Minden író gyűjtő – nyilván ezért nevezik szerzőnek, ugyebár. („Szerző: személy, ki vagyont gyüjt, keres; ellentéte: költő, pazarló” – mondja az 1862-es értelmező szótár. Jó, akkor én inkább szerző szeretnék lenni, mint költő.) Mindenesetre szerintem nem képes izgalmasan írni az, aki nem őrizte meg magában a gyerekkor mindenre kíváncsi, tücsköt-bogarat felszedegető, kísérletező mohóságát. Egy írónak minden élmény: az utcazaj, a sörszag, a kondenzcsíkok foszlási sebessége, a pince rothadtkrumplisötétje, a vaj tetején a késrecenyom, a pusztai szél muzsikája s a paradicsom íze, a csuprokon a fény és a falon a falomb, az éjjeli fürdés és a kukorica sziszegése, élmény a harapás és a csók, a kín és az extázis, hisz azonnal, ott a teremtődés pillanatában nem válogathat jó és rossz közt – mindenre figyel, mindent összegyűjt, mindent rögzít és lefotóz, minden jó valamire. Hang, kép, por, csillám és illat egyaránt fontos.
Az író körbeguberálja a világot, koponyája az újjáteremtés magtára, lomtára, szemétdombja és keltetőtelepe, atomreaktora és szántóföldje, álmok forgatják át a humusszá sűrűsödő, szorongáspréselte rétegeket naponta, új meg új éberálomélményekkel telítődve árad szét az amorf élménykomposzt, hogy aztán nagy nappali küzdelmekben sodródjanak és találjanak medret az impressziók, hogy szavakat, mondatokat és helyet leljenek maguknak a bekötött lapok tiszta rendjében. Ennek a kaotikus ős-sokaságnak csak a rendszerező elme, a vasfegyelem tarthat ellent, hisz épp attól író az író, hogy képes végigpásztázni ezt a rengeteget, a szavak és a képek ösztönpárás, kusza dzsungelét, és kiemelni belőle azt és éppen azt, amire a szövegnek szüksége van.
Az írók fejének belsejét, az agy tekervényes élménytárgy-labirintusának vadul összeharácsolt titkos gyűjteményét, létfontosságú raktári tartalékát egyelőre még, szerencsére, nem láthatja senki más – de ott benn, ahol a szerzők is csak tapogatóznak, a hívatlan vendég azonnal eltévedne. Nevezhetjük organikus, vad televénynek, kreatív kincsesládának, vagy kellékekkel tele bőröndnek – lásd Bartóknak a földi útjától búcsúzó mondatát: „Csak azt sajnálom, hogy tele bőrönddel kell elmennem” –, a megélések történetei a maguk teljességében, bármennyi papírt fogyasszon el az író, nem megoszthatók, „annyi titkom volt”, „ki vagyok én, meg nem mondom”, ugye.
Milyen jó, hogy ennek a gyűjtögető szenvedélynek külsődleges megnyilvánulásai is vannak, hogy az írók többsége szerez vagy gyűjt valamit, és különösen azok, akiknek megadatott az állandó otthon és a minimális anyagi stabilitás – igazi vagyont sajna nem mondhatok, ennek itt nálunk nincs hagyománya. Kevés olyan író van, mint Weöres Sándor, aki azt mondja: „nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz”, és „ócska hangszerem […] sem tud mesélni rólam” – ő persze azt is mondta, hogy: „A tárgyak a valóság horzsolásai”, és helyettük azt ajánlotta, hogy: „Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad” (vesd össze a bibliai „ne gyűjtsetek kincseket itt e földön” kezdetű példabeszédet), de ehhez is az kellett közben, hogy körülötte a gondos női jelenlét teremtsen szép, puha, tárgyakkal teli, lombok övezte fészekmeleget, a módszeres önpusztítást ellensúlyozó igazi otthont.
A magyar írók általában érdeklődtek a tárgyak iránt, sokat is írtak róluk, még az olyan puritán alkatok is, mint Pilinszky, megírták a kisgyereket, aki
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
[…]
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.”
– hiszen a tárgyak a reláció által élednek meg és lesznek személyesek, még akkor is, ha bútoráruházi érintetlenségükben tündökölnek még, mert „mint kendős kismamák az ikeában”, ahogy Tóth Krisztina verse meséli, mi is átlényegítjük a kapcsolataink eufóriájával azt, amihez csak hozzáérünk. Ez a gyermeki intenzitású, reflektálatlanul nyers szenvedély (Pilinszky versének a címe is Egy szenvedély margójára) mutatkozott meg számomra például Tandori mackós írásaiban is – én nem szerettem a mackókat, nem is értettem ezt a különös, fullasztó belterjességet –, erről írtam a következő régi versemet is, Tandorival vitázva titokban. Talán ma jobban értem.
Könnyebb lenne szeretni mackót,
kiskutyát, műanyag babát.
Minden könnyebb, mint ez a lázas,
sötét, düh tajtékozta szem.
Ágy alá bújnék, ott ölelném,
csitítgatnám porszagú zugban,
hallgat, nem mozdul és meleg.
Csurom könny már a füle, orra.
Szorítom lehunyt szemmel, csend van,
ő él, én fekszem, nem vagyok.
Én vagyok már azóta (vö. Vagyok), és a tárgyaim is vannak, és az írók tárgyai is, itt és az otthonaikban. Hogy mennyire foglalkoztatják a magyar írókat a tárgyak, azt mindjárt a Magyarországra kerülésemkor megtapasztalhattam, mert az első könyv, amit 1987-ben beszereztem, a Sárga ernyő című versgyűjtemény volt Linka Ágnes szerkesztésében, telis-tele tárgyakról szóló versekkel. Benne volt a tárgyias költő Nemes Nagy is („az én szívemben boldogok a tárgyak”), meg a tárgyak baráti kéznyújtásait megköszönő Illyés, meg persze rengeteg Babits (Sunt lacrimae rerum – a szétlőtt, irodalom helyett iroda-lommá lett írógép ismeretében még fájdalmasabb ez nekem most), meg Rakovszky is („száz év előtti karácsonyi lap egy bombatalálat érte fiókban”), épp csak Szabó Lőrinc illatgyűjteménye nincs benne. Nagy segítségemre volt ez a kötet akkor, amikor azzal kápráztattam el Gyurit, írónak készülő szerelmemet, hogy bármilyen tárgyat mond, mondok róla egy verset. Ez a könyv remek puskának és még jobb felkészülésnek bizonyult, az objektív költészetre és az életre is felkészített.
Most újraolvastam. Van benne minden, csupor, bútor, szemüveg, körző, ajtó, könyv, asztal, kagyló, tű, szék és ruha, szobor, sétabot, falióra és ágy, búgócsiga, pipa, magnó és rádió, de talán a leginkább a kalap volt megindító számomra a versben, mert Jékely ugyanarról a kopott kalapról, Arany fejfedőjéről írt, ha jól értem, amit később, legalábbis a verse tanúsága szerint, Kányádi Sándor próbált fel lopva a szalontai múzeumban – nagy volt rá, de ugye tudjuk, hogy „A kalapom cilinder, nem holmi csekélység, ha felteszem, magasság, ha leveszem, mélység”. Éppen a nagysága a megható, mintha súgna valamit a szellemi nagyságról is.
Föl kellene próbálni... föl!
„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha...
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.
Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.
A kalap igen, de az alatta, a fejben lüktető fájdalmas, kategorizálhatatlan káosz, a „neszme” keltetőhelye, nem való múzeumba. A múzeumi tárgyakat különben sem illik piszkálni, kóstolgatni, itt nem a szem az elsődleges érzékszervünk, hanem a képzelet, és a tapintás helyett is a belső szem lendül akcióba. Amit itt a kiállításokon szerzünk, az nem világi kincs, hanem bekerül a magunk koponyabéli forgószélmúzeumába.
Kiskönyv, kagyló, nyakkendő,
mackó, kép, üvegmadár,
mind egyszerre rettentő
fontos és mind semmi már,
ha nincs, aki megfogja,
nincs, ki beszéljen vele,
nincsen, aki gondozza,
nincs, akinek kellene,
golyó, ajtó, hanglemez,
naptár, kalap, pálca, maszk,
mind üresen pengenek,
nincs varázslat, nincs malaszt,
ha te, néző, nem tudod,
kié, mikor, hogy, miért,
létét ha nem olvasod,
nem érted, és ő se ért,
de ha tudod, mit jelent,
akkor zengő érc helyett
megpendül és megteremt
az eleven szeretet.
Ha az ember, mint én, felszámolta vagy új helyre hurcolta a legfontosabb örökségeit, anyai felmenői összes tárgyát, még jobban tudja, milyen fontos ez a bensőséges viszony, ami tárgy és ember közt kialakul. Tudja, hogy minden tárgy: történet, ajtaja elfojtott emlékekre, élet és halál titkaira nyílik. És azt is tudja, hogy minden mulandó. De a tárgyak kevésbé, mint mi.
Öregedvén amúgy is megváltozik az ember viszonya a tárgyakhoz, és különösen ahhoz, ami régi. Egyrészt mindenre, amitől gyerekkoromban idegenkedtem, most áhítattal nézek, a ragacsosan nyers rácsozatú, repedezett rattanfoteleket új teraszokra képzelem, a csurgatott-csepegtetett retró vázák egyre izgalmasabbnak tűnnek, és merev műanyag macik és bamba gumikutyák, amiket utáltam, most a nosztalgia tündérfényében ragyognak – már én is folyton cseritibe és ócskapiacokra járok, vagy interneten nézelődöm, egyre kábítóbb ez a mindenfelől rám zúduló tárgyözön: üvegsakk és babzsákfotel, polccsipke és fiókvédő, babakocsi-testvérfellépő, csepphinta, zsírosbödön, usánka, pelenkázóasztal, vámpírjelmez és babatornaszer, meditációs párna és zsúrkocsi, katonaláda, bakelittelefon, preparált gömbhal, kártyanaptár-gyűjtemény, terménydarálógép, egyházi ostyasütő, Hebros írógép, dísztárcsa, mobilház, raklapmagasító, műbőr puff, hanglemez, kristálypohárszett és zeneszekrény – a mai írók múzeumba kerülő tárgyai részben régi tárgyak lesznek, amelyek sok kézen mentek már keresztül, vagy pedig a megtalálás, a kiemelés, a megírás és az őrzés által egyénített, de különben értéktelen apróságok. No meg persze írógépek és kéziratok helyett laptopok minden mennyiségben.
Rendben van ez így. Legalább meglesz a muzeológusok élvezete a belső és külső rétegek szétválasztásában. Az ő szeretetük adjon erőt és ihletet nekünk, gyűjtőknek és nézőknek, a mások sorsának átéléséhez, és az írók még mélyebb megértéséhez, testközeli megtapasztalásához!
Gyűjtök kérget, kavicsot, zuzmót, csigát és magot,
leveleket préselek, szárnyas termést elteszek,
könyvből porló szirmok hullnak, a polcokon sokasulnak
kagylóhéjak, tobozok, kicsi és nagy dobozok,
kavarognak képek, szobrok, gyertyák, vázák, mécsesek,
szaporodnak tollak, csuprok, párnadombok, könyvhegyek,
és mindenhez viszonyom van, körülvesz és rám szakad,
így kötöm meg a világot, így kötöz meg az anyag,
nézegetem, örülgetem, rendezgetem, törülgetem,
ide-oda rakosgatom, cipelem és babusgatom,
nem törődöm azzal, mi lesz e soksokkal nélkülem,
hogy ki érti, ki gondozza, ki szereti kívülem –
bár lenne, ki értő kézzel, értő szemmel nézne rá,
ki a szétszóratás ellen mégiscsak megtartaná.
–
A tárgyakon kezünk nyoma, vizespohár vagy zongora,
jelenlét-jelünk ott dereng: szignó ez: életet jelent.
A zsebben hordott gesztenye, rajta egy tenyér melege,
a lyukas kő, a tömör űr (hogy sose maradj egyedül),
a rézkilincs, a fal, a toll, a létünk, ahogy áthatol,
áthat tárgyat, időt, teret, mert érint, érez és szeret.
Hát őrizd jól a tárgyakat, hisz lényed rájuk átragadt,
és úgy kapod, és úgy adod, hogy lelked rajtuk átragyog.
Mit őriznek, ha nem leszel? Azt, amit tőled nem vesz el
– mert fény vagy! – semmilyen halál. Az öröklétük rajtad áll.