Versek, prózaköltemények
Echolália
hódolat Kleomakhosznak,
Téleszillának és Szapphónak
Tévútra terelt egy pszichológusoknak szánt tanulmány
egyik különös kórdefiníciója. Gondolom, hogy
a végtelenül köznapi megfogalmazás zavart meg.
Ez volt az a két szó: a halottak ismételgetése.
De közben a hallott szavak újramondásának azt a
torz változatát írta le, mely során az illető egy
ponton kihagy, és szituáció-függetlenül, más
korábbi beszéd- vagy szövegösszefüggésből merített
mondatsorokat szúr be a párbeszédbe. Végül aztán
mégis leesett, hogy mi a félreértés tárgya, és azt
gondoltam, a költészet igen precíz ismertetőjét
láttam meg a szaknyelv fura félreolvasása révén.
Aztán kiderült még az is: olykor annyi haszna mégis
van ennek a diszfunkcionális elmeállapotnak,
hogy egy alig ismert epileptoid túlműködéskor
az ún. kései echoláliát, vagyis csak
a fent ecsetelt nyelvi hibát figyelhetjük meg. Ekkor
nincs görcs, se tremor, mert nem izomvonaglásos roham, csak
egyfajta nyugodt szellemi kábulat jön létre. Ám az
agysejtjei „elféktelenednek”, és beáll a status,
melyből soha többé nem emelkedik ki, és idővel
szörnyethal. A végén felesel, de nincs eszméleténél,
hallott szavakat mond az egyén, de nem személy, csupán a
halottai visszhangja. A félreértés már világos;
folyton rohamunk van, kicsikém, anyádból ennyi vér jön,
és ez nem a versből ered, így vagyunk, ezek vagyunk mi.
P alilália
hódolat Glükónnak és Alkaiosznak
Az imént ecsetelt betegség végstádiumában egy további kór-
esemény is elindul, és a tudatkihagyásos állapotban egy
másik nyelvi zavart, az ún. paliláliát: a mondatot
záró szót alapul vevő, végtelen repetícióba forduló
ismétlés tünetét figyelhetjük meg. Mi is így vagyunk, ezek vagyunk.
És mert nincsenek új szavak, bár kreálhat az ember, én nem ismerek
tiszta mondatokat sem. És örökké ugyanaz van, ennyi van. Beszél,
aki most a halálban él, hogy legyen nyomaték a mondaton, ha már
úgyis minden üres beszéd. És hogy el ne felejtsük, egy szavunk sem volt
a miénk; ha roham visz el, nem leszünk egyedül, csupán külön-külön.
P arafázia
hódolat Kálidászának
Kínos, de azt hittem egész sokáig,
hogy nincsen annál szomorúbb betegség,
mint nyelvi készségem eróziója;
de mást mutatnak kutatásaink, mert
van egy olyan nyelvi tünetcsoport is,
melynél a közlő a beszéd során a
hang-közlemény egy elemét kihagyja,
és egy hasonló kategóriába
eső fonémát rak a frázisának
elemhiányos szakaszába, s így a
szegmentum új összetevője révén
demens jelentésbeli változás lép
elő – tehát hangtanilag hasonló
tartalmilag tárgyidegen szavak vagy
szekvenciák létrehozása zajlik.
E kórt fonémás parafáziának
nevezzük. Ám ezt a hibát a gyors- és
lezserbeszéd korpusza is mutatja,
de megtalálhatjuk az épbeszéd és
a gyermekek nyelvtanulása közben
is. Nincs tehát elmezavar, csak élet,
folyvást hanyatlunk a vivid beszédben,
törlés van és szóirizáció, nincs
törlés csak új; és eleven lebomlás,
amely megengedte, hogy annyi nyelv van,
hogy sok jelentés legyen ennyi másban.
A nyelvem omlik, de szabályt keresve
él, és megérint a talál, ha vége,
mert nincs kivétel, s csak a jel világol.
Szenzoros (amnesztikus) afázia
hódolat Phalaikosznak,
Kallimakhosznak és Catullusnak
Az egyik kutatás szerint beszédhang-
képző szerveid akkor is mozognak,
ha némán, a szemeddel olvasol. De
most ne erre figyelj; ne nézd a nyelved
kis rángásait, és ne lásd a torkod
szűküléseit. És ne nézd a belső
szád akusztikus érzetét, hanem csak
a betűire fókuszálj, erősen
koncentrálj, nehogy elfelejts figyelni.
Nézd meg, hány ligatúra van soronként,
mert félő, hogy az értelem lebomlik;
csak a versre figyelj, különben elvész
a figyelmed, ahogy felejted el most,
éppen most, az előbbi szót. Vigyázz, hogy
ne legyél beteg ennyitől, hisz egyszer
mindenről lemaradsz, mi ebben élő
s mindeközben anyagszerű elem volt.
De észlelni fogod, primordiális
hordozója az elme volt. Továbbá
érzékelni fogod, hogy épp e végső
közeg az, mely erős ugyan, de nála
bármely tárgyi dolog tovább marad fenn.
Nézd át, hány leütést mulaszt a látás;
hány rost, mennyi akusztikus de néma
tik és hány retinális inger által
jön most létre a vers, ha fény is éri.
A ha felfedezése
hódolat Kálidászának
Volt egy világkor az idők elején, amelyben
minden csak egy folyamat. Ebben a létezésben
bármilyen külalakú, ami nem dolog, de
él; nem lehet valamivé, ami bármilyen, mert
nem létezett soha, mi elkülönülhető. Az
élőnek egy neve se volt, hiszen ellenállt a
formának és a kategóriarendszereknek.
Nem volt következetes állapot; egybe értek,
elváltozásban alakultak a létezők mint
létezhetők, anyagi létesülők az észben.
Egy mód csupán az eleven, de a ténylegesség
egy névtelen fogalom. És sose volt igazság-
érték. Mi mind a tagolatlan időben, annak
mozgásalakzataiban keveredve éltünk.
Ám egyszer ebben a jelenbeli állapotban
megnyílt az emberi tudatban az eljövendő
múlt, mely reverzibilis, így a megébredő nyelv
formája által, a ha felfedezése révén
distinkciók szaporodása következik be,
fennáll az elkülönülés szigorú szabálya,
ez megteremti a viszony logikus világát
és főbb hibáit, amik ésszel elérhetőek,
így létrejött a paradoxonok egyesített
jegyzéke. Széttöredezett az anyag, s a megvont
éles határait elérve a létezőkbe
résmentesen belehelyezte magát a tér is.
Titok
hódolat Pherekratésznak,
Anakreónnak és Martianus Capellának
Kérdezzük ki a dolgokat. Például ha a titkok
fogalmát elemezzük, úgy csupán két lehetőség
adott. Hogyha az elme egy tényt szeretne titokként
birtokolni, a vágya az, hogy a tárgya időtlen
legyen: hogy soha,senki ne tudja meg. Vagyis az, hogy
legyen mindig örök. De ha a „titok” kitudódik,
akkor múltbeli nemtudás áll fenn, ám szigorúan
értelmezve, fogalmilag a dolog soha nem volt
titok, mert az időn belül létezik. Ha azonban
feltesszük, hogy a tartós hallgatást tanúsító
utolsó tudat is kihunyt, ami vallana arról,
hogy vajon mi a titka, vagy hogy mi képezi tárgyát,
minthogy nincs az időben, és ennélfogva a titka
sem; tartalmai – mint tudott dolgok – nincsenek, és nem
is léteztek; a létezés ugyanis csak időben
áll fenn. Így a magánvaló titok létezik, ám a
titoktárgy soha. Harmadik kimenet nem adódhat.
Anya vonulása
A házi por lényegében halott emberi hám; anya, tele van veled a szoba. Nem tudom, hol vagy igazán, mert rengeteget nyeltem belőled. Anya, bolygónk anyagkészlete viszonylag zárt. A csillagok kilökődő pora örvénylik a Földön, mint te a fogaim között, és nem terem új anyag, csak alkatelemei váltják egymást az élőben. Úgy hordoztál magadban, hogy nem tudtad, testi részeidben ott van egy Quetzalcoatlus, kapor, mezei ugróka, három szil, és egy fitos csőrű gulipánmadár. A testeddel belakott teret a lápokban elkorhadt toportyán tetemén virágzó rekettyefűz hamujával táplált tátika bomlásából evő rovarok bagolyköpetbeli hulladékán nőtt zöldséges ebédek és más ükök, zsurlók és ősgyíkok százai birtokolják. Anya, én a fajokban nem hiszek, de már a szememnek sem, hiába nézlek, a halmazállapotod sem tudom, különösen most, hogy a csontjaid közt nevelkedett férgek is elpusztultak már szebb rovarevők begyében. Nem ismerem fogalmi határaid; én is csak áteresztő vagyok, nincs is kicsoda, aki kérdez; anya, bennem a jércét a pajoron át megjárt csicsókán keresztül sodródó melyik elem kérdezhetne rá kategóriádra, aki pusztán a csomóstér góca voltál az anyag vonulásában?
Nyelv
A nyelv egy faj.
A vörös sügér kopoltyúlemeze alatt mászik a szájig az ászkarák. Anya, halottként olyan vagy, mint a vörös sügér, akiben a rák él. Csöndre tértél, mert három pár kapaszkodólábammal beágyazódok és elemésztem a nyelved – csonkjába beleállok, nem is válunk már külön soha. Egy egész élet lesz egy egész szerved: úgy használsz, mint saját anyanyelvet, mert a rák szíve a fejében van; s én élvezem, hogy nyelvként élek, hogy beszélsz velem és ha eszel, engem is etetsz. Falatjaidból legelőbb én csemegézek: csönded helyébe állok, én forgatom a szavaid, ahogy te régen engem, anya, a sörényes hangyász aki voltál: állva szülél, de nem pottyantam le, szőrödbe csimpaszkodva a köldökzsinóron lógó méhlepénnyel együtt kúsztam a hátadra; a nyelvizmod a mellcsontig benyúlik – dobogott a szíved és azzal tisztogattál. Azóta mindig erről álmodok, mikor a vár belsejében a jóllakottságtól elnyom az álom, és forgolódok és hiába próbálnak csípni a termeszek. Épp úgy, mint te, mikor ravatalodon újszülött muraközi csikó voltál első éjszakáján, aki még nem állva alszik; nem pislog, pedig muslicák próbálnak inni a szeméből, és szívhangról és hideg vérről álmodik. Én már álltam, álmot láttam arról, miért alszanak a fejlettebb organizmusok. És muslincák ittak a szememből; a temetőbogár a test alól kihordja a földet, és a tetemet golyóvá tapossa, a gyásznépek pedig krúgatva körben darvadoznak. És én azóta is folyton szomjas vagyok, mint az erjedésen élő gyümölcslegyek, de félek az állóvíztől, mert félek a vértől: a lópióca aki vagy, itatáskor juthatsz a torkomba, és ha sokat nyelek belőled és nagyon megduzzadsz, megfulladok. Lóvakuláskor csak ezt látom magam előtt, egy fekete nadálytőt, ring az ártéren, csíkok úsznak és énekelnek, és nyelvek: ízeltlábúak vagy gerinctelenek dagadnak a torkomra. Ahogyan neked is teleszívta magát vérrel a nyelved, anya, és kilóg, mint a szűkgyomrú szaladókakukk csőrén a túl nagy csörgőkígyó darabkája, aki apránként emésztődik, mint a dadogás, és egy egész faj, és nyeldeklik.
Árva hangyász, hogy tudsz élni,
hogyha nem is tudsz beszélni?
Nincsenek szavaid pedig
nyelved leér a szívedig.
Éhes sügér, hogy tudsz élni,
hogyha nem is tudsz beszélni?
A szádban minden szót elrág
a nyelveddé lett ászkarák.
Néma kakukk, hogy tudsz élni,
hogyha nem is tudsz beszélni?
Csőrödből a kígyó kilóg,
mint nyelvet nyeldekled a szót.
Holt állat, hogy tudsz beszélni,
hogyha elfeledtél élni?
Ivadékaimból szólok,
élősködőimben lakok.
Hogy szólhatsz, hisz nem élsz, anyám?
Szádból a rák beszél talán?
Mit mond apám, ha már nem él?
Gyomrából a kígyó beszél?
Bevezetés a lóba
A putriból a panel felé, a garázssor előtt végigvezetik, a romló betonból kifordul a sóderkavics. Kesely csüdje alatt feketére festették a patáit, ezen csattog, ahogy nézik, amint a véknya remeg, és habos. A lépcsőház bejárata tejüveg, itt kell megállni először: a kólikás hastól nehéz irányba fordulni – ez az utolsó jártató, anya, ilyen terhes hassal fordultál te is a sötétbe.
A lépcsőfordulókban nehezen mozog, de a lakásajtón viszonylag könnyen belép. Az előszoba szűk, de nyugodtan lép a konyhaküszöbön át, és hármat koppan a lába a fürdőszobáig. Ebbe a fehér csempével burkolt helyre, ahol minden visszatükrözi. Tagló, hangos férfiszó, a lábai közt keresztben rándul át a gúzs, zuhan. Megnyitják, majd a csapot is, izzik a szügyben a véna, surrog a falban a rézcső. A csempepadló lefolyóján spirálisan csurog el a csődör, ahová a centrifuga kiöntőcsövét akasztjuk – a vér útja természetes centrifuga a harmadikról az alagsori aknába.
Orjára bontás
A kivéreztetés nagyon fontos, anya, mert ha nagy az izomszövetek vértartalma, a hús állagromlása gyorsabb. A tőkehús kinyerése orjára bontással történik. Az emsét az erre a célra készült állványra akasztják, lábaid levágják, és a hátán kezdik felbontani. A gerincoszlop két oldalán hosszabban átvágják a szalonnát. A nyakszirttől jobbra és balra, a fülek alatt a szájig bemetszik, leválasztják a fejhúst és a két tokaszalonnát vagy más néven torkos húst, majd leválasztják a fejed is, ezzel a szalonna a vállnál is megbontódik. Innen lefelé haladva távolítják el a puhaszegyet, amely a legjobb leveshúsok egyike.A gerincoszlopot kétfelé hasítják, és a testet úgy bontják, hogy a húsról lefejtik a szalonnád, egészen a hasig, és jobbra-balra kiterítve hagyják. Ha a szalonna a vágás során a fogás és a nyomás miatt bekékül, azt a részt kimetszik és kidobják. A hasból kibontják a dagadód.A gerincet bárddal elválasztják a bordáktól, és az orjának nevezett gerincoszlopod a fartővel és a medencehússal együtt kiemelik. Ezután következik az oldalak levágása, a karbonáddal, a két orjával, a fehérpecsenyével és a két lapockával. Ez utóbbit úgy kell vágni, hogy a porcogós rész a tarján maradjon. A már korábban levágott lábakat számos részre bonthatjuk, ízlés szerint. A comb fejthető felsáldeklire, de vágható belőle frikandó, dió és rózsa is.
Érintésed olyan finom volt, mint a fejhús.
Bevonat
Anya, a tengeri vidra aki vagy, engem, a kicsinyedet moszattőbe csavarsz, hogy a felszínen lebegjek és rejtőzzek. Megóvsz a rókacápától, aki farkával üti agyon a hattyút, pedig én papagájhal vagyok, és az aljzaton vackolódok el: vékony nyálbevonatot választok ki, körülöttem lebeg, gubóvá forgolódom e nyálat, így burkolózok be. Ne más takarjon, mert annak ára van: a mangalica emse is bevackol és lefial a hó alá a gulyakútnál, és egyik kölykét elfekszi, a holt hústól feltámad egy oltalom elleni étvágy, és a többit is feleszed, anya. Inkább döglött hüllő ha lehetnél, és hasadban lennék a tojások, engem héjak fog át, és nem hagyhatsz el. Mert hiába fed a hó, és hiába ha göndör test véd, anya – kívüli vagy. Nem segít, ha feleszel, hogy visszatérjek beléd. Jobb a gyíkhasad, mert benned, az állatban, nincs világlás, már tulajdonságok nélkül való a halott héj a sötét gyíkban; nincs köröttem köves bevonat, oldott vagyok benned, kikelni sem kell, a fényre kirepedni, lehetek csak egy rossz faj, aminek nincsenek határai, és ez úgy óv, hogy nem burkol, hogy nem burkolsz. Mert te voltam, nem benned.
Anya, a tengeri vidra aki vagy, engem, a kicsinyedet moszattőbe csavarsz, hogy a felszínen lebegjek és rejtőzzek. Megóvsz a rókacápától, aki farkával üti agyon a hattyút, pedig én papagájhal vagyok, és az aljzaton vackolódok el: vékony nyálbevonatot választok ki, körülöttem lebeg, gubóvá forgolódom e nyálat, így burkolózok be. Ne más takarjon, mert annak ára van: a mangalica emse is bevackol és lefial a hó alá a gulyakútnál, és egyik kölykét elfekszi, a holt hústól feltámad egy oltalom elleni étvágy, és a többit is feleszed, anya. Inkább döglött hüllő ha lehetnél, és hasadban lennék a tojások, engem héjak fog át, és nem hagyhatsz el. Mert hiába fed a hó, és hiába ha göndör test véd, anya – kívüli vagy. Nem segít, ha feleszel, hogy visszatérjek beléd. Jobb a gyíkhasad, mert benned, az állatban, nincs világlás, már tulajdonságok nélkül való a halott héj a sötét gyíkban; nincs köröttem köves bevonat, oldott vagyok benned, kikelni sem kell, a fényre kirepedni, lehetek csak egy rossz faj, aminek nincsenek határai, és ez úgy óv, hogy nem burkol, hogy nem burkolsz. Mert te voltam, nem benned.
A túlélésben megváltozik minden
Anya, a lapátlábú béka hímje aki vagy, mikor azt látja, petéi mozgolódni kezdenek, szájába veszi és költőzacskóvá duzzadt hangkeltő zacskójába nyeli őket. A száraz évszak miatt elásod magad, az összes hím hangja elváltozik, a föld alatt együtt énekeltek, csodálatosan zeng a környék. De a szűk békában, a kikelő ebihalak között, dúl a kannibalizmus. Anya, azon rágódsz, hogy emésztem magam. Nem figyelmeztettél, engem, az ivadékot, hogy minden, élet érdekében elemésztett halállal egyszersmind a föld alá kényszerülünk egy időre. Nem figyelmeztettél, hogy a túlélésben megváltozik minden beszéd, s hogy minden dalban egy elhalt ebihal van; bennem, aki értelem nélkül keletkezik benned, a sötét zenében.
Bordadárda
Apa, a veszély aki vagy, életre hívtad belőlem, a bordázott tarajos gőtében, a sötét életet: a roncsoló, dühödt túlélést, ami túl van az épségen: eltöröm a csontjaimat és átszúrom lábujjpárnáimon, így készítve meghosszabbítható karmokat; átszúrom bőrömet éles bordáimmal, hogy tüskeként meredjenek beléd mérgező váladékkal bevonva. Belőlem jön, ami közös bennünk, ez a kapocs, ez a bordadárda; egyedül a méreg a tiéd, mert téged öl. Magam ellen fordultam, hogy dögölj, de a veszély nagyobb voltál, mint bordánk két végén a menekítő seb: ezek a mérgező dárdák nem gyógyulnak körbe, hogy örökké védjenek; minden alkalommal lyukat kell hasítsanak a bőrön.
Csupasz turkáló
Anya, mikor egy sűrűre zárt redőnyű éjjel az egyszobásban nyögtél, azt hittem veszélysikoly, és én, a gyerek, csupasz turkálópatkány voltam; olyan sötétben kúsztam az ágyadig, hogy szemem sem volt a szőnyegen a föld gyomrában. Szólongattalak, de hatalmas csend lett, és úgy nyeltem vissza a félelmet a titokba, hogy a száraz talajban minden nedvet hasznosítsak: visszakúsztam járatomban a földön az ágyamig, és hátamra fordulva ettem saját ürülékem. Minden kétszer halad át a beleimen, mióta vakító másnap egy idegen ragadozó hímje volt az ágyadon, és úgy szólt hozzám, hogy ne tudjam, de érezzem, szemtelen patkány vagyok, aki soha nem látott, csak beleüti az orrát az ágyás sarkába.
E chiostoma
Anya, mélytengeri lámpáscsápúfélék hímje vagy ívás után. A szemem mögött egy-egy háromszögletű szerv szórja a legszebb kék tüzet, amivel magamra hívtalak. Rámharaptál, kifordítod álkapcsodat, amely üres váz, nincs feneke, így keletkezik a fedetlenül úszó emésztőcsatorna toroknyílása; ebbe hajítod a zsákmányhalat is: a nyelőizmon meredő torokfogak közé. Így rögzülsz fel rám, szemed és a beled elsorvadt, csak a fogtöveidnél nyíltak meg a véredények, hogy az érrendszerünk egybenyíljon. Te meghaltál, én élünk. A heréd marad még épen – termékeny anyagot adsz most már mindörökre. Szűkebbre veheted a testeddel belakott helyet a sötét vízben, látjuk: sosem voltál fontos, csak a haltej, hogy a sokasodásban szűnjön az emlékezet. Az ikrák elfelejtik a testem – csak ez adhat teret az utódló életnek. Így táplálsz: áradjon ki belőlem minden, ami nem tart téged észben. Mostantól mindvégig csüngsz az oldalamból, és több van belőled: ahányszor csak erőszakot tettél rajtam. Áramvonalasságom oda, de mindegy, ebben a sötétségben nincs miért úszkálni.
Eqvvs
Anya, a csikóhal ivadékgondozó hímje vagy: testeden költőtáska jött létre, ebbe rakja a nőstény az ikráit. Színed idővel elváltozik, véredben több az oxigén. Három héten át a vérereken keresztül táplálod, engem, az ivadékod. A költőtáska most felnyílik, és farkad mozgatásával söpörsz ki. Az újszülött csikóhalnak fel kell küzdenie a víz felszínére, hogy hólyagját megtöltse gázzal, különben a fenékre süllyedve elpusztul.
Eucaliptus
Milliószor mondtad el, parancsmegtagadással dobtad el értem az előmeneteled, hogy letépted a váll-lapot mikor születtem, a kisérköri veszélyeztetettség miatt. A halálunkat nézni is jöhettél volna – akkor talán igazoltabb lenne az engedély nélküli eltáv. Feleslegesen futottál hozzánk; de ezt nekem, a gyereknek mégsem mondhatod. A hősi tettet lássam, és virágozzon bennem, hogy a roncs, amivé lettél, az ikrem.
Szánalmasan sulykolod az igazad, de ne szégyenkezz: a koala is megeteti bélsarával kicsinyét, hogy az le tudja bontani az eukaliptuszt.
Hallottak
apanya, te kétfelé szétterülő lantfarkú madár aki vagyok a párzótisztáson, több mint húsz madárfaj hangjának utánzására képesen, az erdőnek udvarolok. Hogy a tojót rávegyem, szemlélje meg pompás tollazatom, a legbonyolultabb dalt énekelem, amire csak képes vagyok. Leutánzom az összes környékbeli madár hangját, még a Kookaburráét is. Csivitelek és fütyülök és cserregek, de az erdő minden zajáról mesélek: majmok vagyok, motoros filmtovábbítású fényképezőgép, láncfűrész hangjai. Nem akarom mindazt, ami belőlem távozik – nem szavakat mondunk, így nem is figyelünk rájuk; ha nekem, a madárnak, lehetséges volna a fakitermelésre gondolnom, nem volna elég erős dalomban a párzószándék. Jövőre tárt szerelemként, apanya, hárman beszélek a számon át, ti is egy az időben egyre sötétülő vadonból, ahol kölcsönveszik egymást a fajok. A kölcsönös zajokban a majom döglött, tarlott az erdő és a kamera elrozsdál, és én mondalak tégem, ti enged, hogy ki csinálta azt a fotót, illegetek, billegek és hajolok és a halottakat visszapillantom.
Héjesés
A legforróbb napszakban, apa, te krokodilusmadár, egy nagyobb állat lábnyomához vezettél, én meglapultam a mélyedésben. Te homokot szórtál rám, és elmentél vízért, hogy rám locsold és lehűljek. És én elképzeltem, hogy vízirigók vagyunk, a vízesés mögötti mohában fészkelünk, és várlak, és te a vízfüggönyön át jársz haza. Vártam, hogy hozd és locsold, és még árnyékot is vess rám, de nem jöttél vissza, mert azt hitted, ormányos szárcsa vagy: a tófenékről másfél tonna követ hordtál össze értem, hogy egy szigeten nevelj, távol a ragadozóktól. Elhagytál egy nagyobb ügyért. Izzott a homok, és éreztem, hogy kipottyanok a mohából, és a vízbe esek, és önállóan is ki tudok úszni a partra, ha lecsukom átlátszó szemhéjamat.
K acsaembriót bont a nyuszt
Találtam apám hagyatéki holmija közt ötven centis műfaszt. Azt is tudom, sokat verte a nőit. A veleszületett kegyetlenség, amiről nem tehet – mikor engem a gyereket, aki nem különb még ekkor az állattól –, fölém emelte; s e járomba fogott állati állapotban bomlott ki bennem is az, ami kegyetlen.
Akkora fájdalmat okoztál, hogy az szándékos nem is lehet.
Azt álmodtam, a halál védekező mechanizmus, afféle biztosíték: a szervek leállnak, hogy megszabaduljunk a még nagyobb kíntól. Nem hiszem, hogy csak a saját halálra igaz. Apa, te vagy a biztosíték. Védelem gyanánt többszörit kaptam az elviselhetetlen helyett, hogy végül keservesen kevés legyen, és szomjazni kelljen egy újabb gyászra; mint ahogy kacsaembriót bont a nyuszt, akiben egy fekete nő menstruál. A kacsa sem tud halálsikolyt adni még, de a kedvedért meghal, mert könnyebb halottal a hasadban élni, mint azzal, aki egyre vérzik és sír és görcsei vannak.
Kazuár
Apa, a negyvenedik születésnapod bepelenkázva töltötted a pszichiátrián, gézzel az ágyvashoz kötözve – mint a hangyászsün nősténye, aki párzás után tojást csúsztat kloákájából a hasán lévő költőerszénybe – világra hoztad nekem az értelmet: a szavakon múlik minden; egyes népeknél a kazuár nem madár, ahogy te sem vagy az apám, apa.
Keringőlárva
Mindig arról álmodtam, anya, hogy temetőbogár vagy, és forgatsz és nyalogatsz engem a petézőkamrában, hogy ne támadjanak meg a penészgombák. És kikeléskor a lárvának, a szájszerveim még olyan gyengék, hogy a nősténynek kell etetnie, és még bábállapotomban is velem maradsz. De éheztem, mert te csak egy hártyásszárnyú voltál, és csak egy agyagkorsócskát formáltál nekem. Megszúrtál, megbénítottál egy náladnál kétszer nagyobb pókot, a korcsóba cipelted, majd engem, a petét a hasára tojtál és befalaztál. A sötétben ébredtem a kábított pókkal, a még áramló testnedvű egyedülléttel, első táplálékommal. Óvatosan, nem mohón rágom be magam a pókba, a végső bábállapotig várok a létfontosságú szervekkel, hogy minél később jussak el a feketeség szívéhez és központi idegrendszeréhez; és nem teszem fel soha a kérdést, honnan tudom, hogyan szabad falni a magányból, hogy hosszan éljen, hogy túléljek. Lassan eszem fel a pókot, és nem értem, hogy tud élni, ha nem is tud beszélni? Apa távolléte, nyolc lába nem beszédes, mégis él, éltet és élni hagy, mert hagyom.
De én inkább cseréltem: a temető petéből keringőbogár árvája lettem, és tojásrakóemlős-embriók helyébe vágyom; rágóim szívócsatorna fúrja át, így csukott szájjal is kinyerem a zsákmány testnedveit a dús szőrzetben, ahol csecsbimbók nincsenek, csak két tejmirigymező; nem várom, hogy a szőrszálak vezessék le, kitúrom és kiszívom, anya, amit megtagadtál.
Kuvik
A fenyérben köp a kuvik, te vagy az, anya; a kín az egérrel beléd költözött, a cserebogár is a zúzógyomrodban ropog. De szabadul, mint a tömörült énekes madár, mert könnyű halottal a hasadban élni, ha öklendezni tudsz. Apa, parlagi sas aki vagy, a törpe kuvikot élve fogyaszottad, és hogy élni tudj, a gyásztól részegen a télikonyhában nekem öklendeztél arról, hogy anyából az orvosi kaparáskor kitinlábakkal együtt fordult ki az énekes főtusz csőre és csontja; de én ebből csak azt hallottam ki, hallgattam, ahogy kitinlábakkal együtt fordul ki szádból anya szőre és csontja. Ha a köpet részletekben lát napvilágot, hiába főzik ki, a rágcsálót már nem lehet kirakni.
Lét vagy külsőleg
Apa, sosem tudtad, a törzsfejlődés melyik útját válaszd, tengeri uborka vagy csillag legyél. Ha mindkettő: melyik inkább. Anyából az elfekvőn bujkálóhal lett, félszeg szimbióta, és te, az uborka aki vagy, kilökted magadból a teljes, vizet szivattyúzó bélcsöved anyával együtt, mikor a kiskonyhában a művi vetélés okozta rák miatt vádoltad. Úgy beszéltél hozzám, a gyásztalan gyerekhez, hogy kifolyt a bujkáló sós lé a szádon, mint régen a fogaid között a galambleves, amikor anya pofon vágott. És nem találván a helyes utat a hosszú beszédben, tengeri csillag lettél mégis: hasoldali szájnyílásod túl kicsi volt, mert anyánál nagyobb méretű zsákmány a halála, s hogy túlélj, beszéd közben a hokedlin, szájnyílásodon át, a préda fölött fordítottad ki saját gyomrod, hogy külsőleg emészd meg. Vörös voltál, de a sötét vízben ágaiddal, nem ragyogtál. Én meg fülemre tapasztottam kagylóhéjamat, hogy inkább a tenger zúgását halljam.
Másoknál az egész bélcső kicsapódik és leszakad, így nem az uborkát, hanem a bélcsövet fogyasztja el a ragadozó. A tengeri uborka a bélcsövét hamar és teljesen regenerálja.
Litopedion
Sajnos a juhoknál gyakoribb kőmagzat, mint nálad, anya. A méhen kívül a hasűrben elhal az ébrény, de felszívódásra már képtelen; mészsók járják át, és kemény tömeggé alakul, és alakját megtartja hártyákba temetve; vagy péppé folyik, amelyben visszamarad a csont és a zsír. Évtizedekig maradhatott volna szabad hasüregedben, eltokolt állapotban a kis féltestvérem, az a szegény kikapart bárány. Mert lehetséges egy halottal a belek között élni; nem úgy a művi vetélés okozta rákkal. Sőt, a kő mellett új élő terhesség is normális lefolyást vehet. S ha végül mégis kiderült volna, hogy tényleg méltatlan vagy az életre: hegyi papagáj vagyok a legelőkút felett, aki a téli ínség alatt csőrével keresztülváj a zsírrétegen, és vesetáji vágásokkal öli le a birkát; vagy a tok elgennyed, áttör a bárány-ébrény a test felszínén, vagy sipollyal a végbélben a csontok egyenként jönnek napvilágra.
Olykor vagy cserébe
Anya, óriáskenguru nősténye aki vagy, az állatvilágban egyedülálló módon mented magad. Ékfarkú sas voltam, aki félt tőled a felnőtt állattól, engem csak a kis kenguru érdekelt. Színlelt támadásokkal rettentettelek, és te kihajítottad, elvetetted fejletlen fiad az erszényből. Feláldoztad féltestvéremet, hogy menekülni tudj, pedig alul maradtam volna küzdelmünkben, mert csak tollakból van az ékem. De cserébe én, a tojó, egyetlen tojást rakok, olykor kettőt. Az egyik rendszerint terméketlen, de ha mégis kettő kelne ki, a fölös utódot féltő szülőmadárként megölöm és felfalom. De nem világos, anya, mikor hozom az igazi áldozatot, ha szabadulok a fölöstől, vagy ha a terméketlen tojásba vágyok.
Oxigénrojt
Hacsak nem vagy gőtehal hímje, anya, aki a bölcsőhalál ellen bozontos rojtokat növeszt hasúszóira, amelyek vérrel telítődve kipirulnak. Olyan voltam, mint akik fulladó ivadékok a mozdulatlan, iszapos vízben. Mert biztonságos, zárt fészket kotortál nekem farkaddal az aljzatba. És én, a gyerek, egyedül lettem, mert későn úsztál fel a felszínhez, hogy levegőt nyelj és a sötét sárban már nem is vörhenyes úszóiddal oxigént juttass nekem, ha a közrefogó közegben eláll a szavam, mert rád vártam, a véredre vártam.
Pete
Gyerekként ételre adtam neked a zsebpénzemből, apa; részegen jöttél vissza meglátogatni. Gyűlöltelek, megújuló bizalommal, mint a tölgylevélbéka, akinek a vérében parazita petéje él. Egy anyagot választ ki, melytől a hátamon az őszi tölgylevelet formázó húsos kinövés haragoszöldre vált, és rikít a hófedett erdőtalajon. Gyűlöletem és pénzem adom a csikaszpatkánynak, magammal megetetem, és beteg szeretet nő a véredben: a kutyafélék csiklandósan tekergő szívférgessége. E fehér szerelemszalagok ivaréretté válnak és itt szaporodnak; az ürülékedből beteg szeretetpetét juttatsz belém az ízeltlábúakon keresztül, hogy adjak és gyűlöljek és eligyál.
Száradsz vagy kőzet
Anya, a tüskés békagyík aki vagy, ha veszélyben érzed magad, növeled fejedben a vérnyomást. A belső szemzugban, ahol a fény lakik, felreped egy véredény, és vérsugarat lősz a támadó szemébe. Egy méteres távolságból sem tévesztesz célt. Én sem voltam messzebb, a szeméremzugból úgy hullott rám az aranyló vérsugár, hogy elvakít és csíp és engedek; nem látom már, ami veled elkeveredett, és árad, és hal ki belőled, anya. Nem firtatom többé, hogy pihegsz-e vagy csupán rücskös sivatagi kőzet vagy, sem azt, hogy azzá száradsz-e egy második roham után.
Vészharmat
A mézesbödönhangya hátulról feji pajzstetűjét, csápjával csiklandozza az oldalát, és az mézharmatot ürít. Kiszaglásztam, anya, hogy megfejted a tetűt a sötét ágyban, és dagadásnak indult a potrohod. Jobb lett volna, ha a hangya aki vagy, épp mielőtt mozgásképtelenre szívod magad, felkapaszkodsz a bolykamra mennyezetére, hogy hónapokig etess engem, a többi dolgozót. De nem szeretted magadban a mézet, hogy mézzel vagy viselős. Cukros voltál, vakultál, ha nem hal el a veséd előbb, vágni kellett volna a lábad. Nem csüggedtél, csak feküdtél, de azért etettél sokunkat. A mézízű sokvizeléstől az ágyrugók alatt aranyló tócsa lett, és ahogy régen a cukrosokat vizsgálták, feljöttek a hangyák a parketta alól, s nagy számban vették körül a tócsát. Édes voltál, anya: végül nem csak cukros harmatot, de téged is széthordtak.
Vörhenyes gödény
Azt mondtad, anya, a pelikán nem vérével táplálja gyermekeit; de hazudtál, mert észrevettem benned a pelikán madarat; a bugyidban láttam meg: a fehér csőrkáváról alácsüngő torokzacskóban vér volt. Te azt mondtad, minden lánnyal ez történik, hogy gyermekük lehessen. És én kiszámoltam, hogy a rózsásgödény-lányok, az ivadékgondozáshoz, életük végére, több embernyi vért is összegyűjtenek. Szerény hazug vagy, és a legjobb anya: reggelre mosdótálnyi vér jött ki belőled. Azóta szomjas vagyok minden bajra