*A kályha

Olvasás előtt

A kályha című novellában egy olyan fiatalemberrel kerülhetsz egy térbe, aki épp az önállósodás útjára lép. Egymaga bérel szobát a fővárosban. A familiáris kapcsolatok melegségét, a családi tűzhelyet egy vaskályha pótolja számára. Ez az emberi testhez hasonlóan meleget árasztó gépezet beszélgetőpartnere lesz a diáknak. Szinte terápiás szituációt idézően, egyfajta bizalmi viszony alakul ki közöttük. Van olyan tárgyad, amelyikkel képes vagy te is párbeszédbe lépni, amelyiknek elmondanád gondolataid? 

Hangolódásképp kipróbálhatod az alábbi olvasási módot: Tegyél ki egy számodra fontos könyvet a napra, vagy helyezd el egy fűtőtest közelében. Hagyd, hogy a könyvtest átmelegedjen, adj neki pár percet. Ezt követően vedd a kezedbe, keress egy hűvösebb helyet, s hagyd, hogy olvasás közben melegítsen téged, a kezedben hűljön ki. Gondold végig, hogy a tapintás, a tárgy melegsége befolyásolta-e az olvasott szöveg értelmezését?

Szövegtest

A KÁLYHA

A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány.

A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kődarabokat.

Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.

És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az egyetemről, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról is, a kék cigarettafüstről, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha mellett.

Nem tudott tőle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.

Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:

– És milyen finom, jól fűtő kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem látott. Este befűtünk, még reggel is langyos! Pedig vaskályha.

A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, először került Pestre. Kivette a szobát.

Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már munkában állott:

– Ez biz' derék kályha.

És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettől.

Később is hű maradt a diák az ő meleg barátjához. Az egyetemről egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny lángokat. Ha almát evett, juttatott belőle barátjának is. Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belőle a nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.

Egy időben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem törődött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott a mellőzésért – nem is melegített úgy, mint azelőtt. Néha csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet, s a lámpavilágnál írt soká. Időnként fölkelt, nagyokat sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha, amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a diákot.

A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.

Csakugyan beszélni kezdett.

– Szerelmes vagyok... szerelmes – mondotta rekedten suttogva a diák.

A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslőleg megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tűz.

– A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -, ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned. Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...

A kályha irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és természetesnek találta, hogy a lány szemében a tűz fényesebb és melegebb, mint benne.

A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s irígyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló vidámságát. Azután tovább suttogott:

– Szeret-e engem ez a lány, ez a tűzszemű lány, szeret-e, szeret-e?

A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor kérdőjelek nyúltak fölfelé.

De a fiú lelke tele volt édes-keserű nagy reménykedésekkel. A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és reggelig ott maradt hű barátja mellett. Azután, amikor az ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek - elnyomta az álom.

A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre ők is lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.

A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán, haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza. Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép, fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erőlködésben.

A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha mellé. Fojtott, reszkető volt a hangja.

– Nem szeret engem a tűzszemű lány, minek akkor nekem élni? – mondotta, és elkezdett keservesen zokogni. Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért sírt volna a szegény árva diák.

Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a lángokat nézte, a tűz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit, a kályha forró, táncoló lakóit.

Azután elaludt...

A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz, piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt, gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a cipőit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.

Mire az első fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az egész kis szoba – amelyben valamikor otthonosan terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség – halált hozó füsttel telt meg.

A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is kihűlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a két jó barátra.

Egy megszólaló kiállítási tárgy

A kiállítás tárgyakkal, a térrel és szövegekkel hív párbeszédre. Mielőtt belépnél a CSÁTH* A varázsló halála című kiállításba, gondold végig, ki vagy te, aki itt megérkeztél? Melyik tárgy szólít meg, melyik nyeri el bizalmadat, amikor belépsz? Milyen történeted mondanád el neki? Meghallod a novellarészlet és a tárlat közötti beszélgetést?

A szürke falú teremben, amely Csáth Géza életének utolsó szakaszához kapcsolódik, feljegyzései között olvashatsz egyet, amelynek az alábbi címet adta: Mit szeretnék még? Életének utolsó jegyzetei közül való. A kályha és e között a szöveg között épp 15 év telt el, változások egész sora. Mi mindenen ment keresztül az a Brenner József nevű diák, aki Csáth Gézaként vált ismert alkotóvá?

Gondolatok egy test felett

Csáth Géza polgári neve: Brenner József. Családnevében a német brennen igét fedezheted fel, amely jelentése: égni. Ez a név igazán illik egy olyan személyiséghez, aki magas fokon izzott egész életében. Fiatal orvostanhallgatóként 1904-ben kerül Pestre, ahol Józsefvárosban lakik. Itt válik elismert, olvasott íróvá. Különösen érdekli őt az, ahogyan a tárgyak és az életkörülmények formálnak egy személyiséget. Egy készülő, de soha be nem fejezett regényéhez, amit a városról írt volna, az alábbiakat jegyzi fel:

„Budapest. Shock. Tapogatódzás. Térkép. Az éjszakai hánykódások. Az első séták. A szabadság. A rokonok látogatása. Levelek haza.”[1]