Mítosz és emlékezet

Márai Sándor, aki századunkkal volt egyidős, egész nemze­dékéből talán legélesebben élte át a modern próza egyik legiz­ galmasabb kérdését: hogyan szerezheti vissza önazonosságának tudatát a regény, miképp szakíthat eszközeivel, melyek sztereo­típiákká lettek, s megszokássá válva azt a hitet keltették a tudo­mányban és az olvasóban, hogy a kor változásaival adekvát for­manyelvet már csak a líra teremthet. A maga módján, a saját eszközeivel válaszolni próbált erre a kérdésre Szerb Antal is, az Utas és holdvilágban, amikor főhősét ráébreszti arra, hogy amit eszményképei, az Ulpius testvérek oly magától értetődő termé­szetességgel valósítottak meg, az számára már elérhetetlen. A lehetséges válasz közelében járt Hevesi András és Remenyik Zsigmond is, s egyik változatát megtalálta Tamási Áron, amikor Ábel történeteiben voltaképp mesével átszínezett, mítoszi ele­met is tartalmazó elbeszélő formát teremtett.
Sorsa úgy alakult, hogy Európa közegében szembesülhetett e kérdéssel, s hosszú ideig óvakodott a választól, kétségeket ér­zett magában, van-e elég tehetsége és ereje az élményei és ta­pasztalatai számára megfelelő regényformát teremteni. Egzisz­tenciálisan bizonyára nem volt könnyű szakítania a hagyomán­nyal és az otthonnal, ebben a vonatkozásban teljesen hiteles az Egy polgár vallomásaiönarcképe. Ugyanakkor mégis rákénysze­rült erre, mert a világháború következményei és a forradalmak kora rádöbbentették arra, hogy amit a Nyugatelkezdett, ezek között az új körülmények között nem, vagy csak nagyon nehe­zen folytatható. Aligha véletlen, hogy a harmincas évek küszö­bén az a gondolat is megkísértette, hogy hasonlóan gondolkodó barátaival egy ellenlapot adnak ki, a francia Marianne példájára. Ha választott példájukat híven követik, bizonyára nem lettek volna hűtlenek a Nyugat hagyományaihoz.  Elhatározásukat nem az ifjúkor újítási igénye vagy lázadó kedve diktálta, hanem a megújulás szükségszerűségének felismerése. Ám ez nem a ra­dikális szakítás vágyát erősítette bennük, s kivált épp őbenne, inkább belső kényszerből fakadt. Lázadás volt, de visszatérés is. Harc a prózaírói tunyaság és kényelem ellen, s visszatérés a ma­gyar irodalmi hagyományhoz, mely megszakadni látszott, s amelyet Márai szemében az a Krúdy jelképezett, aki fejjel emel­kedett ki a századvég ködlovagjai közül, s aki mindenkinél mé­lyebben érezte át, hogy korának nincsen szüksége „igazi iroda­lomra”.
Jól, talán kortársainál jobban ismerte Spengler jóslatát a nyu­gati világ alkonyáról. Kíváncsian, a rá jellemző iróniával szem­lélte azokat a szellemi kísérleteket, amelyek a romlandónak hitt kultúra megújítását, friss vérrel történő feltöltését célozták. Ellá­togatott a Bölcsesség Iskolájába, amelyet Keyserling Darmstadt-ban szervezett, azzal a célkitűzéssel, hogy részvevői újraéljék a korai görög bölcselet indításait, de a törekvést üres magamuto­gatásnak, terméketlen szellemi játszadozásnak látta. Testközel­ből élte át németek és franciák szellemi háborúját, amelyben egymást vádolták Európa romlásáért, de nem kötelezte el magát egyikük mellett sem, jóllehet eleinte inkább a német polgári tra­díció örökösének érezte magát, ami már csak azért is termé­szetes volt, mert a Frankfurter Zeitungban rendszeresen jelentke­ző Alexander Márai akár megbecsült német író is lehetett volna, Thomas Mann útjának folytatója.
Sorsának paradoxonát jelképezi, hogy ezekben az években semmi sem volt idegenebb tőle, mint az emigráns-sors. Lehan­goló képet rajzolt az Európa országútjain révetegen kóborló, gyökerüket vesztett magyar emigránsokról, akiket azonnal föl­ismerni vélt reménytelenségükről, fájdalmas magányukról. Ki­csit talán dramatizálta a nagy elhatározás pillanatát, amikor Móricz egyik könyve került a kezébe, s abban a percben megvi­lágosodott előtte, hogy vissza kell térnie.
Az Újság jelentette számára a kapcsolódási pontot, a polgári liberalizmus eszmevilága azt a lehetőségét, hogy módja lehet olyan hagyományt folytatnia, amely úgy talán sosem létezett, ahogyan ő átélte és ábrázolta, ám esélyei olykor felmerültek a magyar történelemben, s fejlődésünk tragikumaként sosem rá esett azok választása, akiknek módjukban lett volna dönteni a haladás kínálta alternatívák között. Visszatért, de még ekkor sem volt biztos benne, valóban prózaírói véna csörgedezik-e benne, vagy inkább az újságírás munkáját válassza. Az Istenek nyomában még inkább riporteri remeklés, igaz e figyelmes sze­mű utazó félelmes érzékenységgel látott bele a jövőbe is, amely majd az erőszakon, a hagyományok tagadásán alapszik. Az emigrációs létforma kietlenségét, gyökértelenségét, a szabadság félelmetes korlátjait ábrázolta az Idegen emberekbenamely azon­ban aligha segítette döntéshez abban a kérdésben, vajon regény­író legyen-e.
A választásban mégis regényei támogatták, a Bébi vagy az első szerelem és főként a Zendülők, amely igazi hazatalálását hozta. Nyugati tapasztalatai, a háború utáni Európa értékvesztése, a hagyományos emberi életértékek jelentőségének, magatartás­ alakító erejének csökkenése meggyőződésévé érlelte, hogy az írónak merőben új viszonyt kell kialakítania anyagával, olyan magatartást sugallva, melynek alapeleme a különbözés, a ha­gyományok védelme. Szomorúan kellett tapasztalnia párizsi évei során, hogy a művészek elnyomorodtak, az írás, az erkölcsi felelősségre ébresztő irodalom kevesek és kiválasztottak ügye lett, az arc nélküli tömegembert egy újfajta, iparosított művészet kerítette hatalmába. Az emberi érzések zavarát, az őrület elha­talmasodásának fájdalmas tudatát vetítette egyetlen sorsba a Bé­bi vagy az első szerelemben. Ám ez a regénye mégsem jelentett igazi áttörést, mert alig-alig különbözött a korban oly divatos freudista ihletettségű próza egyéb termékeitől. De már ebben a művében feltűnt, milyen bensőséges viszonyt alakított ki eszkö­zével, a nyelvvel, melynek hovatovább ugyanolyan szerelmese és művésze lett, mint kortársa és barátja, Kosztolányi. A Zendülők már igazi telitalálat volt, Márai mítoszteremtésé­nek első és rögtön sikeres dokumentuma. Ha e mítosz egyes ele­meit egységbe foglaljuk, mint ezt az író is tette, amikor 1988-ban A Garrenek műve címmel jelentette meg három korábbi regényét, a Zendülőket, aFéltékenyeket és a Sértődötteket; az első a nyitány, mely megzendíti az utóbbiak legfontosabb motívumait. E beve­zető részből ugyan hiányzik a rendnek és a biztonságnak az az eleme, amely oly szilárddá teszi a másik két alkotás világképét, ennek azonban az a magyarázata, hogy Márai tébolyult világot állított ábrázolása tengelyébe, amelyben megzavarodtak az ér­zések, rettegést és embertelenséget szült a szabadság, fellázad­tak a tárgyak, s átvette uralmát a bűn, amely még elbeszélői mo­dorán is otthagyta ujjnyomát, hiszen a Zendülők Márainak talán legexpresszívebb munkája.
A világba beszüremkedett és uralomra törő rossz Kosztolányi elbeszélő művészetének is alapeleme volt. A Zendülők legfonto­sabb előzménye alighanem azAranysárkány. A két író azonban merőben más tapasztalatokat szerzett a világban eluralkodó rossz természetéről. Kosztolányi kevésbé intenzív kapcsolatot alakított ki a bűnnel, ez magyarázza regénye negatív alakjainak és eszméinek kicsit vértelenebb voltát. A fiatalabb Márai ponto­san tudta, hogy mindez – valóság. Az ő lázadói azért választ­ják a különbözést, mert az események meggyőződésükké érlel­ték, hogy az apák elrontották a világot. Ebben a vonatkozásban neki nem voltak illúziói. Egyetlen menedéknek az irodalmat lát­ta, amely eszményeket őrizhet és adhat, s módja van olyan ideá­lis világot teremteni, melyben érintetlenek a tisztultabb emberi hagyományok. Bár sejtette, hogy a szeretetnek és a szabad­ságnak is korlátjai vannak, melyeket egyik legkedvesebb „hő­se”, Csutora ismer meg igazán, mégis úgy vélte: az európaiság tudata, a kaland mitizálása, az iróniával párosult önirónia ele­gendő védelmet adhat a művésznek. A magyar irodalomnak volt már egy merész hőse Esti Kornél személyében, aki bebizo­nyította, hogy a valóságot átkölthetjük, s függetlenedhetünk törvényeitől, ha azok akadályozzák a személyiség mozgását. E magatartás „elméletét” mégis Márai Sándor fejtette ki A szegé­nyek iskolájában. Természetesen a rá egyre inkább jellemző iró­niával. Első olvasásra igazat adhatunk felzaklatott kortársainak, akik a cinizmus vétségében marasztalták el. A jó és rossz termé­szetét feltáró fejtegetései azonban nyilvánvalóvá teszik azt az alapigazságot, hogy emberi mértékkel nem feltétlenül tisztáz­hatjuk az igazi értékek természetét. Egyes aforizmái pedig mint­ha a modern irodalom egyik kulcsfontosságú problémáját előle­geznék: elsők között ismerte fel, hogy a szavak nem egyértel­műek, véget ért a közmegegyezés, melynek alapján hajlandók voltunk hinni általánosan elfogadott kijelentések igazságában: „Ha a szegény azt mondja: 'élet', úgy az időnek záros tartamát óhajtja megjelölni, mondjuk néhány órát, reggeltől estig, vala­milyen rövid időt, amelyet életben kell eltöltenie, előre megha­tározott feltételek mellett. Mást ért a gazdag, ha azt mondja: 'élet' – utazást ért alatta, napfényt vagy árnyékot, amihez ép­pen kedve van, amit szeretne, amire vágyik. A szegény mindig valami reálisat ért alatta: azt, ami van. Ha két különböző nem­zetiségű szegény találkozik, rögtön megértik egymást a szegé­nyek nyelvének segítségével; megértik egymást, ha egyetlen szót sem szólnak, elég egy mozdulat, elég, ha összenéznek. El­képesztően összetanultak a világon a szegények. Ezt a rendőr­ségen is tudják, és szelíden feltűnés nélkül, de vigyáznak reájuk.”
Emlékezzünk csak Kosztolányi sokat emlegetett különbségte­ vésére a homo eticus és az erkölcs nevében folyvást erőszakos­ságokat elkövető homo moralis között. Ezt a különbséget Márai is mélyen átérezte. Mereven idegenkedett a hamis jelszavaktól, amelyek folytonosan a társadalmi igazságosság és egyenlőség megteremtését hangoztatták. A valóság az, mondja, hogy van­nak gazdagok és szegények, s lesznek is, anélkül, hogy erkölcsi világrendjük között átjárás volna lehetséges, mert az igazságta­lansággal szükségszerűen együtt jár az erkölcsök relativizálódása. („A szegények és a munkaadók viszonyát már az ókortól sa­játos, bűntudatra emlékeztető, lappangó feszültség jellemzi. A bűntudatot természetesen nem a munkaadók érzik, akiknek er­re semmi okuk sincs, hiszen ők azok, akik nagylelkűen halhatat­lan munkára fogják a lézengő emberiséget, hanem a szegények, akiknek rossz a lelkiismeretük, mert gyanítják, hogy nem dol­goznak eleget.”) Erkölcsi vonatkozásban egyetlen magatartást vél elfogadható­nak: a szívós, építő munkát, azt a tevékenységet, mely a patríci­usházak lakóit jellemezte az évek és évszázadok során, s amely­nek révén kialakult a polgári világrend.
E dolgos, napközben jó értelemben vett kenyérkereső munkát végző, majd utána a hatalmas üvegezett könyvszekrények év­százados bölcsességét megismerő és újraértelmező polgárt idéz­te vissza, pontosabban: teremtette meg az Egy polgár vallomásai­banUgyanolyan felfedezése volt ez, mint Illyésnek a Puszták népe.Márai annak bizonyosságát és tudatát erősítette értelmisé­gi kortársaiban, hogy nem kell lemondaniuk a liberális fejlődés álomképéről, mert a vidéki városokban, szinte észrevétlenül, de létezik az a szerves kultúra, melynek ők inkább fájdalmas hiá­nyát élték át, hogy van és volt egy értelmiségi réteg, mely böl­cseleti vonatkozásban is iskolázott, Európa nyelvét beszéli, s azt a reménységet élteti, hogy a nyugati világnak mégsem alkonyul be, hiszen ismerik az emberi lét egyik legnagyobb, önmagán túl­mutató értékét, a rendet. Az Egy polgár vallomásainaknagysága abban rejlik, hogy Európa iszonyú zűrzavarában a szellem meg­ingathatatlan nyugalmát példázta, a kultúra biztonságos táma­szát hirdette, s nyomatékosította azokat a szellemi értékeket, melyeket nem kezdhetett ki a háború zűrzavara, s nem árthat­tak nekik a művészetek újrarendeződési és hagyománytagadó irányzatai sem. Álom és valóság keveredett a könyv lapjain. Álom a polgárról, s az önmagát folyvást előrelendítő szellem valóságának bizonyossága. A korszak hazai irodalmának ural­kodó ízlésformája nem a Márai felmutatta értékek irányába mu­tatott, inkább kikezdte azok hitelét és érvényességét. Annál na­gyobb meglepetést és örömöt keltett a humanista eszményeket és hagyományokat vállaló írók között mesterségük, szemlélet­módjuk legitimációjának ilyen elhitető erejű képe, amely magá­nyos kísérleteiket visszakapcsolta a mind távolibbnak látszó eu­rópai kultúra hagyományaihoz.
Pedig Márai maga is mélyen átérezte e hagyomány veszélyez­tetett voltát. Személyes tanúja volt, amint a Sportpalastban meg­ szólalt a Hang, s a tömeg őrjöngő lelkesedéssel ünnepelte az új korszak Messiását. Nem kért ebből a megváltásból. Hannibal ante portas írta a komor figyelmeztetést egyik tárcája címéül. Senki sem bírálta nála élesebben ezekben az években a fasizmus gon­dolatvilágát, emberellenes voltát. A veszély megsokszorozta éberségét és azt a meggyőződését erősítette, hogy vissza kell húzódnia a „lövészárokba”, amelynek azonban kitartást és biz­tonságot adnak a polgári tradíciók. Cikkeinek és tárcáinak fon­tos eleme ekkoriban az „időpánik” fogalma. Érezte, hogy végé­hez közeledik a béke rövid korszaka. Mit tehetett a kérlelhetet­lenül tovasikló történelmi idő megállítására? A saját és a ve­szélyben lévő személyiség egyéni idejét elemezte inkább, hiszen ezt meg is állíthatta, hogy egy szeletében felmutassa a keresett bizonyosságot, a rendre és kitartásra épülő mítoszi világot. Egy­kor talán a boldogok szigete volt, de megjöttek az „idegenek”, hatalmukba kerítették a Várost, s ebben amegalázó, megpróbá­ló helyzetben kellett értékmentő küldetésüket teljesíteniük a Garreneknek.
Féltékenyek – mert erről a műről van szó – a magyar re­ gény fejlődésének fontos mozzanata. Benne oldotta föl legtelje­sebben írója a valóság és a fikció feszültségét. Thomas Manntól kölcsönözte formáló elvét, amelynek lényege a polgárság fejlő­désének és hanyatlásának látomása. Ez utóbbi kezdetét az „ide­genek” megjelenése jelenti, akik hatalmukba kerítik a jelképessé transzformált Várost, végpontját pedig Apa halála, a romlás kezdetének pillanata, amely már a Sértődöttekhez vezet. AFéltékenyeket a mitikus elem elmélyítése érdekében mindvégig bibliai utalások szövik át. Szentírási allúziókat kelt a névválasztással. Emmanuel: a hatalma teljében lévő pénzember a következő korszak „Megváltója”: Péternek jut a feladat, hogy „kősziklaként” őrizze a Garrenek hagyományát s vele a Város épségét, barátja; Ábel: a „hűséges”, aki a bűnben is őrzi a bűntelenség gyermeki állapotát, Josua csodálatos fuvolaszava pedig bepillantást enged az „ígéret földjére” (mert a zenének itt is hatalmas formáló ereje van, akárcsak Márai más könyveiben). A választott népet „idegenek” igázzák le, ám e nép szívósan őrzi hitét és küldetéstudatát, amely a Városhoz való tartozással egyenértékű. A „helytartó” a bűn inkarnációja. A rossz azonban legyőzhető a bűntelen korszak emlékeinek megőrzésével és fel­oldható a zene tisztaságával. Ezért szövi át a zenére való utalás és maga a zeneiség a Féltékenyek bonyolult szimbólumrendsze­rét, hogy utóbb szerkezeti elemmé váljék a Vendégjáték Bolzanóban lapjain. Zenei inspirációk érződnek a mű stílusában is: kör­mondatos szerkesztése, hasonlatai, kitérői és lassításai, ismétel­getései nemcsak képi világát dúsítják, hanem ritmikus lejtést is kölcsönöznek mondatainak.
A háború közelségének tudata azt a meggyőződést erősítette Máraiban, hogy az élet reménytelen. Részben Kosztolányi pél­dájára ő is a nagy sztoikusokhoz fordult vigaszért. Marcus Aureliusról drámát is akart írni. A Négy évszak futó feljegyzései kö­zött jó néhány szinte szóról-szóra rímel a római császár gondo­lataira. Márai is azt fejtegeti különféle változatokban: „Azt te­szem, ami kötelességem. A többi nem izgat, mert vagy élettelen, vagy értelmetlen, vagy tévelygő és még a maga útját sem isme­ri.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések, VI. 22.)
A lét veszélyeztetettségét hangulati átéléssel, jelképek sokasá­gával jelenítette meg. A menekülés útjának a beleélést vélte. En­ nek az ábrázolásmódnak rendkívül népszerű megvalósulása a Vendégjáték Bolzanóban című Casanova-regény, s mellette leg­ szebb könyve, a Szindbád hazamegy. Márai számára Krúdy alakja szimbolikus értelmű volt; annak példája, hogy az író érintetle­ nül őrizheti meg lelkében a világot, amelyből származott, s amelyet eltemetett a múló idő. Ösztönző példája volt elődje pró­ zájának sokat emlegetett zeneisége is. Krúdyról írta, de némi­ képp önmagára is jellemzően: „...olyan kép- és gondolatasszoci­ ációkra oktatja olvasóját, melyek zenei sarjadzással indítanak el a lélekben hangulati láncreakciókat”.
Krúdy regényvilágában érzékelte leginkább a „cselekmény mögött a mítoszt”, melynek megteremtésére a Féltékenyekben maga is eredményes kísérletet tett.
Kosztolányi mellett Krúdy Gyula volt talán legkedvesebb író­ja. (Hozzá második, véglegesnek szánt emigrációjában is hű ma­ radt. Beleérző, szép esszét írt róla például a Griff-Verlagnál megjelent Ál-Petőfi előszavául. Ezt a kapcsolatot és megértő be­ leérzését nemcsak Krúdyról szóló tanulmányai, hanem emigráci ós Naplói révén is rekonstruálni lehet.) A Szindbád hazamegy szellemidézés – mint ilyen kivételes stílushatást keltő alkotás –, s emellett két író bensőséges találkozásának ritka megvaló­sulása. A regénybeli Szindbád lelkében őrzi a régi világot, ren­delkezik azzal a Márai számára fontos képességgel, hogy füg­getlenedni tud a romlás képét mutató jelen valóságtól. Alakját ezért jelenítette meg annyi szeretettel, bölcs, könnyes humorral, megértéssel, azonosulással. Annak a „szerep”-nek, melyet egyre öntudatosabban élt meg s vallott a magáénak, a magányos atti­tűdnek, a tömegektől való elzárkózásnak, a köznapin való felül­emelkedésnek Krúdyban látta s mutatta meg előképét, egyszer­smind tragikus végű beteljesülését. A háború évei végleges el­zárkózást hoztak Márai életébe. Újságcikke ritkábban jelent meg, egyetlen reménye az maradt, hogy a polgári-liberális értékrend rendelkezik annyi erővel és tartalékkal, mely a háború után is életképessé teszi. Ennek bizonyságát kereste szülőváro­sában, Kassán, ahová visszalátogatott, s megírta „őrjáratát”, im­már a másodikat. Mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy az író, a művész mindig figyel, mindig rendelkezik a szellem éberségével, akár „napnyugaton”, akár Kassán érzékeli is a veszélyt. Második őrjárata világosan elárulja gondolkodásának egyes korlátait, melyek elsősorban elzárkózásból adódtak. Márai szá­mára a második világháború egyfajta politikai berendezkedés végét jelentette, a civilizáció addigi kereteinek felbomlását, s úgy értékelte, e civilizáció önmaga sírját ásta meg, amikor „gépies”, „unalmas” volt, és létmódjával igazolta azokat a szomorú jóslatokat, melyeket Bergyajev, Spengler, Ortega, Huizinga, Alexis Carrel és a Hamvas Béla által nagy beleérzéssel elemzett „válságirodalom” alkotói rögzítettek. Márai pontosan érzékelte a tényt: a világháborút imperialista érdekek robbantották ki.
Nem szűnt meg ostorozni a rövidlátó politikusokat, akik nem hagytak szabad teret a szellem mozgása számára. A megmaradás és a túlélés lehetőségeit kutatva a Kassai polgárokban a szívós, megalkuvás nélkül végzett józan hétköznapi tevékenység ideálképét, a „nemzetnevelés ügyében” írt Röpiratában pedig az individuum utópiáját rajzolta meg, a nevelés jelentőségét han­goztatva.
A háború kezdetén írt regényeiben is nyomon követhetők el­zárkózásának, eltökélten vállalt magányának következményei: Az igazi, A gyertyák csonkig égnek és a Sirályegyaránt beszűkült térben, megállított időben játszódik, szereplőik hatalmas párhu­zamos monológokban fejezik ki magukat, képtelenek kapcsola­tot teremteni egymással, valamennyien magukban hordozzák a lélek pusztulásának baljós tudatát, de ebből sosem tragédia fej­lődik, csak passzív várakozás, nyugtalan félelemérzés. (Az igazi később írt folytatása, a Judit... és az utóhang bizonyos mértékig ki­egészíti és módosítja Márai ekkori világszemléletéről kialakított képünket, mintha az öreg író rátalált volna a megbocsátás moz­dulatára.)
A kortárs kritika ettől az időszaktól számította Márai válsá­gát, s nem is ok nélkül. Ezekben az években tudatosodik Márai és a harmadik nemzedék korábban rokonságot is mutató irodal­mi ízlésének különbözősége: a fiatalabbak, felismerve a valóság­gal való intenzívebb kapcsolat szükséges voltát, mind türelmet­lenebbül sürgették, hogy magatartása bástyái mögül kilépve, szakítson mindinkább megkövesedni látszó modorával.
A háború utolsó éveiben több művén is dolgozott. Egziszten­ciális fenyegetettségének hónapjaiban is ezek befejezése foglal­koztatta. A legjelentősebb kétségtelenül a Napló, melynek kez­deményeit korábbi reflexiós alkotásaiban sejthetjük. Márai Nap­lója: a magányos lélek univerzuma, egy látszólag korlátlan belső világ feltérképezése. Csak felszínesen tart kapcsolatot a hétköz­napi lét tragédiáival, valójában az időtlenség állapotát akarja megőrizni, abban a meggyőződésben, hogy a valóság: „szemét­domb”, s a független írónak kora ellen kell bevégeznie „feladatát”.
Naplóban többször említett „vad és keserű világ” hű tükör­képei költeményei, melyek már a háború után jelentek meg Ver­seskönyvébegyűjtve. Nem a primer lírai tehetség megnyilatko­zásai, inkább drámai feljegyzések, melyek épp úgy a magatartás sebezhetőségéről árulkodnak, mint színműve, a Varázs. Belső fejlődése szempontjából fontosnak látszik A nővér című regénye, mely ugyan laza szerkesztésével és homályával szem­léletének bizonytalanságait sejteti, de a benne kifejtett eszmény, mely magatartása összefoglalását adja, amikor a belső tökélete­sedés jelentőségét hirdeti: arról árulkodik, hogy Márai a háború után is hitt a humanista ideálok visszaállításában.
Ám nyugat-európai útja döbbenetes élményt jelentett számá­ ra. Azt a fájdalmas tudatát erősítette, hogy a polgárság nem tudja megőrizni hajdani ideáljait. Már korábbi cikkeiben is fel­sejlett az a gondolat, hogy az anyagi jólét hatalmas fejlődése új kereteket teremt a társadalmi együttélés számára, s nagy kérdés volt számára, milyen lesz ebben a hajdani polgár szerepe, módja lesz-e teljesíteni kultúraőrző és -teremtő küldetését, amely Má­rai szemében erejét adta, a történelem alakító tényezőjévé tette. Hát még amikor látnia kellett a háború pusztításait s tapasztalnia a közönyt, érdektelenséget, a nyugati, semlegességükkel egzisztenciájukat, gazdagságukat megőrző polgárok földjén! Itt­honi tapasztalatai sem kecsegtették különösebb perspektívával. Addigi életkereteit megsemmisítette a háború. Megmaradt könyveit targoncán tolta új lakásába, mely nem sugározta már a kulturáltság nyugalmas egyensúlyát. Látnia kellett, hogy az új kor új erkölcsöket hoz, új világnézet kereteinek, eszményeinek kimunkálásán fáradozik, s eközben épp az a polgári liberaliz­mus lett a legveszélyeztetettebb, amelyet ő a fejlődés lendítőjének hitt. Már a háború előtt komoly bírálatok jelentek meg mű­veiről, s 1946-tól ezeknek hangja még keményebb, olykor szá­monkérő lett. Alighanem igaza volt, amikor mindebből azt a kö­vetkeztetést szűrte le, hogy az új kultúrpolitikának nincsen szüksége rá, s azokra az olvasókra sem, akik szerették, becsülték, közönségét alkották. Pedig kétségtelenül jelen volt az iro­dalmi életben. Perlekedő cikkek jelentek meg az írók hallgatásáról, ő azonban nem hallgatott, könyvei jelentek meg, köztük az  egyik legfontosabb, a Sértődöttek, amelyből – ha egyáltalán is­merték volna korábbi cikkeit – nem lett volna nehéz kiolvasni elkötelezetten humánus szemléletének folytonosságát. A háború alatt írt könyve azonban csonkán jelent meg, utolsó részét bezúzták. Ennek végső tanulsága, a művészet maradandóságának tudata nemcsak a Garrenek művét teljesítette be, hanem szem­léletének etikumát is igazolta.
Búcsúzott. Végigjárta kedves kiskocsmáit. Elsétált az antikvá­ riumokba, mintha a poros régi könyvekből akarta volna meg­ szerezni a bizonyosságot. Az jelentette számára az igazi fájdal­mat, hogy tudta: a búcsú végérvényes. És tudta azt is, hogy nemcsak saját személyes szabadságát nyeri meg elhatározásá­val, hanem barátságot kell kötnie egy merőben új érzelemmel is, melyet addig nem ismert: a félelemmel. A szabadság félelme a Föld, föld végszava, s második korszakának nyitó dallama. Nem attól kellett félnie, hogy gyökértelen, tétova emigráns lesz, egy azok közül, akikről annak idején írt. Hiszen Alexander Márai hajdan a német nyelvnek is igazi művésze volt, a Frankfurter Zeitungban megjelent írásai az idegen nyelvben teljesen ottho­nos író megnyilatkozásai. A magányt, a védekező befelé fordu­lást ugyancsak saját gyakorlatából ismerte. De hogyan marad­hat magyar író idegen környezetben? Megőrizheti-e s esetleg ki­teljesítheti-e azt a nemzettudatot, melyhez nem akart hűtlen len­ni, hiszen mesterei, Krúdy vagy Kosztolányi nem is engedték volna hűtlennek lennie? Ezekre a valóban félelmetes kérdésekre a műveivel, a műveiben válaszolt. Közvetlenül regényekkel, el­beszélésekkel, személyesebben – de sosem kilépve az irodalmi keretek közül – naplóiban. A kétféle műfaj szintézisét alkotta meg emigrációjának talán legteljesebb alkotásában, a Föld, föld­benA naplókról egyelőre nem alkothatunk teljes képet, hiszen a nyomtatásban megjelentek mellett alighanem rengeteg föl­jegyzése kéziratban maradt. Egyetlen olyan műfaja volt, melyet ritkábban gyakorolt ugyan, mégis benne jutott el a vallomás tel­jességéig: lírája, s abban is mindenek előtt a Halotti beszéd, amely életművének egyik csúcspontja. A végesség, az elmúlás, a nosz­talgia szomorkás színei közül a magyarságtudata, emlékeihez való hűsége ragyog felénk szépséggel. E versben mintha ekkori és későbbi naplójegyzeteinek adná tömör foglalatát, archaikus keretben, de abból kilépve a századvég baljós életérzését is elő­legezve. Ezt a komor, kétkedő alaphangot az idegenség fájdalmas tu­datával átszínezve foglalja epikus keretbe a Béke Ithakában és a San Gennaro vére. Odüsszeusznak a végzetes jóslat szerint fiai­nak kezétől kell elvesznie. A Béke Ithakában előadásából nem­csak e szomorú vég történetét ismerjük meg, hanem átélhetjük annak tragikumát is, hogy az irigy istenek magára hagyják a a küzdő és a leleményes embert, kiszolgáltatva őt a vak végzet­nek. Az ideáljaiért harcoló, azokat kereső magányos lénynek nincs és nem lehet további küldetése, végképp magára marad. Ki ne erezné ebben a történetben Márai személyes drámájának megfogalmazását? Az életében tudatosan vállalt és sok változat­ban epikává oldott szerepnek ez a végpontja. S ki ne gondolna a tömeg mentalitásától, befolyásolhatóságától mindenkor irtózó Márai korábban írt cikkeire és „őrjárataira”, miközben a San Gennaro vére évről évre megismétlődő „csodájának” lehet a ta­núja? Volt egy jelentékeny korszaka a világirodalomnak, amikor ez a csoda a művészet megmentésének és a művész menekülé­sének esélyét sejtette. De ebben az új világban már a csoda is de­valválódott, árucikk lett. A függetlenséget, a tisztán látás képes­ségét csak a magányban, a „kiválásban” birtokolhatjuk, erre ta­nít a regény titokzatos férfialakjának példája. Esendő, mégis erős lény, aki hajdani ideáljait elvesztve elveti életét is. Ám a ha­lál megszünteti egyedi voltunkat. A Rómában történt valami ha­lott császára már nem a nagy ember, hanem egy a többi közül, akiknek pedig ideálokat akart adni, míg törvénykezett. Aki él, az különbözni tud, mert függetlenül, szabadon gondolkodik, s ezáltal veszélyt hordoz, kikezdheti az erőszakot, kétkedővé te­heti mindazokat, akik ugyancsak gondolkodnak, hatálytalanít­hatja az ostobák törvényeit. Az érintetlen szellemet is veszélyez­teti ugyan az anarchia, mint ahogy az erkölcsöt kikezdi az erő­szak erkölcstelensége, mint ezt az Ítélet Canudosban sugallja, de amíg egyetlen igaz megmarad, mindig él a remény, rettegnek a pribékek. „Félős – gondolja az Erősítő hőse –, hogy amíg egyetlen ilyen ember él valahol, hiába sütjük roston, hiába főz­zük olajba, törjük kerékbe a többit. Ezt nem tudtam elébb. Úgy tanultam: a Szent mindennél fontosabb: legyen Egy Akol és Egy Pásztor. De aztán rám sújtott, mint a villámcsapás, a félelmes gyanú, hogy egy ember lehet több, mint egy akol.”
A lélek a függetlenség ígéretét sejti, a tömegideál visszautasí­tásának és tagadásának egyetlen terepe. A Judit... és az utóhang nem egyszerűen Az igazifolytatása és befejezése. A regény fér­fialakja lelkében érintetlenül őrzi a múltat, beteljesedett rajta a Féltékenyek jóslata: a „másik világ” szálait sosem téphetjük el. A radikális szakításnak egyik módja, hogy meghalni indu­lunk, mint Judit. De van egy másik módja is – az árulás.
Naplóinak bizonysága szerint is rendkívüli mértékben foglal­koztatta Márait az eszmények megtagadásának oka, s az áruló, aki vagy tehetsége hiányait pótolja tettével, vagy gyenge ember, vagy aljas, számításból cselekvő. A Harminc ezüstpénz „árkádiai tájra”, „nyugtalan földre” vezet, ahol Júdás kiszolgáltatta Jézust az erőszaknak. Márai Júdását nem egy bizonytalan, de győzel­mes jövőkép kapcsolja a Mesterhez, mint a többi tanítványt, akik abban reménykedtek, hogy itt, a földön állítja helyre Isten országát. Mélyebb és elemibb kettejük viszonya. A világnak mindig szüksége van árulókra, akik cserbenhagyják az igazat. A kiválasztott pedig, aki mindent tud, s ismeri a részvét erényét, e tudása birtokában végtelenül szomorú. A világ örök körforgá­sában újra meg újra jönnek az igazak és elárulóik. A folyamat a kezdettől a végig tart. Az emberiségnek nemcsak Jézusra van szüksége, hanem Júdásra is, mert a kezdet kezdetétől birtokol­juk a jót, de megront a bűn, a rossz. A Harminc ezüstpénz a be­rekesztésben visszatér azErősítőbenmegfogalmazott igazság­hoz: amíg egyetlen érintetlen szellem él, fennáll a „veszély”. „A Tiszta Törvény ellen fellázadt egy ember” – gondolja messze Kilikiában Saul. Elmegy, hogy felajánlja a szolgálatait a főpap­nak. „Megkeresi és kézre adja mindazokat, akiket egy rendbon­tó hűtlenségre csábított.” Mi azonban tudjuk, Saulból Pál lesz, az árulóból igaz. A lehetőség mindenki előtt nyitva áll, mondja Márai, s a regényírónak ez a végső gesztusa mintha a megbocsátás szellemét hozná, olyan mozdulat, mely oldja szerepe el­tökéltségét és magányát. AzEgy úr Velencéből egyik szereplője az emlékekről, mint a bé­késebb, teljesebb világból érkező fényjelekről beszél. Emlék és valóság feszültségét ábrázolják a kintiNaplók.Ezek lapjain tárul fel az író belső élete; szorongó, mégis higgadtan eszmélkedő magányos férfi számkivetettetésének szorongató és dacos emlékezete. Regényeiben szüntelenül azzal a kérdéssel vívódott, füg­getlenedni lehet-e a történelmi időtől, kialakíthat-e az író független, személyes időt, s olyan fiktív teret, amelyben a hősök nem a földön élnek, hanem egy lábbal afölött. A Napló a bizony­sága: a kísérlet kudarcot vallott. Nem függetlenedhetünk telje­sen környezetünktől, s ez a tudat annál fájdalmasabban érinti, minél mélyebben éli át, hogy nem új hazába került, hanem elve­szítette otthonát, és azt a világban soha és sehol nem lelheti fel ismét.
„Aki azt hiszi, hogy otthon marad a mocsárban és így is meg tudja őrizni szelleme függetlenségét: téved.” Ezt az önigazolás­nak szánt megállapítást az a mind tragikusabb felismerése el­lenpontozza, hogy a világnak nincsen olyan pontja, amely ne la­posodott volna el. Maradnak az emlékek, a magyar kultúrához való tartozás tudata, Babits, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, akik e szerves és naggyá lett kultúra igazi letéteményesei szemében. A független személyiség csak a könyvekben, a művészetben talál­hatja meg hazáját. Nem véletlen, hogy újra meg újra könyvek, írók, olvasmányok bukkannak fel a Napló lapjain. A külső ese­mények alig-alig érdekesek, annál izgalmasabb mindaz, ami az író belvilágában történik, ahogy hajdani önmagával szembesül, aforisztikus tömörséggel mondja el véleményét jó és rossz mű­vekről, magatartásának és szerepének rokonait nyomozza a vi­lágirodalomban, akik hozzá hasonlóan függetlenedni tudtak a tömeg-ízléstől, s ezt ki is merték mondani, mint Horatius, vagy a maguk teremtette, öntörvényű világ mély átélésével tagadták a tömeg törvényeit, mint kedves Krúdyja tette.
„Nincs más haza, csak az anyanyelv” – mondja egy helyen. Az alkotás maradandóságában, a magas művészet példaadó voltában bizakodó, elődei buzdító kézszorítását még öregségé­ ben is érzékelő író vallomása ez, aki már régen tudta, hogy a nyelv maga is bemocskolódhat, ha hazugok beszélik, s a szavak elveszíthetik értelmüket, ha rossz cél érdekében mondjuk ki őket, mégis abban a meggyőződésben élt, dolgozott, hogy van­nak a nyelvnek, a szónak olyan halhatatlan mesterei, akiktől nemcsak igazat szólni tanulhatunk meg, hanem magatartásunk kialakításában és megszilárdításában is segítségünkre vannak. „...elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk” – írta 1950-ben a Halotti beszédben. Talán nem sejtette akkor, hogy vé­gig kell élnie és szenvednie ezt a folyamatot. Kiszolgáltatottan, nyomorúságosán, egyedül tengette napjait. Ám a végzetes pisz­tolylövés mégis tragikusan váratlan volt. A Garrenek művét, a Várost elmossa az idő, Péter sem lesz kőszikla, Emmanuel is megérti majd, hogy a pénz nem mindenható. A művészet azon­ban megmarad, mert megőrzik a hűségesek, akik gyengeségeik­kel, tévedéseikkel, drámájukkal is a katharzist hozzák el szá­munkra.