A most elhunyt Dobai Péter utánozhatatlan, megkerülhetetlen, túlszárnyalhatatlan figurája volt a hatvanas-hetvenes évek Budapestjének. Testépítő, kvietált matróz, a fiatal értelmiségi társaság középpontja, sikerember, a verbalitás bajnoka, alkotó zseni. De nemcsak középpontja, hanem irányadója is: mint az éket vezető darvak vonuláskor. 1964 című prózai írása a magyar irodalomnak olyan súly, mint a betoncövek a mólón, amelyhez a többi hajók kikötnek.
A bajnok.
Első köteteivel széles népszerűséget ért el, pedig soha nem volt olcsó, amit csinált. És pár éven belül véghez vitte ugyanezt a mutatványt a filmkészítés terén is. Archaikus Apolló-torzó című kísérleti filmjét levetítettük tavaly a PIM-ben, a 80. születésnapján (távollétében) rendezett megemlékezésen, nagyot szólt most, ötven év múltán is. Sokan voltak a nézőtéren, egykori személyes ismerősök, versolvasók, rajongók (micsoda öreg férfi lehet az, akinek rajongói vannak!).
Magas irodalom: pipa, alternatív film: pipa. És Dobai ismét váltott, ezúttal a mozira, a Mephisto, együttműködés Szabó Istvánnal és a többiekkel, nyolcvanas évek, ki ne tudná. Lehet-e ennél többet elérni?
Vagy kell-e.
Kisujjában volt a techné, emellett alighanem a test, a szellem és a lélek páratlan ismerete is. Túlélte mindazokat, akik kortársak, pályatársak, sorstársak voltak, Hajnóczy Pétert és a többi legendát. Erős volt a test, mindent elbírt.
Legenda, ez a jó szó rá. Nemrég egy nagy kortárs költő azt mondta magáról: az ő élete voltaképpen egy mondatban összefoglalható, különböző szobákban ült és különböző íróasztaloknál dolgozott. Dobaival elment az utolsó generáció a magyar irodalomban, akinek még volt tere, ideje, története, sorsa, és erről a sorsról Dobai mindenki másnál tüzetesebb részletességgel, tárgyi tudással és hittel számolt be.
Öregkorára ő lett a Duna Szabadság híd és Petőfi híd között szakaszának legnagyobb poétája. Ebben a mondatban nincs irónia. Mint egy tájképfestő, aki mindig ugyanazt festi, Dobai utolsó évtizedei erre a szűk területre korlátozódtak. Minden kockakő és minden pillanat megörökítve, kora alkonyi fénytörésben. Valami mély, az emberiség boldogulásába vetett, nem: az emberi kultúra értelmébe vetett hittel rajzolta meg a színek ezer árnyalatát, a pusztulásét, leromlásét, így a test leromlásáét is, ez a krónika azonban nem panasz, nem jajgatás, hanem útinapló.
A bajnok hajónaplója.
A kései évek verseiben zátonyra futott, egykor győzhetetlennek hitt nagy hajók utolsó deszkaszálai ringatóznak a tenger vizén, koordinátákkal, lajstromszámmal, vízkiszorítással, fényerővel és beesési szöggel. Az út a belső tengeren a társak figyelő tekintete nélkül ért véget -- szerelme, a sokszorosan megénekelt Mari kíséretében. Mintha Don Giovanni éneklés helyett csak maga elé suttogná a Pezsgőáriát, az élet féktelen szenvedélyének himnuszát. Attól még Don Giovanni a legnagyobb.
Radics Péter