A lisszaboni kígyóetetés

0:00
0:00
„Attól a délelőttől kezdve a derű s a játék helyébe a kilátástalan valóság tolakodott. Megszűnt a lehetőség, Nicole mindennapos költői újrafogalmazására. Egyetlen kép ugrott be, valahányszor a betegség újabb fordulatairól értesültem. Egy közös emlék második lisszaboni látogatásunk idejéből. Csupán átutaztunk akkor Madeirába menet, és mivel a város műemlékeit, múzeumait már ismertük, elhatároztuk, szabad délutánunkon az állatkertbe megyünk. Általában vidámság forrása volt az ilyen kirándulás, amelyet nagyobb helyeken sosem hagytunk ki. Sorolhatnám a természet látomásos meglepetéseit, a tokiói tapírt, a kicsinyeket, nagyokat gúnyos ánuszával szembefröcskölőt, a berni árokbarlangban színészkedve közösülő barnamedvéket, vagy a Frankfurti pápaszemes makit, tarsius tarsiust, ki mesterséges holdvilágnál, akárha lassított felvételen, nádszálról nádszálra, hatalmas gurgula szemével legyekre leselkedve lép. Az állatkert a Paradicsom degenerált leszármazottja, de mi nem bántuk a korszerű igénynek megfelelő biztonsági berendezését. Elvégre még a kígyótól sem kellett itt tartani. Vonzó különösségnek tetszett az etetése, melynek a Lisszaboni Hüllők Házában hirdetett időpontja éppen a mi látogatásunkkal esett egybe. Arra nem gondoltunk, hogy a táplálék eleven lesz. A feladattal megbízott alkalmazott egyhetes csibét bocsátott egy üvegketrecbe. A sárga pelyhes állatka pár pillanatig tanácstalanul, talán még kíváncsian is nézelődött, majd hangos, síró csipogással menekülni próbált. Szemközt megnyílt egy alacsony tolóajtó, benne megjelent épp csak egy lapos fej, inkább kisebb, mint a kétségbeesetten futkosó eledel. Nem mozdult ez a fej, csak kétágú nyelvét öltögette, mintegy jó étvágyát szemléltetve. Gyerekkorom kalandregényeiben azt olvastam, a kígyó merev nézése képes megigézett áldozatát arra kényszeríteni, hogy az besétáljon a torkába. Ez itt nem történt meg, legalábbis nem ilyen önműködően. Páni félelmében a kiscsirke a sarok szögletébe próbálta magát fúrni, mintha anyja nagy puha hasába bújhatna, aztán parányi szárnyaival verdesve átrohant a másik sarokba, elcsúszott, felbukfencezett, segítségért kiáltott, jajveszékelt. Önmagában is rettenetes látványt nyújtott, de nem lehetett nem jelképet is látni benne. A rettegő életösztön próbált metaforikusan szabadulni a haláltól, és a halál is élet volt. A lélek könyörgött kegyelemért a megsemmisülés küszöbén. A kígyó közben pár centimétert előrekúszott, és az össze-vissza csipogás egyetlen, cérnavékony sikoltássá nyúlt. Teljesen kifejezéstelen volt a végzet arca, eltekintve valami makacs, majdnem bamba kérlelhetetlenségtől. Csak a helyzetből lehetett következtetni szándékára. A csirke az övé volt. Meg akarta ezt értetni a csirkével. Kivárta, amíg ez kimerül, feladja a reményt. A rimánkodó hang gyengült, akadozott. A csibe kifulladva megállt, oldalra nyíló szárnya fáradtan remegett. Nem ment a kígyóhoz, de nem tett semmit, amikor a kígyó hozzákúszott, rátátotta hatalmas állkapcsát és rácsukta. Látszott, hogy préseli, szorítja ki belőle a leheletet. Enyhén megrándult az egyik, még kilógó kis láb, majd az is eltűnt. Befejeződött az etetés.
   A sírás lehet a rettenet által okozott idegfeszültség oldódása. És mennyi minden más. Ha visszagondolok az eddig felidézettekre, olyan érzésem támad, hogy beúsztam a könnyek tengerébe, olyan messzire, ahol bólyák és egyéb vonatkozási pontok híján elbizonytalanodom. Mennyi mindent vettem sorba: tehetetlenséget, akaratosságot, fájdalmat, örömöt, dühöt, hatáskeltést, meghasonlást, rituálét, megrendülést, nosztalgiát, önsajnálatot, az érzésvilág még több megnyilvánulását, és persze a gyászt, de voltaképpen nem általános érvényű osztályozást végeztem, hanem a múltamban csatangoltam, és amikor a különféle könnyek ontásának nyitjára leltem, legalább annyi időt töltöttem a velük szembeni védekezés módozataival. Mindez személyes tapasztalat: kevesen élték meg ugyanazt, és ha igen, akkor sem ugyanúgy. Állíthatom a tájékozódás alapján, hogy a sírás beszéd, ám hozzá kell rögtön tennem: magánbeszéd. Jelentős részét a tudatalatti kódolja. Az enyémet arról ismerem meg, hogy a halálról szól; változatos nyelvezetei mögött halottak fogódzkodnak egymásba, ha egyáltalán van még csontkezük, és nem hamvasztották el őket, mint öcsémet, apámat, anyámat, és magát Nicole-t is. De az ő elnémultságuk csöndje helyett vagy ezzel ellentétesen hallok egy hangot is, mely az indulattól fuldokolva lázad és lázít az egyén halála ellen. Az én hangom ez, mely a sérelmekből vádpontokat állít össze, és azt tartja, hogy az élők duplán károsultak, mert nemcsak a hozzájuk közelállók elvesztését, hiányát kell elszenvedniük, hanem az ehhez külön fenyítésként járuló gyász kínjait is. És mindazt a megaláztatást, amit a teljesen hiábavaló tiltakozás okoz.
   A mindennapi életben iróniát vált ki – nálam legalábbis – az egymástól elválaszthatatlan alávetettség és ellenkezés. Mert több-kevesebb ideig csak lappangó, nem megvalósuló lehetőség. Mihelyt azonban időszerűvé lesz, kitör a káosz. Képtelen helyzetben találom magam, és lényegként élem meg. Nem bírok másra gondolni. Nincs más, csak a halál. Ezt mondom magamnak, ezt mondom másoknak a sírás roncsolt szavaival, csuklásával. Amíg elvont ez az állításom, távolságot tarthatok az általánosságával szemben. Rendszerezem, fajtáit, helyzeteit osztályozom. Mikor elsírom magamat, az általánost elárasztják a személyes traumák, felüti fejét a múlt, a halott és mégis élő, csak bennem továbbélő múlt, a tragikus gondolkodás helyett a tragikus érzés, elsodorva, maga alá temetve az iróniát, az öniróniát rám erőszakolva az alaktalan kifejezés uralmát, ezt az öngerjesztő expresszionizmust, melyet a zokogás vált ki, s amely a zokogást táplálja elidegenítő körforgásban. Önmagam szól belőlem, pedig tudom, akarom tudni, hogy nem én beszélek. Hiába ismerem a jelenség okát, szerkezetét, működését, attól az még előtörhet, tombolhat ellenőrizhetetlenül. Fittyet hányva mindenre, a hiány képzetére ráng, rángat, puhítja agyamat. Egy személyre, eseményre kulcsolódva egész életemet semmisnek kiáltja ki."
 
Részlet Az Otthonok (Jelenkor, Pécs, 2007) c. kötetből.
Megszólaló: 
Karátson Endre