Márai Sándor, aki századunkkal volt egyidős, egész nemzedékéből talán legélesebben élte át a modern próza egyik legiz galmasabb kérdését: hogyan szerezheti vissza önazonosságának tudatát a regény, miképp szakíthat eszközeivel, melyek sztereotípiákká lettek, s megszokássá válva azt a hitet keltették a tudományban és az olvasóban, hogy a kor változásaival adekvát formanyelvet már csak a líra teremthet. A maga módján, a saját eszközeivel válaszolni próbált erre a kérdésre Szerb Antal is, az Utas és holdvilágban, amikor főhősét ráébreszti arra, hogy amit eszményképei, az Ulpius testvérek oly magától értetődő természetességgel valósítottak meg, az számára már elérhetetlen. A lehetséges válasz közelében járt Hevesi András és Remenyik Zsigmond is, s egyik változatát megtalálta Tamási Áron, amikor Ábel történeteiben voltaképp mesével átszínezett, mítoszi elemet is tartalmazó elbeszélő formát teremtett.
Sorsa úgy alakult, hogy Európa közegében szembesülhetett e kérdéssel, s hosszú ideig óvakodott a választól, kétségeket érzett magában, van-e elég tehetsége és ereje az élményei és tapasztalatai számára megfelelő regényformát teremteni. Egzisztenciálisan bizonyára nem volt könnyű szakítania a hagyománnyal és az otthonnal, ebben a vonatkozásban teljesen hiteles az Egy polgár vallomásaiönarcképe. Ugyanakkor mégis rákényszerült erre, mert a világháború következményei és a forradalmak kora rádöbbentették arra, hogy amit a Nyugatelkezdett, ezek között az új körülmények között nem, vagy csak nagyon nehezen folytatható. Aligha véletlen, hogy a harmincas évek küszöbén az a gondolat is megkísértette, hogy hasonlóan gondolkodó barátaival egy ellenlapot adnak ki, a francia Marianne példájára. Ha választott példájukat híven követik, bizonyára nem lettek volna hűtlenek a Nyugat hagyományaihoz. Elhatározásukat nem az ifjúkor újítási igénye vagy lázadó kedve diktálta, hanem a megújulás szükségszerűségének felismerése. Ám ez nem a radikális szakítás vágyát erősítette bennük, s kivált épp őbenne, inkább belső kényszerből fakadt. Lázadás volt, de visszatérés is. Harc a prózaírói tunyaság és kényelem ellen, s visszatérés a magyar irodalmi hagyományhoz, mely megszakadni látszott, s amelyet Márai szemében az a Krúdy jelképezett, aki fejjel emelkedett ki a századvég ködlovagjai közül, s aki mindenkinél mélyebben érezte át, hogy korának nincsen szüksége „igazi irodalomra”.
Jól, talán kortársainál jobban ismerte Spengler jóslatát a nyugati világ alkonyáról. Kíváncsian, a rá jellemző iróniával szemlélte azokat a szellemi kísérleteket, amelyek a romlandónak hitt kultúra megújítását, friss vérrel történő feltöltését célozták. Ellátogatott a Bölcsesség Iskolájába, amelyet Keyserling Darmstadt-ban szervezett, azzal a célkitűzéssel, hogy részvevői újraéljék a korai görög bölcselet indításait, de a törekvést üres magamutogatásnak, terméketlen szellemi játszadozásnak látta. Testközelből élte át németek és franciák szellemi háborúját, amelyben egymást vádolták Európa romlásáért, de nem kötelezte el magát egyikük mellett sem, jóllehet eleinte inkább a német polgári tradíció örökösének érezte magát, ami már csak azért is természetes volt, mert a Frankfurter Zeitungban rendszeresen jelentkező Alexander Márai akár megbecsült német író is lehetett volna, Thomas Mann útjának folytatója.
Sorsának paradoxonát jelképezi, hogy ezekben az években semmi sem volt idegenebb tőle, mint az emigráns-sors. Lehangoló képet rajzolt az Európa országútjain révetegen kóborló, gyökerüket vesztett magyar emigránsokról, akiket azonnal fölismerni vélt reménytelenségükről, fájdalmas magányukról. Kicsit talán dramatizálta a nagy elhatározás pillanatát, amikor Móricz egyik könyve került a kezébe, s abban a percben megvilágosodott előtte, hogy vissza kell térnie.
Az Újság jelentette számára a kapcsolódási pontot, a polgári liberalizmus eszmevilága azt a lehetőségét, hogy módja lehet olyan hagyományt folytatnia, amely úgy talán sosem létezett, ahogyan ő átélte és ábrázolta, ám esélyei olykor felmerültek a magyar történelemben, s fejlődésünk tragikumaként sosem rá esett azok választása, akiknek módjukban lett volna dönteni a haladás kínálta alternatívák között. Visszatért, de még ekkor sem volt biztos benne, valóban prózaírói véna csörgedezik-e benne, vagy inkább az újságírás munkáját válassza. Az Istenek nyomában még inkább riporteri remeklés, igaz e figyelmes szemű utazó félelmes érzékenységgel látott bele a jövőbe is, amely majd az erőszakon, a hagyományok tagadásán alapszik. Az emigrációs létforma kietlenségét, gyökértelenségét, a szabadság félelmetes korlátjait ábrázolta az Idegen emberekben, amely azonban aligha segítette döntéshez abban a kérdésben, vajon regényíró legyen-e.
A választásban mégis regényei támogatták, a Bébi vagy az első szerelem és főként a Zendülők, amely igazi hazatalálását hozta. Nyugati tapasztalatai, a háború utáni Európa értékvesztése, a hagyományos emberi életértékek jelentőségének, magatartás alakító erejének csökkenése meggyőződésévé érlelte, hogy az írónak merőben új viszonyt kell kialakítania anyagával, olyan magatartást sugallva, melynek alapeleme a különbözés, a hagyományok védelme. Szomorúan kellett tapasztalnia párizsi évei során, hogy a művészek elnyomorodtak, az írás, az erkölcsi felelősségre ébresztő irodalom kevesek és kiválasztottak ügye lett, az arc nélküli tömegembert egy újfajta, iparosított művészet kerítette hatalmába. Az emberi érzések zavarát, az őrület elhatalmasodásának fájdalmas tudatát vetítette egyetlen sorsba a Bébi vagy az első szerelemben. Ám ez a regénye mégsem jelentett igazi áttörést, mert alig-alig különbözött a korban oly divatos freudista ihletettségű próza egyéb termékeitől. De már ebben a művében feltűnt, milyen bensőséges viszonyt alakított ki eszközével, a nyelvvel, melynek hovatovább ugyanolyan szerelmese és művésze lett, mint kortársa és barátja, Kosztolányi. A Zendülők már igazi telitalálat volt, Márai mítoszteremtésének első és rögtön sikeres dokumentuma. Ha e mítosz egyes elemeit egységbe foglaljuk, mint ezt az író is tette, amikor 1988-ban A Garrenek műve címmel jelentette meg három korábbi regényét, a Zendülőket, aFéltékenyeket és a Sértődötteket; az első a nyitány, mely megzendíti az utóbbiak legfontosabb motívumait. E bevezető részből ugyan hiányzik a rendnek és a biztonságnak az az eleme, amely oly szilárddá teszi a másik két alkotás világképét, ennek azonban az a magyarázata, hogy Márai tébolyult világot állított ábrázolása tengelyébe, amelyben megzavarodtak az érzések, rettegést és embertelenséget szült a szabadság, fellázadtak a tárgyak, s átvette uralmát a bűn, amely még elbeszélői modorán is otthagyta ujjnyomát, hiszen a Zendülők Márainak talán legexpresszívebb munkája.
A világba beszüremkedett és uralomra törő rossz Kosztolányi elbeszélő művészetének is alapeleme volt. A Zendülők legfontosabb előzménye alighanem azAranysárkány. A két író azonban merőben más tapasztalatokat szerzett a világban eluralkodó rossz természetéről. Kosztolányi kevésbé intenzív kapcsolatot alakított ki a bűnnel, ez magyarázza regénye negatív alakjainak és eszméinek kicsit vértelenebb voltát. A fiatalabb Márai pontosan tudta, hogy mindez – valóság. Az ő lázadói azért választják a különbözést, mert az események meggyőződésükké érlelték, hogy az apák elrontották a világot. Ebben a vonatkozásban neki nem voltak illúziói. Egyetlen menedéknek az irodalmat látta, amely eszményeket őrizhet és adhat, s módja van olyan ideális világot teremteni, melyben érintetlenek a tisztultabb emberi hagyományok. Bár sejtette, hogy a szeretetnek és a szabadságnak is korlátjai vannak, melyeket egyik legkedvesebb „hőse”, Csutora ismer meg igazán, mégis úgy vélte: az európaiság tudata, a kaland mitizálása, az iróniával párosult önirónia elegendő védelmet adhat a művésznek. A magyar irodalomnak volt már egy merész hőse Esti Kornél személyében, aki bebizonyította, hogy a valóságot átkölthetjük, s függetlenedhetünk törvényeitől, ha azok akadályozzák a személyiség mozgását. E magatartás „elméletét” mégis Márai Sándor fejtette ki A szegények iskolájában. Természetesen a rá egyre inkább jellemző iróniával. Első olvasásra igazat adhatunk felzaklatott kortársainak, akik a cinizmus vétségében marasztalták el. A jó és rossz természetét feltáró fejtegetései azonban nyilvánvalóvá teszik azt az alapigazságot, hogy emberi mértékkel nem feltétlenül tisztázhatjuk az igazi értékek természetét. Egyes aforizmái pedig mintha a modern irodalom egyik kulcsfontosságú problémáját előlegeznék: elsők között ismerte fel, hogy a szavak nem egyértelműek, véget ért a közmegegyezés, melynek alapján hajlandók voltunk hinni általánosan elfogadott kijelentések igazságában: „Ha a szegény azt mondja: 'élet', úgy az időnek záros tartamát óhajtja megjelölni, mondjuk néhány órát, reggeltől estig, valamilyen rövid időt, amelyet életben kell eltöltenie, előre meghatározott feltételek mellett. Mást ért a gazdag, ha azt mondja: 'élet' – utazást ért alatta, napfényt vagy árnyékot, amihez éppen kedve van, amit szeretne, amire vágyik. A szegény mindig valami reálisat ért alatta: azt, ami van. Ha két különböző nemzetiségű szegény találkozik, rögtön megértik egymást a szegények nyelvének segítségével; megértik egymást, ha egyetlen szót sem szólnak, elég egy mozdulat, elég, ha összenéznek. Elképesztően összetanultak a világon a szegények. Ezt a rendőrségen is tudják, és szelíden feltűnés nélkül, de vigyáznak reájuk.”
Emlékezzünk csak Kosztolányi sokat emlegetett különbségte vésére a homo eticus és az erkölcs nevében folyvást erőszakosságokat elkövető homo moralis között. Ezt a különbséget Márai is mélyen átérezte. Mereven idegenkedett a hamis jelszavaktól, amelyek folytonosan a társadalmi igazságosság és egyenlőség megteremtését hangoztatták. A valóság az, mondja, hogy vannak gazdagok és szegények, s lesznek is, anélkül, hogy erkölcsi világrendjük között átjárás volna lehetséges, mert az igazságtalansággal szükségszerűen együtt jár az erkölcsök relativizálódása. („A szegények és a munkaadók viszonyát már az ókortól sajátos, bűntudatra emlékeztető, lappangó feszültség jellemzi. A bűntudatot természetesen nem a munkaadók érzik, akiknek erre semmi okuk sincs, hiszen ők azok, akik nagylelkűen halhatatlan munkára fogják a lézengő emberiséget, hanem a szegények, akiknek rossz a lelkiismeretük, mert gyanítják, hogy nem dolgoznak eleget.”) Erkölcsi vonatkozásban egyetlen magatartást vél elfogadhatónak: a szívós, építő munkát, azt a tevékenységet, mely a patríciusházak lakóit jellemezte az évek és évszázadok során, s amelynek révén kialakult a polgári világrend.
E dolgos, napközben jó értelemben vett kenyérkereső munkát végző, majd utána a hatalmas üvegezett könyvszekrények évszázados bölcsességét megismerő és újraértelmező polgárt idézte vissza, pontosabban: teremtette meg az Egy polgár vallomásaiban. Ugyanolyan felfedezése volt ez, mint Illyésnek a Puszták népe.Márai annak bizonyosságát és tudatát erősítette értelmiségi kortársaiban, hogy nem kell lemondaniuk a liberális fejlődés álomképéről, mert a vidéki városokban, szinte észrevétlenül, de létezik az a szerves kultúra, melynek ők inkább fájdalmas hiányát élték át, hogy van és volt egy értelmiségi réteg, mely bölcseleti vonatkozásban is iskolázott, Európa nyelvét beszéli, s azt a reménységet élteti, hogy a nyugati világnak mégsem alkonyul be, hiszen ismerik az emberi lét egyik legnagyobb, önmagán túlmutató értékét, a rendet. Az Egy polgár vallomásainaknagysága abban rejlik, hogy Európa iszonyú zűrzavarában a szellem megingathatatlan nyugalmát példázta, a kultúra biztonságos támaszát hirdette, s nyomatékosította azokat a szellemi értékeket, melyeket nem kezdhetett ki a háború zűrzavara, s nem árthattak nekik a művészetek újrarendeződési és hagyománytagadó irányzatai sem. Álom és valóság keveredett a könyv lapjain. Álom a polgárról, s az önmagát folyvást előrelendítő szellem valóságának bizonyossága. A korszak hazai irodalmának uralkodó ízlésformája nem a Márai felmutatta értékek irányába mutatott, inkább kikezdte azok hitelét és érvényességét. Annál nagyobb meglepetést és örömöt keltett a humanista eszményeket és hagyományokat vállaló írók között mesterségük, szemléletmódjuk legitimációjának ilyen elhitető erejű képe, amely magányos kísérleteiket visszakapcsolta a mind távolibbnak látszó európai kultúra hagyományaihoz.
Pedig Márai maga is mélyen átérezte e hagyomány veszélyeztetett voltát. Személyes tanúja volt, amint a Sportpalastban meg szólalt a Hang, s a tömeg őrjöngő lelkesedéssel ünnepelte az új korszak Messiását. Nem kért ebből a megváltásból. Hannibal ante portas írta a komor figyelmeztetést egyik tárcája címéül. Senki sem bírálta nála élesebben ezekben az években a fasizmus gondolatvilágát, emberellenes voltát. A veszély megsokszorozta éberségét és azt a meggyőződését erősítette, hogy vissza kell húzódnia a „lövészárokba”, amelynek azonban kitartást és biztonságot adnak a polgári tradíciók. Cikkeinek és tárcáinak fontos eleme ekkoriban az „időpánik” fogalma. Érezte, hogy végéhez közeledik a béke rövid korszaka. Mit tehetett a kérlelhetetlenül tovasikló történelmi idő megállítására? A saját és a veszélyben lévő személyiség egyéni idejét elemezte inkább, hiszen ezt meg is állíthatta, hogy egy szeletében felmutassa a keresett bizonyosságot, a rendre és kitartásra épülő mítoszi világot. Egykor talán a boldogok szigete volt, de megjöttek az „idegenek”, hatalmukba kerítették a Várost, s ebben amegalázó, megpróbáló helyzetben kellett értékmentő küldetésüket teljesíteniük a Garreneknek.
A Féltékenyek – mert erről a műről van szó – a magyar re gény fejlődésének fontos mozzanata. Benne oldotta föl legteljesebben írója a valóság és a fikció feszültségét. Thomas Manntól kölcsönözte formáló elvét, amelynek lényege a polgárság fejlődésének és hanyatlásának látomása. Ez utóbbi kezdetét az „idegenek” megjelenése jelenti, akik hatalmukba kerítik a jelképessé transzformált Várost, végpontját pedig Apa halála, a romlás kezdetének pillanata, amely már a Sértődöttekhez vezet. AFéltékenyeket a mitikus elem elmélyítése érdekében mindvégig bibliai utalások szövik át. Szentírási allúziókat kelt a névválasztással. Emmanuel: a hatalma teljében lévő pénzember a következő korszak „Megváltója”: Péternek jut a feladat, hogy „kősziklaként” őrizze a Garrenek hagyományát s vele a Város épségét, barátja; Ábel: a „hűséges”, aki a bűnben is őrzi a bűntelenség gyermeki állapotát, Josua csodálatos fuvolaszava pedig bepillantást enged az „ígéret földjére” (mert a zenének itt is hatalmas formáló ereje van, akárcsak Márai más könyveiben). A választott népet „idegenek” igázzák le, ám e nép szívósan őrzi hitét és küldetéstudatát, amely a Városhoz való tartozással egyenértékű. A „helytartó” a bűn inkarnációja. A rossz azonban legyőzhető a bűntelen korszak emlékeinek megőrzésével és feloldható a zene tisztaságával. Ezért szövi át a zenére való utalás és maga a zeneiség a Féltékenyek bonyolult szimbólumrendszerét, hogy utóbb szerkezeti elemmé váljék a Vendégjáték Bolzanóban lapjain. Zenei inspirációk érződnek a mű stílusában is: körmondatos szerkesztése, hasonlatai, kitérői és lassításai, ismételgetései nemcsak képi világát dúsítják, hanem ritmikus lejtést is kölcsönöznek mondatainak.
A háború közelségének tudata azt a meggyőződést erősítette Máraiban, hogy az élet reménytelen. Részben Kosztolányi példájára ő is a nagy sztoikusokhoz fordult vigaszért. Marcus Aureliusról drámát is akart írni. A Négy évszak futó feljegyzései között jó néhány szinte szóról-szóra rímel a római császár gondolataira. Márai is azt fejtegeti különféle változatokban: „Azt teszem, ami kötelességem. A többi nem izgat, mert vagy élettelen, vagy értelmetlen, vagy tévelygő és még a maga útját sem ismeri.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések, VI. 22.)
A lét veszélyeztetettségét hangulati átéléssel, jelképek sokaságával jelenítette meg. A menekülés útjának a beleélést vélte. En nek az ábrázolásmódnak rendkívül népszerű megvalósulása a Vendégjáték Bolzanóban című Casanova-regény, s mellette leg szebb könyve, a Szindbád hazamegy. Márai számára Krúdy alakja szimbolikus értelmű volt; annak példája, hogy az író érintetle nül őrizheti meg lelkében a világot, amelyből származott, s amelyet eltemetett a múló idő. Ösztönző példája volt elődje pró zájának sokat emlegetett zeneisége is. Krúdyról írta, de némi képp önmagára is jellemzően: „...olyan kép- és gondolatasszoci ációkra oktatja olvasóját, melyek zenei sarjadzással indítanak el a lélekben hangulati láncreakciókat”.
Krúdy regényvilágában érzékelte leginkább a „cselekmény mögött a mítoszt”, melynek megteremtésére a Féltékenyekben maga is eredményes kísérletet tett.
Kosztolányi mellett Krúdy Gyula volt talán legkedvesebb írója. (Hozzá második, véglegesnek szánt emigrációjában is hű ma radt. Beleérző, szép esszét írt róla például a Griff-Verlagnál megjelent Ál-Petőfi előszavául. Ezt a kapcsolatot és megértő be leérzését nemcsak Krúdyról szóló tanulmányai, hanem emigráci ós Naplói révén is rekonstruálni lehet.) A Szindbád hazamegy szellemidézés – mint ilyen kivételes stílushatást keltő alkotás –, s emellett két író bensőséges találkozásának ritka megvalósulása. A regénybeli Szindbád lelkében őrzi a régi világot, rendelkezik azzal a Márai számára fontos képességgel, hogy függetlenedni tud a romlás képét mutató jelen valóságtól. Alakját ezért jelenítette meg annyi szeretettel, bölcs, könnyes humorral, megértéssel, azonosulással. Annak a „szerep”-nek, melyet egyre öntudatosabban élt meg s vallott a magáénak, a magányos attitűdnek, a tömegektől való elzárkózásnak, a köznapin való felülemelkedésnek Krúdyban látta s mutatta meg előképét, egyszersmind tragikus végű beteljesülését. A háború évei végleges elzárkózást hoztak Márai életébe. Újságcikke ritkábban jelent meg, egyetlen reménye az maradt, hogy a polgári-liberális értékrend rendelkezik annyi erővel és tartalékkal, mely a háború után is életképessé teszi. Ennek bizonyságát kereste szülővárosában, Kassán, ahová visszalátogatott, s megírta „őrjáratát”, immár a másodikat. Mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy az író, a művész mindig figyel, mindig rendelkezik a szellem éberségével, akár „napnyugaton”, akár Kassán érzékeli is a veszélyt. Második őrjárata világosan elárulja gondolkodásának egyes korlátait, melyek elsősorban elzárkózásból adódtak. Márai számára a második világháború egyfajta politikai berendezkedés végét jelentette, a civilizáció addigi kereteinek felbomlását, s úgy értékelte, e civilizáció önmaga sírját ásta meg, amikor „gépies”, „unalmas” volt, és létmódjával igazolta azokat a szomorú jóslatokat, melyeket Bergyajev, Spengler, Ortega, Huizinga, Alexis Carrel és a Hamvas Béla által nagy beleérzéssel elemzett „válságirodalom” alkotói rögzítettek. Márai pontosan érzékelte a tényt: a világháborút imperialista érdekek robbantották ki.
Nem szűnt meg ostorozni a rövidlátó politikusokat, akik nem hagytak szabad teret a szellem mozgása számára. A megmaradás és a túlélés lehetőségeit kutatva a Kassai polgárokban a szívós, megalkuvás nélkül végzett józan hétköznapi tevékenység ideálképét, a „nemzetnevelés ügyében” írt Röpiratában pedig az individuum utópiáját rajzolta meg, a nevelés jelentőségét hangoztatva.
Nem szűnt meg ostorozni a rövidlátó politikusokat, akik nem hagytak szabad teret a szellem mozgása számára. A megmaradás és a túlélés lehetőségeit kutatva a Kassai polgárokban a szívós, megalkuvás nélkül végzett józan hétköznapi tevékenység ideálképét, a „nemzetnevelés ügyében” írt Röpiratában pedig az individuum utópiáját rajzolta meg, a nevelés jelentőségét hangoztatva.
A háború kezdetén írt regényeiben is nyomon követhetők elzárkózásának, eltökélten vállalt magányának következményei: Az igazi, A gyertyák csonkig égnek és a Sirályegyaránt beszűkült térben, megállított időben játszódik, szereplőik hatalmas párhuzamos monológokban fejezik ki magukat, képtelenek kapcsolatot teremteni egymással, valamennyien magukban hordozzák a lélek pusztulásának baljós tudatát, de ebből sosem tragédia fejlődik, csak passzív várakozás, nyugtalan félelemérzés. (Az igazi később írt folytatása, a Judit... és az utóhang bizonyos mértékig kiegészíti és módosítja Márai ekkori világszemléletéről kialakított képünket, mintha az öreg író rátalált volna a megbocsátás mozdulatára.)
A kortárs kritika ettől az időszaktól számította Márai válságát, s nem is ok nélkül. Ezekben az években tudatosodik Márai és a harmadik nemzedék korábban rokonságot is mutató irodalmi ízlésének különbözősége: a fiatalabbak, felismerve a valósággal való intenzívebb kapcsolat szükséges voltát, mind türelmetlenebbül sürgették, hogy magatartása bástyái mögül kilépve, szakítson mindinkább megkövesedni látszó modorával.
A háború utolsó éveiben több művén is dolgozott. Egzisztenciális fenyegetettségének hónapjaiban is ezek befejezése foglalkoztatta. A legjelentősebb kétségtelenül a Napló, melynek kezdeményeit korábbi reflexiós alkotásaiban sejthetjük. Márai Naplója: a magányos lélek univerzuma, egy látszólag korlátlan belső világ feltérképezése. Csak felszínesen tart kapcsolatot a hétköznapi lét tragédiáival, valójában az időtlenség állapotát akarja megőrizni, abban a meggyőződésben, hogy a valóság: „szemétdomb”, s a független írónak kora ellen kell bevégeznie „feladatát”.
A Naplóban többször említett „vad és keserű világ” hű tükörképei költeményei, melyek már a háború után jelentek meg Verseskönyvébegyűjtve. Nem a primer lírai tehetség megnyilatkozásai, inkább drámai feljegyzések, melyek épp úgy a magatartás sebezhetőségéről árulkodnak, mint színműve, a Varázs. Belső fejlődése szempontjából fontosnak látszik A nővér című regénye, mely ugyan laza szerkesztésével és homályával szemléletének bizonytalanságait sejteti, de a benne kifejtett eszmény, mely magatartása összefoglalását adja, amikor a belső tökéletesedés jelentőségét hirdeti: arról árulkodik, hogy Márai a háború után is hitt a humanista ideálok visszaállításában.
Ám nyugat-európai útja döbbenetes élményt jelentett számá ra. Azt a fájdalmas tudatát erősítette, hogy a polgárság nem tudja megőrizni hajdani ideáljait. Már korábbi cikkeiben is felsejlett az a gondolat, hogy az anyagi jólét hatalmas fejlődése új kereteket teremt a társadalmi együttélés számára, s nagy kérdés volt számára, milyen lesz ebben a hajdani polgár szerepe, módja lesz-e teljesíteni kultúraőrző és -teremtő küldetését, amely Márai szemében erejét adta, a történelem alakító tényezőjévé tette. Hát még amikor látnia kellett a háború pusztításait s tapasztalnia a közönyt, érdektelenséget, a nyugati, semlegességükkel egzisztenciájukat, gazdagságukat megőrző polgárok földjén! Itthoni tapasztalatai sem kecsegtették különösebb perspektívával. Addigi életkereteit megsemmisítette a háború. Megmaradt könyveit targoncán tolta új lakásába, mely nem sugározta már a kulturáltság nyugalmas egyensúlyát. Látnia kellett, hogy az új kor új erkölcsöket hoz, új világnézet kereteinek, eszményeinek kimunkálásán fáradozik, s eközben épp az a polgári liberalizmus lett a legveszélyeztetettebb, amelyet ő a fejlődés lendítőjének hitt. Már a háború előtt komoly bírálatok jelentek meg műveiről, s 1946-tól ezeknek hangja még keményebb, olykor számonkérő lett. Alighanem igaza volt, amikor mindebből azt a következtetést szűrte le, hogy az új kultúrpolitikának nincsen szüksége rá, s azokra az olvasókra sem, akik szerették, becsülték, közönségét alkották. Pedig kétségtelenül jelen volt az irodalmi életben. Perlekedő cikkek jelentek meg az írók hallgatásáról, ő azonban nem hallgatott, könyvei jelentek meg, köztük az egyik legfontosabb, a Sértődöttek, amelyből – ha egyáltalán ismerték volna korábbi cikkeit – nem lett volna nehéz kiolvasni elkötelezetten humánus szemléletének folytonosságát. A háború alatt írt könyve azonban csonkán jelent meg, utolsó részét bezúzták. Ennek végső tanulsága, a művészet maradandóságának tudata nemcsak a Garrenek művét teljesítette be, hanem szemléletének etikumát is igazolta.
Búcsúzott. Végigjárta kedves kiskocsmáit. Elsétált az antikvá riumokba, mintha a poros régi könyvekből akarta volna meg szerezni a bizonyosságot. Az jelentette számára az igazi fájdalmat, hogy tudta: a búcsú végérvényes. És tudta azt is, hogy nemcsak saját személyes szabadságát nyeri meg elhatározásával, hanem barátságot kell kötnie egy merőben új érzelemmel is, melyet addig nem ismert: a félelemmel. A szabadság félelme a Föld, föld végszava, s második korszakának nyitó dallama. Nem attól kellett félnie, hogy gyökértelen, tétova emigráns lesz, egy azok közül, akikről annak idején írt. Hiszen Alexander Márai hajdan a német nyelvnek is igazi művésze volt, a Frankfurter Zeitungban megjelent írásai az idegen nyelvben teljesen otthonos író megnyilatkozásai. A magányt, a védekező befelé fordulást ugyancsak saját gyakorlatából ismerte. De hogyan maradhat magyar író idegen környezetben? Megőrizheti-e s esetleg kiteljesítheti-e azt a nemzettudatot, melyhez nem akart hűtlen lenni, hiszen mesterei, Krúdy vagy Kosztolányi nem is engedték volna hűtlennek lennie? Ezekre a valóban félelmetes kérdésekre a műveivel, a műveiben válaszolt. Közvetlenül regényekkel, elbeszélésekkel, személyesebben – de sosem kilépve az irodalmi keretek közül – naplóiban. A kétféle műfaj szintézisét alkotta meg emigrációjának talán legteljesebb alkotásában, a Föld, földben. A naplókról egyelőre nem alkothatunk teljes képet, hiszen a nyomtatásban megjelentek mellett alighanem rengeteg följegyzése kéziratban maradt. Egyetlen olyan műfaja volt, melyet ritkábban gyakorolt ugyan, mégis benne jutott el a vallomás teljességéig: lírája, s abban is mindenek előtt a Halotti beszéd, amely életművének egyik csúcspontja. A végesség, az elmúlás, a nosztalgia szomorkás színei közül a magyarságtudata, emlékeihez való hűsége ragyog felénk szépséggel. E versben mintha ekkori és későbbi naplójegyzeteinek adná tömör foglalatát, archaikus keretben, de abból kilépve a századvég baljós életérzését is előlegezve. Ezt a komor, kétkedő alaphangot az idegenség fájdalmas tudatával átszínezve foglalja epikus keretbe a Béke Ithakában és a San Gennaro vére. Odüsszeusznak a végzetes jóslat szerint fiainak kezétől kell elvesznie. A Béke Ithakában előadásából nemcsak e szomorú vég történetét ismerjük meg, hanem átélhetjük annak tragikumát is, hogy az irigy istenek magára hagyják a a küzdő és a leleményes embert, kiszolgáltatva őt a vak végzetnek. Az ideáljaiért harcoló, azokat kereső magányos lénynek nincs és nem lehet további küldetése, végképp magára marad. Ki ne erezné ebben a történetben Márai személyes drámájának megfogalmazását? Az életében tudatosan vállalt és sok változatban epikává oldott szerepnek ez a végpontja. S ki ne gondolna a tömeg mentalitásától, befolyásolhatóságától mindenkor irtózó Márai korábban írt cikkeire és „őrjárataira”, miközben a San Gennaro vére évről évre megismétlődő „csodájának” lehet a tanúja? Volt egy jelentékeny korszaka a világirodalomnak, amikor ez a csoda a művészet megmentésének és a művész menekülésének esélyét sejtette. De ebben az új világban már a csoda is devalválódott, árucikk lett. A függetlenséget, a tisztán látás képességét csak a magányban, a „kiválásban” birtokolhatjuk, erre tanít a regény titokzatos férfialakjának példája. Esendő, mégis erős lény, aki hajdani ideáljait elvesztve elveti életét is. Ám a halál megszünteti egyedi voltunkat. A Rómában történt valami halott császára már nem a nagy ember, hanem egy a többi közül, akiknek pedig ideálokat akart adni, míg törvénykezett. Aki él, az különbözni tud, mert függetlenül, szabadon gondolkodik, s ezáltal veszélyt hordoz, kikezdheti az erőszakot, kétkedővé teheti mindazokat, akik ugyancsak gondolkodnak, hatálytalaníthatja az ostobák törvényeit. Az érintetlen szellemet is veszélyezteti ugyan az anarchia, mint ahogy az erkölcsöt kikezdi az erőszak erkölcstelensége, mint ezt az Ítélet Canudosban sugallja, de amíg egyetlen igaz megmarad, mindig él a remény, rettegnek a pribékek. „Félős – gondolja az Erősítő hőse –, hogy amíg egyetlen ilyen ember él valahol, hiába sütjük roston, hiába főzzük olajba, törjük kerékbe a többit. Ezt nem tudtam elébb. Úgy tanultam: a Szent mindennél fontosabb: legyen Egy Akol és Egy Pásztor. De aztán rám sújtott, mint a villámcsapás, a félelmes gyanú, hogy egy ember lehet több, mint egy akol.”
A lélek a függetlenség ígéretét sejti, a tömegideál visszautasításának és tagadásának egyetlen terepe. A Judit... és az utóhang nem egyszerűen Az igazifolytatása és befejezése. A regény férfialakja lelkében érintetlenül őrzi a múltat, beteljesedett rajta a Féltékenyek jóslata: a „másik világ” szálait sosem téphetjük el. A radikális szakításnak egyik módja, hogy meghalni indulunk, mint Judit. De van egy másik módja is – az árulás.
Naplóinak bizonysága szerint is rendkívüli mértékben foglalkoztatta Márait az eszmények megtagadásának oka, s az áruló, aki vagy tehetsége hiányait pótolja tettével, vagy gyenge ember, vagy aljas, számításból cselekvő. A Harminc ezüstpénz „árkádiai tájra”, „nyugtalan földre” vezet, ahol Júdás kiszolgáltatta Jézust az erőszaknak. Márai Júdását nem egy bizonytalan, de győzelmes jövőkép kapcsolja a Mesterhez, mint a többi tanítványt, akik abban reménykedtek, hogy itt, a földön állítja helyre Isten országát. Mélyebb és elemibb kettejük viszonya. A világnak mindig szüksége van árulókra, akik cserbenhagyják az igazat. A kiválasztott pedig, aki mindent tud, s ismeri a részvét erényét, e tudása birtokában végtelenül szomorú. A világ örök körforgásában újra meg újra jönnek az igazak és elárulóik. A folyamat a kezdettől a végig tart. Az emberiségnek nemcsak Jézusra van szüksége, hanem Júdásra is, mert a kezdet kezdetétől birtokoljuk a jót, de megront a bűn, a rossz. A Harminc ezüstpénz a berekesztésben visszatér azErősítőbenmegfogalmazott igazsághoz: amíg egyetlen érintetlen szellem él, fennáll a „veszély”. „A Tiszta Törvény ellen fellázadt egy ember” – gondolja messze Kilikiában Saul. Elmegy, hogy felajánlja a szolgálatait a főpapnak. „Megkeresi és kézre adja mindazokat, akiket egy rendbontó hűtlenségre csábított.” Mi azonban tudjuk, Saulból Pál lesz, az árulóból igaz. A lehetőség mindenki előtt nyitva áll, mondja Márai, s a regényírónak ez a végső gesztusa mintha a megbocsátás szellemét hozná, olyan mozdulat, mely oldja szerepe eltökéltségét és magányát. AzEgy úr Velencéből egyik szereplője az emlékekről, mint a békésebb, teljesebb világból érkező fényjelekről beszél. Emlék és valóság feszültségét ábrázolják a kintiNaplók.Ezek lapjain tárul fel az író belső élete; szorongó, mégis higgadtan eszmélkedő magányos férfi számkivetettetésének szorongató és dacos emlékezete. Regényeiben szüntelenül azzal a kérdéssel vívódott, függetlenedni lehet-e a történelmi időtől, kialakíthat-e az író független, személyes időt, s olyan fiktív teret, amelyben a hősök nem a földön élnek, hanem egy lábbal afölött. A Napló a bizonysága: a kísérlet kudarcot vallott. Nem függetlenedhetünk teljesen környezetünktől, s ez a tudat annál fájdalmasabban érinti, minél mélyebben éli át, hogy nem új hazába került, hanem elveszítette otthonát, és azt a világban soha és sehol nem lelheti fel ismét.
„Aki azt hiszi, hogy otthon marad a mocsárban és így is meg tudja őrizni szelleme függetlenségét: téved.” Ezt az önigazolásnak szánt megállapítást az a mind tragikusabb felismerése ellenpontozza, hogy a világnak nincsen olyan pontja, amely ne laposodott volna el. Maradnak az emlékek, a magyar kultúrához való tartozás tudata, Babits, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, akik e szerves és naggyá lett kultúra igazi letéteményesei szemében. A független személyiség csak a könyvekben, a művészetben találhatja meg hazáját. Nem véletlen, hogy újra meg újra könyvek, írók, olvasmányok bukkannak fel a Napló lapjain. A külső események alig-alig érdekesek, annál izgalmasabb mindaz, ami az író belvilágában történik, ahogy hajdani önmagával szembesül, aforisztikus tömörséggel mondja el véleményét jó és rossz művekről, magatartásának és szerepének rokonait nyomozza a világirodalomban, akik hozzá hasonlóan függetlenedni tudtak a tömeg-ízléstől, s ezt ki is merték mondani, mint Horatius, vagy a maguk teremtette, öntörvényű világ mély átélésével tagadták a tömeg törvényeit, mint kedves Krúdyja tette.
„Nincs más haza, csak az anyanyelv” – mondja egy helyen. Az alkotás maradandóságában, a magas művészet példaadó voltában bizakodó, elődei buzdító kézszorítását még öregségé ben is érzékelő író vallomása ez, aki már régen tudta, hogy a nyelv maga is bemocskolódhat, ha hazugok beszélik, s a szavak elveszíthetik értelmüket, ha rossz cél érdekében mondjuk ki őket, mégis abban a meggyőződésben élt, dolgozott, hogy vannak a nyelvnek, a szónak olyan halhatatlan mesterei, akiktől nemcsak igazat szólni tanulhatunk meg, hanem magatartásunk kialakításában és megszilárdításában is segítségünkre vannak. „...elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk” – írta 1950-ben a Halotti beszédben. Talán nem sejtette akkor, hogy végig kell élnie és szenvednie ezt a folyamatot. Kiszolgáltatottan, nyomorúságosán, egyedül tengette napjait. Ám a végzetes pisztolylövés mégis tragikusan váratlan volt. A Garrenek művét, a Várost elmossa az idő, Péter sem lesz kőszikla, Emmanuel is megérti majd, hogy a pénz nem mindenható. A művészet azonban megmarad, mert megőrzik a hűségesek, akik gyengeségeikkel, tévedéseikkel, drámájukkal is a katharzist hozzák el számunkra.