Egy huszadik századi hitetlen hívő

„Három életforma van — jegyzi föl Márai Sándor egyik olasz­ országi naplójegyzetében —, az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany.” Ott rejlik persze e megfogalmazásban a rá jel­lemző irónia, a gondolatok „rövidre vágása”, amely vonzó ol­vasmánnyá teszi e naplókat, s igazi elhihető erővel ruházza fel Márai eszméit. De érezni benne küzdelmes sorsának megszen­vedett tanulságait is. Életét sokszor irányította a körülmények kényszere. Meg kellett tapasztalnia az ulyssesi életforma örömét keserveit. Vándorolt, mint Odüsszeusz. Első, rövidebb önkéntes útjáról még visszatalált „Ithakába”, de másodszor már csak a magyar határ közelébe jött el. Igaz, abban a reményben, hogy 1956 novemberében véget érhet számkivetettsége, s elvé­gezve az önmagára mért penitenciát, megbékélve térhet meg abba a környezetbe, mely témáit adta, s íróvá avatta. Fausti je­lenség is volt.
A harmadikról, a jézusi princípiumról lényegesen kevesebbet ír. A hit kérdése életművének mégis egyik legfontosabb mozga­tója. Polgári környezetben töltötte ifjúságát. Később idealizálta, sőt mitikus magaslatokba is emelte ezt a környezetet, a kisváros bensőséges, kulturált légkörét, melynek egyik természetes ele­me az emberek vallásossága. Nem elementáris, személyiségfor­máló érzés volt ez, hanem a természetesen vállalt, s folytatott hagyomány, a jelképes, a világon bárhol létező Város egyik megtartó ereje. A Féltékenyek című regényében a Dóm felmaga­sodó tornya azt is jelképezi, hogy a rontás szelleme, az „idege­nek” erőszakos fellépése nem vehet erőt a polgári renden, hi­szen annak két alapvető érzülete, a szorgalmas, művelt, dolgos hétköznapiság, melyet a regénybeli Apa jelképez, s az ősök hitéből is kitartást nyerő szellem, amelyet az agg püspök nyugal­mas hite – sértetlenül marad. A kassai Dóm, amely Rákóczi Fe­renc hamvait őrzi, felbukkan az Egy polgár vallomásaiban is, ám itt korántsem ilyen nyugalmas erőt sugárzó összefüggésben. Majdnem mindennap mellette vezetett el a még gyermek Márai útja, s riadozva figyelt befelé a hűvös félhomályba, abba a titkos térbe, amelyet mindig betöltötték a halk és ájtatos imák. A ha­talmas templomhajót csak gyertyák pislákoló fénye világította meg. Vasárnaponként itt gyűlt össze szinte az egész város, mert ezt parancsolta a hagyomány. A családok megtartották az összes ünnepet, s az azokhoz kapcsolódó szólásokat, noha a pol­gárok gondolkodását áthatotta a szabadelvűség.
A kollégiumban történt a nagy szakítás, melynek elhatározó pillanatát jól ismerjük a század más polgári regényeiből is; a serdülő fiú olyan bűnöket vállalt magára, melyeket nem köve­ tett el, s másnap megkapta ugyan a feloldozást, de vége szakadt hittanárával való korábbi bensőséges kapcsolatának, többé már nem sétálgattak karonfogva a folyosókon. Nem tartozik immár „közös jámbor nyájhoz”, a kisebbséghez sodródik.
Ettől a pillanattól számíthatjuk a hagyományokkal történt, ideig-óráig tartó szakítását, lázadását, melynek végeredménye­ képpen megszökött a családi házból, s ha később visszakerült is Kassára, meghatározó maradt benne az elszakadás vágya. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg felismerte, mit jelentett szá­mára a hagyományaihoz makacsul ragaszkodó város.
Abban a polgári radikális környezetben, melyet elfogadott, s amelynek eszméit teljesen a sajátjainak érezte, a vallást, a vallá­ sosságot és a hitet inkább kritikával illették vagy nem beszéltek róla. Márai regényvilágának azonban — hosszas harcot vívott magával, vajon van-e elég tehetsége, hogy regényt is írjon, ne csak újságcikkeket — továbbra is egyik mozgatója marad a hit kérdése. Csak éppen annak átértelmezett, huszadik századi vál­tozata. Nem véletlenül jegyezte fel egyik naplójegyzetében: „csak személyes Gondviselés van”. Legjobb s maradandó regé­nyeinek hősei folyvást a megvilágosodásért küzdenek, hol el­buknak, hol keserű tapasztalatokat szereznek, s egyre fájdalma sabb felismerésük, hogy a világban meghatározó a rossz. De csodálhatjuk-e, hogy ilyen végkövetkeztetésre jutnak abban a században, amelynek egyik legjellemzőbb érzülete a mártírium? Jürgen Moltmann, a jeles teológus, e század magatartásformáit elemezve három jellemző példáját említi ennek: a buchenwaldi prédikátorét, Paul Schneiderét, az ellenálló teológusét, Dietrich Bonhoefferét és a salvadori püspökét, Oscar Romeróét, akit az oltárnál ért a halálos golyó. A haláltáborok, a lágerek százada vajmi kevés vigasztalást ad a gondolkodó ember számára. Ám ma is érvényes a valdensek egykori jelmondata: „A világosság a sötétségben ragyog.” Márai hősei többnyire sötétségben tájé­kozódnak, a létről kialakított képüket mégis áthatja a világosság tudata. Ezért járják végig rezzenéstelen kitartással a nekik ren­delt utat. A remény elve tetteik és elhatározásaik egyik mozga­tója. Ez az elv jelen van a Féltékenyekbenéppen úgy, mint a haj­dan legendás népszerűségű Vendégjáték Bolzanóban lapjain, hogy olyan vitatható értékű kísérletekről ne is szóljunk, mint a Válás Budán, vagy aDéli szél. Még legfájdalmasabb, lemondó művei­nek szövetén is átüt az értéktudat, annak bizonyossága, hogy a világ ugyan megromlott, de valahol a lelkek mélyén azért élnek a régi, tartást és szilárdságot adó erkölcsök. E tudat bizonyosságát fejezi ki a Szindbád hazamegy, melyben a halálba utazó öreg s megfáradt Krúdy döbbenettel figyeli a főváros laza erkölcseit, útitársával együtt mégis többször elmerengenek azon, hogy vannak még tiszta eszmék, csak nem ebben a környezetben, hanem abban, amelyben az „örök dolgok” foglalkoztatják még az embereket. A második világháború szorongattatásai közben1 egyik legkedvesebb, legtöbbet forgatott szerzője Schubart volt, az Európa und die Seele des Ostens (Európa és a keleti lélek) írója. Többször is visszatért Schubartnak arra a gondolatára, hogy a lelki hajlamot vagy a jogrend, vagy a szeretet vezérli. A polgár természetesen a jogrendhez vonzódik, nem bízik a szeretet „anarchiájában”.
De Márai életműve, kivált egyelőre annak kicsit rejtettebb szakaszában írott műalkotásai arra figyelmeztetnek, hogy szem­léletének egyre fontosabb mozgatója volt a megbocsátás, az a készség, hogy felfedezze az emberi szolidaritásban rejlő erőt. Az Erősítő kis szerzetese szembefordul a félelmetes hatalmú inkvi­zícióval, a benne megtestesülő erőszakkal, mert átérzi, hogy kü­lönböznie kell, meg kell őriznie magában azt a készséget, hogy akár egyedül is, de azt az eszmét vallja és hirdesse, mely nem ismeri az elnyomást, a gyengébbnek a hatalom által történő leigázását.
Márai Sándor szemléletének egyik igen fontos eleme a tömeg- ellenesség. A tömeg arc nélküli, befolyásolható. Könnyű gyanús eszmékkel megfertőzni. E meggyőződését nemcsak Spengler hí­res műve, A nyugati világ alkonya erősítette, hanem a harmincas évek kezdetétől szerzett tapasztalatai is. Szemtanúja volt Hitler egyik nagy beszédének, melyet a Sportpalast zsúfolásig telt né­zőtere előtt mondott a fanatizált tömegnek. Beszélgetett az „egyszerű nácival”, a könnyen hívő tömegemberrel. Átélte a nyilas hatalomátvételt, a németek elűzését, s azt is, amikor 1945 után új arisztokrácia vette át a hatalmat, melyről nem lehetett tudni „honnan jött” s „miért van itt”. Az Egyesült Államokban döbbenettel láthatta, mennyire hiszékeny a hétköznapi ember, milyen könnyű manipulálni, olcsó reklámokkal megszédíteni. Szinte természetes, hogy mint gondolkodó, az eseményekre mindig tudatosan reflektáló személyiség képtelen volt megbé­ kélni bármilyen kultusszal, kivált, ha az a tömegek számára nyújt felszínes kielégülést. Csak abban hitt, amit az egyedi em­ ber érhet el, tehetségével, kitartásával vagy csak azzal, hogy van, él, különbözik az arc nélküliek tömegétől. Volt ebben egy­fajta finnyás arisztokratizmus. A harmincas évek elejétől ez is szerves része volt a Márai-kultusznak, amelyet lelkesen ápoltak a közelségébe férkőző riporterek és kritikátlan olvasói. Mégis fájdalmas történelmi és személyes tapasztalatok igazolták, hogy az eszméket az egyes embernek kell létével igazolni, mindnyá­jan személyre szólóan kapunk meghívást, s kinek-kinek lelki ér­zékenységén, tehetségén múlik, miképp válaszol erre a hívásra.
Ebben a vonatkozásban Maráinak különös, nehezen értelmez­hető vallomása San Gennaro vére című regénye, az európai epi­ kus hagyomány újraélesztésének egyik legjelentékenyebb kísérlete. Középpontjában az évente kétszer, rendszeresen megismét­lődő csoda áll; Szent Januarius vére felbuzog, a szurokfeketévé alvadt vérrög vörösen izzik a félhomályban. De lehet-e a csodát kollektív élménnyé tenni? Elhihető-e a csoda, amelyet ezrek erő­szakolnak ki, amelyet tudatosan várnak, eljövetelének pontos óráját mindenki ismeri, felkészülnek rá, s mint idegenforgalmi látványosságot mutogatják? Nápoly a csoda szomszédságában hétköznapi marad, a papok és a halászok egymás mellett szo­ronganak az árusoknál a vasárnapi meccs esélyeit vitatva. Csak ezen a két napon mozdulnak meg a lelkek, de mert nincsen mé­lyebb késztetésük, s az átlényegülésből hiányzik a személyes elem, a várva várt szertartás voltaképp olcsó színielőadás, nincs lelki tartalma. Nem véletlen, hogy inkább kerül a figyelem kö­zéppontjába a titokzatos idegen, aki feleségével érkezett a vá­rosba. Nem angol, nem amerikai. Ezeket a nápolyiak már jól is­merik. Más. Gondolkodik. A lélek mélyebb jelzéseire figyel.
Milyen lelkülettel fogadhatjuk be a csodát, hogy egészen a miénk legyen? A San Gennaro vérében élesen szembeállítja az író az üzletre, látványosságra irányuló törekvést, amely szerinte a tömegek magatartását jellemzi, s azt a Szent Ferenc-i derűt, amely készségessé tesz, hogy feldolgozzuk és termékennyé te­gyük a magunk számára a szokatlant, hétköznapi létünk szer­ves részévé téve azt a tudatot, hogy bármelyik pillanatban tör­ténhet valami rendkívüli, amely megváltoztatja sorsunkat, és nyitottá tesz, alkalmassá arra, hogy tudatosan kutassuk és fo­gadjuk el a titokzatos változást, amelyet akár a kegyelem haté­kony közreműködésének is nevezhetünk.
Márai nem tagadja, hogy a kollektív élménynek is van sugár­zása. Megrendülve éli át azokat az órákat, amikor a Szent Péter téren a figyelmesen várakozó, ünnepi lelkületű tömeget a pápa láttán magával ragadja a lelkesedés. Ebben az emelkedett han­gulatban érzi át, hogy a megsebzett Európa állapota nem vég­zetes, s az európai szellem még ösztönzést adhat a világnak. Számára is fontos a várakozás, az ünneplő szellemiség, amely a tömeg lelkét átjárja s magasabb összefüggések befogadására te­szi képessé.
San Gennaro vére egyik legmegragadóbb részében arról ol­ vashatunk, hogy valaminek hamarosan „történnie kell”. Nem lehet pontosan tudni, minek. A változás lehetősége mégis min­ denkit megragad, figyelmessé tesz. A püspök arról beszél, hogy magatartásunknak kell megváltoznia, a gazdagoknak támogat­niuk kell a szegényeket, s a jelmezbál bevételét az elesettek tá­mogatására ajánlják fel az egybegyűltek. Az egyik templom fal­mélyedésében felállított Átszúrt Szívű Madonna-szobor állító­lag vérezni kezdett, tüstént tömegek verődtek össze, abban a re­ményben, hogy ez az a pillanat, amelynek eljövetelét várták, „de az egyházi hatóságok megvizsgálták a Mária-szobrot és nyi­latkoztak az esti lapokban, hogy elsietett a reménykedés, mert egyelőre nem történt semmi, csak a festék olvadt le a nagy me­legben a szoborról”. A csodákat nem lehet siettetni. Befogadá­sukra fel kell készülni. Az embernek figyelmesnek, készséges­nek kell lennie, hogy megkülönböztesse az igazi Jó Hírt a hami­saktól, amelyek újra meg újra végigsöpörnek a várakozók lel­kén, de sosem hozzák meg a remény beteljesülését, a megigazulást.
Ez az igazi, hamisítatlan Jó Hír Márai Sándor utolsó regényé­ nek, a Harminc ezüstpénznek egyik mozgatója. Nem is regény. Inkább hatalmas esszé, a beleélés, korhűség ritka szép példája, amelynek mélysége mégis kivételes.
A regény — maradjunk ennél az író által is szentesített műfaji megjelölésnél — voltaképp Júdás árulásának motívumaira kere­ si a választ. Főhőse mégis — akár jelen van, akár nincs — Jézus, a Messiás, a „küldött”, aki emberré lett, s akit megelőzött Pa­ lesztinában az igazi, a Jó Hír, amely megremegtette a hétközna­pi emberek lelkét, s gyanakvással, félelemmel töltötte el azokét, akik erőszakosan, hatalmaskodók.
Más volt a jézusi Jó Hír, mint azok az értesülések, amelyek­nek általában a birtokába juthatunk. Az emberi híradások dik­tátorokról, hadvezérekről, nagy pusztítókról szólnak. Ám a „földi végzet” pillanatai, bármily borzalmasak legyenek is, „el­határoltak”, „megszabottak”, elmúlnak az időben, „A másik pil­lanat”, a Megváltás, a fölemelkedés pillanata, időtlen. Az ember több lesz ilyen pillanatokban — és ez a többlet csaknem olyan félelmes, mint az elmúlás és a végzet.
Jézusról, az emberről írt regényében Márai. Jézusról, aki félt, s átélve küldetését, emberi módon rettent meg annak súlyától és személyes következményeitől. Emberi volt a várakozás is, mellyel a halászok, a vámosok, a zsidók fogadták, akik úgy vél­ték, elérkezett a szabadító.
Az útnak indulót megelőzi a titokzatos, megfoghatatlan, új dimenziókat sejtető Jó Hír. Batyu nélkül, teher nélkül indul. Tudta, az emberi terhek csak nyomasztják útja közben. Aztán öss zeverődtek körülötte néhányan. Nézte őket. „Különösen tudo tt nézni. Egyszerre nézett rájuk és máshova...” Ez a mindenh ová  elérő tekintet,  ez az emberi minőséget megváltoztató sze mpár ma is jelen van a történelemben, sugarában egyénisé­ gekké válhatunk, mint ahogy paradox módon egyéniség lett Júdá s is, egy a tizenkettő közül. Állást kellett foglalnia: mellette v agy ellene cselekszik. S mert ő nem a lélekbe hatoló, azt átvilágí tó Jó Hírre volt kíváncsi, hanem arra, amelyik a kollektívum föld i történelmét változtatja meg — elárulta. Voltaképp ebben az utolsó regényében vetett számot Márai a jézusi princípiummal. Nem lett hívő. De néha nekünk is el kel­lene töprengenünk azon, ki hisz és ki a hitetlen.