„Három életforma van — jegyzi föl Márai Sándor egyik olasz országi naplójegyzetében —, az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany.” Ott rejlik persze e megfogalmazásban a rá jellemző irónia, a gondolatok „rövidre vágása”, amely vonzó olvasmánnyá teszi e naplókat, s igazi elhihető erővel ruházza fel Márai eszméit. De érezni benne küzdelmes sorsának megszenvedett tanulságait is. Életét sokszor irányította a körülmények kényszere. Meg kellett tapasztalnia az ulyssesi életforma örömét keserveit. Vándorolt, mint Odüsszeusz. Első, rövidebb önkéntes útjáról még visszatalált „Ithakába”, de másodszor már csak a magyar határ közelébe jött el. Igaz, abban a reményben, hogy 1956 novemberében véget érhet számkivetettsége, s elvégezve az önmagára mért penitenciát, megbékélve térhet meg abba a környezetbe, mely témáit adta, s íróvá avatta. Fausti jelenség is volt.
A harmadikról, a jézusi princípiumról lényegesen kevesebbet ír. A hit kérdése életművének mégis egyik legfontosabb mozgatója. Polgári környezetben töltötte ifjúságát. Később idealizálta, sőt mitikus magaslatokba is emelte ezt a környezetet, a kisváros bensőséges, kulturált légkörét, melynek egyik természetes eleme az emberek vallásossága. Nem elementáris, személyiségformáló érzés volt ez, hanem a természetesen vállalt, s folytatott hagyomány, a jelképes, a világon bárhol létező Város egyik megtartó ereje. A Féltékenyek című regényében a Dóm felmagasodó tornya azt is jelképezi, hogy a rontás szelleme, az „idegenek” erőszakos fellépése nem vehet erőt a polgári renden, hiszen annak két alapvető érzülete, a szorgalmas, művelt, dolgos hétköznapiság, melyet a regénybeli Apa jelképez, s az ősök hitéből is kitartást nyerő szellem, amelyet az agg püspök nyugalmas hite – sértetlenül marad. A kassai Dóm, amely Rákóczi Ferenc hamvait őrzi, felbukkan az Egy polgár vallomásaiban is, ám itt korántsem ilyen nyugalmas erőt sugárzó összefüggésben. Majdnem mindennap mellette vezetett el a még gyermek Márai útja, s riadozva figyelt befelé a hűvös félhomályba, abba a titkos térbe, amelyet mindig betöltötték a halk és ájtatos imák. A hatalmas templomhajót csak gyertyák pislákoló fénye világította meg. Vasárnaponként itt gyűlt össze szinte az egész város, mert ezt parancsolta a hagyomány. A családok megtartották az összes ünnepet, s az azokhoz kapcsolódó szólásokat, noha a polgárok gondolkodását áthatotta a szabadelvűség.
A kollégiumban történt a nagy szakítás, melynek elhatározó pillanatát jól ismerjük a század más polgári regényeiből is; a serdülő fiú olyan bűnöket vállalt magára, melyeket nem köve tett el, s másnap megkapta ugyan a feloldozást, de vége szakadt hittanárával való korábbi bensőséges kapcsolatának, többé már nem sétálgattak karonfogva a folyosókon. Nem tartozik immár „közös jámbor nyájhoz”, a kisebbséghez sodródik.
Ettől a pillanattól számíthatjuk a hagyományokkal történt, ideig-óráig tartó szakítását, lázadását, melynek végeredménye képpen megszökött a családi házból, s ha később visszakerült is Kassára, meghatározó maradt benne az elszakadás vágya. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg felismerte, mit jelentett számára a hagyományaihoz makacsul ragaszkodó város.
Abban a polgári radikális környezetben, melyet elfogadott, s amelynek eszméit teljesen a sajátjainak érezte, a vallást, a vallá sosságot és a hitet inkább kritikával illették vagy nem beszéltek róla. Márai regényvilágának azonban — hosszas harcot vívott magával, vajon van-e elég tehetsége, hogy regényt is írjon, ne csak újságcikkeket — továbbra is egyik mozgatója marad a hit kérdése. Csak éppen annak átértelmezett, huszadik századi változata. Nem véletlenül jegyezte fel egyik naplójegyzetében: „csak személyes Gondviselés van”. Legjobb s maradandó regényeinek hősei folyvást a megvilágosodásért küzdenek, hol elbuknak, hol keserű tapasztalatokat szereznek, s egyre fájdalma sabb felismerésük, hogy a világban meghatározó a rossz. De csodálhatjuk-e, hogy ilyen végkövetkeztetésre jutnak abban a században, amelynek egyik legjellemzőbb érzülete a mártírium? Jürgen Moltmann, a jeles teológus, e század magatartásformáit elemezve három jellemző példáját említi ennek: a buchenwaldi prédikátorét, Paul Schneiderét, az ellenálló teológusét, Dietrich Bonhoefferét és a salvadori püspökét, Oscar Romeróét, akit az oltárnál ért a halálos golyó. A haláltáborok, a lágerek százada vajmi kevés vigasztalást ad a gondolkodó ember számára. Ám ma is érvényes a valdensek egykori jelmondata: „A világosság a sötétségben ragyog.” Márai hősei többnyire sötétségben tájékozódnak, a létről kialakított képüket mégis áthatja a világosság tudata. Ezért járják végig rezzenéstelen kitartással a nekik rendelt utat. A remény elve tetteik és elhatározásaik egyik mozgatója. Ez az elv jelen van a Féltékenyekbenéppen úgy, mint a hajdan legendás népszerűségű Vendégjáték Bolzanóban lapjain, hogy olyan vitatható értékű kísérletekről ne is szóljunk, mint a Válás Budán, vagy aDéli szél. Még legfájdalmasabb, lemondó műveinek szövetén is átüt az értéktudat, annak bizonyossága, hogy a világ ugyan megromlott, de valahol a lelkek mélyén azért élnek a régi, tartást és szilárdságot adó erkölcsök. E tudat bizonyosságát fejezi ki a Szindbád hazamegy, melyben a halálba utazó öreg s megfáradt Krúdy döbbenettel figyeli a főváros laza erkölcseit, útitársával együtt mégis többször elmerengenek azon, hogy vannak még tiszta eszmék, csak nem ebben a környezetben, hanem abban, amelyben az „örök dolgok” foglalkoztatják még az embereket. A második világháború szorongattatásai közben1 egyik legkedvesebb, legtöbbet forgatott szerzője Schubart volt, az Európa und die Seele des Ostens (Európa és a keleti lélek) írója. Többször is visszatért Schubartnak arra a gondolatára, hogy a lelki hajlamot vagy a jogrend, vagy a szeretet vezérli. A polgár természetesen a jogrendhez vonzódik, nem bízik a szeretet „anarchiájában”.
De Márai életműve, kivált egyelőre annak kicsit rejtettebb szakaszában írott műalkotásai arra figyelmeztetnek, hogy szemléletének egyre fontosabb mozgatója volt a megbocsátás, az a készség, hogy felfedezze az emberi szolidaritásban rejlő erőt. Az Erősítő kis szerzetese szembefordul a félelmetes hatalmú inkvizícióval, a benne megtestesülő erőszakkal, mert átérzi, hogy különböznie kell, meg kell őriznie magában azt a készséget, hogy akár egyedül is, de azt az eszmét vallja és hirdesse, mely nem ismeri az elnyomást, a gyengébbnek a hatalom által történő leigázását.
Márai Sándor szemléletének egyik igen fontos eleme a tömeg- ellenesség. A tömeg arc nélküli, befolyásolható. Könnyű gyanús eszmékkel megfertőzni. E meggyőződését nemcsak Spengler híres műve, A nyugati világ alkonya erősítette, hanem a harmincas évek kezdetétől szerzett tapasztalatai is. Szemtanúja volt Hitler egyik nagy beszédének, melyet a Sportpalast zsúfolásig telt nézőtere előtt mondott a fanatizált tömegnek. Beszélgetett az „egyszerű nácival”, a könnyen hívő tömegemberrel. Átélte a nyilas hatalomátvételt, a németek elűzését, s azt is, amikor 1945 után új arisztokrácia vette át a hatalmat, melyről nem lehetett tudni „honnan jött” s „miért van itt”. Az Egyesült Államokban döbbenettel láthatta, mennyire hiszékeny a hétköznapi ember, milyen könnyű manipulálni, olcsó reklámokkal megszédíteni. Szinte természetes, hogy mint gondolkodó, az eseményekre mindig tudatosan reflektáló személyiség képtelen volt megbé kélni bármilyen kultusszal, kivált, ha az a tömegek számára nyújt felszínes kielégülést. Csak abban hitt, amit az egyedi em ber érhet el, tehetségével, kitartásával vagy csak azzal, hogy van, él, különbözik az arc nélküliek tömegétől. Volt ebben egyfajta finnyás arisztokratizmus. A harmincas évek elejétől ez is szerves része volt a Márai-kultusznak, amelyet lelkesen ápoltak a közelségébe férkőző riporterek és kritikátlan olvasói. Mégis fájdalmas történelmi és személyes tapasztalatok igazolták, hogy az eszméket az egyes embernek kell létével igazolni, mindnyájan személyre szólóan kapunk meghívást, s kinek-kinek lelki érzékenységén, tehetségén múlik, miképp válaszol erre a hívásra.
Ebben a vonatkozásban Maráinak különös, nehezen értelmezhető vallomása San Gennaro vére című regénye, az európai epi kus hagyomány újraélesztésének egyik legjelentékenyebb kísérlete. Középpontjában az évente kétszer, rendszeresen megismétlődő csoda áll; Szent Januarius vére felbuzog, a szurokfeketévé alvadt vérrög vörösen izzik a félhomályban. De lehet-e a csodát kollektív élménnyé tenni? Elhihető-e a csoda, amelyet ezrek erőszakolnak ki, amelyet tudatosan várnak, eljövetelének pontos óráját mindenki ismeri, felkészülnek rá, s mint idegenforgalmi látványosságot mutogatják? Nápoly a csoda szomszédságában hétköznapi marad, a papok és a halászok egymás mellett szoronganak az árusoknál a vasárnapi meccs esélyeit vitatva. Csak ezen a két napon mozdulnak meg a lelkek, de mert nincsen mélyebb késztetésük, s az átlényegülésből hiányzik a személyes elem, a várva várt szertartás voltaképp olcsó színielőadás, nincs lelki tartalma. Nem véletlen, hogy inkább kerül a figyelem középpontjába a titokzatos idegen, aki feleségével érkezett a városba. Nem angol, nem amerikai. Ezeket a nápolyiak már jól ismerik. Más. Gondolkodik. A lélek mélyebb jelzéseire figyel.
Milyen lelkülettel fogadhatjuk be a csodát, hogy egészen a miénk legyen? A San Gennaro vérében élesen szembeállítja az író az üzletre, látványosságra irányuló törekvést, amely szerinte a tömegek magatartását jellemzi, s azt a Szent Ferenc-i derűt, amely készségessé tesz, hogy feldolgozzuk és termékennyé tegyük a magunk számára a szokatlant, hétköznapi létünk szerves részévé téve azt a tudatot, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rendkívüli, amely megváltoztatja sorsunkat, és nyitottá tesz, alkalmassá arra, hogy tudatosan kutassuk és fogadjuk el a titokzatos változást, amelyet akár a kegyelem hatékony közreműködésének is nevezhetünk.
Márai nem tagadja, hogy a kollektív élménynek is van sugárzása. Megrendülve éli át azokat az órákat, amikor a Szent Péter téren a figyelmesen várakozó, ünnepi lelkületű tömeget a pápa láttán magával ragadja a lelkesedés. Ebben az emelkedett hangulatban érzi át, hogy a megsebzett Európa állapota nem végzetes, s az európai szellem még ösztönzést adhat a világnak. Számára is fontos a várakozás, az ünneplő szellemiség, amely a tömeg lelkét átjárja s magasabb összefüggések befogadására teszi képessé.
A San Gennaro vére egyik legmegragadóbb részében arról ol vashatunk, hogy valaminek hamarosan „történnie kell”. Nem lehet pontosan tudni, minek. A változás lehetősége mégis min denkit megragad, figyelmessé tesz. A püspök arról beszél, hogy magatartásunknak kell megváltoznia, a gazdagoknak támogatniuk kell a szegényeket, s a jelmezbál bevételét az elesettek támogatására ajánlják fel az egybegyűltek. Az egyik templom falmélyedésében felállított Átszúrt Szívű Madonna-szobor állítólag vérezni kezdett, tüstént tömegek verődtek össze, abban a reményben, hogy ez az a pillanat, amelynek eljövetelét várták, „de az egyházi hatóságok megvizsgálták a Mária-szobrot és nyilatkoztak az esti lapokban, hogy elsietett a reménykedés, mert egyelőre nem történt semmi, csak a festék olvadt le a nagy melegben a szoborról”. A csodákat nem lehet siettetni. Befogadásukra fel kell készülni. Az embernek figyelmesnek, készségesnek kell lennie, hogy megkülönböztesse az igazi Jó Hírt a hamisaktól, amelyek újra meg újra végigsöpörnek a várakozók lelkén, de sosem hozzák meg a remény beteljesülését, a megigazulást.
Ez az igazi, hamisítatlan Jó Hír Márai Sándor utolsó regényé nek, a Harminc ezüstpénznek egyik mozgatója. Nem is regény. Inkább hatalmas esszé, a beleélés, korhűség ritka szép példája, amelynek mélysége mégis kivételes.
A regény — maradjunk ennél az író által is szentesített műfaji megjelölésnél — voltaképp Júdás árulásának motívumaira kere si a választ. Főhőse mégis — akár jelen van, akár nincs — Jézus, a Messiás, a „küldött”, aki emberré lett, s akit megelőzött Pa lesztinában az igazi, a Jó Hír, amely megremegtette a hétköznapi emberek lelkét, s gyanakvással, félelemmel töltötte el azokét, akik erőszakosan, hatalmaskodók.
Más volt a jézusi Jó Hír, mint azok az értesülések, amelyeknek általában a birtokába juthatunk. Az emberi híradások diktátorokról, hadvezérekről, nagy pusztítókról szólnak. Ám a „földi végzet” pillanatai, bármily borzalmasak legyenek is, „elhatároltak”, „megszabottak”, elmúlnak az időben, „A másik pillanat”, a Megváltás, a fölemelkedés pillanata, időtlen. Az ember több lesz ilyen pillanatokban — és ez a többlet csaknem olyan félelmes, mint az elmúlás és a végzet.
Jézusról, az emberről írt regényében Márai. Jézusról, aki félt, s átélve küldetését, emberi módon rettent meg annak súlyától és személyes következményeitől. Emberi volt a várakozás is, mellyel a halászok, a vámosok, a zsidók fogadták, akik úgy vélték, elérkezett a szabadító.
Az útnak indulót megelőzi a titokzatos, megfoghatatlan, új dimenziókat sejtető Jó Hír. Batyu nélkül, teher nélkül indul. Tudta, az emberi terhek csak nyomasztják útja közben. Aztán öss zeverődtek körülötte néhányan. Nézte őket. „Különösen tudo tt nézni. Egyszerre nézett rájuk és máshova...” Ez a mindenh ová elérő tekintet, ez az emberi minőséget megváltoztató sze mpár ma is jelen van a történelemben, sugarában egyénisé gekké válhatunk, mint ahogy paradox módon egyéniség lett Júdá s is, egy a tizenkettő közül. Állást kellett foglalnia: mellette v agy ellene cselekszik. S mert ő nem a lélekbe hatoló, azt átvilágí tó Jó Hírre volt kíváncsi, hanem arra, amelyik a kollektívum föld i történelmét változtatja meg — elárulta. Voltaképp ebben az utolsó regényében vetett számot Márai a jézusi princípiummal. Nem lett hívő. De néha nekünk is el kellene töprengenünk azon, ki hisz és ki a hitetlen.