a másiknak. A regényben többször szóba hozott zavar és szégyen eredendő módon kapcsolódik a másik tekintetéhez; többször is meggyőződhetünk róla, hogy a tekintet hatalma az, ami kikényszeríti ezeket a reakciókat.
Hogy mit jelent folyamatosan a tekintetek kereszttüzében, állandó megfigyeléseknek kitetten élni, arról talán Ágost gyerekkori internátusi emlékei árulnak el a legtöbbet. Még annak a (szerencsés) olvasónak a számára is, akinek nem volt része hasonló mértékű kiszolgáltatottságban, nyilvánvaló lehet, hogy mindez a szabadság teljes körű elveszítésével egyenlő. Ágostnak nem csak a folyamatos testi bántalmazásokat és az ezzel járó megaláztatást kell eltűrnie, hanem még azt is (és ez talán az előbbinél is mélyebb megalázottságot szül – ha lehet itt egyáltalán fokozatbeli különbségekről beszélni), hogy a saját teste felett sem rendelkezhet szabadon. Nádas kíméletlenül mutatja meg az egyén kiszolgáltatottságát a diktatórikus társadalomban. A diktatúra egyik legfőbb jellemzője éppen az, hogy a legelemibb szintre hatolva ellenőrzése alatt tartja az egyéneket. Az ellenőrzés objektuma ennélfogva a test lesz, amely kiválóan alkalmas a manipulációra, könnyen szemmel tartható és ellenőrizhető. A regényben lépten-nyomon találkozunk megjelölt testekkel (a háború vagy a hatóságok által megcsonkított testekkel, bőrbe tetovált jeleket viselő, s attól szabadulni képtelen testekkel stb.), de megjelenik a test feletti genetikai ellenőrzés kérdése is.
A diktatúra – természetéből adódóan – beférkőzik a privát szférába is. A regény szereplői gyakran kínzó gyanakvással szemlélik egymást, vajon a másik nem rejt-e besúgót vagy az államvédelmi hatóság emberét. Még a legintimebb kapcsolatokba is beszüremlik a hatalom kérdése. Klára és Kristóf szerelme, Madzar és Bellardi barátsága nem lehet felhőtlen, mivel állandóan ott kísért fölötte a kiszolgáltatottságtól való félelem és a megcsalatás réme. Bármelyik mozdulat, bármelyik pillantás gyanússá válhat, sőt a ruha is gyanússá teheti viselőjét.[19] Egy rosszul fogalmazott mondat vagy egy óvatlanul elejtett megjegyzés azonnal arra készteti a részt vevő feleket, hogy újra fölmérjék egymás helyzetét (II, 308).
Bár az egyes szereplők közötti viszonyok szinte sosem szimmetrikusak (a kapcsolatban mindig van fölé- és alárendelt), kiszolgáltatottságuk kölcsönös. A megfigyelő bármikor átváltozhat megfigyeltté és fordítva. Ezt a kölcsönösséget a regény helyenként a nézőpontok váltogatásával érzékelteti, amelyre már rögtön az első fejezetben akad egy remek példa. Rendőri kihallgatása során Carl Döhring nemcsak az uralhatatlan testi reakcióinak van kiszolgáltatva (amiről fentebb már tettem említést), hanem Kienast rendőrnyomozó vizsgáló tekintetének is. Az omnipotens narrátor folyamatosan váltogatja a külső és a belső nézőpontot, illetve a belső nézőponton belül teret enged mindkét szereplő gondolatainak. Megtudhatjuk, miként vélekedik Kienast a fiatalember viselkedéséről, tanulmányairól stb. („Az volt a tapasztalata, hogy néhány ártatlan szóval olykor föl lehet tartóztatni ezeket az értelmetlen és beteges áradásokat. Idegenek halála valóságos hisztériát vált ki még piknikus alkatú emberekből is. Ugyanakkor nem formális kérdésnek szánta, érdekelni kezdte őt, hogy a fiatalember egy ilyen ártalmatlan kérdéssel mennyire terelhető, mennyire eltéríthető az önimádatától, vagy éppen mennyire megfogható vele. Mennyire kezes ember.” I, 12) Ugyanakkor arról is értesülünk, hogy Döhring – miközben „fölmérte magát az embert, aki előtte állt ebben a csupasz hajnali parkban (...). A nyomozó ajkát, a szemét, a feltűnően sűrű, magasra futó szemöldökét, mindazt, amit eddig is látott, a homlokát, az őrülten csigás haját, a békés kedélyét.” (I, 13) – mit gondol a kihallgatás lefolyásáról. („Ez a férfi valamit észrevétlenül megtett vele, felmérte és besorolta, és akkor a következő pillanatban tán bármit megtehet.” I, 14) A nézőpontok váltogatása relativizál, egyúttal pedig nyomatékosítja a szereplők egymással szembeni hatalmi gesztusainak kölcsönösségét.
A regény narrációjának egyik sajátos vonása, hogy a nézőpont kérdése olykor eldönthetetlen marad. Ez részben azzal a tipográfiai megoldással magyarázható, amelynek köszönhetően nem mindig egyszerű eldönteni, hogy éppen melyik szereplő beszél, részben pedig az egyenes és a függő beszéd gyakori váltakoztatásával.[20] Az omnipotens narrátor gyakran a szereplők legrejtettebb érzéseiről, gondolatairól tudósít, miközben magának a szereplőnek a szavait idézi. Máskor pedig a kívülálló nézőpontjából értékel. Ahol eldöntetlen marad, hogy éppen melyikről van szó, ott nem ritkán a jelentés megsokszorozódását tapasztalhatjuk. (Nem mindegy ugyanis, hogy az adott mondatot a szereplő vagy a narrátor gondolja, illetve mondja.) Sok esetben azonban az történik, hogy a narrátor – fölérendelt pozíciójánál fogva – egyértelműsíti a jelentést.
Összefoglalásképpen elmondható, hogy a Párhuzamos történetek tovább gazdagítja Nádas Péter írásművészetének testábrázolását. Követve az Emlékiratok könyvében megteremtett hagyományt, de részben túl is lépve rajta, feltárja a test felfogásának korábban rejtve maradt összefüggéseit, illetve sajátos feszültségbe helyezi ezt a felfogást a test egyéb – biológiai, hatalmi – vonatkozásaival. Bár a regény fogadtatása nem mondható egyértelműen pozitívnak, az a megállapítás, hogy nincs még egy olyan mű a magyar irodalomban, amely ennyire gazdagon ábrázolja a testet és a testtel kapcsolatos gondolatokat, nehezen cáfolható.
[1] Nádas Péter: Párhuzamos történetek (A néma tartomány; Az éjszaka legmélyén; A szabadság lélegzete). Jelenkor, Pécs, 2005. (A műre vonatkozó hivatkozásokat a továbbiakban a főszövegben, zárójelben adom meg. A római számok a kötetet, az arab számok az oldalszámot jelzik.)
[2] A rendről és káoszról lásd Bacsó Béla: (Olvasási kísérlet). In: Rácz I. Péter (szerk.): Testre szabott élet. Kijárat, Budapest, 2007, 129-147. A szöveg egységéről Margócsy István: Margináliák. In: Testre szabott élet. 181-208., illetve Sári B. László: Egy anakronisztikus regény. In: Testre szabott élet. 263-270., aki a regény folytatását is kilátásba helyezi.
[3] E tekintetben egyetértek Németh Gáborral, aki szerint: „Nagyregény: amit nem tudsz egyetlen pillantással befogni, és ha mégis megfogalmazol róla bármilyen általános kijelentést, rögtön elkezdesz kételkedni az igazságában.” (Németh Gábor: Hassliebe. In: Testre szabott élet. 209.)
[4] Ld. Bacsó Béla: Szó és szenvedély. In: Uő: Határpontok. T-Twins, Budapest, 1994, 150-161. Balassa Péter: Nádas Péter. Kalligram, Pozsony, 1997. Balassa idézi Radnóti Sándor kritikáját: 235-237.
[5] Bagi Zsolt: A körülírás. Jelenkor, Pécs, 2005.
[6] I.m., 33-34.
[7] Mint ahogyan azt többek között Radnóti Sándor is teszi. Ld. Radnóti Sándor: Az egy és a sok. In: Testre szabott élet. 219-262.
[8] Ld. Maurice Merleau-Ponty: Phénoménologie de la perception. Gallimard, Paris, 2005, 14.
[9] Megfontolandónak tartom Heller Ágnes ezzel kapcsolatos meglátását: „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete.” (Heller Ágnes: A szégyen – öt megközelítésben. In Uő: Megtestesülés. Csokonai, Debrecen, 2005, 52.)
[10] „[A rendőr] tekintetével igen módszeresen bejárta a fiatalember testének és öltözetének különböző felületeit és pontjait...” (I, 11.)
[11] Pl.: „Ilyen kicsinységek miatt nem lehetett volna lemondani arról, hogy fölfedezze és megértse önnön testének működési elveit, s nem is tudta föladni a megismerés igényét.” (II, 17)
[12] Legalábbis ez lehet az érzésünk Kristóf és Klára szerelmi jelenetét olvasva. „A kormánykerék miatt vagy a sebességváltó miatt vagy a saját felindultságuk miatt, de elég lehetetlen testhelyzetben lihegtek itt egymáson. E pillanatban nem tudtak egymással mit kezdeni, s ezzel a reflexiójukkal sem volt mit kezdeni, hogy nem tudnak egymással mit kezdeni...” (III, 513) Hozzá kell azonban tenni, hogy a reflexió, illetve a megnevezés kérdése más szöveghelyek kapcsán nem nyilvánítható ilyen egyértelműnek.
[13] A „közelség” (pl. I, 201; II, 165; III, 72) és a „hús” (ld. I, 397; II, 76; II, 87; III, 72) fogalmai többször megjelennek a regényben, s mindig a fent vázolt összefüggésekben. Bár csábító lenne e fogalmakat a francia fenomenológia klasszikusainak – Emmanuel Lévinasnak (akinél a „közelség” terminusértékű alapfogalom) és Merleau-Pontynak (akinek kései filozófiájában a „hús” fogalma játszik hasonló szerepet) – a gondolataival egybeolvasni, mégis tartózkodni fogok ettől az eljárástól, mégpedig azért, mert alapvetően problematikusnak tartom irodalmi mű és filozófiai szöveg direkt egymásra vonatkoztatását. A kisajátítás veszélye ugyanis az ilyen esetekben mindkét oldalról egyaránt fenyeget. Ez persze nem jelenti azt, hogy irodalmi művek értelmezése során ne meríthetnénk inspirációt filozófiai szövegekből (mint ahogy az itt meg is történik) és fordítva.
[14] „[E]gy általam felfogott igényre nem tudok nem felelni (...), mert ha nem felelnék is, felelnék.” (Bernhard Waldenfels: Felelet arra, ami idegen. Gond 20/1999. 14.) A testi reszponzivitás gondolatát Waldenfelstől kölcsönzöm.
[15] Pl. „Nem akarta elhinni magának, hogy az emberek éppen a testi érintkezéseikkel és a heves kielégüléseikkel tévesztik el egymást.” (II, 23)
[16] „Olyasmit figyeltek egymás szemének felületén, amit jó lelkiismerettel nem lehetett volna személyesnek nevezni, bár nem volt személytelen.” (I, 396)
[17] „Vajon orvosi magyarázattal szertefoszlatható-e a szégyenérzet?” – teszi fel kritikájában a jogos kérdést Keresztesi József. (Keresztesi József: A jéghegyről. In: Testre szabott élet. 193.)
[18] „Gyorsan, szakszerűen nézett végig rajta, mint aki először méri föl alaposabban a testi adottságait, amivel közelebbi dolga lesz. Tekintetével mintegy a ruhák alá nézett, felbecsülte, milyen formákat találhat, amikor levetkőzteti.” (I, 248-249)
[19] „Olyan lett a bőrkabátjában, mint egy tapasztalt vallatótiszt.” (III, 267)
[20] Lásd erről bővebben Bazsányi Sándor: „...testének temploma...” Erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában. Műút könyvek, Miskolc, 2010, 218-237.