Ágh (született Nagy) István (Iszkáz, 1938. március 24. – Budapest, 2025. október 19.)
Elhunyt Ágh István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia tagja és a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
A Veszprém vármegyei Felsőiszkázon látta meg a napvilágot. Ez a hely tette őt költővé anyanyelvét, költészete alapját ezen a helyen sajátította el. A szavakat először ízlelgető gyermek kifejezéseinek referenciáját az iszkázi táj, az ottani jelenségek adták: „Ha azt mondtam, hogy fa, akkor lehet, hogy épp ez a körtefa. – nyilatkozta egy riportban – Minden szavam itt gyökerezik…” – és alkotásai innen ágaztak el.
Szoros köteléket jelent Iszkáz költészethez való viszonyában eredeti vezetékneve is. Egy négygyermekes családba született, egyetlen bátyja Nagy László volt, aki később, amikor a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, már – első mestereként – költészeti tanácsokat adott számára. A 13 évvel idősebb testvértől kapott első feladata: készítsen leíró verset. Így született meg az első vers az udvar fáin élő szarkák fészkéről. Akkor még nem tudhatta, hogy ez a téma nem csak egy későbbi versébe épül bele, hanem az öröklétbe is elfogja őt kísérni.
A tapolcai gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE-n magyar-könyvtár szakon végzett. Budapesten dolgozott könyvtárosként, folyóirat-szerkesztőként, publicistaként és a fennmaradó időben szellemi szabadfoglalkozású íróként. Eredeti nevének írói foglaltsága miatt első írói jelentkezésétől Ágh néven publikált, majd a nevet, ami híressé tette 1968-ban hivatalosan is felvette. Tucatnyi vers- és prózakötete jelent meg, még a gyermekirodalomban is jelentőset alkotott. Versfordításai a bolgár, cseh, finn, észt, valamint szerb, macedón és szlovén nyelven keletkezett alkotásokkal ismertették meg a magyar olvasóközönséget. 1969-től fogva egészen élete végéig számos díjat és elismerést szerzett.
Származását, családja történetét éles szemmel fürkészte. Középparaszti ősei először úrbért fizettek, majd a lovaikat hajtották el a háborúban a vidékre betörő szovjet katonák, utána a földjüket vitte el a téeszesítés. Az eredetileg állattartásból élő család utolsó haszonállatait, a kecskegidákat édesapja levágva vitte el értelmiségi fiainak a fővárosba – így történik meg az Ágh-i szöveguniverzumban a vidéki életforma metamorfózisa. A régi világ fel-feldereng a városba révedt értelmiségivé váló művész költői világában: a virágok és állatok nyelvén ragyogó emlékeket idéz, a tündérek, regösök és lidércek nyelvén ragadja meg a zsigereket markoló félelmet, a keresett önazonosságot és remélt igazságot. Így, miközben életműve a huszadik században elárvult magyar vidéknek állít emléket, az Iszkázon megtanult magyar nyelv elevenné is teszi a letűnt világot, s időről-időre újrateremti azok képzeletében, akik olvassák Ágh István műveit.