Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye – Idegenség- és ismerősség-tapasztalatok

„Szeretnék elidőzni az Első Pillantásnál. Szeretném elnyerni vagy újból meglelni az Első Pillantást a városra, amelyben élek...”, írja Franz Hessel Spazieren in Berlin című esszékötete első lapján. [1] Ennek a nagybetűs Pillantásnak nem temporális értelmű az elsősége – hiszen Hessel szerint akár újra meg is lehet találni –, hanem inkább valamilyen minőséget jelöl: a visszanyert idegenséget. Olyasmit kellene megvalósítania, ami – első pillantásra – lehetetlennek tűnik: a város minden részletét jól ismerő író oly módon szeretné szemlélni Berlint, amely csak a rácsodálkozó idegen kiváltsága lehet: elfogulatlanul, felkészületlenül, rutinoktól mentesen. Talán éppen ezt az idegen, de a Hesselénél nem kevésbé élénk és érzékeny pillantást ígéri egy olyan kiállítás, mint a Magyar írók Berlin-élménye.
 
A német közönség feltehetőleg arra a kérdésre vár választ, hogy a huszadik század első felének jól ismert, nagy mítoszához, a kultúra nemzetközi jelentőségű fellegvárának képéhez, a weimari köztársaság „arany húszas éveinek” toposzához tud-e sajátszerű és új adalékokkal szolgálni egy számára (többnyire) idegen irodalmi közeg. A magyar ajkú kiállításlátogató esetében alapvetően fordított a helyzet: idegen környezetben látja viszont irodalmának ismert hőseit. Vajon tudja-e, hogy Lengyel Menyhért mely berlini élményéből született meg a később világhírűvé vált Tájfun ötlete, hogy Déry Tibor német magazinoknak küldözgetett amatőr fényképekkel próbálta fenntartani magát 1923-as berlini tartózkodása alatt, hogy Ady Endre egyszer sem engedett Hatvany Lajos berlini invitálásának vagy hogy Rejtő Jenő huszonegy éves, reményteljes költőjelöltként hogyan nyomorgott a berlini télben? S ami talán fontosabb, mint az irodalomtörténeti adalékok: nyílt-e már lehetősége arra, hogy idegen közegben szemlélje irodalmunkat, s hogy íróink idegenségtapasztalatán keresztül vessen Első Pillantást a sajátra, az ismerősre, a meghittre?
 
Ez a szép szimmetria persze nem tartható fenn: a kétféle idegenség pontosan így nem is létezik, s nem állítható komplementer viszonyba egymással anélkül, hogy az árnyalatok és a finom módosulások veszendőbe ne mennének. Az idegenség képzete máris változik, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia polgáraiként, erős németes műveltsége vagy családi kapcsolatai révén meglehetősen sok magyar író beszélte egészen kitűnően a német nyelvet, s többen egyetemi tanulmányokat is folytattak Németországban. Hogy csak egynéhány példát említsünk: Hatvany első, a klasszika-filológia módszereit támadó könyve – Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten (1908) –, a híres Woepke és Wilamowitz-Moellendorff professzorok előadásai nyomán készített jegyzetekből, német nyelven íródott, magyarul csak 1968-ban jelent meg[2] és meglehetősen nagy visszhangot váltott ki Németországban.[3] Déry Tibor két nyelven nevelkedett, mint ahogy Balázs Béla is, aki 1906-1907-ben ösztöndíjasként a berlini egyetemen tanult, többek között Diltheyt hallgatta és Simmel tanítványa volt. Márai Sándor kassai szász családból való, Lipcsében járt egyetemre és már akkor Kafkát fordított magyarra (1921-ben), amikor az írót még német nyelvterületen is alig ismerték.[4]
 
A magyar sajtó orgánumaiban rendszeresen jelentek meg tudósítások és jegyzetek a német főváros fejlődéséről, architektúrájáról, színházi életéről, művészi eseményeiről. Az Újság, Az Est, a Budapesti Napló külön berlini tudósítókat alkalmazott, ám a legfontosabb közvetítő természetesen az 1908-ban indult Nyugat. A folyóiratból értesülni lehetett a berlini irodalmi élet eseményeiről, rendszeresen közölt német prózatükröt a frissen megjelent művek recenzióival, szinte hónapról hónapra követhető volt, melyik berlini színház kinek a darabját játssza, kik a legígéretesebb színésztehetségek, Hauptmann vagy Wedekind mely darabja aratott sikert vagy bukott meg, milyen irányban haladnak Reinhardt kísérletezései. Hosszú elemzéseket, esszéket közölt a berlini építészet kiemelkedő alkotóiról és épületeiről (például Alfred Messelről és a Wertheim-áruházról), az olvasóközönség részletes beszámolót kapott a fontosabb kiállításokról, a Berliner Secession 1909-es óriásrendezvényéről vagy Berény Róbert „magyar hímzéseinek” berlini fogadtatásáról. Természetesen megkülönböztetett érdeklődés övezte a magyar kultúra berlini jelenlétét és recepcióját. Általában véve megállapítható, hogy a Berlin felé irányuló, a huszadik század elejétől egyre erősődő nemzetközi figyelem a magyarországi kulturális élet intézményeit is jellemzi, s hogy a városról alkotott képek és képzetek kezdettől fogva személyes élmények és közvetített értelmezések nehezen szétválogatható mozaikdarabkáiból álltak össze.
 
Ennek a képnek egyik lényeges – ha nem a leglényegesebb – összetevője volt a német kultúra és a német kultúraközvetítés csaknem feltétlen elismerése, amelynek a magyar írók szemében (is) egyre inkább Berlin vált letéteményesévé és fő színterévé. Ignotus (1908-as berlini látogatásáról szóló beszámolójában, hangsúlyozva, hogy efféle élményre sem Budapesten, sem Párizsban nemigen nyílt alkalma) tipikus képpé emeli művészi kérdésekről hajnalig vitatkozó értelmiségiek alakját, s egész írása végkövetkeztetéseként fogalmazza meg, hogy „ebben a világban a kultúra nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, amelyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalábbis a művelteknél, lélegző levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő”.[5]
 
A kultúra mint elemi szükséglet képzete a későbbiekben is visszaköszön. A világháború első évében Bálint Aladár csodálkozik rá, mekkora felületet foglalnak el az újságokban a hangversenyhirdetések – közvetlenül az elesettek gyászjelentései mellett. A berliniek nem járnak most mulatni – írja – „de a művészet az hozzátartozik – érzésük szerint – a mindennapi élethez (nem luxus, szükséglet) éppen úgy, mint az alvás, ruha, tisztálkodás, mint a szén, cukor, vasút, kövezet, világítás. Ez Berlin. Budapest az más”.[6] Már ebből a két írásból is világosan kivehető, hogy az „idegen” Berlin mindenekelőtt a tükör szerepét tölti be, amelyben – ekkor és később is – sokan a magyar kulturális viszonyok, attitűdök, megrögzöttségek és fonákságok nem túl hízelgő képét pillantják meg. „Egyáltalában, tud-e világhírhez és pénzhez juttatni idegen szellemi terméket más is, mint a német kultúraközvetítés?” – kérdezi szintén 1914-ben Bárdos Artúr, aki a német (kulturális) impérium ígéreteit és fenyegetéseit veszi sorra, s emlékeztet rá, hogy Németországban mindig is nagy megbecsülésnek és megkülönböztetett érdeklődésnek örvendett a (francia, angol vagy) más nemzetek irodalma és művészete, s ez ezután sem lehet másképp. „Ez a német érdeklődés és jóindulatú elfogultság mindennel szemben, ami idegen, (…) ez tehát nem a mai berlini sznobok és mohó életfogyasztók találmánya, hanem fontosan jellemző vonása a legrégibb német kultúrának.” A kultúraközvetítés szerepére „[a] németek nemcsak alkalmasok, hanem méltók is (…): ők a legmegbízhatóbbak. És ami legfőbb: ők tisztelik legjobban a kultúrát.”[7]
 
Ez a lelkesültség, ami a világháború kezdetén a nagy szövetségessel szembeni felfokozott várakozásokból következő túlzásnak is tűnhet, valójában csak erőteljesebb megnyilvánulása annak a folyamatos, változásaiban is egységes vágyakozásnak, amely Európa új metropoliszába vonzotta a magyar szellemi elitet. Az 1871-es birodalomalapítástól Berlin új fénykor elé nézett: az első világháború kitöréséig tartó időszakban a város hatalmas növekedésnek indult, s bár a ’Gründerzeit’ egyenetlen építészetét tekintve „a technicizált sörfantázia rettenetes szörnyszülötteiről” is fanyaloghattak később,[8] mégis, a „Goldene Zwanziger” toposzának feltételeit már a századfordulóig megteremti az elektromos ipar, a telefonhálózat kiépítése, az S-Bahn és 1902-től a metró (U-Bahn), a világszerte első autópálya; politikai vonatkozásban az egyre szervezettebb munkásság és az erős szociáldemokrata-kommunista oppozíció; a tudomány területén a már világhírű Friedrich-Wilhelms-Universität vagy a későbbi Max Planck Intézet elődje (Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft); a művészetekben a konzervatív művészetpolitika ellen fellépő Berliner Secession vagy – a császár által állítólag csak „kloákairodalomként”[9] emlegetett – naturalista dráma.
 
Ebbe az egyre növekvő, modernizálódó, kulturális tekintetben is egyre sokszínűbb Berlinbe vágytak a huszadik század első felének magyar írói, mint ahogy ide vágytak – talán lehetőségeiknek, kapcsolódási pontjaiknak és ottani tartózkodásuk hozadékának konkrétabb képzetével – a festők, színészek, filmes szakemberek is. Egészen úgy, ahogy a korabeli turisztikai szlogen parancsolta a stilizált Brandenburgi Kaput formázó oszlopszerű betűkkel: „Jeder einmal in Berlin”. Majdnem mindenki legalább egyszer látni akarta a várost, s nem kevesen a legnagyobb várakozásokkal néztek berlini útjuk elébe. Magyar írók indulástörténeteiről külön írás is szólhatna. Balázs Béla Szemérem című elbeszélésének felütése („Hol volt, hol nem volt – Berlinben volt.”) a mese – a csodák és a lehetőségek – birodalmaként idézi meg a várost, amelybe 1906-ban „álom-Baedeckerrel” indul az egyes szám első személyű elbeszélő. Ebben minden benne van, „amit otthon könyvből olvastam, könyvbe álmodtam” és „pedánsan lapozva, összehasonlítva indultam el nyomán keresni a mást, az egészen, egészen mást”.[10]
 
Nem kevésbé mesébe illő Lengyel Menyhért első, 1908-as berlini útja sem: visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy első itthoni színházi sikere után behívatta őt, a kishivatalnokot az addig elérhetetlen magasságokban trónoló vezérigazgató: „’És most mondja meg, mit tehetek magáért, fiatal barátom?’ Alig tudtam válaszolni. ’Sohasem voltam külföldön, szeretnék Berlinbe menni, ahol úgy hallom, Reinhardt a színművészet új, nagy korát kezdi.’ ’Helyes – vágott közbe a vezér –, adok magának hathavi szabadságot fizetéssel és természetesen útiköltséget, majd aztán elmondja, hogy mit látott.’”[11] Ez a párbeszéd már-már Karinthy humoreszkjeit idézi, különösképpen az Álom címűt, amely szintén Berlinben játszódik, s amelynek hőse egy bizonyos Robert nevű kishivatalnok. Ez a titkos fantaszta álmában egyenesen a császárnál jár, aki kis morcoskodás után minden kívánságát teljesíti: „–Jó, jó… Kell még valami?”[12] Maga Karinthy is, aki 1912-ben egy úgynevezett gáláns ügy miatt pár hónapot Berlinben tölt, egy tudósításában (némileg groteszk) mesevilágba helyezi a roppant méretű étkezdéket, sör- és virslipalotákat: „Kedves Budapest Papamama, tudod-e, hogy itt a házak kalácsból vannak? Eleinte azt hittem, hogy csak tréfálnak, de aztán beleharaptam – hát bizonyisten.”
 
Merészség volna néhány példa alapján azt állítani, hogy annak a meseszerűségnek, amely belengi e történeteket, bizonyítható köze van a vilmosi békeidők atmoszférájához, ahhoz a korhoz, amikor a császár egy szédítő sebességgel modernizálódó elektropoliszban felépítteti magának saját meseországában az ő „Puppenalle”-ját.[13] Mégis, feltűnő, hogy a háború utáni útrakelések, s természetesen a városleírások is teljesen híján vannak az efféle kedélyességnek. Nem csupán az 1918–19 után emigrált írók -  tehát a többé-kevésbé kényszerűségből Berlinben tartózkodók – hangja keserűbb, s nem is egyszerűen keserűbb, hanem élesebb, ziláltabb, idegesebb – modernebb. A város vonzereje talán még nagyobb, mint valaha. „Elindultam körülnézni Berlinben. Valami élt és dübörgött körülöttem, ami munkára ösztönzött. Erőket éreztem, vonzásokat, nagy tömegeket, lehetőségeket. Az élet új szakasza kezdődött számomra és nem kezdődött rosszul”[14]–emlékszik vissza másfél évtizeddel később 1921-es[15] „Első Pillantására” Márai Sándor. Rejtő visszatekintése úgy hat, mintha az expresszionizmussal, az avantgárd irányzatok irodalmával, valamint az ún. filmes írásmóddal való (berlini) ismerkedés hatása alatt formálná újra (1927-es) Berlinbe indulásának hangulatát: „És rohant a vasút, rajta én, gondolataim reflektorát előreszegezve, óriási sebességgel az éjszakában. Az én sugaraim új utat fognak itt világítani ebben a nagy estében és Berlin! Berlin! Megyek meghódítani a nagy, fényes várost, ahol csupa hatalmas ház, fényes utca, munka, produktivitás, alkotás, teremtés láza dübörög.”[16]
 
Figyelemre méltó, hogy a világháború előtti és utáni idők Berlinjéhez kapcsolódó szövegében mind Balázs, mind Márai a „valódi” fiatalkor kezdetével azonosítja a városba való megérkezését. Úgy tűnik, nem csupán biográfiai értelemben fiatalok, akik Berlinben életük új szakaszát nyitják meg, hanem a város lendülete, nyitottsága, sokszínűsége és folyamatos kísérletezésre, találékonyságra, tehát állandó, lezárhatatlan értelmezésre indító karaktere „teszi” őket fiatallá. (Balázs Budapestről, Márai Frankfurtból érkezik „öregen”.[17])
 
A városhoz való viszonyt, a város magyar irodalmi recepcióját valószínűleg két tényező határozta meg alapvetően: egyfelől a történelmi-társadalmi helyzet, másfelől pedig az írók személyes boldogulásának eltérő útjai. Már utaltunk arra, hogy a vilmosi Berlin minden társadalmi ellentmondásával együtt is a prosperitás érzetét keltette, ehhez képest az első világháború vesztesének fővárosában egymást követték a bizonytalanságot és félelmet keltő események: a forradalom, a Spartacus-felkelés, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása, a Kapp-puccs, a rákövetkező általános sztrájk, Rathenau meggyilkolása, s eközben a hiperinfláció a jólét maradványait is felszámolni látszott. Köztudott, hogy a „Goldene Zwanziger” valójában a krízisből való kilábalás 4-5 évét, az 1924-től 1929-ig terjedő időszakot foglalta magába, s a magyar szellemi elit igen nagy részének ez az emigráció kilátástalan éveit jelentette.
 
A század első másfél évtizedében elsősorban a magyar színpadi szerzők hódították meg Berlint. Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért darabjait Max Reinhardt színházai (a Deutsches Theater és a Kammerspiele) játszották, s a szerzők személyes jó barátságban is voltak a legendás rendezővel. Különösképp Molnár, aki gyakran az útitárs szerepét töltötte be (együtt látták pl. 1912-ben Párizsban az Orosz Balett botrányos Egy faun délutánja című ősbemutatóját), s a húszas években Reinhardt meghívására rendszeresen részt vett a Salzburgi Ünnepi Játékokon; és akinek felesége, Darvas Lili, Reinhardt egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárja volt. Molnárnak 1908-tól rendszeresen vannak bemutatói Berlinben, s A gőzoszlop című kisregénye elején Az üvegcipő 1925-ös, viharos sikerű előadásához kapcsolódó látogatását is megidézi. Berlin itt úgy jelenik meg, mint a Budapesthez, a Margitszigethez kötődő emlékezés folyamatának kiváltója. Az „igazi berlini ötletek” egyike egy bójaszerű, elektromos forgalomterelő, amelyben „éjjel-nappal pokolszínű, vad, agresszíven erős villanyfény ég”, s amelynek az írói fantázia szerint az a szerepe, hogy szelepként „könnyítsen ennek a forrongó, nagy világvárosnak földalatti lázain, a tüzes talaján, amely izzóan hánytorog a mélyben”.[18] A kép funkciója sokrétű: egyfelől mitizálja, archaizálja a rideg technika eme rémképét, másfelől előrevetíti a nemsokára gőzoszlopként felbukkanó, „ördögi” kapitány figuráját, akit valami rettenetes, pusztító energia hajt a vesztébe; harmadrészt pedig a találékonyság, a szervezőerő, a technikai fejlettség mintaképeként ellenpontot is képez a Margitsziget bohém társaságának inkább dzsentroid világával.
 
Lengyel Menyhért berlini élményeiről a már említett Életemkönyve című önéletírásából értesülünk. A később filmes íróként világhírűvé vált Lengyel, aki előbb Londonban, Korda oldalán, majd Hollywoodban működött (írásai alapján készültek pl. a Ninocska és a Lenni vagy nem lenni című Lubitsch-filmek), első nemzetközi sikerét Tájfun című darabjával aratta. A darab alapötletét – Lengyel beszámolója szerint – egy titokzatos japán csoport adta, amely ki-be járkált a szemközti házba. Képzelőerejére hagyatkozva megírta a Berlinben élő japánok körében zajló szerelmi drámát, s csak a berlini bemutató után derült ki számára, hogy éppen a japán nagykövetséggel szemben lakott. „Ha nem lettem volna annyira idegen – gondoltam – annyira hanyag és lusta, ha akkor átmegyek abba a házba […] – kialudt volna bennem az egész hirtelen felvillant téma, soha nem írom meg a darabot.”[19] A város nyújtotta idegenség-tapasztalat itt megint csak az identitás-meghatározás lehetőségét nyújtja, amennyiben Lengyel – értelmezése szerint – a japánokban utólag az akkori berlini magyar társaság rokonlelkeit látja: „Végre is ugyanolyan idegen csoport voltunk itt, akár a japánok, akikhez szellemileg és ’hódításban’ (persze irodalmi téren), közelebb éreztem magam, mint a németekhez”.[20] Az „idegen csoport” Lengyel számára ekkor főképp a darabontkormány bukása után emigrációba vonult Vészi Józsefet és családját, Bíró Lajost, Moly Tamást, a ki-kilátogató Bródy Sándort és természetesen Hatvany Lajost jelentette. Hatvany levelezéséből rendkívül sok információt nyerhetünk ennek a társaságnak a hétköznapjairól, kapcsolatairól, sikereiről, s azt mondhatjuk, hogy a többek között Thomas Mann-nal, Martin Buberral, Paul Cassirerrel, Gerhard Hauptmann-nal, Max Reinhardttal baráti viszonyt ápoló, a kortárs magyar irodalom németországi megismertetését minden lehetséges eszközzel szolgáló Hatvany köre a berlini szellemi élet kellős közepén mozgott, idegensége tehát mindenképpen csak viszonylagosan értendő.[21]
 
Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság bukása után – az egyikben, a másikban vagy mindkettőben vállalt vélt vagy valós szerepe, avagy pusztán baloldali beállítottsága, illetőleg a Horthy-rendszerrel való szembenállása miatt – sok magyar író hagyta el az országot. Legtöbbjük (pl. Kassák Lajos, Déry Tibor, Balázs Béla[22], Németh Andor, Bíró Lajos, Komlós Aladár) útja elsőként Bécsbe vezetett, innen jutottak Berlinbe. A magyar emigránsok számára, ahogy Komlós Aladár írja, „Passaunál, a német határon kezdődik a külföld. […] Berlin-ország roppant óceánjában pár elvesző csepp az itt élő néhány ezer magyar”. A kortársak közül ő fogalmazza meg a legfrappánsabban, hogy ez a város már nem csupán az idegenség-tapasztalat terepe, hanem egyben legújabb vonatkoztatási pontja is a nagy hagyományra visszatekintő Nyugat-mítosznak, amely – tehetjük hozzá – a  maga utópisztikus voltában a motiváció és a kudarcérzet állandó forrása.
 
A magyar írók feljegyzéseiben, vallomásaiban mindvégig visszatérő motívum a város méreteiből fakadó szorongás, az eltévedéstől való félelem. „Berlin fenyegető, barna kőhullámai között hányódván, a siető emberek biztos irányú útját feszes szálaknak láttam valakitől valakihez húzva. Úgy jártam, mint egy óriás háló felett, és féltem, hogy keresztülhullok rajta: én árva, eltévedt hal” – írja például Balázs Béla.[23] Mások szerint az orientáció nehézségeit a nagyváros jellegtelensége, múltnélkülisége okozza: „Berlin egészen karakter nélkül való, minden ház egyforma és minden ház különbözik is. A legvénebb berlini sem talál haza, ha egyszer egy idegen utcába téved és ha valakit úgy álmában lefektetnek a padra a berlini utcán, haláláig nem jön rá, hogy milyen városba került.”[24] Még a Berlint nagyon jól ismerő, éveken át belakó Keresztury Dezső is így ír erről: „Berlinben eltévedni nem kaland, hanem szerencsétlenség. Áttekinthetetlen nagysága elcsüggeszt, irtózatos nyüzsgése elsodor; ha beleveted magad, elnyel s még holttestedet sem veti ki.”[25]
 
Az írásokból persze kibontakozik a város sajátos térképe is. Erre egyfelől olyan szignifikáns helyszínek, utcák, városrészek kerülnek fel (mint pl. a Romanisches Café, a Kurfürstendamm, a Tauentziehenstrasse, a Zoo és a Tiergarten, vagy a Friedrichstrasse), amelyeknek a húszas évekre a kollektív értelmezési folyamatban differenciálódott és kristályosodott jelentése van, másfelől azok a pontok, amelyek az emigránsok sajátnak tekintett szigeteit jelölik. Míg a világháború előtt a Luitpold kávéház volt a magyarok törzshelye, a húszas években a Nürnbergert emlegetik. Márai említést tesz még egy bizonyos magyar vendéglőről az Augsburger Strasse környékén, ahol egy Moszkvából érkezett magyar népbiztos szégyenlősen rejtegeti könnyeit a pörkölt és a kovászos uborka láttán.[26]
 
Az idegen környezet, Berlin ezerszínű nemzetközi közege természetes módon szolgáltat alkalmat arra, hogy az emigráns alkotók saját magyarságukat értelmezzék, vagy valami általánosan értett magyar jelleget, mentalitást összevessenek tapasztalataikkal. Már Lengyel Menyhért is maró gúnnyal írt a magyarságukat közszemlére tevő berlini színházlátogatókról, s aztán például Márai a magukat magyar zenére, népviseletben ringató honfitársakról. De még ő is – aki igyekszik távol tartani magát a magyar kolóniától – arra döbben rá, hogy európai identitásának van egy magyar szelete, s hogy ennek megértését éppen Berlin befogadó jellege teszi számára feladattá. Az önmeghatározás kényszere valamiféle lelki finomság és a németekéhez képest differenciáltabb lelki alkat diagnosztizálásához vezet. Talán a legkeserűbb hangon Néhány év Berlinben című cikkében, amelyet a „furor teutonicus” írat vele, s amelyben ezt mondja a berliniekről: „Az embereknek nem volt lelkük. Mindenféléjük volt, adósságaik, töltőtollak, módszerük, tudtak szaporodni, és tudtak védekezni a szaporodás ellen, de lelkük nem volt.”[27] S az Idegen emberekben is: „Ez a nép, melynek desztillált és teljesen érett volt a zenéje, mintha nem ismerné az élet fél- és negyedhangjait. Sehol nem lehetett olyan tökéletesen, olyan szinte kéjes világosságban megbeszélni valamit, mint Berlinben. Sehol nem lehetett olyan kevéssé beszélgetni. A mosoly után a következő árnyalatot, a léleknek azt az alig kifejezett, ultraviolett-jókedvét, kételyét és játékosságát sebészi precizitással bontotta fel elemeire ez a nyelv, s utalta át a meztelen logika napfényébe, mely nem tűrt ellenőrizhetetlen árnyalatokat.”[28] A város egyébként sokhelyütt dicsőített, a magyar viszonyokra meglehetősen rossz fényt vető szervezettségét, fejlettségét, dinamikáját és a kultúra virágzását is a lélektelenség és a puszta működés tünetére egyszerűsíti le például Németh Andor, aki előbb ironikus hangon sorolja mindezen vívmányokat, hogy aztán levonhassa a következtetést: „Minden megvan, ami kell; semmi sincs, ami felesleges. A lelkekben és az arcokban sem. A lélek kinyomata hiányzik a képekről. A lélek dolgai fel vannak már dolgozva és rendszerezve. Az ösztön dolgai ugyancsak. Ez a világ legnyíltabb városa. Nincsenek titkok: se lélek, se test titkai. Csak mondd meg, röviden és határozottan, hogy mit akarsz: ki leszel szolgálva.”[29] A nagyváros sokszor, sokak által felpanaszolt, s nem csupán a magyar irodalomban ismételgetett arctalansága, uniformizáló jellege itt néplélek-fikcióba fordul.
 
De nem csupán egyféle Berlint ismerhet meg az, aki ezeket az írásokat olvassa. A szövegek vissza-visszatérő strukturáló elve a város Janus-arcának megjelenítése. Ezt a „kétféleséget” – az egyszerűség kedvéért – tematikus csoportokra osztva („feldolgozva és redszerezve”) is meg lehet ragadni: mint a belváros (a mondén világ, a szabados erkölcsök, a modern technika) és a kispolgári külváros természetességének, termékenységének ellentétét; mint a felszín (a rend, a kiszámíthatóság, az unalmas vagy ijesztő fegyelem) és az alatta megbúvó „másik” ország, a „másik” város rendetlenségének, erkölcstelenségének, sőt, költőiségének ellentmondását; s végül mint a fényes, jólétet mutató, ígéretekkel kecsegtető centrum és a szegény, kilátástalan, minden értelemben sötét periféria ellentétét.
 
Karinthy egyik írásának már a címe is ezt a kettősséget sugallja: Nagy városok, kis emberek. Az író a város Friedenau nevű külső kerületéről, a kispolgárság virágzó negyedéről szólván a belvárost, s az általa reprezentált Kultúrát „a természet beteg és kóros testéből szürke daganatok formájában” kiszivárgó fekélynek nevezi, amellyel szembeállítja Friedenau önfeledt életteliségét, s amilyen játékos iróniával kezeli a romlott város toposzát, olyannyira elrontja az olvasónak a gyermekzsivajtól hangos, egészséges kispolgári miliő fölött érzett örömét: „Szegény bús magyar megáll a Stadtpark kőhídja fölött és sötéten elmereng. Éles sipítozás, harcias jókedv gomolyog feléje a világoszöld játszótér zűrzavarából: a levegő szinte tejszagot áraszt s minden duzzad a termékenységtől. S üzeni: tisztelt Magyarország és mélyen tisztelt Budapest, jelentem alássan: – minden rendben van, Berlin kispolgárai duzzadnak és erősödnek, Németország vigyáz, gondoskodik, tenyészt – és lesz sok, erős, derék porosz katona megint, mikor szükség lesz rá, ne tessék félni.”[30]
 
Márai, amikor visszatekintve összegzi tapasztalatait, „a felszínen agyonrendezett s a jelenségek mögött nyugtalanítóan ’rendetlen’ szorongást” lát. A „kegyetlen rendvágy”, a „tömeg-hajlamok” és a „nyugtalanító formaruhák” mögött pedig „félreérthetlenül s kiolthatatlan, szelíd fényekkel ott derengett a másik – s ki tudta, ki merte megmondani, melyik az igazi? A másik Németország, amelyet Goethe nevelt. A másik, ahol Thomas Mann Buddenbrooksát, akár tetszik, akár nem, mégiscsak egymillió példányban vásárolták meg a németek, […] ahol valamilyen gyermekes és pedáns áhítattal, de mégiscsak áhítattal hajoltak minden nyomtatott betű fölé, ahol a legtökéletesebben játszottak zenét, s az emberi lelkiismeret végső felelősségével hajoltak vegyészeti gyárakban kémiai preparátumok, műtőasztalokon szenvedő emberek fölé – a másik, a másik!”[31] S a jómódú polgári családoknak az erkölcshöz való viszonyát elemezve még egy kettősségre rávilágít. Amiképpen Berlin központja, a Zoo és a Nollendofplatz közötti környék konszolidált bevásárlóutcája éjszakánként a világi és félvilági szórakozás terepévé alakul át[32], úgy váltakozik a nappal és az éjszaka tetteinek erkölcsi megítélése: „’Berlin West’ legjobb családjainak leányai henteregtek a hajnali szürkületben a lépcsőkön, vadidegen gavallérok karjaiban. […] E farsangi éjszakák élményeit nem kérte senki számon. […] csak a nappal számított, a szigorú polgári nappal, összes szabályaival, előítéleteivel és szigorú szertartásaival.”[33]
 
Centrum és periféria ellentétét – s a kettő közötti összes átmenetet – megírja Rejtő Jenő a visszaemlékezéseiben. Először a belváros elegáns kávéházainak miliőjét és a „Westen” előkelő világát tapasztalja meg, ám ahogy fogy a pénze, a hónapos szobák szagával, a tömegszállások nyomorával, a „Norden” „szűk, ócska utcáival” is találkozik. A Norden Rejtő olvasatában „a bűn, az emberi tespedtség, az életbe való belerezignáltság, a szív, a test, a lélek vásárának országa, külön törvényekkel, uralkodóval, szokásokkal. Ezek nem nomádok, ezek nem halálosan fáradt, kivérzett emberek, hanem a sokféle racionalizálás által kiszorított tömegek, akik kénytelenek törvényen kívül élni. Ezeket naponta termeli ki a nagyváros, szüli a fény, a dübörgés.”[34]
 
Faust-magyarázó körök, kitűnő csőposta- és telefonhálózat, saját kapukulcs, Adyt szavaló bolgár kommunista lány, homoszexuális kávéházak, orosz költőnő vedlett patkánybundában, síbervilág, éjszakai omnibusz, a kocsmában megalakuló ceruzaexport-vállalat, palotaszerű mozik, automaták – és még hosszasan sorolni lehetne a meglepetéssel, idegenkedéssel vagy elismeréssel regisztrált kuriózumokat, amelyek színes adalékai vagy éppenséggel meghatározó tényezői a magyar írók Berlin-élményének. Amint láttuk, ez az élmény – ha lehet egyáltalán valami általános érvényűt mondani róla – szétválaszthatatlanul elegyíti az előzetes ismereteket, előítéleteket és várakozásokat, a már meglévő attitűdöket a személyes tapasztalat újdonságával, a városkép egyediségével, az ismeretlenség és teljesen soha fel nem oldódó idegenség izgalmával. S bár az Első Pillantás konstrukció marad, mégis megőrzi hermeneutikai kihívását ez a „titokzatos, kiismerhetetlen” város, a „nagy műhely és iskola”[35], amely maradandó, mindmáig eleven hatást gyakorolt a modern magyar irodalomra.
 

[1] Az eredetileg ezen a címen megjelent, 1929-es kötet új kiadása: Hessel, Franz: Ein Flaneur in Berlin. Mit zeitgenössischen Fotografien von Friedrich Seidenstücker. Berlin, 1984, Arsenal.
[2] Nagy Sz. Péter: Hatvany Lajos. Balassi, Bp., 1993, 14. p. (Hatvany Lajos: A tudni-nem-érdemes dolgok tudománya. Ford. Szőllősy Klára. Gondolat, Bp., 1968)
[3] Többek között ránk maradt Elisabeth Förster-Nietzsche Hatvanynak szóló méltató levele, amelyben „elbűvölőnek” nevezi a könyvet. In Hatvany Lajos levelei. Vál. és gond. Hatvany Lajosné és Rozsics István. Szépirodalmi, Bp., 1985, 271. p.
[4] Kakuszi B. Péter: Márai Sándor és Németország. Pro Pannónia, Pécs, 2001, 10. p.
[5] Ignotus: Berlin. In Egy berlini lány. Magyar írók berlini novellái. Vál. és szerk. Kőrössi P. József. noran, Bp., 2002, 29. p.
[6] Bálint Aladár: Filharmonikusok hangversenye a Népoperában. Nyugat, 1914. 21. sz.
[7] Bárdos Artúr: Német impérium. Nyugat, 1914. 22. sz.
[8] A történész Friedrich Meinecke véleményét idézi Ogger, Günter: Die Gründerjahre. München, 1995, Knaur.
[9] Stratenschulte, Eckart D.: Kleine Geschichte Berlins. München, 1997, dtv, 50. p.
[10] Balázs Béla: Szemérem. In Kőrössi P., i.m. 111. p.
[11] Lengyel Menyhért: Életem könyve. Gondolat, Bp., 1987, 56. p.
[12] Karinthy Frigyes: Álom. In Kőrössi P., i.m. 125. p.
[13] A berliniek adták ezt a gúnynevet az 1902-ben, a Brandenburgi Kaputól nyugatra létesített „Siegesalle”-nak, amely 16 brandenburgi–porosz uralkodó szobrát vonultatta fel.
[14] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Helikon, Bp., 2000, 245. p.
[15] Kakuszi B. Péter szerint Márai 1921. szeptemberétől 1923. augusztusáig tartózkodhatott Berlinben. I.m., 95. p.
[16] Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Szukits, Szeged, 1997, 6. p.
[17] „Akkor huszonkét éves voltam, de sokkal fiatalabb, mint húszesztendős koromban. Mert azt a húsz esztendőt szűk kerítésen belül éltem, és annak a kevés életnek minden falatja kétszer a számban volt már. Öreg voltam.” (Balázs, i.m. 111. p.) „Berlinben váratlan kaland kezdődött számomra: az ifjúság kalandja… Mostmár tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni.” (Márai Sándor: i.m., 245.)
[18] Molnár Ferenc: A gőzoszlop. In: Uő.: Kisregények. Unikornis, Bp., 1994, 101sk.
[19] Lengyel, i.m., 75. p.
[20] U.o., 69. p.
[21] Lásd Hatvany Lajos leveleit, többek között az Adynak írt 1909/1910-es beszámolókat.
[22] Kassákhoz, Balázshoz és Déryhez részletesebben lásd az ebben a kötetben megjelent írásokat.
[23] Balázs Béla: Késő. In Kőrössi P., i.m. 106. p.
[24] Feleky Géza: Krónika. Nyugat 1910. 24. sz.
[25] Keresztury Dezső: Berlin. In Kőrössi P., i.m. 225.
[26] Márai Sándor: Idegen emberek. Helikon, Bp., 2005. 20-24. p.
[27] Márai Sándor: Néhány év Berlinben. Kassai Napló, 1923. IX. 9.
[28] Márai Sándor: I. m. 17. p.
[29] Németh Andor: Gépemberek. In Kőrössi P., i. m. 148. p.
[30] Karinthy Frigyes: Nagy városok, kis emberek. Uo. 143. p.
[31] Márai, 2000, 289sk.
[32] Kiaulehn, Walter: Berlin. Schicksal einer Weltstadt. München, 1958, Biederstein, 538.
[33] Márai, 2000, 271. p.
[34] Rejtő, i.m. 14. p.
[35] Márai, 2000, 257, 288. p.