Megszólalók, közreműködők
Megszólaló
a mestereknek
Úgy mentem át a fényes csarnokon —
a csarnokon dúdolva mentem át.
Sugárban dőlt be a reggeli nap,
kezemben teltvirágú orgonák.
Bárányt akartam venni. A húsok
élénkvöröse odacsábított
a hentespulthoz, ahol a csúszós májak,
nehéz marhaszívek halomban álltak,
a csipkefehér pacal és a bő,
nyálkásrózsaszín, dagadó tüdő
színkontrasztjában, s köztük, középre téve,
ott tekergett egy szinte karnyi vastag
marhagége.
Ámulva néztem őket,
a szíveket, a májakat, tüdőket —
lám, szépek így a szervek, épp kitépve,
elrendezve, felárazva, kitéve.
Tovább dúdoltam, hogy “tavaszi szél...”,
odébbléptem, húsvét van, a halott
feltámadott, az élet és az étel
egyformán szent, és ma semmi se csúnyább
a többinél —
szép a dióbél, szép a gomba,
szép a világító halomba
rakott narancs, a tavalyi alma,
a poros krumpli, püspöklila hagyma,
s a félbevágott káposzta cikája,
ahogy — lombos fa — ágait kitárja.
Átszellemülten ragyogtak a mézek
a polcokon, a paprikafüzérek
villogtak, és én a zsongó tömegben
“...vizet áraszt...”, dúdolva lépegettem.
*
És másnap a fényes ócskapiac.
Sütött, sütött a reggeli nap.
Nejlonponyván bronzszobrok álltak,
esernyőtartók, gipszlovak.
Teherautóról kínálták a bútort:
komódot, tükröt, szekretert,
a berakás itt-ott hiányzott,
vagy épp az üveg volt repedt —
nem nézhettem meg közelebbről:
az árus semmibe se vett.
Lézengő voltam, nem vevő. De
beljebb sűrültek a sorok,
tukmálták: nézzem meg, valódi,
ilyet, ennyiért, hol kapok?
Az árus-asszony egy cirádás,
nagy rézvázát kocogtatott.
Szőttesek, órák, porcelánok,
és Gallé-vázák — mind hamis —
patinás mozsár, hasas rézüst —
ez volna drága?! Dehogyis!
Nézzem meg jobban: jó lesz az még
tán a dédunokámnak is.
Nyilván ugyanezt mondta egykor
a sötétruhás nagymama,
mikor az ifjú háziasszonyt
beavatta titkaiba,
míg lenn az utcán nagy vidáman
masíroztak a katonák...
Kifényezett kitüntetések
őrzik a háborúk nyomát,
néhány megperzselt régi fénykép,
amit kiástak a romok alól —
úgy kavarogtak a tárgyak
mint fénykévében a por.
*
És harmadnap a temető.
A hosszú allé ragyogott,
álltak a fényben kőfehéren
beroskadt hátú angyalok,
a nehézkedés katonái,
tartották súlyos szárnyukat...
Márványkeresztet, bronzkoporsót
bizsergetett a déli nap.
A fákban őrjöngve keringett
a holtak erjedt vére, és
szárrá, virággá és levéllé
rendeződött az erjedés,
s az ágakon — halotti gyertyák?
győzelmi fáklyák ezrei!
és a zöldfényű katedrálist
roppant madárdal zengeti!
A feketerigó úgy fújta
hogy remegett az ág hegye,
teli torokkal gurgulázott,
hogy szinte megfulladt bele —
a friss lomb között itt is, ott is
énekeltek a madarak,
s a sírokon felmagzott fűből
kirobbant egy fácánkakas...
Az élet nálunk is erősebb,
zuhog, zuhog a déli nap,
előjön a reves sötétből,
lobot vet, lángol az anyag,
mert él, él, aki életbe halált,
halálba életet kever
— most tél van, csend, míg írom ezt —
húsvét volt, kétezer.
05feny.mp3
/ Letölt
Hangfájl