2022. szeptember 8-án, a Petőfi-bicentenárium „előestéjénˮ levelet kaptam Milbacher Róbert barátomtól, aki a Jelenkor folyóirat vendégszerkesztőjeként tőlem is kéziratot kért: „…azt kellene megírni kinek-kinek vágya szerint, hogy mi az, amit kijavítana, kiegészítene vagy éppen folytatna a Petőfi-életműben. Azaz egyfajta »mi lett volna, ha« játékot játszanánk. Téged is szeretnélek fölkérni arra, hogy írj valamit. Pl. ha Petőfi megéri Arany istenülését (Akadémia stb.), vagy éppen a kiegyezést, szerintem biztosan szakítottak volna, megírnád-e a szakításukat dokumentáló episztolákat? Mit szólsz?ˮ „Köszi a felkérést – válaszoltam még aznap –, igyekszem összekalapálni valami értelmesetˮ (mert én is úgy gondolom, hogy ha Petőfi nem tűnik el Segesvár mellett a csatatéren, az „ikercsillagokˮ előbb-utóbb összeütköztek volna). Két és fél hónap múlva, november 17-én viszont már megtegetőznöm kellett: „Isten látja lelkemet, elkezdtem eleget tenni a hexameteres megrendelésnek, de nagyon elment a kedvem tőle. (…) Arany rémálmáról-lelkifurdalásáról akartam írni, de nyilván a mai kultúrharcos időkről lett volna szó. Eddig se volt túl acélos a párbeszéd LEHETŐSÉGÉBE vetett hitem, de az utóbbi időben, sajnos, ez a soványka hit is végképp elszelelt. Ne haragudj rám, szégyellem magam, de ez most nem megy.ˮ Javított Petőfi címmel végül mégiscsak küldtem verset Milbachernek – ha valaki kíváncsi rá, elolvashatja a Jelenkor 2023/9-es számában –, de ez már egy másik, „Aranytalanˮ történet. Maradjunk tehát inkább az ikercsillagoknál, s lássuk, hogy viszonyultak bizonyos kérdésekhez – hátha meg tudjuk magyarázni, miért nem tudtam episztolákban dokumentálni Petőfi és Arany elképzelt szakításának történetét.
1848. január 8-án például azt kérdezi Arany Petőfitől, hogy mit szólna, ha a Murány ostromát Wesselényi Miklósnak ajánlaná, hátha egy ilyen ajánlás „némileg derítnéˮ „a teljes életében becsületes úton haladt nagy honfi sötét éjjelétˮ. Három hét múlva érkezik is a határozott válasz Petőfitől: „Az ajánlást pedig csak hadd el, hé, vagy ajánld Wesselényi inasának vagy kanászának, azt nem bánom, de Wesselényi akármilyen derék ember, csak nagy úr, hiába, és a poéta nagyúrnak ne ajánlgassa semmijét, vagy a versét legalább neˮ. Apropó nagyurak: mindenki ismeri Petőfi afférját Klapka György hadügyminiszterrel, amikor a tábornok azzal vádolja a költőt, hogy jogosulatlanul („kineveztetés nélkülˮ) viseli az őrnagyi egyenruhát, illetve engedély nélkül („betegséget hazudvaˮ) távozik a csatatérről: „Uram! – írja Petőfi 1849. május 8-án Klapkának. – Ezek olyan dolgok, melyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna s tán lelőttem volna Önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövökˮ. S ha már miniszter: íme, mit ír Arany 1867. június 12-én Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek (amikor megtudja, hogy I. Ferenc József a Szent István-rend kiskeresztjével fogja kitüntetni): „Igen tisztelt Barátom! Nem tudom, mi benne igaz, de pár nap óta erősen beszélik, hogy számomra fejedelmi kitüntetés készül. Valami rendjelt emlegetnek. Ha még lehetséges, múljék el tőlem e pohár.ˮ És még izgalmasabb a következő mondat: „Én a koronás magyar királynak buzgó loyalis híve és engedelmes jobbágya kívánok lenniˮ (kiemelések tőlem – LLL). Vajon Petőfi leírt volna-e ilyen mondatot? S vajon mit szólt volna ahhoz, hogy Arany – Eötvös (és Wenckheim Béla belügyminiszter) rábeszélésre, kész tények elé állítva, s nem mellesleg: irtózván a botránytól – végül mégis elfogadta a kiskeresztet?! Eddig tehát minden rendben, egyik tűz, másik víz, kívánni se tudnánk jobb feltételeket egy összeveszéshez, miért maradtak mégis töredékben a Milbachernek felelőtlenül megígért „episztolákˮ? Mert – hogy szavamat ne felejtsem – három hexameter még azon melegében megíródott:
„Isteni Jankóm! ott trónolsz hát végre a csúcson!
Messzire fénylik a mejjedről a királyi valagrend,
s hozzám is bevilágít néha a síri homályba!ˮ
– mondja Arany rémálmában Petőfi.
Miért kellett nekem nagyon gyorsan abbahagyni az egészet? Talán azért, mert ténybeli csúsztatást tartalmaz? (Tudjuk, hogy Arany sose hordta gomblyukába tűzve a lovagrendet – sőt, meg se köszönte soha, ahogy a protokoll megkívánta volna). Talán a felütés szabadszájúsága miatt? (Ugyan már! Ez a „valagrendˮ Petőfi részéről abszolút önazonos lett volna: „Egyébiránt meg ne ítélj, ha bekövetkeznek [nálam] a hallgatás lófasz-hosszúságú epocháiˮ – mentegetőzik Aranynak az elmaradt válaszlevél miatt; „maradok (jelenleg éppen viszkető tökű) barátodˮ – búcsúzik másutt szintén Aranytól stb.). Nem vagyok pszichológus, ezért csak spekulációkkal tudom magyarázni a mulasztásomat:
1. ösztönösen irtózom azoktól a szerzőktől, akit szánalmas sületlenségeiket nagy emberek szájába adják. Vagyok-e én annyira szangvinikus ember, mint amilyen Petőfi volt? Nagyon nem! Akkor meg hadd ne beszéljek őhelyette!;
2. irodalmi játék ide vagy oda: belekényszerítve Petőfit a kiegyezés ellenzékének szerepébe ugyanazt a hibát követtem volna el, mint eleink, akik hol a radikális forradalmárt (sőt: a szocialista mozgalmárt, sőt: a kommunisztikus anarchistát), hol pedig a konzervatív értékek védelmezőjét emlegették Petőfi kapcsán! Teljesen egyetértek ez ügyben Petőfi legjobb ismerőjével, Margócsy Istvánnal, aki költőnket „szabad elvűnekˮ nevezte (így, külön írva!), mondván, hogy „[E]gyszerre és egymás mellett él benne a romantika nagy, lázadó és korlátokat nem ismerő individualizmusa, s – ugyancsak a romantika hozományaként – a közösségbe (népbe, nemzetbe) való beolvadás igényeˮ. Nem egészen öt évvel ezelőtt itt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Bolyongó üstökös című kiállítás megnyitóján elfelejtettem „a Petőfi-kultusz alakváltozatairaˮ reflektálni, inkább amiatt keseregtem, hogy úton-útfélen belebotlok a „fekvőrendőrˮ Petőfibe. Ezúton szeretnék bocsánatot kérni a PIM-től is, a sokszínű/sokhangú Petőfitől is akkori hibámért…
*
Gyónásom végéhez érve engedjenek meg egy, az eddigieknél is személyesebb történetet: anyósom nővére, a 80 éves Marcella néni a jómúltkor elkottyintotta, hogy gyerekként mennyire szerette Petőfi verseit. Szélsőségesen elfogult vagyok a költészet irányában, szörnyen meg tudok hatódni egy ilyen vallomástól, vettem is gyorsan Marcella néninek egy antikváriumi Petőfit (gyönyörű könyv: a Helikon Kiadó adta ki 1989-ban, 1240 oldalon, műbőr kötésben, 30 000 példányban, Kiss József szöveggondozásában). Hadd olvasgasson a 80 éves, özvegy Marcella néni ismét a szerelemről, vagy a „világszabadságrólˮ, vagy – uram bocsá’– az Alföldről, a csíki hegyek között.
Lövétei Lázár László beszéde, amely 2025. március 15-én hanzott el az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum ünnepi koszorúzásán a Múzeum kertjében található Petőfi-szobornál.