A közép tágulása, Az autonómia kísértése

 

Mi hosszú, fásult szünetek után, múló kitartással és kevés hozzáértéssel próbáltuk megvédeni magunkat. Gyakran osztoztunk azokban a téves eszmékben, amelyek helyeslik az állam teljhatalmát. Gúnyolódunk mind a mai napig azokon a kormányválságokon, sajtóviharokon, felvonulásokon, sztrájkokon, polgári kezdeményezéseken, pártvitákon, amelyek a nyugati emberek szabadságát életben tartják.

      Nem hivatkozunk személyes jogaink védelmében, a bennünket érő visszaélések ellenében olyan-amilyen alkotmányunkra, törvényeinkre, emberi méltóságunkra. Túlságosan is szófogadóak voltunk, riadoztunk a kockázattól, nem hoztunk elég ésszerű áldozatot a szabadságunkért, hagytuk eszméletünkre telepedni azt a féligazságot, hogy hazudni és hajbókolni előnyös.

      Tömeg maradtunk, nem váltunk néppé, nem mondtuk a jogsértők szemébe, hogy mit gondolunk arról, amit művelnek. Hazafias erénynek tartottuk az állammal, a központi irányítással szembeni szolgalelkűséget.

      Tudományoskodó érvekkel csepültük az egyéni és a csoportérdek világos megfogalmazását mint közösségellenest, emiatt nem tudtunk közösséggé fejlődni. Kigúnyoltuk azt az elvet, hogy mindenkinek joga és kötelessége a maga és társai szabadságát mindenféle, a szabadsághoz méltó cselekedettel megvédeni.

      Forradalomról fecsegtünk, és elhittük, hogy a szabadságért ölni, hazudni, erőszakoskodni, másokat megütni, fenyegetni, börtönbe csukni kell. A szabadságért mindebből semmit sem kell csinálni. A szabadságért nem kell akasztani. Nehézfejűnek bizonyultunk, hogy ezt a kétszerkettő-igazságot megértsük. Ostobán szajkóztuk, hogy az elnyomás nem általában rossz, hanem csak akkor, ha nem ezt meg ezt, hanem azt meg azt nyomják el.

      Forradalmaink diktatúrákba torkolltak bele. Néha fellángoltunk, és akkor öltünk, majd ha levertek, behúztuk a nyakunkat. Vagy lapultunk, vagy lincseltünk. Csúnya kis választék.

 

(A hangfelvétel 2011 júniusában készült.)