Györe Bori

A vérzés mérte az időt. És anyám születésnapjai. Amikor terhes lettem, megállt az idő. Aztán anyám is meghalt. De a születésnapjai velem maradtak. Már csak azért is, mert egy napon születtünk, huszonegy év különbséggel.

 

Nem hasonlítottunk egymásra, és nem voltunk barátnők. A nevünk sem lett ugyanaz, bár apám szerette volna. Általában ragaszkodott a hagyományokhoz. Anyám nem akarta, hogy olyan legyek, mint ő. Örült neki, hogy legalább nem ugyanabban az órában jöttünk világra. Én éjjel születtem, épp csak 8-án, tíz perccel éjfél után. Ő délután, négy óra felé – ezt mindig kispolgárinak és unalmasnak tartotta. Éjszaka születni, az valami. Anyám sosem volt teljesen normális. És nem abban az értelemben, ahogy a jópofa gyerekek szoktak beszélni jópofa szüleikről. Anyámnak tényleg alacsony volt az IQ-ja.

 

Hogy emléket állítsak neki, egy-egy fórumon az ő keresztnevét használom. Igyekszem egyszerűnek tűnni, direkt rontok a helyesíráson is. „Sziasztok lányok!!! Én egész hónapban hőméröztem és azt hiszem hogy most tényleg babás vagyok!!! Még nem merek tesztet csinálni, elöbb megvárom a férjem és majd együtt. Remélem lány lessz, mindig azt terveztük, hogy egy fiú egy lány.”

 

Abbamaradt a vérzés, vagyis nem jött meg többet, mert teherbe estem. Eszembe jutott, mi történt, amikor életemben először menstruáltam, és szégyenkezve vallottam be anyámnak, aki felvillanyozva rohant be apámhoz a szobába, hogy elújságolja, nagylány lettem. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Akkor még nem sejtettem, mit jelent mindez, mit indít el ez az első alkalom.

 

Évekig persze semmi sem történt. Illetve az elején időbe telt, mire beállt a ciklusom, de aztán, mert ennyire szerencsés voltam, szabályos időközönként jelentkezett a menzeszem minden hónapban. Harmincnaponként. Szerettem ezt a kerek számot, elégedett voltam vele. Úgy éreztem, különlegessé tesz. És így számolni is könnyebb volt, mert a hónapnak majdnem pontosan ugyanazon a napján számíthattam rá. Ennek ellenére külön füzetbe írtam a dátumokat évekig, pontos jegyzéket készítettem.

 

Eltelt még néhány év, és minden megváltozott. Aminek korábban egyáltalán nem tulajdonítottam jelentőséget – hogy néha egy-két napot késik –, egyszer csak mindennél fontosabb lett. Sosem felejtem el az első ijedséget. Az első férfival. Nem voltam hajlandó addig lefeküdni vele, míg újra meg nem jön. Igaz, hogy egyébként sem élveztem vele a szexet. Nem mintha tudatában lettem volna ennek akkor. Tizenhét éves voltam.

 

Emlékszem, amikor kiderült, hogy az udvarlóm sokkal idősebb nálam, apám és anyám egyszerre estek nekem. Újabb iszonyatos megszégyenülés. Órákig kellett arról beszélni, hogyan fogunk védekezni, pontosan mit fogunk csinálni. Mintha nem tudtam volna enélkül is mindent már régen. Apám ebből a szempontból nem volt konzervatív, nyíltan beszélt velem. Talán ellensúlyozni akarta anyám retardáltságát, és kétszer olyan felelősségteljes szeretett volna lenni. Nagy dolognak számított abban az időben egy férfitól. De én azt kívántam, bárcsak ne tenné. Gyűlöltem őket.

 

Aztán sokáig megint semmi sem történt. Utána viszont csőstül jött a baj. Egymás után háromszor. Sose beszéltem róluk senkinek. Nagyanyádnak temető volt a méhe, mondogatta gyerekkoromban anyám. Az elsőről az a férfi sem tudott, aki az apja lett volna, ha megszülöm. Nem lett volna értelme elmondani neki, úgyse csinált volna semmit. Egyedül mentem el az orvoshoz. És a kórházba. Egyedül csináltam végig. Szegény hibbant anyám biztosan segített volna, ha tudja. Csak később jöttem rá, milyen hatalmas erők birtokában van.

 

Sosem felejtem el, amikor a harmadik történt, felhívott. A semmiből. Azt mondta, érzi, hogy valami baj ért. Éppen a kórház felé tartottam, akkor is egyedül. Potyogtak a könnyeim. Szegény anyám nem ijedt meg, mint azelőtt olyan sokszor, ha sírni látott. Csak annyit mondott: minden döntés jó döntés. Ez volt a leghősiesebb dolog, amit életében tett.

 

A magzat már nagy volt, a harmadik. Túl voltam a három hónapon. De nem sokkal. „Maga szépen meg fogja szülni ezt a gyereket”, mondta az egyik orvos. Egy nő. De én továbbmentem, egy másikhoz. Nem szülhettem meg, mert én sem léteztem. Egy szellem nem szülhet gyereket.

 

Ez volt az utolsó, soha többet nem estem teherbe. Csak nemrég jöttem rá, hogy pontosan ugyanazt éreztem, amikor csak féltem vagy reménykedtem benne, hogy teherbe estem, és akkor is, amikor valóban gyereket vártam. Nem volt különbség. És hiába estem teherbe háromszor, olyan, mintha egyszer sem történt volna meg. Akkor, amikor akartam, nem sikerült. A férjem elhagyott. Azt mondta, nem emiatt, de én tudtam, hogy ez az oka. Azóta újranősült, két lánya van. Láttam róluk fényképeket. Nem szépek, de helyesek. Nem azért mondom, mert nem az enyémek. Az enyémek se lettek volna szépek.

Akkor kezdtem fórumokra írogatni, amikor betöltöttem a negyvenet. A születésnapomon. Anyám születésnapján. „Segítsetek, tényleg számít a testhelyzet?” „Vizsgáld meg a folyásodat, ajánlom a fekete bugyit, azon minden látszik!” „Tényleg szóljak rá a pasimra, hogy ne tartsa az ölében a laptopot, mert baja lesz a spermáinak?” „ Gyerekek, az létezik, hogy az ujjam nem ér fel a méhszájamig?” Minden kérdésre válaszoltam, mindenkit biztattam. Akkor már túl voltam mindenen. Minden hónapban vártam, hogy megtörténjen, és nem történt meg. Minden hónapban sírtam a vécén ülve, amikor láttam, hogy véres a bugyim. A férjem a nappaliban olvasott. Még velem volt, de éreztem, hogy már csak napok kérdése, és elmegy. Talán még egy hét.

Hőmérőztem, használtam az ovulációs teszteket, halomban álltak a terhességi tesztek a fürdőben, egy idő után el kellett rejtenem őket. Már olyankor is pohárba pisiltem, amikor elképzelhetetlen volt, hogy pozitív legyen az eredmény. Pontosan tudtam, mikor milyen állagúnak kell lennie a folyásnak, hogy melyik jelzi a peteérés időszakát, melyik a terhességet. Számoltam a napokat, tapogattam a mellem, mértem a hőmérsékletem, félóráig fekve maradtam szeretkezés után. Hiába. Könyörögtem a férjemnek, hogy próbáljuk meg a lombikot, de nem volt hajlandó. Elvei voltak. Éjszakánként a fürdőszobában sírtam. Megnyitottam a csapot, hogy ne hallja.

 

Most több mint tizenöt oldalon és fórumon vagyok jelen, különböző neveket használok. Erika79, Bobó, Cicafül, Királycsaj, Hamupipőke, Kincsem. „Lányok, ma végre pozitív lett a teszt! Ne adjátok fel! Ha nekem is sikerült ennyi idő után, nektek is menni fog! Most megyek, főzök meglepi vacsit a férjemnek!” „Szerintem ne aggódj, másfél év még nem sok idő, az első baba nekem is nehezen jött össze, de azóta már a második is megszületett! Itt ül az ölemben, és csapkodja a billentyűzetet.” „Sziasztok! Ezt nem fogjátok elhinni! Pont ma csináltam pozitív tesztet, a szülinapomon!!! Ez egy jó jel, nem? Annyira boldog vagyok!!!”

 

 

 

 

Piros pötty indult növekedésnek a fehér anyagon. A kitárt szárnyú ajtó előtt álltak, indulásra készen, mögöttük a tanúk, felcsendült a zene. Akkor lenézett, és meglátta a kis vörös foltot, a kidudorodó, fényes félgömb, akár egy lassított felvételen, belesüppedt a selyembe, elveszítette szabályos formáját, szétterült. Földrész lett belőle, sziget.

 

Most a vércsöpp két parkettaléc közti résbe hullt. Sötéten, barnán vette fel a hosszú, keskeny folyosó formáját, teljes hosszában kitöltötte, egy-két perc múlva eggyé vált vele. Ült az ágy szélén, nézte, nem nyúlt zsebkendőért, hagyta, hogy még egy, majd még egy csepp essen a hirtelen szakadéknak tetsző vájatba, és aztán eltűnjön, mintha sosem lett volna.

 

A fürdőbe ment, belenézett a tükörbe, vizsgálgatni kezdte a kötést az orrán. Óvatosan megnyomogatta. Ébredés után rögtön betelefonált a munkahelyére, hogy közölje, még nem gyógyult meg, és nem tud bemenni az irodába. Azt hazudta, hogy valamilyen vírus támadta meg. Ki hinné el, hogy nem a férje bántalmazza, hanem leesik az ágyról éjszakánként?

 

Az anyja úgy állt ott a teremben abban az ódivatú barna ruhában, mint egy félresikerült próbababa. Ahogy egymás mellett lépdeltek jövendőbeli férjével a házasságkötő teremben a zene ritmusára, végig őt nézte. Először csak a feje búbját, mert annyi látszott belőle a többi vendégtől, aztán a válltömését, majd a redőket a nyakán, végül kivillant lent a cipője is, egy se nem magas, se nem lapos sarkú topánka. Az utolsó pillanatig halogatta, hogy ránézzen az arcára, belenézzen a szemébe. Rettegett, hogy újra azt a kifejezéstelen maszkot látja majd, amit annyiszor, amikor az anyja várt rá valahol, egy utcasarkon, és még nem vette észre őt.

 

Akkor kezdődött, amikor az új lakásba költöztek, három hónappal ezelőtt. Eddig mindig az oldalára esett, lefarolt az ágyról. Másnap rettenetesen fájt a gerince, itt-ott belilult a karja, a csípője. A második alkalom után elment a körzeti orvosához, aki ellátta a sérüléseit, majd tanácstalanul széttárta a karját. Reménykedett, hogy nem történik meg többször. De amikor legutóbb, két nappal ezelőtt arccal lefelé ért földet, végleg úrrá lett rajta a kétségbeesés. Ömlött a vér az orrából, a lakás üresen tátongott.

 

Most körbe-körbe járkált, próbált örülni, hogy az ablakokon betűz a nap, hogy mindenhol világos van. Erősen koncentrált, hogy átjárja az elégedettség, mint a fény a szobákat. Hónapok óta boldognak akarta érezni magát, és ez rettenetesen kimerítette. Voltak reggelek, amikor csak iszonyatos erőfeszítés árán bírt kikelni az ágyból. Néha leült a buszmegállóban, és hagyta, hogy elmenjen egy, két, három busz. Az utazás volt az egyetlen öröme egész nap, oda és vissza. Sehol sem lenni, nézni az elsuhanó házakat, melyek mögé senkit sem kell odaképzelni, egyetlen sorsot sem, mert olyan gyorsan eltűnnek a szeme elől, hogy mire megalkotná a szereplőket, már egy következő ház következő lakásába kellene újakat választania.

 

Kilépett az erkélyre, zöld lombokat látott, körben házfalakat. Egy ablakban fiatal nőt vett észre, a konyhában kevergetett valamit a tűzhelyen. Aztán eltűnt, hogy néhány másodperc múlva felbukkanjon egy másik ablakban, karján csecsemővel.

 

Meztelen talpa átmelegedett a kövön. Nem volt kedve leülni, pedig megtehette volna, hogy kihoz egy könyvet, és kiélvezi a kényszerszabadságot.

 

De inkább úgy döntött, visszamegy a lakásba. Néhány percig a konyhában ácsorgott, és a mákszemeket nézte egy elöl hagyott tányéron, annak a süteménynek a nyomait, amit az anyja hozott előző nap délután. A fekete szemcsék az anyajegyekre emlékeztették, a sok kis pontra az anyja dekoltázsán, amit mindig takargatott. Amikor kislány volt, undorodott tőlük, mégis szerette volna egyenként leszedegetni őket.

 

A fürdőszobába ment, az egyetlen ablaktalan helyiségbe. Leült a kád szélére, és átitatott körömlakklemosóval egy vattakorongot – mindkettőt a kis fali, tükrös szekrényből vette ki. A kék szín fokozatosan átkerült a körmeiről a vattára. Bordó lakkot keresett, ujjait megtámasztotta a mosdókagyló szélén, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdte felfeszíteni a bal kisujján a körmöt. Nem mert továbbmerészkedni a fájdalom egy meghatározott pontjánál. Mindkét kezével a mosdóba kapaszkodott, fejét kinyújtott karjára hajtotta.

 

Amikor a férje este hazaért, ebben a testhelyzetben találta. Hálóingben, a kád szélén ülve, mezítláb, vállig érő haja kétoldalt lelógott, eltakarva az arcát. Viszolyogva érintette meg, mert ebben a pillanatban megértette, ha nem is a tudatával, de lénye legmélyén megrezdült benne a felismerés, hogy az az élet, amit elképzelt, és ami néhány hétre mintha valósággá vált volna a költözés után, most foszlott örökre semmivé.

 

Nagy nehezen elfordította a nő arcát, de még mindig nem látta a profilját. Haját egy simogatással kisöpörte a szeméből – csukva volt. A szemhéjak mögött lágy remegés. Képtelen volt megszólítani. Leült mellé a földre, átfonta két karjával a lábait, és arra az álomra gondolt, amiről a felesége az elutazása reggelén számolt be, három nappal ezelőtt. Arra a nőre gondolt az álomban, arra a másikra, aki a kilencedik hónapban van, amint egyszer csak ráébred, hogy a hasa üres, nincsen benne semmi.

 

 

 

 

Bejön, szó nélkül lekapcsolja a zenét. Visszanyelem a könnyeimet. Azt mondja, ha majd látja, hogy takarítok, talán összeköltözhetünk, addig nem. Ezért reggel, miután felriadok, nem aludtam-e túl sokáig (mindig azt mondja, az alvásba menekülök), kimegyek, felsöprök, aztán felmosok. Az anyja is felkelt már, hallom, hogy motoszkál a szobájában. Vagyis a nappaliban. Neki több helye van, mint nekünk. Az egész nappalit ő használja, és van még egy külön hálószobája is. A tévé előtt ül egész nap, alig húsz centire, mert már nem lát és nem hall jól. Ebédet főz. Néha segítek neki. Mert tudom, hogy még főzni is meg kell tanulnom, hogy kiérdemeljem a közös életet.

 

Nehezen jön le a krumpli héja, ügyetlen a kezem, nincs hozzászokva az efféle munkához, de azt hiszem, soha nem is tudna hozzászokni. Szeretnék venni egy hámozót, de még az új edényszárítót is alig mertem idehozni, hetekig készültem rá, hogy lecseréljem. Az anyja mindig egy megsárgult, öreg konyharuhát tett a régi, gusztustalan műanyag tartó alá. Nagyon meglepődtem, amikor mellém állt ebben az ügyben, és ő mondta el az anyjának, hogy ezt én hoztam, és mától ezen szárítjuk az edényeket. Egyébként minden mozdulatlan itt. Ha az anyja elmegy valamelyik másik gyerekéhez az öt testvér közül hosszabb időre, fehér lepedőkkel takarja le a bútorokat.

 

Ott hagytam a használt sebtapaszomat a fürdőkád szélén, azt mondja, gondolkozott, megvárja-e, míg észreveszem, és kidobom magam. De aztán inkább kidobta ő, nehogy az anyjának kelljen hozzányúlnia. Nagyon szeretnék új törölközőket venni, mindegyik ócska, régi, megszürkült rongy. A kilépőszőnyeg is ronda, elhasznált darab, undorodom rálépni, inkább a hideg kőre teszem a lábam. Nem zavar, jólesik. Szétterülnek a lábujjaim, nézem őket, mint egy kis állatot.

 

Egyszer befogadott egy macskát, de miután odaszart a padlóra, kitette. Akkor már inkább egy gyerek, mondja. Szólj, ha csináljunk neked gyereket, közli mosolyogva az egyik első alkalommal, amikor az ágyában fekszem. Majd öt-tíz év múlva, válaszolom nevetve, mert még nem sejtem, egy-két hónap múlva mennyire fogok vágyni rá.

 

Néha, ha elutazik, egyedül vagyok az anyjával. Én a szobában ülök az íróasztalnál, ő a tévét nézi a nappaliban. Amikor kimegyek vécére, reménykedem, hogy nem találkozunk össze. Talán már nincs sok hátra neki, gondolom. Talán pár hónap, talán egy-két év, és meghal. Amikor hazajön az útról, mindig tudom, hogy volt ott vele valaki más is. Látom, amikor indulás előtt eltesz egy üveg bort. Ha észreveszem, azt mondja, vendégségbe megy, régi barátai vannak abban a városban. Amikor hazajön az útról, megöleli az anyját. A töpörödött, csupa ránc, büdös cigarettaszagú öregasszony csüng a nyakán, lábujjhegyre állva.

 

Csak a prolik laknak együtt, mondja, ha felhozom, hogy szeretném, ha összeköltöznénk. Sok ember kis helyre összezsúfolva, annál nincs rosszabb, mondja. Valahogy gyanús nekem az egész, mégse tudok semmivel se visszavágni. Ülök az ágy szélén, lógatom a karom. Engem még sose akart lecserélni, mondja. Én megfelelek neki. De ha tovább folytatom ezt a követelőzést, vége. Neki aztán igazán mindegy, van-e mellette valaki, vagy nincs. A fal felé fordulok, és visszatartom a sírást.

 

Azt mondja, nem kell dolgoznom, és mindig ad valamennyi pénzt, hogy legyen nálam, de étteremben például sohasem eszünk, egy kávéra sem ülünk be soha sehova, fölösleges pénzkidobásnak tartja. Egyszer maradékokból kellett sajtmártást készíteni. Öklendeztem, amikor összeolvasztotta a hűtőből előbányászott maradék sajtdarabokat. A camembert-t a trappistával. Máskor túl kemény barackot hoztam a közértből, amitől iszonyatosan bedühödött. Ne akarjam megmagyarázni, kiabálta, hogy én tényleg szeretem az éretlen gyümölcsöt, mert ilyen nincs. Ne próbáljam menteni magam.

 

Ha egy-két kilóval kevesebb lennél, akkor már tényleg tökéletes lennél, mondja néha. Meghámozom a krumplit, az anyja beledobálja a hasábokat a forró olajjal teli lábosba. Talán egyszer magára borítja, gondolom. Talán ma, talán jövő héten. Csöndben ülünk az asztalnál, nem beszélünk, koppan a villa a tányéron, amikor felszúrok rá egy salátalevelet.

 

Még sose tetszett neki egyetlen harmincnál idősebb nő se, mondja. Csak később jut eszembe, hogy pár év múlva én is harminc leszek. Néha csak ülök a szobában, míg ő a kertben gyomlál. Ezt az egy dolgot szereti igazán, a növényeit. De a kert is olyan mozdulatlan, mintha betonból volna, minden fűszál merev. Nincs kedvem kimenni, arra fogom, hogy túl meleg van, és a barna bőr már amúgy se divat. Pedig szereti nézni, ha fürdőruhában fekszem. De inkább maradok. Egyszer csak bejön, és szó nélkül lekapcsolja a zenét. Visszanyelem a könnyeimet.

 

Ha arról beszélek, hogy talán először ki kéne próbálnunk, tudunk-e együtt élni, és csak aztán gyereket csinálni, azt mondja, amit érzek, olyan, mint a fantomfájdalom. Hogy nekem valamiért meggyőződésem, hogy ez a dolog fontos, pedig egyáltalán nem az. Nem tudom, mit mondhatnék. Nincs mit mondanom.

 

Ha emberek közé megyünk, nem hajlandó megfogni a kezem. Az utcán még egymás mellett megyünk, nevetünk is, rácsap a fenekemre, de amint meglát egy ismerőst, elengedi a kezem. Aztán a szoba lehető legtávolabbi pontján ül le. Úgy tesz, mintha nem ismerne, előremegy, mintha ott se lennék, nem néz rám. Máskor viszont szereti, ha ott vagyok, és bemutathat az ismerőseinek. Egyszer csak öreg emberek között találom magam. A nagyapád lehetne, mondja, úgyhogy legközelebb leszel szíves beszélgetni, nem pedig csöndben ülni, mint egy istenverte kuka.

 

Azt mondja, szeret, de nem érti, hogyhogy voltam más férfiakkal is. Nem tudja, hogyan bízzon így bennem, mi lesz, ha egyszer majd megint ahhoz támad kedvem, hogy lefeküdjek valaki mással. Bizonyos szinten imponál neki, hogy nőkkel is voltam néha, de így még biztosabb benne, hogy nem bízhat bennem. Ha sírok, mert úgy érzem, kínoz, azt mondja, ebből is látszik, hogy igaza van, különben nem készülnék ki ennyire.

 

Nem szabad sírnod, ha sírsz, az már régen rossz, mondja. Azt mondja, nem tudja, fog-e nekem bármiben segíteni, ha megszületik a gyerek. Azt mondja, előfordulhat, de ugyanígy az ellenkezője is. Szerinte most élesedett ki a helyzet. És őszintén szólva ő már nem is gondolta, hogy teherbe esem. Ilyen sok hónap után. Arra gondolt, biztosan meddő vagyok. De most, azt mondja, az a legfontosabb, hogy nekem egyedül is akarnom kell ezt. Akkor leszek jó anya.

 

Az anyja semmit se szólt, amikor megtudta, hogy gyerekünk lesz. Csókolommal köszönök neki, mint egy idegennek. Azt mondja, sose költözött el otthonról, ez nem úgy volt akkoriban, mint most, nem volt se lakás, se pénz. Az anyja ránk nyit, amikor állva csináljuk. Lehúzza a farkára a pólóját, ellök magától. Mamuskám, mondja, mi van.

 

Úgy döntöttem, egy darabig nem mondom meg neki, hogy elvetettem a gyereket. Amikor hazaértem, azt mondtam, fáradt vagyok, le akarok feküdni. Hallottam, hogy beszél, arról, hogy akkor van értelme együtt élnünk, ha megosztjuk a feladatokat, ha könnyítjük egymás életét, nem pedig nehezítjük. Megint azzal jött, hogy nem menekülhetek megint az alvásba. Hogy nézzek rá, ha hozzám beszél. De már nem tudott meghatni, úgy éreztem, védve vagyok. Nyertem.

 

 

1.

 

Mama egy széken ül a telefon előtt az egyetlen szobánkban, a szekrényből kiborogatva a fiókok. Sok száz fénykép, irat, régi holmi a földön. A haja hosszú, zsíros, a teste csontsovány a fürdőköntös alatt. Nincs ezen a világon. Halkan beszél, áhítattal, elviselhetetlen nyugalommal. Tudom, hogy be kell vennie a gyógyszereket. Kimegyek a konyhába, hogy vizet töltsek egy nagy pohárba. A tenyerembe szórom a tablettákat. A szájába adom. Megitatom a vízzel. Lehunyja a szemét. Lefektetem. A teste merev, alig hajlanak az izmai, mintha nem levegőben mozogna, hanem valamilyen más anyagban, sűrű tejfölben vagy egészen finom homokban. Aztán csak fekszem a sötétben az egyetlen kihúzható kanapénkon.

 

Egyszer csak Mama fölkel az ágyból, odalépdel hozzám, megáll mellettem, aztán befekszik mellém. Félek, de még nem nagyon, ebben végül is még nincs semmi rossz. Hirtelen felül, megfogja a bokámat, aztán a térdemet. Visszafekszik. Beszélek hozzá, nem válaszol. Megint hozzámér. A bugyimba próbál nyúlni. Már ülünk az ágyon, hadakozunk. Folyamatosan beszélek hozzá, próbálom lebeszélni arról, amit csinál. Azt mondom neki, hogy a lánya vagyok, és az ember a lányával nem tesz ilyet. Most már rettegek, de nincs időm végiggondolni a rettegést, menekülnöm kell. Először a telefonhoz megyek, ez az első gondolatom, segítséget hívni, hiába, jön utánam, erősen fog, még mindig oda nyúlkál, leesik a telefonkagyló. Rohanok ki a szobából, a bejárati ajtóhoz, kinyitom, de nem tudok kimenni, mert erősen kapaszkodik belém. A rácsot markolom, és zokogva kiabálok, hogy segítség. Az egész udvar visszhangzik az ordításomtól. Nem tudom, mennyi idő telik el így, közben a szabad kezemmel rángatom vissza a bugyimat, lököm el a kezét. Aztán egyszer csak szabadulok, kint vagyok. A szomszédok ajtaja felé rohanok, onnan nincs tovább. Az emberek kiállnak a gangra, onnan nézik a műsort, hiába bőgök, kiabálok, hogy hívják a mentőket, nem történik semmi. Aztán mégis. A szomszédok ajtaja nyílik, de Mama olyan erősen szorítja a lábamat, hogy nem tudok bemenekülni. A szomszédok leszedik rólam. Akkor már Mama is sikít, torkaszakadtából, artikulálatlanul először, aztán valami Dóráról. Hogy gyógyuljon meg. A szomszédok kérdezik, ki az a Dóra. Fogalmam sincs. Az előszobájukban, egy szál bugyiban és trikóban állva hívom a mentőket, míg Mama a folyosón térdel és sikít önkívületben. Visszamegyünk a mi lakásunkba, a másik lépcsőházból is megjelenik valahogy egy nő, ismerjük, ő várja velünk a mentőket. Először a rendőrök jönnek. Pedig én határozottan azt ordítottam, hogy a mentőket hívják. Mama már nem csinál semmit, csak ül, megint az az elviselhetetlen nyugalom az arcán. Olyan, mint egy öregasszony. Próbálom összeszedni a cuccokat, mi az, ami a kórházban kellhet. Nem megy. Magas sarkú cipő kerül a lábára, úgy viszik el, köntösben. Nem fektetik hordágyra, nem ültetik tolószékbe. Noszogatják a mentősök, néninek nevezik. Még gyorsan megkeresem a régi zárójelentését, a kezükbe adom, aztán egyedül maradok a lakásban.

 

2.

 

Kisétál az épületből, nem akar most a többiekkel tartani, ahogy más forgatási napok után, egyedül akar lenni, szinte elrohan, nem vár senkire. Éjszaka van, a levegő csípi az arcát, de egész másképp simul a bőrére a szél, mint régebben.

Hetek óta érzi, hogy az arca évtizedeket öregedett, belenéz a tükörbe, és negyvenéves önmagát látja, karikákat és ráncokat, és a fejbőre is furcsán bizsereg, mintha a hajhagymái készülnének elengedni a hajszálakat. Felébred reggel, de nincs ereje semmihez, mintha valaki más gyászát cipelné. Nem érti, az élete teljesen átlagos mederben folyt eddig, tökéletesen normális volt, szinte szégyelli, hogy semmilyen trauma nem érte. A házasságkötés után nem sokkal teherbe esett, ahogy tervezték, minden a forgatókönyv szerint haladt. És most ez a szerep is, ilyen fiatalon egy ekkora lehetőség, egyszer csak az ölébe hullott. Csak azzal nem számolt, amikor igent mondott, hogy minden érzése valódi lesz. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a gyereke is mindent átél, amit el kell játszania. Úgy érzi, nem tudja szeretni az anyját. És nemcsak az anyját játszó színésznőt, hanem a valódi anyját sem. Arra gondol, hogy ez a pár sejtből álló kompozíció az alhasában képtelen megkülönböztetni a valódi és a tökéletesen valódinak tűnő érzéseket. Amikor kislány volt, úgy képzelte, a gyerek úgy kerül a nők hasába, hogy a férfi és a nő nagyon erősen koncentrálnak, hogy odakerüljön, mert nagyon szeretnék. Belép a lakásba. Mintha megszállt volna valami, mondja a férjének, aki hetek óta aggódva figyeli az átalakulását.

 

(részlet)

 

A denevér újra és újra nekiütődik az üvegnek. Nézzük, ahogy a kis fekete test hihetetlen sebességgel becsapódik, mindig ugyanoda, az ablak jobb fölső sarkába. Mintha minden alkalommal kapna egy újabb esélyt. Hajnalodik.

 

Már három hete, hogy nem tudok a saját hangomon megszólalni. Fekszem az ágyban, figyelem egyre erősödő szívverésemet. Tudom, hogy jönni fog, hullámokban önt el most is, amikor azt hiszem, vége, kezdődik elölről. Az egész testem zsibbad, a bőröm mintha feszül és megtöredezik, száraz faleveleket perget le magáról.

 

Halkan készülődöm, hogy ne ébresszem fel. A nyaralásra gondolok. Bement pisilni egy étterembe. Kint vártam. Tele volt emberrel az utca. A kirakatokban szikráztak a csecsebecsék. Könnyű lett volna örökre elveszíteni egymást. Hazajönni vonattal. Elszállíttatni az összes holmimat, mire hazaérkezik. Vártam rá, és nem jött. Nem jött.

 

Öltözés közben hallom, ahogy a galambok búgnak a lichthofban. Sosem látjuk őket, mindig csak elképzeljük, hányan lehetnek, és mit csinálhatnak szűk, sötét, több emelet magas kalitkájukban. Néha verdesnek a szárnyukkal. Erősebb empátiát érzek irántuk, mint máskor, talán a kialvatlanság okozza.

 

Önkéntelen mozdulattal egy kisebb hátizsákért nyúlok, amiben nemrég még fürdőruhát vittem le a partra. Beleteszek néhány bugyit és zoknit, egy pulóvert és egy nadrágot. Három hét alatt ősz lett. Tél. Képtelen vagyok visszaemlékezni, pontosan mikor történt.   

   

Felhívok valakit az utcáról. Észreveszem, hogy kint állok a ház előtt. Manapság senki sem telefonál már fülkéből. Potyognak a könnyeim. Próbálom elmagyarázni. Egyszerűen olyan, mintha egy idegennel élnék, mondom. Nem vagyok önmagam. A nyaralás óta. Ott történt valami. Túl jól éreztem magam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy teljesen egy vagyok a testemmel. És abban a pillanatban gyűlölni kezdtem. Arra vágytam, bárcsak eltűnne.

 

De nem tűnt el, úgyhogy nekem kell mennem. Elhatározom, hogy fejben naplót fogok vezetni az út minden napjáról. Minden nappal visszafelé haladok majd az időben, egészen a születésemig. Emlékeznem kell minden apró átmenetre.

 

A denevér kis teste koppan az üvegen. Be akar jönni, talán fázik. A télikabátoknak elmegy a melege, mondta mindig apám. Kihűlnek a kabátok, kihűl a fürdővíz, kihűlnek a kapcsolatok, csak én izzadok folyton, mintha nem tudnám, hogy megjött a tél. Érzem, ahogy végigcsorog az oldalamon, a hónaljamtól a csípőmig. Szagtalan. Nem tudom, a remegés csak belül van, vagy talán kívülről is látszik-e. Behúzódom egy kapualjba. Kigombolom a kabátomat, meglazítom a sálat a nyakamon.

 

Valaki kopog, de nem akarok ajtót nyitni. Menjen ő. Nem megy. Nem jött, és most nem megy, és nekem folyton vissza kell térnem. Kimegyek mégis, látom a szomszédok csodálkozó pillantását. Lenézek a ruhámra. Mintha tavaly is pont ugyanez lett volna rajtam ezen a napon. Minden ismétlődik. Együtt élünk, a denevér az ablaknak ütődik, tél van, és én mégis a nyaralásra gondolok. Előveszem a táskát a szekrényből. Kiveszem, ami egy éve benne van. Beengedem a szomszédokat minden napszakban, nézzék meg, ki vagyok vele és nélküle.