Kép
A Magyar Műhely [1] első száma, amelyet 1962. április 14-én mutattak be a párizsi magyar közönségnek, május elsejei dátummal jelent meg. A lapot 1956-ban emigrációba kényszerült fiatalok alapították. Tervezgetésük, későbbi következetes és áldozatos munkájuk nyomán a folyóirat a fiatal irodalom bemutatkozó fórumából harcos orgánummá nőtte ki magát. A mindig nyitott, ám egyre nyilvánvalóbban az avantgárd felé forduló lap nagy formátumú szerkesztők munkásságát tükrözi. [2]
Az első öt évfolyam az útkeresés időszaka. Ha a történelmi kontextust zárójelbe tesszük, a bemutatkozó szám megjelenhetett volna akár Magyarországon, vagy bárhol máshol a világon: nem tematizálja az emigrációt, nem tartalmaz küldetésnyilatkozatot, programcikket, a címlapon díszelgő egyes számon túl arra sem utal, hogy valaminek a kezdetét jelenti. Mindössze a szépirodalmi művek között megbújó Kassák-idézetek engednek következtetni a folyóirat célkitűzéseire.[3] Nem kerül központi helyre az első olyan megnyilatkozás sem, amely elhelyezi a lapot a magyar irodalom viszonylatában.[4]
A folyóiratnak mindvégig jellemzője marad, más emigráns orgánumoktól megkülönbözteti, hogy elsősorban szépirodalmat közöl, s elsődleges szerkesztési elvként tisztán művészeti szempontokat érvényesít.[5] A magyarországi, valamint az emigráns szerzők művei mellett folyamatosan törekszik a világirodalom korszerű áramlatainak bemutatására,[6] a kísérletező irodalom és képzőművészet támogatására. Az arculatát meghatározó szerkesztők irányultságának és a hozzá kapcsolódó körök tudományos-kulturális tevékenységének köszönhetően a folyóirat egyes évfolyamai egy önmagára is folyamatosan reflektáló művészeti folyamat keresztmetszetét adják. Tanulmányok egész sora foglakozik az avantgárd irodalomszemlélettel, nyelv- és művészetelméleti szempontokkal, új műfajok, technikák elemzésével. A lap a jelenségek feltűnésével szinte egy időben reflektál a művészi kifejezés új formáira.
A Magyar Műhely szerzőinek körében – akik közül néhányan eleinte álnéven publikáltak[7] – több alkalommal került sor generációváltásra: a 60-as évek modern, de hagyománykövetőbb alkotóit a 40. szám után egyértelműen a kísérletezők váltották fel.[8] Ekkor két szépirodalmi antológiában közölték tíz év munkásságát a Magyar Műhelyben megjelent szerzőktől. A szerkesztőséget névlegesen feloszlatták, megalakult a Magyar Műhely Munkaközösség. A találkozók, melyet éves, kétéves rendszerességgel Párizs és Bécs mellett rendeztek, eleinte a munkatársak közötti kapcsolattartás élénkítésére, később a magyar emigráns irodalmi életnek a hazai irodalmi élet vérkeringésébe való bekapcsolására voltak hivatottak. Ezen alkalmakkor emigráns és hazai irodalmárok, írók, költők, kritikusok elméleti vitáinak, előadásainak, performanszainak, valamint kiállításainak adtak teret.
1973-tól (a Finnegans Wake-számtól[9]) a szerkesztők programszerűen fordultak a szövegirodalom felé. Ettől kezdve a Magyar Műhely modernségfelfogása radikalizálódik, amit az is jelez, hogy mind több vizualitásra építő irodalmi alkotás kapott helyet benne. A különleges tördelői megoldásokat igénylő művek reprodukciójának jelentősége a 67. szám után válik hangsúlyossá, amikortól a lapot teljes egészében fényszedéssel és ofszetnyomással állítják elő.[10] Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy amikor 1990-ben (Párizs és Bécs után) a budapesti megjelenés is megindul, a szerkesztői előszó „... a magyar és nemzetközi avantgárd folyóirata”-ként aposztrofálja a Műhelyt. A következő generációváltás 1996-ra tehető, amikor a szerkesztőgárda testületileg adta át helyét a fiatalabbaknak.
A Műhely felfogása szerint – a kassáki hagyomány értelmében – a magyar irodalom nem ismer sem politikai, sem földrajzi határokat. A szerkesztők elismerték, hogy a magyar irodalom központja Magyarország, de folyamatosan harcoltak a határokon kívüli (?) alkotók elismertetéséért. Számos hazai szerző – Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Hernádi Gyula, Mándy Stefánia, Mészöly Miklós – írt a lapba annak nehéz időszakában. A Magyar Műhely elsőként közölte magyarul A minőség forradalma új szerkezetű német kiadásának előszavát; Illyés Gyulának a Gallimard-féle Iszony-kiadáshoz írt bevezetőjét; vagy Mészöly Miklós Az atléta halála című művének utolsó fejezetét. A különszámok is mindig valamely hazai viszonylatban éppen perifériára szorult műre, vagy szerzőre irányították a figyelmet.[11]
A lap nemcsak a hazai irodalmi élet, hanem a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában is fontosnak tartotta a nyitottság érvényesítését. Ez egyrészt a többi emigráns körrel[12] való aktív kapcsolattartást jelentette, másrészt azt a törekvést, hogy a magyar irodalmat a nemzetközi irodalmi élet körforgásába bekapcsolják. A lap hírei között mindig helyett kapott a magyar irodalom nemzetközi visszhangja: folyamatosan tájékoztattak magyar írók idegen nyelven megjelent köteteiről, a kör tagjai közül sokan fordítottak, illetve támogatták fordításkötetek megjelenését. Külföldieknek szánt esteket szerveztek a magyar irodalom népszerűsítésére, egy-egy különszám esetében francia (később angol és francia) nyelvű rezümé adott ízelítőt a publikált alkotók munkásságából.[13]
A Magyar Műhely több mint negyven éve van jelen az irodalmi életben, és bár ismertsége (mint az avantgárd kezdeményezéseké általában) szűkebb körre korlátozódik, e negyven év alatt végig a fiatal irodalom fóruma tudott lenni. Mivel alapelve a kísérletezők támogatása, az első közléseikkel nyilvánosság elé lépő fiatalok felkarolása, mindvégig változatos, sokhangú tudott maradni. Irodalomtörténeti szerepét a hazai tudományosság eddig nem értékelte megfelelően. Ennek az is oka lehet, hogy a ’70-es években – amikor igazán termékenyítőleg tudott volna hatni a magyar irodalomra – hazánkban csak alig, vagy kis példányszámban lehetett hozzájutni. Napjainkban az teszi kérdőjelessé létjogosultságát, hogy az új médiumok térnyerésével a lapban közölt adatok, lejegyzések, a performanszok rögzített formájú archiválása elveszti a jelentőségét.
[1] A névválasztás – amint azt a lap szellemisége és a szerkesztők visszaemlékezései tükrözik – utal a Németh László- és a Bibó István-féle magyar műhely-gondolatra, illetve egy olyan alkotói műhely megteremtésének szándékára, ahol egy nemzedék nevelődhet íróvá.
[2] Az első szerkesztőbizottság tagjai között Czudar D. József, Márton László, Nagy Pál, Parancs János és Szakál Imre neve olvasható. A névsor az évek során folyamatosan bővült, változott. Végül hosszabb ideig Márton László, Nagy Pál és Papp Tibor maradtak az élen. A 9. számtól publikáló Bujdosó Alpár pedig Nagy Pállal és Papp Tiborral az 1978-as 54. számtól az 1989-es 74. számig alkotta a Magyar Műhely híres „ős-szerkesztő” triászát.
[3] Mindkét idézet a művészi forma kialakítására vonatkozik, az örökölt formarendszerek által meghatározott határok átlépését a művész feladataként tételezi. Általuk már a lap indulásakor az újszerűség keresésének programja fogalmazható meg, mely ténylegesen csak évekkel később „uralkodik el” a Magyar Műhely arculatán.
[4] A második szám szerkesztői levele egy felháborodott olvasónak válaszol, aki nehezményezi, hogy a lap hátsó borítóján a müncheni Új Látóhatár, az újvidéki Híd és a brüsszeli Új Szemle hirdetése mellett a budapesti Új Írás is szerepel. A szerkesztők leszögezik, hogy a hirdetés révén jelképes írói és emberi szolidaritásukat fejezik ki a nehéz körülményeik ellenére is publikáló magyarországi szerzőkkel.
[5] Állandó rovatok csak az első időszakban voltak. A legtovább az Égtájak világirodalmi rovat élt. Ebben eleinte valamilyen módon Franciországhoz kapcsolódó, franciául író, vagy emigráns francia szerzőtől hoztak írásokat, később az úttörő irányzatok bemutatása vált uralkodóvá. Gyakran közöltek például Jean Cocteau-, vagy Ezra Pound-szövegeket. A 90-es évek vége felé hasonló nemzetközi irányultságot mutat a rendszertelenül fel-feltűnő Légiposta rovat, amely határon túli könyvekről, kiállításokról, fesztiválokról tudósít.
[6] Tematikus blokkokban – például hollandiai, osztrák és francia szerzőket felsorakoztatva – mutatták be egy-egy terület jellemző avantgarde törekvéseit.
[7] Ld. függelék.
[8] A 40. szám szerkesztői előszavában ezt programszerűen is meghirdették: „a jövőben kizárólag újat kereső és hozó alkotásokkal és alkotókkal szándékozunk foglalkozni”.
[9] Magyarul elsőként a lap 41/42. számában jelent meg Joyce-műrészlet Bíró Lajos, illetve Márton László fordításában.
[10] A Magyar Műhely nyomdatechnikai megoldásai mindig híven tükrözték a lap szellemiségét. A tipográfiai sajátosságok nagyrészt annak köszönhetők, hogy Nagy Pál és Papp Tibor idővel – kényszerűségből – maguk végezték a lap nyomdászati munkáját.
[11] A Magyar Műhely irodalomszemléletét híven tükrözi a különszámok tematikája: ezek Kassák Lajos, Weöres Sándor, Füst Milán, Szentkuthy Miklós, Erdély Miklós, Jaques Derrida és James Joyce munkásságához, valamint a strukturalizmushoz kapcsolódtak. A lapévfordulók az alakulástörténet felidézésére adtak alkalmat: a 113-114. szám például Bujdosó Alpárnak a Magyar Műhely-találkozók „elméleti hozadékát” összefoglaló munkáját közli bőséges dokumentációval.
[12] pl.: Mikes Kelemen Kör, Bornemisza Péter Társaság
[13] Ennek az irányultságnak eredménye a Convergences, a Magyar Műhely francia nyelvű irodalmi, művészeti és könyv-tájékoztatója, amely 1967-ben a magyarországi és a szomszédos országok irodalmi életének hírei mellett Kassák Lajos, majd Déry Tibor életművét ismerteti. A kezdeményezés anyagi fedezet hiányában folytatás nélkül maradt. 1972 és 1977 között d’atelier címmel Nagy Pál, Papp Tibor és Philippe Dôme szerkesztésében jelent meg a Magyar Műhely testvérlapja, amely „francia avantgarde folyóiratként” működött, a francia irodalmi viszonylatoknak megfelelően.
(Kőrös Kata)
Az első öt évfolyam az útkeresés időszaka. Ha a történelmi kontextust zárójelbe tesszük, a bemutatkozó szám megjelenhetett volna akár Magyarországon, vagy bárhol máshol a világon: nem tematizálja az emigrációt, nem tartalmaz küldetésnyilatkozatot, programcikket, a címlapon díszelgő egyes számon túl arra sem utal, hogy valaminek a kezdetét jelenti. Mindössze a szépirodalmi művek között megbújó Kassák-idézetek engednek következtetni a folyóirat célkitűzéseire.[3] Nem kerül központi helyre az első olyan megnyilatkozás sem, amely elhelyezi a lapot a magyar irodalom viszonylatában.[4]
A folyóiratnak mindvégig jellemzője marad, más emigráns orgánumoktól megkülönbözteti, hogy elsősorban szépirodalmat közöl, s elsődleges szerkesztési elvként tisztán művészeti szempontokat érvényesít.[5] A magyarországi, valamint az emigráns szerzők művei mellett folyamatosan törekszik a világirodalom korszerű áramlatainak bemutatására,[6] a kísérletező irodalom és képzőművészet támogatására. Az arculatát meghatározó szerkesztők irányultságának és a hozzá kapcsolódó körök tudományos-kulturális tevékenységének köszönhetően a folyóirat egyes évfolyamai egy önmagára is folyamatosan reflektáló művészeti folyamat keresztmetszetét adják. Tanulmányok egész sora foglakozik az avantgárd irodalomszemlélettel, nyelv- és művészetelméleti szempontokkal, új műfajok, technikák elemzésével. A lap a jelenségek feltűnésével szinte egy időben reflektál a művészi kifejezés új formáira.
A Magyar Műhely szerzőinek körében – akik közül néhányan eleinte álnéven publikáltak[7] – több alkalommal került sor generációváltásra: a 60-as évek modern, de hagyománykövetőbb alkotóit a 40. szám után egyértelműen a kísérletezők váltották fel.[8] Ekkor két szépirodalmi antológiában közölték tíz év munkásságát a Magyar Műhelyben megjelent szerzőktől. A szerkesztőséget névlegesen feloszlatták, megalakult a Magyar Műhely Munkaközösség. A találkozók, melyet éves, kétéves rendszerességgel Párizs és Bécs mellett rendeztek, eleinte a munkatársak közötti kapcsolattartás élénkítésére, később a magyar emigráns irodalmi életnek a hazai irodalmi élet vérkeringésébe való bekapcsolására voltak hivatottak. Ezen alkalmakkor emigráns és hazai irodalmárok, írók, költők, kritikusok elméleti vitáinak, előadásainak, performanszainak, valamint kiállításainak adtak teret.
1973-tól (a Finnegans Wake-számtól[9]) a szerkesztők programszerűen fordultak a szövegirodalom felé. Ettől kezdve a Magyar Műhely modernségfelfogása radikalizálódik, amit az is jelez, hogy mind több vizualitásra építő irodalmi alkotás kapott helyet benne. A különleges tördelői megoldásokat igénylő művek reprodukciójának jelentősége a 67. szám után válik hangsúlyossá, amikortól a lapot teljes egészében fényszedéssel és ofszetnyomással állítják elő.[10] Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy amikor 1990-ben (Párizs és Bécs után) a budapesti megjelenés is megindul, a szerkesztői előszó „... a magyar és nemzetközi avantgárd folyóirata”-ként aposztrofálja a Műhelyt. A következő generációváltás 1996-ra tehető, amikor a szerkesztőgárda testületileg adta át helyét a fiatalabbaknak.
A Műhely felfogása szerint – a kassáki hagyomány értelmében – a magyar irodalom nem ismer sem politikai, sem földrajzi határokat. A szerkesztők elismerték, hogy a magyar irodalom központja Magyarország, de folyamatosan harcoltak a határokon kívüli (?) alkotók elismertetéséért. Számos hazai szerző – Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Hernádi Gyula, Mándy Stefánia, Mészöly Miklós – írt a lapba annak nehéz időszakában. A Magyar Műhely elsőként közölte magyarul A minőség forradalma új szerkezetű német kiadásának előszavát; Illyés Gyulának a Gallimard-féle Iszony-kiadáshoz írt bevezetőjét; vagy Mészöly Miklós Az atléta halála című művének utolsó fejezetét. A különszámok is mindig valamely hazai viszonylatban éppen perifériára szorult műre, vagy szerzőre irányították a figyelmet.[11]
A lap nemcsak a hazai irodalmi élet, hanem a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában is fontosnak tartotta a nyitottság érvényesítését. Ez egyrészt a többi emigráns körrel[12] való aktív kapcsolattartást jelentette, másrészt azt a törekvést, hogy a magyar irodalmat a nemzetközi irodalmi élet körforgásába bekapcsolják. A lap hírei között mindig helyett kapott a magyar irodalom nemzetközi visszhangja: folyamatosan tájékoztattak magyar írók idegen nyelven megjelent köteteiről, a kör tagjai közül sokan fordítottak, illetve támogatták fordításkötetek megjelenését. Külföldieknek szánt esteket szerveztek a magyar irodalom népszerűsítésére, egy-egy különszám esetében francia (később angol és francia) nyelvű rezümé adott ízelítőt a publikált alkotók munkásságából.[13]
A Magyar Műhely több mint negyven éve van jelen az irodalmi életben, és bár ismertsége (mint az avantgárd kezdeményezéseké általában) szűkebb körre korlátozódik, e negyven év alatt végig a fiatal irodalom fóruma tudott lenni. Mivel alapelve a kísérletezők támogatása, az első közléseikkel nyilvánosság elé lépő fiatalok felkarolása, mindvégig változatos, sokhangú tudott maradni. Irodalomtörténeti szerepét a hazai tudományosság eddig nem értékelte megfelelően. Ennek az is oka lehet, hogy a ’70-es években – amikor igazán termékenyítőleg tudott volna hatni a magyar irodalomra – hazánkban csak alig, vagy kis példányszámban lehetett hozzájutni. Napjainkban az teszi kérdőjelessé létjogosultságát, hogy az új médiumok térnyerésével a lapban közölt adatok, lejegyzések, a performanszok rögzített formájú archiválása elveszti a jelentőségét.
[1] A névválasztás – amint azt a lap szellemisége és a szerkesztők visszaemlékezései tükrözik – utal a Németh László- és a Bibó István-féle magyar műhely-gondolatra, illetve egy olyan alkotói műhely megteremtésének szándékára, ahol egy nemzedék nevelődhet íróvá.
[2] Az első szerkesztőbizottság tagjai között Czudar D. József, Márton László, Nagy Pál, Parancs János és Szakál Imre neve olvasható. A névsor az évek során folyamatosan bővült, változott. Végül hosszabb ideig Márton László, Nagy Pál és Papp Tibor maradtak az élen. A 9. számtól publikáló Bujdosó Alpár pedig Nagy Pállal és Papp Tiborral az 1978-as 54. számtól az 1989-es 74. számig alkotta a Magyar Műhely híres „ős-szerkesztő” triászát.
[3] Mindkét idézet a művészi forma kialakítására vonatkozik, az örökölt formarendszerek által meghatározott határok átlépését a művész feladataként tételezi. Általuk már a lap indulásakor az újszerűség keresésének programja fogalmazható meg, mely ténylegesen csak évekkel később „uralkodik el” a Magyar Műhely arculatán.
[4] A második szám szerkesztői levele egy felháborodott olvasónak válaszol, aki nehezményezi, hogy a lap hátsó borítóján a müncheni Új Látóhatár, az újvidéki Híd és a brüsszeli Új Szemle hirdetése mellett a budapesti Új Írás is szerepel. A szerkesztők leszögezik, hogy a hirdetés révén jelképes írói és emberi szolidaritásukat fejezik ki a nehéz körülményeik ellenére is publikáló magyarországi szerzőkkel.
[5] Állandó rovatok csak az első időszakban voltak. A legtovább az Égtájak világirodalmi rovat élt. Ebben eleinte valamilyen módon Franciországhoz kapcsolódó, franciául író, vagy emigráns francia szerzőtől hoztak írásokat, később az úttörő irányzatok bemutatása vált uralkodóvá. Gyakran közöltek például Jean Cocteau-, vagy Ezra Pound-szövegeket. A 90-es évek vége felé hasonló nemzetközi irányultságot mutat a rendszertelenül fel-feltűnő Légiposta rovat, amely határon túli könyvekről, kiállításokról, fesztiválokról tudósít.
[6] Tematikus blokkokban – például hollandiai, osztrák és francia szerzőket felsorakoztatva – mutatták be egy-egy terület jellemző avantgarde törekvéseit.
[7] Ld. függelék.
[8] A 40. szám szerkesztői előszavában ezt programszerűen is meghirdették: „a jövőben kizárólag újat kereső és hozó alkotásokkal és alkotókkal szándékozunk foglalkozni”.
[9] Magyarul elsőként a lap 41/42. számában jelent meg Joyce-műrészlet Bíró Lajos, illetve Márton László fordításában.
[10] A Magyar Műhely nyomdatechnikai megoldásai mindig híven tükrözték a lap szellemiségét. A tipográfiai sajátosságok nagyrészt annak köszönhetők, hogy Nagy Pál és Papp Tibor idővel – kényszerűségből – maguk végezték a lap nyomdászati munkáját.
[11] A Magyar Műhely irodalomszemléletét híven tükrözi a különszámok tematikája: ezek Kassák Lajos, Weöres Sándor, Füst Milán, Szentkuthy Miklós, Erdély Miklós, Jaques Derrida és James Joyce munkásságához, valamint a strukturalizmushoz kapcsolódtak. A lapévfordulók az alakulástörténet felidézésére adtak alkalmat: a 113-114. szám például Bujdosó Alpárnak a Magyar Műhely-találkozók „elméleti hozadékát” összefoglaló munkáját közli bőséges dokumentációval.
[12] pl.: Mikes Kelemen Kör, Bornemisza Péter Társaság
[13] Ennek az irányultságnak eredménye a Convergences, a Magyar Műhely francia nyelvű irodalmi, művészeti és könyv-tájékoztatója, amely 1967-ben a magyarországi és a szomszédos országok irodalmi életének hírei mellett Kassák Lajos, majd Déry Tibor életművét ismerteti. A kezdeményezés anyagi fedezet hiányában folytatás nélkül maradt. 1972 és 1977 között d’atelier címmel Nagy Pál, Papp Tibor és Philippe Dôme szerkesztésében jelent meg a Magyar Műhely testvérlapja, amely „francia avantgarde folyóiratként” működött, a francia irodalmi viszonylatoknak megfelelően.
(Kőrös Kata)